A VI. századtól ismeretesek a magas lábazatra [pódium] helyezett fatemplomok, mély előcsarnokkal. A templomokat terrakottadíszekkel borítják. E magas lábazatú etruszk templomtípust vették mintául a rómaiak, de a részletformákat a görög művészetből kölcsönözték, különösen i. e. 146-tól kezdve, midőn a növekvő római birodalom Görögországra is kiterjesztette uralmát. Ekkor kezdődik a görög művészek szakadatlan áramlása a művészetek új mecénása: Róma felé.
A római városok részben faluszerű településekből fejlődnek ki, görbe vonalú, szabálytalan utcákkal (nőtt város), részben szabályos alaprajzzal, derékszögű úthálózattal, négyzetes elhelyezésben (telepített város), a katonai táborokra [castrum] előírt szabályok szerint, védőfalakkal épülnek. A kitűnő szervezés, az erős központi katonai hatalom a javak gyors összegyülemlését eredményezte. Az építkezés fellendül.
Az agyag és a fa mellett egyre nagyobb szerepet kap a vulkáni tufák, a különböző kőfajták, valamint az etruszkoktól átvett kitűnő ácsmunkák megfelelő alkalmazása. A szerkezetek, az építőanyagok most lényegesebbekké válnak, mint a finom részletképzés, mely a görögöknél olyan fontos volt, de amelyre a rómaiak korántsem fordítanak annyi gondot. Ezért is szoktak újabban lebecsülően nyilatkozni a római építészetről.
Ahhoz azonban, hogy helyes véleményt alkothassunk, nem szabad figyelmen kívül hagyni a római közterek [forum], közintézmények, törvénykezési helyek, tőzsdék, fürdők, vásárcsarnokok, templomok, városházák [curia], paloták stb. nagyarányú szervezését és építését, mindezek a rómaiak nagyszerű gyakorlati érzékét bizonyítják. Óriási befogadóképességű, nagyigényű versenynézőtereket [circus] és szabadtéri színházak, amfiteátrumokat építenek.
Bonyolult elrendezésű fürdők, császárvillák készülnek. Az idők folyamán milliós lakosú várossá növekedett Róma sokemeletes bérházai [insula], gazdag, részben ma is működő vízellátása [aquaeductus], a szélrózsa minden irányába vezető kiváló birodalmi utak és csatornák építése, a hatalmasra növekvő, építészeti belső terek boltozása- addig nem ismert lehetőségeket teremtenek, az építészeti és mérnöki művek számára.
Nem ok nélkül szokás az építészetet térformáló művészetként meghatározni. E térformálás a rómaiakkal új, hatalmas lépéseket tesz a fejlődés útján. A római építészeti tér a korábbi, sűrű támaszú belsőt ezekhez képest nagyméretű, közbülső alátámasztás nélküli térré válik, nagylélegzetű lesz.
Az oszlop és gerendázat görög rendszere helyett az oszlop és ívezet római rendszerét látjuk, és a „római keresztboltozattal” új szerkezet születik. Ezzel épül Rómában az I. sz. végén a Flaviusok 48,5 m magas, 50 000 nézőt befogadó amfiteátruma (Colosseum). Római eredetű az oszlopsorok egymás fölé helyezése, és ezzel rendkívül hatásos építészeti elemhez, gazdag homlokzatképző lehetőségekhez jutottak.
A „római oszlop és ív” rendszeréhez hasonlóan tökéletes szerkezet a „római kupola” is, mellyel a Pantheon 43,2 m átmérőjű, köralaprajzú terét boltozzák be a II. sz. elején, tetején 9 m átmérőjű nyílást hagyva [opeion] a belső tér megvilágítására. De sokszögű alaprajz fölé is tudtak kupolát boltozni (Róma Minerva Medica).
Ezzel az eljárással a belső terek méretei óriásira növekedtek. Megszülettek az első, épített falakkal és tetővel boltozattal) körülzárt, valóban építészeti terek. Míg a görög templom cellája a teret mintegy kizárja, a római fürdő bezárja azt.
A római templom sokban hasonlít a göröghöz, de míg a görög templom a földön áll, legfeljebb néhány lépcsősor emeli ki, mely körülfut, addig a római templom felépítménye magas lábazaton áll, csak a homlokoldalon vezet fel hozzá széles lépcső, kétoldalt szegélyező ún. „pofafalak” között, olyan, mint a budapesti Nemzeti Múzeum előcsarnokához vezető n agy lépcső. Ezenkívül a római templom oromzata emeltebb, a háromszögalak nem olyan lapos hajlású, mint a görög templom oromzata. Jellegzetes római építmények a diadalívek és az emlékoszlopok.
A lakóház leggyakrabban egylakásos, földszintes. Központja az udvar, melyből a szobák nyílnak; mögötte a görögöktől átvett oszlopfolyosós udvar, körülötte is helyiségekkel. Az épület mögött rendszerint kert van, sőt az udvart is virágokkal díszítik. Különösen gazdagok a császári lakhelyek (paloták) kertjei (villák).
A rómaiak profán csarnoképületeikben tovább fejlesztik az oszlopokkal és ívezetekkel három hosszanti térre (hajó) osztott belső t erek középrészének (főhajó) kiemelését. Míg az oszlopsorokkal megosztott, de egyforma belső magasságú termek csak a külső falak nyílásain át világíthatók meg, és ennek megfelelően a középső t ér-részek, a csarnok belseje, lényegesen sötétebb, mint a körítő falakhoz (ablakokhoz) közel eső, szélső terek (ún. csarnok-elrendezés), addig a középső t ér-résznek a szélsők fölé történő f elmagasítása, kiemelése módot nyújtott arra, hogy ezek a tér-részek kiemelésük helyén falakhoz és így ablakokhoz jussanak, amelyek ily módon a kiemelt tér oldalsó bevilágítását teszik lehetővé (bazilikális rendszer, mely az egyiptomi hasonló elrendezésű, úgynevezett hipetrális csarnok továbbfejlesztése).
A félkörű keresztmetszetű dongaboltozatok derékszögű keresztezéséből keletkezett ún. római keresztboltozatot egyre nagyobb terek lefedésére használják fel. Minthogy pedig e boltozás egy-egy szakaszának (boltmező) terhelése és oldalnyomása nem a boltozatot határoló falakra nehezedik, mint a dongaboltozat, hanem csak a négy sarokpontra, lehetővé vált a közbenső - terheletlen - falakban nagyméretű ablakok elhelyezésére. E szerkezettel, melynek legszebb példája a római Maxentius bazilika, az építészet új korszaka nyílik meg.
A Maxentius-bazilika a római építészet lenyűgöző hatású monumentalitására is jó példa. Három tér-részből vagy boltozatszakaszból álló belseje jellegzetesen római szimmetriájú nyugodt (statikus) tér. Térhatása nem olyan közvetlen, emberi, mint a görög templomoké, hanem kissé rettenetes, borzongató, de az építészet addigi történetében páratlan nagyszerűségű is.
A fejlett társadalomban jelentkező számos új építési feladat, az igények változatos bonyolultsága kifejezésre jut a római építészet sokféleségében, új szerkezeteiben, változatos anyagaiban, külső tömegképzésében, de főleg belső tereinek méreteiben és változatos csoportosításában. Jellemző nemcsak az új szerkezetek megjelenése, használata, hanem a belső terekkel együtt a többi méret megnagyobbodása is.
Gyakori a félkör alapú, fülkékkel tagolt faltest, az alaprajzi elrendezések hossztengelyre történő felfűzése, szimmetriája, jellegzetes a tengely félköríves alaprajzú lezárása, az építészeti együttesben bizonyos reprezentatív megjelenésre, nagyarányú hatásra való törekvés. Nemcsak a nagy méretek nyűgözik le a nézőt, hanem a díszítmények gazdagsága és az anyagok változatossága is, ami a stílus utolsó szakaszában zsúfoltsággá, túldíszítettséggé válik a görögök mértéktartó finomságával szemben.
A római oszloprendek arányaikban a görögöket követik, de itt a dór mellett annak egy toszkánnak nevezett és egy római-dór változatát is megtaláljuk. Megmarad a ión és korintuszi, és e kettő keveredéséből áll elő a római kompozit oszloprend. Mindegyikre jellemző a magas talapzat: oszlopszék.
Az építészet és a képzőművészetek itt is szorosan kapcsolódnak. Az épületornamentikán túl, a belső t erek fülkéit szobrok, az emléképületek külsejét szobrok és domborművek díszítik (Róma Ara Pacis Augustae, Traianus-, Marcus Aurelius-oszlop). A római lakóházak belső festésének elég sok példája ismert a pompeji és herculaneumi ásatásokból. A belső terekben a II. sz. végétől megjelenik a fekete-fehér alakos mozaikpadló burkolat.
A fejlett római építésmód széles körben elterjed az itáliai anyaországon túl, a római tartományokban, Kisázsiában, Afrika északi partjain, Görögországban, Dalmáciában, Franciaországban, Angliában, Ausztriában, és Magyarország területén is a Duna vonaláig. E területeken igen sok római emlék ismert, és újabb feltárásokkal számuk egyre szaporodik.
Hazánk dunántúli területe az I-IV. sz. között virágzó római tartomány, Pannónia részét alkotta. Kőépítkezéseinek sok részletét ismerjük a múlt század óta végzett régészeti feltárásokból. A vastag római falak két külön réteget alkotó, szabályos faragott kőkockák burkolata között bő m észhabarccsal öntött belső falazatból készültek. Emellett a rómaiak sok más falazásfajtát ismertek, amilyen a halszálka minta szerint rakott fal [opus spicatum], az öntött fal [opus incertum], a hálómintájú fal [opus reticulatum] stb.
Az egész birodalom területén használt téglájuk, nagyméretű peremes cserepük itt is gyakran előbukkan. Jellemző boltozatszerkezeteik nyomai Magyarországon is fellelhetők. Az itteni éghajlat különleges fűtési rendszereket hívott életre: padló és falfűtést. A padlót sűrűn elhelyezett, mintegy 60 cm magas kőoszlopocskák tartották, melyek között felmelegített levegő keringett. A falfűtést a faltestre elhelyezett, majd kívül bevakolt négyszegletes égetett agyagcsövekkel oldották meg, a csövekben keringő meleg levegővel. A korábban itt lakó népek földvárai után a rómaiak kőútjai, vízvezetékei tekinthetők országunk területén az első közműveknek.
A római birodalom határát [limes] a Duna jobb partján, összefüggő védősávban sorozatos őrtornyok, figyelőhelyek, megerősített táborok védték. A limes legnagyobb helysége, Aquincum (Óbuda) a II. római segédlégió székhelye volt. A tartomány belsejében, a dunántúli Pannóniában számos római település várossá fejlődött: Sopianae (Pécs), Savaria Claudia (Szombathely), Scarabantia (Sopron), Arrabona (Győr) stb. Ezeket a rómaiak fejlett társadalmi tagozódásuknak megfelelő berendezésekkel látták el.
A IV. században erősödő külső nyomásra a limes mögötti települések nagy részét megerősítik (Keszthely mellett Fenékpuszta stb.). A római tábor védőfala kezdetben földsánc és árok, majd fapalánk, végül kőből készül - Intercisa (Dunapentele), Brigetio (Ószőny) stb. A települések mellett különféle épületek, amfiteátrumok (Óbuda, Sopron), kormányzósági paloták, villák maradtak fenn szép részletekkel (Óbuda, Szombathely, Balácapuszta, Tác, Örvényes).
A római város keletkezése sok esetben vezethető v issza a római katonai táborra, melynek lényege a „templom” tájolás, azaz egy tengelykereszt. A K-Ny-i út a decumanus, az É-D-i a cardo. Ez az elrendezés felfedezhető Rimini, Faenza, Modena, Bologna, Firenze városaiban. Utóbbiban a Via Calzaiuoli és Via Strozzi tengelykeresztjében. Kimutatták Köln, Strassburg városokban is (Genzmer). A római városok azonban nem mind keletkeztek a táborból. A szabályos városelrendezés kedvelése mindenesetre megfelelt a római építészet alapvető igényeinek, a hatalom, lenyűgöző n agyság kifejezésére törekedtek. Ezért fejlődik ki most a tengelyre állított építészet.
A római fórum a hellenisztikus agorára emlékeztet (Pompeji, Róma). Mindegyiknél megvan az uralkodó tengely, a tér végén templom vagy szoborcsoport, oldalt, a fórum egész hosszában oszlopcsarnok.
Augustus idejében az építkezés Rómában óriási lépésekkel halad előre, túllépi a Servius-féle falakat, és a keletkező városképi zűrzavar elkerülésére a császár építési törvénye 70 lábban (cca 21 m) szabályozza a házak magasságát. Az ő idejében félkör alakú fülkékkel [exedra] szegélyezett, bonyolult terek új típusa keletkezett, mely típus virágzása a Flaviusok és Antoniusok korára (i. sz. I-II. sz.) esik. Ekkor épülnek Rómában a Colosseum és a császárfórumok.
A császárfórumok egymást követő épületei, monumentális piacok, körülvéve templomoktól, csarnokoktól, bazilikáktól, nagyarányú középületektől, tele szobrokkal, a városnak pompás megjelenést adtak, mely valóban kifejezhette a római birodalom ez időbeli hatalmát. A római városépítés elrendezése nem olyan változatos, mint a görögé, a hangsúlyozott tengelyek miatt, de Róma fórumai kivételek, hiszen az itt tömörülő külső-belső t erekhez foghatót az addigi világ nem alkotott. Az alaprajzi elrendezés minden szabályossága mellett is átüt az a hullámzás, feszültség, ritmus, amit a fórumok egykor álló épületeiben, udvaraiban áthaladó érezhetett.