A római művészet utolsó korszaka önálló fejezete a történelemnek, az ún. „kései antik” kora. Az építészet történetében is beszélhetünk kései antik időről, ennek jellegzetessége, hogy a felbukkanó archaizáló vonások olyanokkal keveredtek, amelyek a rómaiakat követő korok építészetében rendre fellelhetőek. Stilisztikailag is meglehetősen bonyolult és ellentmondásos kép alakult ki: a kort a leegyszerűsítés, a formai kiegyenlítés, a monotonia jellemezte, ugyan-akkor, amikor a különböző kompozíciókban a középtag hangsúlyos kiemelése az eddigieknél is nagyobb feszültségeket eredményezett.
Általános lett az elpusztult épületek anyagának újból való felhasználása. Sajátságos paradoxonnak tűnik, de inkább az előremutatás, mint a múltba tekintés jellemezte a végjátékot: ha a birodalom fennmaradását biztosító erők forrásai el is apadtak, a római építészetben még olyan lehetőségek rejlettek, amelyek szinte nyitottan hagyták fejlődésének útját.


Róma, Forum Romanum: Curia

A Comitium mögött emelkedő szenátusi üléstermet az idők folyamán többször átépítették, helyét is megváltoztatták, az épület csak Diocletianus-kori átépítése alkalmával nyerte el végső formáját. A hatalmas sarokpillérekkel megerősített épület hosszházas teret fogadott be. A tér két oldalán emelkedő lépcsőzet szolgált a senatorok ülőhelyeinek elhelyezésére, a tanácskozócsarnok mélyét alacsony pódium töltötte be. A falakba vágott fülkéket a szokásos módon, váltakozó záródásúakra képezték ki, az ívezetesek kerete azonban vállpárkány nélkül folyamatos sávvá alakult.
A fülkék alá két konzolt falaztak be, ezekre oszlopot helyeztek: ezzel elérkezett az oszlop a dekoratív felhasználás végső formájához, ahhoz, amely a középkor építészetének lett jellemző motívuma. Az épület belsejét gazdagon képezték ki, külsejét azonban igénytelennek hagyták, ebben is már az elkövetkezendő kor jellemvonásai rajzolódtak ki: a kora keresztény templomok, a bazilikák építésmódjáé.


Róma: Diocletianus, Constantinus thermája

Diocletianus thermájának cella médiájában - amelyet Michelangelo templommá, a S. Maria degli Angelivé épített át - burkoltan jutott kifejezésre a kései római építészetnek a középmotívumot kiemelő sajátsága. A teret fedő három kereszt-boltozati szakasz közül - ugyanúgy, mint Constantinus thermájában - a középsőt nagyobbra méretezték, mint a két szélsőt, kidomborítva a fürdő két főtengelyének a találkozását. Ez a középhangsúly tovább fokozta a cella médiában eleve benne rejlő „központos” jelleget, s a téregyüttes - a kísérő három-három terével kiegészülve - rejtetten, a bizánci építészet kilencosztású terének csíráját hordozta magában. Ezzel szemben bizonyos formai egyhangúság is jellemezte a fürdő alaprajzát, mert a központban levő tereket közel azonos méretű és lefedésű - általában keresztboltozatos - helyiségek csoportjával egészítették ki.

Diocletianus thermája nemcsak a S. Maria degli Angeli miatt élő eleme a mai Róma városképének, hanem azért is, mert az egyik főútvonalat lezáró félkör alakú tér kerülete a therma-kerítés exedrájának vonalát követi.


Róma: Basilica Nova, i. sz. 310-313, 320

A Forum Romanumnak a Colosseum irányába eső végén, a Via Sacra mentén emelkedett a Maxentius által megkezdett, Constantinus által megváltoztatott és felszentelt Basilica Nova. A bazilikának a kompozíciója szó szerint „új” volt, pedig a fürdők cella médiájának három, keresztboltozatos szakaszát vette kölcsön: ez képezte a téregyüttes gerincét.
A római építészetben a fülkékkel vagy kapcsolt terekkel való térbővítés módszere volt a jellegzetes, a térbe helyezett oszlopsor, a tér felosztása: az osztott tér, idegen maradt számára mindvégig. A Basilica Novában ez a térbővítő gondolat került nagyszabásúan megvalósításra: az oszlopot szinte száműzték a bazilika interieurjéből, és a mellékhajókat oly módon alakították ki, hogy a középtérre haránttengelyes dongákat fordítottak rá. Ezzel formailag megszűnt a mellékhajók kerengőszerűsége, ami a korábbi megoldásokat, kevés kivételtől eltekintve, jellemezte, a körforgalom azonban gyakorlatilag megmaradt, mert a mellékterek falait nagy ívezetek törték át, így belőlük közvetlenül ki lehetett jutni a haránttengelyes keskeny előtérbe.
A cella médiák sajátságos „központosságát” a Basilica Nova átörökölte, és a Constantinus-kori módosítás szinte csak magától értetődően követte a térnek ezt az adottságát, amikor az egy apsisszal már rendelkező épület a Via Sacra felé nyitott új bejárattal szemben új exedrával toldotta meg, és megvonta a téregyüttes kereszttengelyét. A térviszonylatok egymást keresztező hatása tehát a kései római építészet e nagyszabású alkotásában is elevenen élt még.

A bazilika szerkezeti értékei sem maradtak el a művésziek mögött. A 23 m fesztávolságú keresztboltozatok - melyeknek vállai a pillérek elé helyezett oszlopokon nyugodtak - bazilikálisan kiemelkedtek az oldalhajók fölé, a boltozati oldalnyomást a felmagasított harántfalak fogták fel. A középtér megvilágítása a keresztboltozatok külső ívét záró függélyes falakba vágott ablakokon át történt.
Ez a rendszer méreteiben nem lehetett iránymutató a jövő számára, rendszerében annál inkább. A későbbi boltozott bazilikák fejlődéstörténetét a Basilica Nova bizonyára meghatározta, az azonban tény, hogy a San Pietrót építő renaissance mesterek sokat merítettek a romokban álló épület adottságaiból, technikai módszereiből.


Róma: Constantinus diadalíve, Ianus Quadrifrons, i. sz. 315

A triumphalis művészet utolsó emlékeinek felállítása Constantinus nevéhez fűződik, akinek egyik diadalívét a Colosseum közelében, a másikat a Forum Boariumon építették fel. Constantinus diadalíve csak annyiban tért el Septimius Severusétól, hogy az ívek közötti átnyitás elmaradt, a felületeket pedig telezsúfolták régebbi korokból származó reliefekkel és szobrokkal.
Az ún. Ianus Quadrifrons quadriporticus volt, homlokzatát a Septizodium módjára, stoaszerűen, három egymás feletti sorban elhelyezett oszlopsorral díszítették. Az oszlopok alatt azonban azonos formájú, vállkő nélküli, ívezetekkel keretezett fülkerendszer húzódott meg, a középkor valószínűleg már ebben a columbáriumhoz hasonló, oszlopok nélküli formájában ismerte meg a kései római alkotást.


Központos terek végső formái

A kései idők építészetében tovább gazdagodtak a központos terek megoldásmódjai formailag is, kompozicionálisan is. Legtöbbjének a rendeltetése halotti templom vagy síremlék volt. Romulusnak, Maxentius fiának a Forum Romanumon álló kör alaprajzú heroonjához (i. sz. 307) két oldalról két apsisszal lezárt hosszházas teret kapcsoltak, ezek homlokzatát oszlopokkal díszítették, a rotunda elé pedig - nyitott előcsarnokként - kifelé néző exedrát építettek, a központos tömeg frontálissá tételének újabb változataként.
Romulusnak a Via Appia melletti sírtemplomát - az ostiai Augusteummal ellentétben - udvar közepére helyezték. A kör alaprajzú épület alsó szintjét a kripta foglalta el, a felső szolgálta a halotti kultusz céljait. Az udvart körülvevő porticus - amelynek a homlokzatát íves-gerendás rendszerrel oldották meg - az építészettörténet első keresztboltozattal lefedett kerengője volt (553. ábra).

A kései római idők formai kiegyenlítődésének jegyeit viselte, és a központos tér és tömegkompozíció legjellegzetesebb vonásait hordozta a Róma városi Tempio di Minerva Medicának elnevezett nymphaeum. A nymphaeum tízszögű középterét - a külsőben is érvényesülő - azonos formájú exedrákkal bővítették, a kimagasodó tamburba ablakokat vágtak, a téglabordás, cikkelyes kupola oldalnyomását külső támpillérekre hárították. A központi teret oldal-exedrával bővített előcsarnok vezette be, és a kereszttengelyben - két oldalról - félkör alakú térség egészítette ki.
Archaizálás jellemezte a kései római idők sírtemplomként felhasznált rotundáit: a kései köztársaságkor sírépítészetének sajátságai elevenedtek fel bennük, s váltak formaképző elemeivé. A tivoli ún. Tempio della Tosse külső homlokzatát, az Augustus-mauzóleum falának kifelé néző exedrái tagolták, csakhogy nyitott formában: a tambur ablakait homorú fülkékbe vágták bele.
A Róma városi Santa Costanza (i. sz. 325) páros oszlopokkal határolt belső kerengőjét - a köztársaság-kori sírok alépítményeiből ismeretes - gyűrűsdongával fedték le. A kora keresztény építészet körébe tartozó épület az antik római építészet szerkesztési és részletképzési sajátságait mutatta: falát váltakozó formájú fülkesor tette mozgalmassá, a terében kereszttengely rajzolódott ki, amit a nagyobb fülkék és az ívsor szélesebb nyílásai jelöltek ki. A sírtemplomot haránttengelyes keskeny előtér előzte meg.


Piazza Armerina: császári villa

A kései római építészet egyik legújabban megismert emléke Hadrianus tivoli villájának kötetlen elrendezésével és változatos térformáival tartott rokonságot. Az apsidális aula, a három apsisos triclinium, a kifelé fordított exedrára szerkesztett diaeta mellett a villa fürdőjének frigidariuma emelkedett ki jelentőségében. Az oktogonális tér előtt haránttengelyes előcsarnok húzódott keresztbe, a nyolcszög hat oldalát mély exedrák kísérték - ezek formáját a külső tömegben nem kendőzte semmi -, a tér kereszttengelyének egyik végén cella trichora, a másikon hosszházas tér helyezkedett el. A frigidarium térformája a Piazza dOro vestibulumának és a Minerva Medicának volt a közvetlen származéka, és a benne megfogalmazott építészeti gondolatok a ravennai kora keresz-tény építészetben találtak folytatásra. Az oktogon hosszházas szakasszal való megnyújtása jellemezte pl. a ravennai S. Vitaiét is.


Salona: Diocletianus palotája, i. sz. 300

A kései antik kor szinte összes tulajdonságát összefoglalta a rangjáról lemondott, a magánéletbe visszavonult császár salonai (spalatói, ill. spliti) rezidenciája. A 181/175 m x 215,5 m méretű, kissé szabálytalan négyszög alakú palotát - amely közbülső helyet foglalt el az itáliai és a provinciális építészet között területileg is, felfogásban is - a kései római idők gondosan elkészített erődítési eszközeivel: vastag falakkal, négyszegletes bástyákkal és nyolcszögletes kaputornyokkal védték, alaprajzát azonban a hajdan csak hevenyészetten megépített castrumok beosztása szerint rendezték el.
Az oszlopsorokkal kísért cardo és decumanus útkeresztje mentén sorakoztak a különböző rendeltetésű épületek: a praetorianusok és a lovasság kaszárnyája, Aesculapius szentélye, a császár mauzóleuma. A palotaszárny nem a praetorium egykori helyén - a két út találkozásában - helyezkedett el, hanem kitolódott a délnyugati oldalra, közvetlenül a tengerpart szélére.

A palotaszárny gazdagon tagolt alaprajza fényűzően elrendezett villaépülethez hasonlított. Keleti részét a triclinium és az asszonyház, közepét a díszes aula formájú tablinum, nyugati oldalát a lakópalota, a fürdő és a könyvtár foglalta el, és az egészet a tenger felé nyitott árkádos folyosó fogta össze. Az elrendezésmódnak ez a formája Diocletianus palmyrai castrumából eredt: abban is porticus követte az utakat, és a praetorium is elkülönült a tábor testétől.
A részletformák is követték a keleti-elsősorban szíriai - építészet több vonását, az ívezetesen meghajlított architrávokat, a konzolokon nyugvó oszlopokat stb., mindazokat a formákat, amelyek erősen befolyásolták a középkori építészet formanyelvének kialakulását. Keleti hatás jutott valószínűleg érvényre az itáliai császárkor jellegzetes építőanyagának, a tégla használatának a háttérbe szorulásában is.
A lakópalotának a nyugateurópai villákkal való rokonsága, a herculaneumi házakhoz való hasonlósága az egész elrendezés castrum formája, a mauzóleum belső térkiképzése stb. viszont mind olyan tulajdonságok voltak, amelyeket a római építészet nyugati ága érlelt ki. így a salonai palota, a múltat és a jövőt, a Keletet és a Nyugatot ötvözte egybe, s ebben az értelemben nemcsak a kései római, hanem szinte az egész római építészet lényegét összegezte.


Ostia: Domus della Fortuna Annonaria, Domus dei Pesci

Ostiában a kései római időkben egyes kereskedőcsaládok - nagy gabonatartalékok birtokában - még sokáig jólétben élhettek. Az általuk építtetett lakóházakat - a salonai palotához hasonlóan - az archaizáló és a legfejlettebb építészeti sajátságok ötvözete jellemezte. A házaik ui. nem a casseggiatók elrendezése szerint épültek meg, hanem a régi, földszintes, átriumos-peristylumos patríciusi házak rendszere szerint. Részletképzésük azonban a fejlődés ellenkező végletét képviselte: oszlopokra helyezték rá az ívezeteket, és a két szerkezeti elem közé, közvetítőként, vállkövet alkalmaztak.

Atrium és vállkő valójában két egymástól merőben különböző építészeti művelődés jelképe is lehetne - az ókoré és a középkoré -, és mégis mindkettő egy tőről fakadt, mindkettő a római építészet sokoldalú enciklopédikus keretei között alakult ki.