A vízimalmot valamikor az i. e. 150 és i. sz. 50 közötti két évszázadban találták fel - jellemző, hogy sem a feltalálás idejét, sem a feltaláló nevét nem ismerjük -, de általános használatáról csak az időszámításunk szerinti harmadik századtól, sűrű elterjedéséről pedig csak a hatodik századtól kezdve beszélhetünk, legalábbis az eddigi kutatások alapján. Legutóbb Andrew Wilson és Kevin Greene festett pozitív képet az ókori technikai fejlődésről. Wilson szerint azért nincsenek irodalmi utalások az ókori vízimalmokra, mert az írók egyszerűen nem foglalkoztak ilyen banális témákkal.

Greene viszont azt hangsúlyozza, hogy a vízimalom bekerült Plinius és Palladius szövegeibe, és számos dombormű-ábrázolás örökíti meg őket a Szajna és a Rajna közti területen. Antipatros, L. Calpurnius Piso cliense Augustus odaadó híve, még a vízimalmok működéséből is az „új aranykor” eljövetelét olvassa ki:

Őrlő lányok, ezentúl ölbe a kézzel! Aludni fogtok majd reggel, bár a kakas szava szól.
Megkapták Démétértől munkátok a Nymphák, fentről ők hajtják már a malom kerekét.
Fordul a tengely, a küllőket forgatja kerengve, s ők Nisyros homorú, súlyos, erős köveit.
Újból élvezzük ki az ősi időt, amikor még Déó fáradság nélkül adott lakomát.
(Németh György ford.)

A régészeti kutatások egyre több vízimalmot tárnak fel a Birodalom minden sarkában: villagazdaságokban, városokban (magában Rómában is), valamint katonai környezetben. A vízimalmok használata a legújabb kutatások szerint az i. sz. 2. század közepén tört át: ekkor már a birodalom legeldugottabb vidékein is lehetett velük találkozni.

Az Aries környéki vízvezetékek (köztük a nevezetes Pont-du-Gard is) a barbégali vízimalom-komplexumot táplálták, amely „a legnagyobb ismert mechanikai erőkoncentráció az ókori világban” - vallja Greene. Ezek szerint nemcsak a technikai fejlődés elmaradottságáról, hanem a középkori „technikai forradalomról” szóló hagyományos elképzeléseket is felül kell vizsgálni.