A tér lefedése, körülhatárolása kezdettől fogva az építés – építészet – elsődleges feladata volt. Az őskor és a korai ókor építészetében, egészen a római császárkorig az építészeti térben az alkalmazott építőanyag tömegességéből adódó, plasztikus forma volt az elsődleges, maga a térforma alárendelt szerepet játszott. A belső tér hatását, szerepkörét, kialakítását mindig az alkalmazott anyagok, alátámasztások és lefedések nyers és súlyos tömege határozta meg.
A kis-ázsiai és egyiptomi templomok, a perzsa uralkodók hatalmas apadanái – sokoszlopos előcsarnokai – elsősorban oszloperdeik végtelen sokaságával hatottak. A belsőbe lépve magát a teret alig érzékeltük, a belső jellegét sokkal inkább a súlyos kőpillérek, kőgerendák és a mennyezet kőlapjainak látványa, nehézkes tömegessége határozta meg.

Az első önálló tér, amelyben a beépített anyagok és a tartószerkezet kizárólagos feladatává a lehatárolás vált, a görög ókor – prehellén korszak – történetében, a mykénéi vár közelében született meg, a Kr. e. 14–13. században. Az építmény fejedelmi sírnak készült emléket: ma „Atreusz kincsesházaként” ismerjük.

A „kincsesház” falai kör alakban keretezik a belső teret. A tér belső átmérője 14,4 méter, a kör alakú falak fölé magasodik a 13,2 méter magasságig emelkedő, méhkas formájú, álboltozatos térlefedés. A sírépítmény tartószerkezeteinek újszerű, merész technikai megoldása a korszak építészetének igazi csúcsteljesítménye volt.

A lefedés harminchárom egymás feletti kősorból áll. A gondosan megformált köveket pontos illesztéssel, soronként koncentrikusan szűkülő gyűrűben rakták egymás fölé, egészen, míg fenn összezárult a tér. A lefedés lépcsős felületét utólag simára faragták. Térhatása lenyűgöző, a tér arányai kiegyensúlyozottak.
Atreusz kincsesházának egységes, összefüggő téralkotása korábban nem tapasztalt, új térhatást eredményezett. A tér lényege, hogy először sikerült megszabadulni az építészetben a határoló, alátámasztó anyag súlyos, tömeges látványától. Ezzel egységes, önálló ún. „tér-test” jött létre.

Mykénében a téralkotás újszerű felfogása született meg, olyan lehetőség, mely később, hosszú évszázadokon keresztül kiaknázatlan maradt. A mykénéi fejedelmi sírhoz hasonló térhatást csupán a 2. évszázadban – jó másfél évezreddel a mykénéi síremlék megépítése után emelt – római templom, a Pantheon belső terének létrehozásával sikerült elérni. Addig azonban az építésmódszereinek és a téralkotás szemléletének nagyot kellett fejlődnie.
A kupolás térszervezés fejlődésének következő, jelentős állomása, a római Pantheon, mely ma is létező formájában 118–128 között keletkezett. Az építmény előtt nyolc oszloppal alátámasztott, monumentális portikusz áll. Mögötte találjuk a kör alakú cellát, melynek terét kör keresztmetszetű félgömb kupolával fedték le.

A kör alaprajzú belső tér belső átmérője 43,30 méter. A cella monumentális terébe kör írható be. A belső hatásában az „ég boltját” idézi. A térbe lépve – különösen napsütéses időben – lélegzetelállítóan izgalmas élménynek lehetünk tanúi. A kupola félgömbje 21 méter magasan indul.
A térben állva a behajló íve még jól érzékelhető. Ez biztos térérzetet ad a szemlélőnek. A belső megvilágítását a félgömb lefedését legfelül áttörő, 8,92 méter átmérőjű opeion biztosítja. A megdöbbentő hatást a hatalmas nyíláson a belső térbe ömlő fénytömeg okozza. Az opeion nyílásán bezuhanó fény-nyaláb a nap különböző szakában a belső tér más és más részeit világítja meg.

A Pantheon terének leírhatatlanul izgalmas, varázsaltos hatást – hasonlóan a másfél évezreddel korábban született Atreusz kincsesházához – a lefedés gömb formája és annak szokatlanul méretei okozzák. A hatalmas tér fölé feszülő kupolás lefedés a szilárdság és biztonság megnyugtató harmóniáját árasztja.
Ez a megismételhetetlen hatás aligha jöhetett volna létre az építési technika fejlődése nélkül. A kupola anyaga itt már nem kő: a kétoldali téglaköpeny között öntött betont alkalmaztak. A felhasznált könnyűbeton adaléka kis fajsúlyú, vulkáni tufa őrleménye, helyenként téglatörmelék. Az egymásra támaszkodó íveket vízszintes gyűrűk merevítik és fogják egységbe. Az önsúlyt a beton adalékanyagának változtatásával befolyásolták: felfelé haladva egyre kisebb szilárdságú, egyre könnyebb önsúlyú betonanyagot építettek be.

A Panteonhoz hasonló fesztávolságú kupolateret csupán a 19. század végén, gondos statikai méretezéssel és leginkább acél tartószerkezet alkalmazásával tudtak létrehozni. A római Pantheon kupolás lefedésének bravúros megoldása legújabb korunkig megismételhetetlennek bizonyult.

A következő fejlődési fok, amikor a kupola felemelkedik, és pillérekre helyezve a bizánci építészet egyik jellegzetes elemévé válik. Ehhez azonban előbb a kör négyszögesítését kell megoldani.