logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Hadrianus villa (Tibur) III.

Megértették s szerették-e a rómaiak a természetet? - Mely indokaik toltak a város elhagyására. - Horatius Tiborban. - A nyaralás közkedveltsége. - Miként nyaralt az ifjabb Plinius? - Villái. - Kertjei. - A régiek által kedvelt látképek.


Hadrianus villájának fentebb olvasható leírása megérthetővé teszi, miért Ítélték olykor szigorúan meg. Bizonyos, hogy mi sem lehetett volna kevésbé hasonló egy nyárilakhoz a szónak mai értelmében. Ezen építkezési fényűzés, az épületek ezen összehalmozása, e stádium, e színházak, e Lyceum, ezen Academia elütnek a mi életszokásainktól. Nincs itt semmi falusias, a mi a mezőkre emlékeztetne; minden fölpiperézettnek, nagyvárosiasnak, mesterkéltnek látszik. Meglehet, egyszerűen csak az következtethető ebből, hogy a mezei élet gyönyöreit másként fogták fel a rómaiak, mint mi; sokan azonban tovább mennek s határozottan állítják, hogy éppen nem szerették a mezei életet s a tiburi villa érvet szolgáltat azon nézet mellett, hogy se érzékük, se vonzalmuk nem volt a természet iránt.
E vádat meglehetős egyértelműséggel emelik a rómaiak ellen s a mi szemeinkben ugyancsak komoly vád ez. Mi mindannyian igényt formálunk reá, hogy dühösen szeretjük a természetet; inkább, mint valaha, a jó ízléshez tartozik felkeresni a szép kilátásokat s nagyon megsértene, a ki azt állítaná, hogy el nem ragadnak, úgy a mint illik. Nálunk senkinek nem volna bátorsága elmondani Socratessel:
”Nemcsak elnem hagyom hazámat, de ki nem teszem soha a lábaimat Athénből, mert szeretek tanulni, a fák és mezők pedig mire sem tanítanak meg. E vallomás elpirítana bennünket. Manapság előzékenyebbek a fák és a mezők s senki sincs, legyen bár még oly egyszerű s nyerspolgárias szellem, a ki azt ne állítaná, hogy sokat nyer a velők való társalkodás által. Feljegyezték, mióta lett ily élénkké a természeti szépségek iránti ezen hajlandóság: a tizennyolcadik század derekán született; Rousseau első hozta divatba a hegyeket, az ő nyomdokain fedezték fel a havasokat.

A Svájc, melyet vad országnak tartottak előbb, köteles zarándokútjává lett azóta mindazoknak, a kik adnak valamit magukra. Ezt ismétlik mindennap, ezt olvassuk mindenütt, ez tesz bennünket büszkékké önmagunkra. Nem állítjuk, hogy minden tévedés; a természet iránti érzék kétségkívül nagyobb mérveket öltött, általánosabbá lett egy évszázad óta; de azért nem szabad túlhajtanunk a dolgot s azt vitatnunk, hogy a rómaiak előtt ismeretlen volt. Megértették s szerették a természetet a maguk módja szerint s azt hisszük, nem lesz haszontalan dolog, miután kínálkozik rá az alkalom, vizsgálnunk, milyen volt megértésüknek s szeretetüknek sajátos módja.
A mező volt bölcsőjük, hosszú időn át kedvenc tartózkodási helyük; utóbb azonban magukhoz édesgette őket a város s vajmi kevesen állottak ellent vonzó erejének. Az előkelő személyiségek, a közhivatalokat áhítozók kénytelenek valónak ott telepedni meg, hogy mindig választóiknak szemei előtt legyenek. Követték őket a római Campagna kis birtokosai, midőn a szükség, által kényszerítve eladták szántóföldjeiket hatalmasabb szomszédjaiknak. Majd a többi után jöttek a szabad munkások, kiket már csak a legterhesebb s veszélyes munkáknál alkalmaztak, a melyeknek nem akarták kitenni rabszolgáikat a gazdagok. E szegény ördögök megunták végre a nyomorúságos életet, a melyre kárhoztatva voltak s tudván, hogy a városban a kincstár költségén fogják őket mulattatni s eltartani, siettek oda költözni át.

Amint egyszer megkapták a maguk gabona vagy olaj-járulékát a nyilvános kiosztások alkalmával, vagy illetményüket a gazdagok kapujánál, a mint megszokták a sokféle látványosságot, melyek az évnek harmad részét igénybe vették, nem volt többé mód visszatéríteni őket a szántóföldekhez. Az értelmesebb emberek megütközéssel látták elszaporodását e tunya népségnek, melyből közveszély idején egy katonát sem lehetett fegyverbe állítani.
Varro ékes szavakban panaszolja el, hogy a mezők néptelenek, mióta a munkások egymásután belopóztak a városba s ezen erős kezek, melyek a földet munkálták meg, nem foglalkoznak többé egyébbel, csak tapsolással a színházban vagy a circusban.“ De nem hallgattak e becsületes panaszokra, az egyszer megadott lökés nem állapodott többé meg. A nagy város Augustus kora óta egész ürességet támasztott maga körül; csak terjedelmes legelők s kéjlakok voltak a Campagnan s romba dőltek Latiumuak s a sabin földnek régi városai, melyeken oly sokáig megtört Kóma szerencséje.

A Rómában való tartózkodás bizonyára nagyon kellemes lehetett; bőségben megtalálták ott a legkülönbözőbb, mindenféle ízlésnek s vagyoni állásnak megfelelő szórakozásokat s élvezeteket. De nem vonhatta ki magát a nagy városok rendes feltételei alól. A lázas élet végre is elviselhetetlen kimerültséget von maga után. A szellemet ellankasztja a folytonos feszültség, elbutítja a zaj, elszédíti a sok mindenféle ügynek örvénye; alig viselhetjük el ezen általános izgatottságot, melynek látása előbb gyönyörködtetett; a mily boldogok voltunk, hogy mintegy kiragadott magunkból a külső mozgás, épen oly szenvedéllyel óhajtunk visszatérni önmagunkhoz, egy pillanatig a magunkénak lenni.
A legléhább, a legvilágiasabb ember is érzi s kielégíteni igyekszik a magány s nyugalom különös szükségét. Milton szép versekben írta le örömét a fogolynak, ki lerázván láncait, egy nyári reggelen elmenekül a mezőkre. Soha nem látta oly zöldeknek, az eget soha oly tisztának. Hallgat a szabadnak minden neszére, élvezi a széles és tiszta láthatárt, melyen szemei nyugsznak, a langyos és enyhe léget, melyben kitágul a szív.
Minden megkapja s elbájolja, újnak tetszik, a mit százszor is látott, fogékony oly szépségek iránt, melyeket soha nem vett észre, ámbár mindig a szemei előtt voltak: felfedezte a mezőt. Úgy képzeljük, eme benyomást érezhették a rómaiak, kiknek volt bátorságuk megszakítani egy szép napon kötelékeiket, hogy egy kis nyugalmat kérjenek a zöldnek csendjétől; a nagyvilági élvezetek fáradalmai így ébreszthették fel bennük a falusi élvezetek utáni vágyat.

Horatius, a költő egyike volt e rómaiaknak. Senki nem dicsőíti inkább a szabad természetet, mint ő; szavaiból úgy látszik, mintha csak itt érezte volna magát jól, mintha soha nem szeretett volna egyebet. De mégis érezzük, hogy e vonzódás nem volt nála oly természetes, mint nagy elődjénél, Lucretiusnál s barátjánál, Vergiliusnál.
Róma nagyon tetszett neki az első években: megtalálta ott a látványokat, melyek fölvidámították szellemét s tápot adtak gunyoros hajlamainak. Nagyon kellemes volt időzése a városban, a míg egyedül sétálhatott a Fórumon s a Mars-mezőn, s szabadon figyelhette meg az erőművészek mutatványait s a kalandhősök csevegéseit; de midőn ismert egyéniséggé tette Mecénás barátsága s nem hagyhatta el lakását a nélkül, hogy ismeretlenek ne ostromolták volna szerencse kívánataikkal, unalmas emberek kérdéseikkel a közdolgokról s kérvényezők pártfogásáért való esedezéssel, megundorodott a várostól.
Annyira meggyűlölte a sok alkalmatlankodást, hogy rendes mérséklete is elhagyta; oly szenvedéllyel óhajtá a magányt, a mely valóban meglep a bölcsnél, ki azt vallja, hogy semmi után sem kell túlságos hévvel vágyakoznunk. Boldogan is élt kis nyári lakában; de hajlandók vagyunk hinni, hogy a mi oly élénkké tette boldogságát, a városi kellemetlenségek emléke volt, a melyeket lerázott a nyakáról.

Meglehet, nem találta volna „isteni“-eknek az ottani lakomákat, ha a midőn fesztelenül ült asztalnál néhány szomszédja társaságában, eszébe nem jut unalmas volta a római díszebédeknek zsarnoki szabályaikkal, melyek annyi serleg kiürítésére kényszeríték, a mennyit az ünnepély királya akart inni s tűrhetetlen pletykáikkal, melyeknek anyagát a legújabb botrányok s a híres színészék szolgáltatták. Azon gonosz megjegyzést teszik, hogy sohasem látszik annyira elbűvöltnek a szabad természet által, mint a midőn visszatartják a városban. Mindenféle szorgalmazásokon s Kutatásokon átesve, Rómában tört ki ajkairól e felkiáltás, melyben egész lelkét kiönti: rus quando ego te aspiciam!
Meghidegülni látszik falusi laka iránt, a mint oda érkezeit s nem egyszer elhagyni óhajtja néhány napi időzés után. Őszintén beismeri, hogy biz ez álhatatlanság, de nagy fáradságába kerül kivetkőznie belőle. „Szellőnél gyorsabban óhajtok Tiburban lenni, mondja, ha Rómában vagyok, s Tiburban levéli, sajnálom Rómát.“ íme a konok nagyvilági ember, ki azt hitte, kigyógyult, hogy egy pillanatig csömört érzett a gyönyörök iránt, melyek elbájolták, de nem késik felvenni a régi igát, mihelyt elhagyta rósz kedve. Csak élte végszakában lett teljessé a megtérése. Ekkor már csakugyan jobban szerette a mezei életet, mint ahogy barátai akarták; kedvéért megszegte Mecénásnak adott szavát is; megígérvén, hogy csak néhány napig lesz távol, hónapokig váratott magára.

romaikor_kep



Ez lehetett az esete Horatius sok római kortársának is; mint ő, nagy barátaivá lettek a természetnek, nagy barátai lévén előbb a városnak; ezen ellentétek s visszatérések nem ritkák oly embereknél, a kik szenvedéllyel cselekszenek mindent. Elűzve a fáradság és unalom által Rómából, előbb a nagyváros körül őgyelegnek s alig merik eltéveszteni szemeik elől. A lehetőleg kevéssé akarnak eltávozni tőle, nyári lakokat építenek a kapuk tőszomszédságában, a nagy utak mentén, a Tiberis két partján. Mihamar tapasztalják azonban, hogy e sokba került villák s kertek nem óvják őket meg az alkalmatlankodóktól. Rájuk talál ott is a város, mely elől szökni akartak. A szegények mindig követik a maguk módjához képest a gazdagok példáját; rájuk nézve is nyomasztó volt Róma, nem akartak folyvást ott maradni.

Ünnepnapokon egész raja az alsóbb osztályoknak szállta meg a külső városrészekben, a folyó mellett levő csapszékeket, a szent erdőkben a templomok környékét. Táncoltak, „mindenki a magáéval”, mondja Ovid;1 a szabad ég vagy lombsátor alatt lakmároztak. Zajos, alkalmatlan szomszédság volt ez, Róma határán épen oly kevéssé lehetett nyugalomban élni, mint Rómában magában. Tovább húzódtak tehát Tusculumba, Prenestebe, Tiburba s midőn a várossal szomszédos s nagyon divatossá lett e helyeket is felette sokan látogatták s itt sem lehetett többé megtalálni a keresett csendet és elvonultságot, kénytelenek voltak még távolabb menni. így történt, hogy egész Itáliát, a bajae-i öböltől az Alpesek tövéig csinos villák népesíték be.
„Mikor szüntök meg, mondá Seneca a korabeli gazdagoknak, azt kívánni, hogy ne legyen tó, mely fölött nem uralkodnak nyári lakásaitok; folyó, melyet nem szegélyeznek pompás épületeitek. Mindenütt, a hol meleg forrás fakad, siettek új menhelyet emelni gyönyöreiteknek; mindenhova, a hol kanyarulatot tesz a folyó, palotát helyeztek s nem érve be a szárazzal, gátakat vettek a hullámok közé, hogy a tengert bevezessétek épületeitekbe. Nincs vidék, melyen ne csillognának lakásaitok, majd a halmok tetején, a honnan széles kiterjedésű tengert s földet ölel át a szem, majd a rónának közepette, oly magasra emelve, hogy hegynek látszik a ház.”

Nem csupán a gazdagok érezték szükségét a városból való elmenekülésnek s a mezei légbe lehessenek. A jobbmódú felszabadítottak, egyszerű polgárok s különösen az írói emberek, a többinél inkább kedvelői a csendnek és szabadságnak, boldogoknak érezték magukat, ha valahol, messze a tömegtől s a zajtól, birtokosai lehettek annak, a mit „gyíkodú-nak nevez Juvenalis. Suetonius, a kit nem tettek gazdaggá tudós munkái, fejébe vette egy Ízben, hogy kis birtokot vásárol s nem fizeti nagyon drágán meg. Kérése folytán megbízott Plinius, a ki őt protezsálta, egy alkalmas embert az üzlet közvetítésével.
„Barátunkat, így ír hozzá, Róma szomszédsága kisérti, a közlekedés könnyűsége, az épületek egyszerűsége, a birtok kis terjedelme, elég nagy a szórakozásra s kisebb, semhogy elfoglalná. Oly tudós embereknek, mint ő, elég, ha annyi földjük van, hogy kipihentessék rajta a szellemet s gyönyörködtessék szemeiket; csak egy kis parti ösvény kell nekik, sétány, melyen tétlenül kódoroghassanak, szőlő, melynek minden vesszejét s néhány fa, melyeknek neveit ismerik/41 Nem-e ma is írói embernek való kert ez?

A szabad természetnek e minden rendű és rangú barátai közt, kik az első alkalom adtával elmenekültek a városból, némelyek, mint Horatius is, mihamar megbánták elhagyását. Hamarabb, mint belefáradtak a zajba, elunták a magányt. Nem állottak ellent a nagyvilági örömök utáni vágynak. Aliként is maradhattak volna sokáig távol a circusi s amphiteatrumi játékoktól?
„Kellett, hogy folyni lássák egy kissé az emberi vért14, mondja Seneca s gyorsabban, mint a hogy eljöttek, visszasiettek Rómába. Ám ez csak kivétel volt; a gazdagrómaiak rendszerint villáikban maradtak, a míg csak tehették. A hegytetőkön vagy a folyók partjain épültek a nyári évszakra; voltak a zord szelek ellen fedett helyeken is, melyekben télen át laktak. Némelyik nagyon távol volt Rómától s hosszú szünetek alkalmával keresték fel, például ősszel, szüretkor; a város környékén levőkbe akkor mentek, midőn csak egy-két napi pihenőjük volt. Ily módon csak akkor tartózkodtak Rómában, ha igénybe voltak véve ügyeik által, sőt Rómában is megtalálni igyekeztek a természetet.
A köznép, mondja Plinius, virágokat tett ablakaiba; szegény virágok, ugyancsak nehezen élhettek meg levegő és nap nélkül, a régi város szűk utcáiban! Azoknak, kik házat építtethettek, gondjuk volt, hogy az atrium mögött fenntartsák egy kis kert helyét néhány fával, melyeket ligetnek, nehány vizcseppel márványmederben, melyet euripes-nek neveztek, s a háttérben kagylóbarlanggal a falra festett fasor mellett, oly annyira szerették képzelődésben ringatni magukat s feledni, hogy nagy város közepében vannak.

Íme, e társadalom ugyancsak vonzódni látszott a természethez; de ne feledjük, hogy vonzódása főleg a város megállásából eredt, a mire nem egy körülmény vall. Könnyű felismernünk, úgy véljük, hogy a kik e szép villákat lakták, inkább üdülést kereső nagyvilági emberek voltak, mint a természet önzetlen barátai. Nem csak azért mentek oda, hogy az erdők s mezők szépségeinek néma szemléletében éljenek: bűnösöket láttak volna bennük, ha bezárkóznak, hogy soha ne távozzanak el.
Tiberius idejében egy előkelő római, Servilius Vatia, kétségkívül megdöbbenve s elundorodva mindattól, mit a senatusban látott, pompás villát építtetett magának Cumae közelében s ott élte napjait. Eszünkbe sem jut kárhoztatni őt, a miért kivonta magát annyi veszélyből s gyalázatból, s sajnálatot sem érdemel, oly csodaszép vidéken lakott; de a rómaiak még a császárság alatt is nehezen tudták megérteni, miként száműzheti valaki magát önkényt a társaságból s a közügyektől s Seneca mondja, hogy valahányszor közelében járt a gyönyörű cumae-i villának, önkénytelenül is megjegyezte: „Itt nyugszik Vatia.”

E nyári lakok urai tehát rendszerint a közpálya s az élet mozgalmai által igénybe vett férfiak voltak, pénzemberek, politikusok, kik itt pihenték ki régi fáradaldalmaikat s készültek újakra, írók, kik szellemüknek megedzését s képzeletük felüdítését várták a magánytól.
„Itt, úgymond Plinius, boldogan, hogy megérkezett laurentumi lakásába, itt nem hallom többé az alkalmatlan zajt, nem társalkodóm, csak önmagámmal s könyveimmel. Ó tenger, ó partok, igazi dolgozó szobáim, mennyi eszmét nem szültök bennem, mennyi munkát nem mondatok tollamba!“

Sokat szeret magáról beszélni, óránként leírja életmódját: „Mihelyt tehetem, felkelek, rendszerint az első órában (reggeli hat óra). Ablakaim előbb zárva maradnak, mert tapasztaltam, hogy a csend s a homály eleveníti a szellemet. Ha van megkezdett munkám, avval foglalkozom; majd rövidebb, majd hosszabb ideig dolgozom, a szerint, a mint könnyebben vagy nehezebben alkotok meg valamit s tartom elmémben; aztán előszólítok egy titkárt, kinyittatom az ablakot s leiratom, a mit megszerkesztettem. A negyedik vagy ötödik órában (tíz vagy tizenegy óra), az időjáráshoz képest, sétát teszek egy fasorban vagy oszlopcsarnok alatt s séta közben nem szünjön meg gondolkodni s tollba mondani. Aztán kocsira ülök; itt is folytatom a munkát, mellyel reggeli s séta közben foglalkoztam.“

S folytatja leírását e komoly napoknak, melyekben a munka mindenbe belevegyél, még az estebédbe is, mert ilyenkor tanulságos dolgokat Szoktak felolvasni. Midőn rendkívüli mulatságban részesíti is magát, például vadászatra megy, nem mulasztja el magával vinni tábláit; keze ügyében vannak, a midőn kelepcéi mellett ül s ha a vaddisznó késik megfogatni magát, előveszi íróvesszejét s munkához lát; ha üres kézzel tér is haza, néhány oldal mindenesetre megtelt.
Mi nem épen igy fogjuk fel a mezei életet. Kétségkívül nem volt oly munkás mindenki, mint Plinius; nem mindenki vitte folyvást magával a titkárját, s voltak, a kik otthon hagyták írótábláikat, ha vadászni mentek; de csaknem mindnyájan úgy, mint ő, politikus, szónok, irodalmi s nagyvilági ember volt, kit a fáradtság pillanatra elűzött a városból, a ki mihamar visszakészült oda s nyaralását arra akarta felhasználni, hogy rendes foglalkozására megerősödött testet s élénkebb szellemet vigyen magával.

Ha tudjuk, kiknek számára épültek a római villák s mit kerestek ott, úgy fogjuk találni, hogy teljesen megfeleltek rendeltetésüknek. Első érdemük, melyet a nyaraló egészében s legcsekélyebb részletében is feltalálunk, hogy teljesen hozzá vajának idomítva a hozzájók kötött várakozásokhoz.
Az ifjabb Plinius leírta számunkra a magáét s e leírás fogalmat ad nekünk a többiről is. Meglepetéssel látjuk, a lényegben mennyire hasonlók voltak a laurentumi s etruriai házak Hadrianusnak tanulmányoztuk villájához. Igazában csak egy különbség van köztük, tulajdonosaik vagyonának s rangjának különbsége. Egyszerű magánzó nem engedhette meg magának azt, a mit a császár, de az építkezés s a díszítés általános rendszere egy és ugyanaz s Plinius levelei igen gyakran megerősítik Daumet restaurálását.

Gyanítom, hogy Plinius villáit s különösen az etruriaiakat látva, az lenne első benyomásunk, hogy nagyon csodálkoznánk sokfélesége fölött az építményeknek, melyekből állnak. Mindezen különböző magasságú s alakú, inkább egymás mellé helyezett, semmint egyesített épületek inkább helység, mint nyárilak gyanánt hatnak reánk. De ne feledjük, hogy római lakás volt itt, egy római pedig, még ha fejébe veszi is, hogy egyszerűen fog élni, nem lehet el a rabszolgák egész csapata nélkül. Ha nem zsúfolják őket a boltüregekbe, ha mint Plinius, tisztességes, szükség esetére barátaiknak is felajánlható szobákat akarnak nekik adni, sok helyre s több házra van szükségük. E házak számánál is jobban meglep, hogy nem vettek maguknak fáradtságot szabályosabb elhelyezésükre; de láttuk már, hogy a rómaiak, különösen mezei lakásaiknál, nem sokra tartották a külső látszatot. Így a helyett, hogy a részarányosság kedvéért egy oldalra helyezzék a termeket és szobákat, szanaszét osztották, hogy különböző látképeket nyújtsanak; szaporították a külön pavilonok számát, hogy inkább el legyenek szigetelve s minden irányban szép kilátást élvezzenek. Meglehet, kevésbé volt szerencsés az általános beosztás, de a lakosztályok kényelmesebbek voltak s ez elég volt nekik.

Ami hiúságunk először is a homlokzatra gondol; hogy tetszetősebb legyen, nincs ellenünkre, ha rosszabbul lakunk is. A rómaiak kevesebbet törődtek a járókelőkkel, csakis lakói számára építették a házat. Bőven elhalmozták mindazzal, a mi kellemesebbé tehette reájuk nézve; mit sem kíméltek, ha azon erősítő nyugalomnak s a csendes örömök azon változatosságának megszerzéséről volt szó, a melyeket itt kerestek.
Plinius bizonyára nem volt kéjenc; ellenkezőleg antik erkölcsű embernek tartották s Sentius Augurinus, a költő több Catót lelt benne. Lehetetlen mégis meg nem ütköznünk annak láttára, mennyire hajhászta a jólétet nyári lakában. Elfáraszt lakosztályainak felsorolása; különböző nagyságú éttermei vannak minden alkalomra; emebben étkezik, ha magára van, a másik meghittebb barátainak fogadására szolgál, a nagyobb harmadikban elfér a meghívottak tömege. Egyik a tengerre néz; étkezés közben látják belőle, miként törnek meg a hullámok a falakon; a másik a mezőkre tekint, mindenik oldaláról élvezhetni a rétek látképét s a mezei élet jeleneteit.
Egy hálószoba rendszerint elég ma a legnagyobb igényiteknek is; nehéz lenne megmondanunk, hány volt Plinius villájában. Nemcsak minden szükségletet, minden szeszélyt is kielégítettek. Itt a tengerre nyílik minden ablak, amott hallani lehet moraját a nélkül, hogy látnék; ez apsis-alakú s széles nyílásain világosságot nyer a napnak minden órájában, egy másik homályos és hős, csak épen annyi világosságot bocsát be, a mennyi szükséges, hogy ne legyenek teljesen sötétben. Ha szórakozni akar a háziúr, e nyílt teremben tartózkodik, a honnan mindent megláthat, a mi künn történik; ha az elvonulás szükségét érzi, van egy szobája, a melybe bezárkózhatik, a mely úgy fekszik, hogy semminő zaj nem juthat el füleihez. Plinius „öröméinek nevezi; boldog villájában, hogy távol lehet Rómától; e szobában úgy érzi, mintha távol lenne villájától is.

Tegyük hozzá, hogy e szobák szép mozaikokkal vannak kirakva, s bájos festményekkel elborítva s hogy csaknem mindenikben márvány kút van; mert a víz minden oldalról folyt ide, tisztán, frissen, bőségben, mulattat suttogásával, egyik lényeges alkateleme a villák díszítésének. Nagy szerepe van az építészek leleményes alkotásaiban, az új berendezésekben, melyek eredetiségével tetszését keresik a nehézkes és elfásult nagy uraknak.
Az olvasó emlékezni fog az euripes által körül-fogott csinos fürdőteremre Hadrianus villájában; Plinius nem állíthatott ily költséges építményt; volt azonban kertje végén sűrű lugasa, melyet négy karsti márványoszlop tartott. E lugas, e kellemes pihenőhely alá csergedező kutakat helyeztek, medencét, melyben folyvást megújult a víz, a nélkül, hogy kiáradt volna s végre fehér márvány nyugágyat, melyen meleg nyári napokban heverésztek.

romaikor_kep



„Ezen ágyból, úgymond Plinius, minden irányban tovaillan a víz apró csöveken, mintha annak súlya bugvogtatná, ki az ágyon fekszik/Hogy kiegészítsük a képet, gondoljuk hozzá a fürdőket, halastavakat, oszlopcsarnokokat, melyek minden irányban tovanyulnak, hogy mindenfelé szebbé tegyék a kilátást, e homokos fasorokat a gyalogjárók számára, a többit, melyeknek szilárdabb a talajuk, melyek alkalmasabbak voltak a hordszékben való sétákra, a lovaglók térés hyppodromát, hosszú, egyenes és sötét fasort platánokkal s borostyánfákkal szegélyezve, oldalt kígyózó s egy-mást átmetsző körsétányokkal, melyek a térnek nagyobb kiterjedés látszatát, a sétának több változatosságot kölcsönöztek. Íme, mi mindent lehetett találni egy gazdag, rendezett viszonyok közt levő férfiúnak villájában, ki a nélkül, hogy bolondságokat követett volna el, kényelmesen akart lakni s kedvére pihenni nyári lakban.

Mintsem szóltunk a parkokról s kertekről, a mi elég különösnek tetszhetik egy mezei lakásnál; de nehéz is beszélnünk róluk. Elképzelhetni, hogy ezekből maradt fenn legkevesebb az antik villákban. Hogy megítélhessük, milyenek lehettek, csak néhány festmény áll rendelkezésünkre, melyen jól-rosszul fel vannak tüntetve s az írók esetleges megjegyzései. Meglehetősen fogyatékosak e bizonyságok s épen nem elégítik ki tudvágyunkat, de megvan legalább azon előnyük, hogy teljesen egybehangzóak.
A tájképek közt, melyek a házakat ékesítették, feltalálták néhány kertnek képét részint Pompeii-ben, részint Rómában: mindenütt szabályos fasorokat mutatnak, két sor gyertyánfát s derékszögben metszik egymást. Középen rendszerint kerek tér van medencével, melyben hattyúk úszkálnak. Hellyel-közzel apró lugasok láthatók, nádból fonva, venyigével födve, belsejükben márványoszloppal vagy szoborral s körülte székekkel, melyeken megpihenhettek a sétálók. E festmények Quintilianus szavaira emlékeztetnek, melyek naiv módon adnak kifejezést a kor ízlésének. „Van-e szebb valami, mint az úgy berendezett kert, melyben, bármerről tekintsük is, csak egyenes fasorokat látunk?

E felvilágosításokhoz néhány érdekes részletet csatolnak az Írók. Látjuk az ifjabb Plinius leírásaitól, hogy kertjeiben is, mint az említettük tájképeken, valóságos lombfal szegélyezte a sétányokat. Egész élvezettel ír le egy ily szép platán-fasort, a melyre nagyon sokat tart. „Platánjaim, mondja, el vannak borítva repkénnyel, mely befutja a törzset s ágakat s egyik fáról a másikra nyúlva át, valamennyit összeköti. Hogy a fal sűrűbb legyen, puszpángot tettek közébe s e mögé borostyánt, hogy egészen betöltse a hézagokat. Különösen a puszpáng fontos szerepet játszik a római kertekben. Körül fogja a virágágyakat s tetszetős szegélyt ad á beléjük készített szeszélyes rajzoknak. Igen bizarr idomokba metszették; nem érték be a piramis vagy váza-alakkal, mint Versaillesben; majd egymásra tekintő állatokat ábrázoltatnak vele, majd hetüket, melyekből megismerjük a tulajdonos vágja munkás nevét. Augustus kora óta vált ez divattá; azt mondhatunk, hogy a szerencséjüktől mintegy megittasúlt rómaiakban ez időtől kezdve nagyobb a fogékonyság az iránt, amit a természet kényszerítése felséges gyönyöréinek nevez Saint-Simon.
Ugyanakkor, midőn a mezőt a városba vinni megkísérlik, átviszik a várost a mezőkre. Hogy kiegyenlítsék a talajt, melyre villáikat helyezik, hegyeket vágnak le, völgyeket töltenek be. Csak oly fákat szeretnek kertjeikben, melyek növését föl tartóztatták vagy idomait eltorzították. Néhány szellemes ember, különösen a költők, Horatius, Properc, Juvenalis, tiltakoznak ugyan e szeszély ellen, s Seneca világosan kijelenti, hogy többre tarja ,,a patakokat, melyek folyásán nem követtek erőszakot el, melyek a természetnek tetszése szerint csörgedeznek s a réteket, melyek elbájolok a művészet nélkül”; de azért Seneca is a nap ízlése szerint berendezett villában lakott; voltak nála is megnyírt sövények, megmetszett puszpángok, eltorzított fák s a többi erőszakosság, melyeket nevetségeseknek talált: annyira igaz, hogy könnyebb gúnyt űznünk a divatból, mint kivonnunk magunkat alóla.

Nyilvánvaló egyébiránt, hogy a kerteknek s parkoknak távolról sem volt oly fontosságuk akkor, mint napjainkban. Kitetszik ez a helynek csekély voltából is, a melyet Plinius leírásaiban elfoglalnak. A régiek nem rendelkeztek változatosakká tevésökre s szépítésökre azon eszközökkel, melyeket manapság ismerünk. Nélkülöztek sok oly fát, melyek ma a kert díszét képezik; különösen támadni szemeink előtt? Nem-e divat ma is bizarr rajzokat vonni kertjeinkben a virágokkal? Máris összeállítják a tulajdonos nevének kezdőbetűit, nemsokára rákerül a sor az egész névre is.
A flórájuk nem volt oly gazdag. Kertjeik kisebb mérvben ölthették fel a természetes díszt, mint a mieink; így hát nem is fektettek rájuk oly nagy súlyt, mint mi. A kilátás mindent pótolt nálunk, ezt keresték legnagyobb szenvedéllyel a villáknál, melyeket építettek. Semmi áldozattól nem riadtak vissza, hogy messze terjedő vagy mosolygó kilátást szerezzenek, a mely nagy látkört fog be vagy bájos ponton pihen meg. Ez a legfőbb gyönyöre kéjlakaiknak. Sétálnak gyalog vagy hordszéken, egyhangú fasorok, kettős gyertyán-lomb fal között; de ha éttermeik-ben, dolgozó szobáikban vannak, azt akarják, hogy székükből vagy ágyukból szép kilátásuk legyen; úgyszólván ablakaikból szeretik s élvezik a szabad természetet.
Itt is azonban különbséget kell tennünk: a rómaiak által kedvelt kilátások nem voltak mindig azok, a melyeknek mi adunk elsőbbséget s a látképek közt, a melyeket mi leginkább szeretünk, akárhány nem nyerte volna meg tetszésüket. A természetnek szeretete egyoldalú volt náluk s nem terjedt túl bizonyos határokon. A nagy rónák, a szép rétek, a termékeny földek. bájolták őket el.

Lucretius nem ismer nagyobb élvezetet oly napokon, midőn semmi dolga sincs az embernek, mint „csergedező patak mellett feküdni, magas fának árnyékába írt s Virgilius legfőbb boldogságként azt óhajtja magának, hogy ,,mindig szeresse a megművelt földeket s a völgy mentén hömpölygő folyókat.” íme előtere a tájképeknek,. melyeket szeretnek: rétek s gabonaföldek, néhány szép fa és víz; tegyünk hozzá a kép háttereként néhány halmot a láthatár szélén, különösen ha meg vannak művelve oldalaikon s befásítva tetőikig. A keret ekként teljes; csak ezen egyszerű s viszonylagos szépségeket foglalja magában, melyek minden egyébnél inkább tetszenek e finom művészeknek. De ha elbájolja is őket a gazdag s polgártársait természet, annál kevésbé értik a vad természet nagyságát.
Cicero nyíltan kimondja, hogy csak a megszokás erejének tudható be gyönyörködésünk a hegyi tájakban. A római tisztek, a légiók fejei, a tartományi kormányzók, a császári intendánsok, fogékony szellemű, műveit ízlésű emberek több századon át keresztül utaztak az Alpeseken, a nélkül, hogy az unalmon vagy borzadályon kívül egyebet éreztek volna. Nagyon meg lesznek lepve, ha értesülnek róla, hogy ezer meg ezer utazó fog majd ide jőni, megcsodálására a helyeknek, melyeket ők szenvedhetleneknek találtak. Érdeklődés és tudvágy senkit nem vitt akkor a magas bérezek közé. Mielőtt átmentek volna a Szent-Gotthárdon, ha nem kerülhették ki ezen utazást, fogadalmat tettek Jupiternek, pro itu et reditu s Claudian, a költő mondja, hogy midőn megpillantja a jéghegyeket, mintha Gorgot látta volna, úgy megdöbbent.

Kétségkívül előny, hogy fogékonyakká lettünk e nagy jelenségek iránt s csak szerencsét kívánhatunk magunknak hozzá; de alkalmasint elvesztettük a réven, a mit a vámon nyertünk. Megengedjük, jobban felfogjuk a vad látképnek költészetét, de vajon oly élénken érzitek-e azt is át, a mit Saint Beuve „a nyugalmas természet bájá“-nak nevez? Ha bejárjuk felső Olaszországot s eljutunk Mantua környékére, a Ponak partjaihoz, csaknem közönyösen hagy a látása a tájnak, mely annyira híres volt egykoron az utazók előtt. Szellemünk el lévén még foglalva a szép alpesi vidékek által, melyeken átmentünk, csak alig s nem minden kicsinylés nélkül tekintünk e mosolygó rétekre s a csendes nagy folyóra, mely azokat öntözi. Pedig ez a Vergilius hazája, a táj, mely gyermekkorában szemei előtt volt, a mely soha nem is költözött ki a szívéből. E síkok, melyeket egészen közömböseknek találunk, szülték benne a természetnek szeretetét.
Hogy megértse, nem kellett behatolnia a hegyek közé, fölkapaszkodnia az örök hó határáig, néznie a nagy folyóknak forrásait a jégmezők között. Elég volt e zöld mezőkre tekintenie, sétálnia e patakok mentén, e füzek halvány levelei alatt, élveznie ,,az árnyat s a húsét e szent kutak mellett1, hallgatnia estenden ,,a galambok búgását s a favágó parasztok távoli danáját.” Ekélnt ébredt fel lelkében ama mély átérzése az egyetemes életnek, ama nemeskeblű rokonszenv a természet iránt, a mely elragad verseiben. Nyertünk-e vajon annyit, mint állítják, azáltal, hogy fejlődésünk mellett képtelenekké lettünk megérteni a látképeket s szeretni a tájakat, melyek oly szép műnek alkotásához kölcsönöztek lelkesedést?

Hogy visszatérjünk befejezésül a tiburi villához s a fejedelemhez, a kiépítteti, úgy véljük, Hadrianus és nyaralója egészben véve helyes képet engednek alkotnunk arról, hogy miként értették s élvezték a rómaiak a természetet s hogy felfogásuk e tekintetben nem oly helytelen s nem is üt annyira el a mienktől, mint sokan felteszik. Mint napjaink tudásvágyó emberei; Hadrianus is sok országot bejárt, előszeretettel látogatta a vidékeket, melyeknél a természeti szépségekhez nagy történeti emlékek csatlakoznak: oly ízlés ez, a melyben bizonyára senki nem fog megütközni. A természet magában is vonzotta s látjuk, hogy megtette azt, a mi az ő korában nem volt szokásos, megmászta az Aetnát s a Casius-hegyet. De midőn mezei lakást akart építeni utolsó évei számára, nem építkezett a Casius vagy az Aetna lejtőjén s jól tette.
Egyikét választó a szűkebb látkörű, nem oly nagyszerű helyeknek, melyek felséges volta nem sújtja le az embert, nem kelti minduntalan fel álmélkodását, a mi elvégre kifáraszt, hanem ellenkezőleg lecsendesít s megnyugtat. Hogy megtudjuk, szerencsés volt-e a választása, csak vissza kell térnünk egy pillanatig a tiburi villához s szemlélnünk a Poecileről élvezhető csodás látképet. Foglaljunk helyet köridomú végrészén, mely akként volt berendezve, hogy mi sem menjen veszendőbe a szép látványból. Bizonyosra vehetjük, hogy márványpadok voltak itt s Hadrianus és barátai alkonyaikor gyakran felkeresték e helyet. Szemeink előtt van Róma s legelőször vonja magára tekintetünket. Egészen ott látjuk a láthatáron tornyaival s donijaival, melyek kiválnak a légürből.
Ki tudja, nem a pikáns ellentétnek gyönyörét akarta-e megszerezni Hadrianus, midőn fővárosának átellenében emeltető villáját? Misem kellemesebb, mondja a költő, mint a szél üvöltését hallani, midőn nyugodtan házunkban vagyunk; talán a hatalomba s az életbe belefáradt e fejedelem is azt gondolja, édesebbé teszi nyugalmát e távoli tevékenységnek látványa.

De ha Róma köti is először le figyelmünket, mihamar magukhoz vonják s meg is tartják a környező tájak. Közelünkben minden oldalról lankásan halmok emelkednek s lesznek zöldebekké s mosolygóabbakká azon arányban, a mint elhagyják a rónát. Balról a latin bérezek tetőit látjuk, jobbról a festői sabin hegyeket, Mentanat, Monticellit s távolabb, a Gennaro-hegy tövénél Palombarat.
Lehetetlen egyszerűbb, de e mellett szélesebb láthatárt képzelnünk, több nagyságot s nyugalmat, több változatosságot s arányt. „Nem csupán táj ez, hanem festmény”, mondaná az ifjabb Plinius. Nehezen válunk meg e látványtól s azt mondjuk magunknak, midőn elhagyjuk: lehetetlen, hogy a kik ily jól meg tudták választani nyaralójuknak fekvését, ne szerették volna a mezőt, ne lettek volna fogékonyak a természet iránt.


Forrás: Boissier Gaston Róma és Pompeii