logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Hadrianus villa (Tibur) II.

Hadrianus villájának fekvése. - Az építmények fémje. - Mi volt a császár szándéka azok emeltetésével? - A felismerhető részek. - Tempe völgye. - A Poecile. - Canope. - A magán lakás. - A Natatorium. - Az elfogadó helyiségek. - A Piazza doro. - A basilica. - A színházak. - A könyvtárak. - A nyilvános olvasótermek. - Az alvilág.


A kor végét szakitá ezen utazásoknak. Hatvan éves korában érezte Hadrianus, hogy meg kell pihennie. Nem levéli gyermekei, azon kezdte, hogy utódot választott magának. Fiává fogadta előbb Lucius Verust, ki előtte halt meg, aztán a becsületes Antoninust. „Ekkor aztán látván, mondja egy történetíró, hogy minden csendes s hogy veszély nélkül felhagyhat a gondokkal, fogadott fiának engedte át Róma igazgatását s visszavonult tiburi villájába. Itt, a gazdag s boldog emberek szokásaként, nem foglalkozott egyébbel, csak az építkezéssel s lakomákkal, a szobrokkal s a festményekkel; szóval nem volt egyéb gondja, mint örömben s élvezetben tölteni napjait.“
Kitetszik e sorokból, hogy 136-ban, midőn Hadrianus elhatározta, hogy visszavonul az ügyektől, már fennállott az épület. Nem tudni, mikor kezdett építtetéséhez; de bizonyos, hogy életének három utolsó évét szépítésére, befejezésére, oly tökélyes állapotba helyezésére fordító, hogy egyik legszebb alkotásaként csodálták meg.

A tiburi villa fekvése nemcsak felette kellemes, hanem nagyon egészséges is: ez volt akkor fő előnye a nyári laknak. A római sík, fákkal s szántóföldekkel elborítva, tele gyönyörű házakkal, villákkal s kertekkel, kétségkívül nem is hasonlított ahhoz, a mivé több századig tartó elhagyatás után lett: nem volt még puszta és temető; de még a midőn a leggazdagabb s a legnépesebb volt, akkor is féltek rósz levegőjétől.
Cicero szerencsét kíván Romulusnak, hogy módot talált egészséges város alapítására dögvészes tájon, in pestilenti loco salubrem. Tudjuk, hogy Rómának ezen úgynevezett egészséges volta nem akadályozta meg, hogy amint Horatius mondja, minden évben elő ne idézze a hőség a lázbetegségeket s fel ne nyittassa a végrendeleteket. Még rosszabb állapotok lehettek a környező vidéken. Fő-fő szükség volt tehát, ha villát akartak építeni, hogy jól megválasszák a helyét. Hadrianusé az Apenninek végső kiágazásainak közelében fekszik; lábánál a hegynek, melyen Tivoli épült. Egyfelől egészen ki van téve a nyugati szél jótékony hatásának, másfelől védik a sirocco s a kórvészes déli áramlatok ellen a környező halmok. Párhuzamos két kis völgy fut északnak s délnek; síkot zárnak be, mely lejtőzetesen emelkedik s mintegy fél mérföldnyi hosszúságú magaslatot képez; e síkon épült a villa.
A talajban sok volt azon természetes egyenlőtlenségből, a melyeket gondosan meg szoktunk őrizni s kertjeink legszebb előnyeinek tartunk. A rómaiak ellenben nem szerették, fáradságosan kiegyenesítek hatalmas alépítményekkel a talajt, melyre városi vagy mezei lakásaikat helyezték. Ezen alépítmények feltalálhatók, még pedig nagy számmal, a tiburi villánál is. A sabini hegyekből leszálló két kis patak szeli át a két völgyet s egyesülnek a villa bejáratának közelében, hogy együttesen az Anioba szakadjanak. Mint a legtöbb dél-olaszországi patak, csaknem egészen száraz a medrük nyaranta, vagyis azon évszakban, midőn leginkább szükséges, hogy telve legyenek. Vízvezetékekkel pótolták, melyek nyomai még láthatók s a melyek bőven elvezették részint a patakok kiszáradt medrébe, részint a palotákba a friss és egészséges hegyi vizet.

Bejárván Hadrianus villáját, mindenekelőtt roppant terjedelme lep meg. Az olasz kormány által megvásárolt Braschi-villa, melyet egyedül keresnek fel a látogatók, nem foglalja egészen magában. Ha tovább hatolunk délnek, tüskéken át, szembe szállva a kutyákkal s a csőszökkel s átmászva a kerítéseken, más termekre bukkanunk, nagyobbakra s szebbekre azoknál, melyeket az idegeneknek mutogatnak. Hogy egybe kössék ezen egymástól annyira távol fekvő helyiségeket, melyek mintegy külön negyedei ugyanegy városnak, földalatti átjárókat, cryptoporticus-okut ástak, melyeken át a fejedelem palotájának egyik szélétől a másikhoz mehetett, a nélkül, hogy ki lett volna téve a hőségnek vagy alkalmatlan látogatóknak. Mindezen építkezésekre annyira pazarolták a márványt, hogy ma is egészen elborítja a földet; szét van morzsolódva, egy nemét képezi a pornak, a mely ragyog a napfényben s kifárasztja a szemet tükröződésével.
Valóságos csodamű lehetett a villa, midőn fennállottak összes építményei. Nem nézhetünk Daumet helyreállítási kísérletére a nélkül, hogy kissé el ne vakítana ennyi pompa. Nehéz gazdagabb s változatosabb építmények csoportozatát képzelnünk; hihetetlen sorozata ez az oszlopcsarnokoknak, a peristyleknek, a különböző alakú és nagyságú épületeknek. A nagy termek kupolái, a társalgó szobák kerek boltívei párosulnak a templomok háromszögű homlokzataival, s a tetőzetek fölé magas tornyok emelkednek s a terrasseo-kat beárnyékoló vadszőlő.

romaikor_kep



Csodálkozásunkhoz azonban némi meglepetés is járul: e terjedelmes építmények egésze nem köti le figyelmünket; csodáljuk változatosságát, figyelemreméltó termékenységével találkozunk a leleményességnek s a segédforrásoknak, de nem látunk arányosságot. Oly benyomást tesz reánk, mint a palotákkal, diadalemlékekkel s basilikákkal annyira telt Forum s mint a Palatinus összezsúfolt öt-hat palotájával. Azt következtettük ezekből, mint az olvasó emlékezni fog reá, hogy a rómaiakban kevesebb volt az érzék bizonyos szépségek iránt, a
melyek bennünket elbájolnak s hogy a mi egyenes nagy utcáink s szabályos tereink alkalmasint hidegen hagyták volna őket. Megerősít e nézetünkben a Hadrianus villa. Mintha az építész egyik épületet a másikhoz csatolta volna azon arányban, amint szükség volt reájuk, a nélkül, hogy az egésznek hatásával törődött volna. Pártját kell fognunk a rómaiak e csekély fogékonyságának a részarányosság iránt. Gondoljuk meg, hogy végre is nem forog itt szóban egy fővárosi palota, melynél kívánatos, hogy nagy és úrias legyen a kűlseje s előnyös fogalmat adjon lakójáról, hanem mezei lak, melynél az építésznek inkább a kényelemre kell gondolnia, mint a látszatra.
Eddig mintsem vettünk észre a Hadrianus-villában, a mi, bár szerényebb mértékben, a többinél is ne tűnnék szemeinkbe; ha előkelő személyiségek tulajdonát képezték, mindannyi egészséges helyen állott, a szükséghez képest nagy földalatti építményekkel, bőven ellátva vízzel, gazdagon díszítve márvánnyal, hihetetlen mennyiségével a pompás lakosztályoknak. Nem ezektől nyerte eredetiségét a villa, mellyel foglalkozunk. Misem érdekelvén inkább Hadrianust, mint utazásai, élő emlékeit akarta maga körül látni, a midőn fel is hagyott velők. Életírója elbeszéli, hogy tiburi villája egyes részeit az általa meglátogatott legszebb helyek nevével ruházta fel.
Volt ott Lyceum, Academia, Prytaneum, Canope, Poecile, Tempe völgye, „sőt, hogy mi se hiányozzék, teszi hozzá Spartian, kieszelte az alvilág utánzatának elkészíttetését is“. E sorokhoz sok szó férhet. Némelyek a betű szerinti értelemben veszik s azt vitatják, hogy mindannak, a mit utazásai közben megcsodált, hü mását igyekezett előállítani Hadrianus. Különösen Canina nagy súlyt fektet e hasonlatosságokra; szerinte alig van ezen omladványok közt egy faldarab is, a mely ne tartozott volna valamelyik fontos emléknek utánzatához. Nem veszi észre, hogy ezáltal ugyancsak nevetségessé teszi Hadrianust. Lehet-e balgább tervet képzelni annál, hogy valaki ily szűk helyen összehalmozza a világ minden érdekességét? Mily hatással lehettek volna a látogatóra e kicsinyített hegyek, e parányi völgyek, e törpe emlékek?

Hadrianus, tudjuk, ügyes művész, Ízléses ember volt, barátja s felvilágosult bámulója a görög művészetnek: mi gyönyört találhatott volna ezen elgyötrésében a természetnek, hogy oly hasonlatosságokra kényszerítse, a melyek végre is csak felette tökéletlenek lehettek? Mondják, azt akarta, hogy villája folyvást szemei elé varázsolja a látott csodákat; de ily gyarló másolatok alkalmasabbak lettek volna megrontani, semmint megőrizni emlékezéseit. Szerencsére nem kényszerítenek ily túlzások elfogadására Spartian szavai. Egyszerűen annyit mond, hogy a császár oly módon építtette nyárilak-át, hogy felírathassa reá neveit a leghíresebb helyeknek, a melyeket meglátogatott (ita ut in ea et /irovinciarum et Jocorum celeberrima nomina inscriberet), a mi föltennünk engedi, hogy nem ragaszkodott az egészen bő utánzáshoz, legtöbbször beérte körülbelül hasonló valamivel.
Különösen a tájrészleteknél; hogyan is lehetett volna visszaadni a természet csodáit a Tibur lábainál elterülő kis síkon! Az emlékekkel könnyebben ment; voltak olyanok is, a melyeket, pl. a Poecilet, meglehetős szabatossággal után készíthettek. Daumet megjegyzi, hogy a Lyceumok, Gymnasiumok, vágyás a görög emlékek állítólagos másainak romjai közt mindenütt megtalálható a római boltív; nem-e azt látjuk ebből, teszi hozzá, hogy az építész nem törekedett egész hűségre s hogy idegen elnevezésük mellett is hozzá idomítja ezen épületeket kora Ízléséhez s hazája szokásaihoz?

Nagy részét ama szép dolgoknak, melyekről Spartian említést tesz, lehetetlen megkülönböztetnünk a mai romok között. Hármat azonban körülbelül bizonyosra vehetünk; a Tempe-völgyet, Poecilet és Canopet, s ezekből következtetést vonhatunk a többire. Tempe-hez kétség sem férhet; nem is lehetne máshova helyezni, mint ama mélyedésfélébe a villa s a hegyek közt, melyeken Tivoli emelkedik. Észak-keletnek feküdt tehát, ama kis patak hosszában, melyet Peneanak neveznek a régészek.
Bizonyára nem volt itt se az Olymp, se a Pelion, se az Ossa, se azon meredek sziklák, melyekről Titus Livius beszél, „melyek tetején szédülés fogja el a szemeket s a lelket”,1 se a százados fák, „melyeket nem ér fel az emberi tekintet”, s melyek a nagyságnak s kellemnek minden utazó által megcsodált végvidékével ruházzák .fel az igazi Tempe-völgyet. A nagyság tetemesen csökkent, de a kellem megmaradt. Már a természet sem vonta meg e kis völgytől a szépséget; szaporították az árnyas helyeket, kedves sétahellyé tették s mert a fasorok hűsek s lombosak voltak, mert élvezetes dolog volt megpihenni itt a víz közelében, a nagy fák alatt, s mert megújult ilyenkor a szép thessaliai völgyben töltött boldog pillanatok emléke, megkockáztatták felruházását annak nevével.

A villa oldalánál, szemközt a síkkal, még felismerhető nagy terrasseok nyúltak el csarnokokkal s márványmedencékkel; oszlopok által tartott s a Piazza doro-hoz támaszkodó erkély uralkodott az egész völgy fölött; innen mérsékelt lejtőzetű lejáró vezetett a földszintre. Mind ebből csak romtöredékek maradtak fenn, de a látkép most is elbájol. Hatalmas olajfák hatoltak a kövek eresztékei közé. Leűlvén, délutáni órákban, egyike alá e bütykös törzsű nagy fáknak, melyek ágai bizarr formákat mutatnak, zöld szőnyeget látunk lábaink alatt, szemben Tivoli csinos tornyait s a nagy modern villákat fehér kőpilléreken nyugvó s oszlopcsarnokaihoz hasonló szőlő-lugasaikkal; nehéz elragadtatva nem lennünk a látvány szépsége által s oly kellemesnek találjuk a völgyet, hogy könnyen megbocsátunk az élénk képzeletű császárnak, a miért ily nagy névvel ruházta fel.

A Poecile viszont nyugatnak, Róma felé tekint. Ezen oldalra fordulva, kiterjedt síkhoz érünk, melyen nagymérvű alépítkezéssel segítettek a talaj egyenlőtlenségein. Hogy mi se menjen kárba, szokás szerint magukba az alapfalakba több emeletnyi lakosztályt építettek. Alakjuk s nagyságuk különböző s közönségesen Száz-Kamrának - Cento Canieres-nek - neveztetnek.
Ligorio, ki a Caesarokat kora fejedelmeihez hasonlóknak gondolta s azt képzeli, hogy mindenhova csakis katonáiknak kíséretében mentek, azon véleményben volt, hogy e lakosztályok a császári testőrség számára voltak rendeltetve s e véleményt magukévá tették a többi régészek is. Tényleg a római császárok, különösen pedig azok, a kiknek szilárd volt az állásuk, a kiknek nem kellett váratlan forradalmaktól tartaniok, nem hurcoltak magukkal seregeket s nyári lakásaikban rendszerint több lévén a rabszolga, mint a katona, természetes a feltevés, hogy a ,,száz-kamra“ nem a pretorianusok laktanyája, hanem egyszerűen a szolgaszemélyzet lakása volt.

Az alépítmények fölötti síkot roppant derékszögű porticus zárta be, közepén nagy medencével, melynek láthatók még némi nyomai. A porticus egyik oldala megmaradt. Tíz méter magasságú s 230 méter hosszúságú téglafal. Fennáll annyi szétmorzsolódott romnak közepette. Fáradságosan utat törvén magunknak e feldőlt kőtömbök, e szétszórt oszloptöredékek között, egyszerre e csodásán ép falhoz érünk; meglepetésünk nem kisebb, mint álmélkodásunk; kérdjük magunktól, mely különös véletlen óvta meg a többinek sorsától, mi vonta ki a közös pusztulásból, melynek még inkább kitehette terjedelme s magassága? Kétségtelen, hogy e porticus az, melyet a Poecile elnevezés alatt említ Spartian s a mely egy athéni emléknek volt ..utánzata.

romaikor_kep



Az athéni Poecile, melyet Pausanias leírásából ismerünk, különösen Polygnot festményeitől nyerte hírnevét. Nagy emlékeket ábrázolt itt, nevezetesen Theseus győzelmét az Amazonok fölött s a Marathoni ütközetet. Mindennek nyoma sem maradt fenn. Nem tudván, vajon hű utánzó volt-e Hadrianus, nehéz megmondanunk, a másolat mily mérvben adhat igaz képet a mintáról. Annyi bizonyos, hogy könnyen elképzelhetjük, milyen volt a tiburi Poecile. A jó karban megmaradt falnak két oldalán oszlopok emelkedtek, melyekből csak néhány töredékét az alépítményeknek lehet még látni.
Csinos tetőzet volt rajtuk s két portieust alkottak, a melyek még fennlevő ajtón át közlekedtek egymással. E kettős oszlopcsarnok aként volt beosztva, hogy egyiknek a homlokzata mindig árnyékban volt, midőn a nap érte a másikat; úgy, hogy sétálni lehetett itt az évnek minden szakában s a napnak minden órájában: csak a másik oldalra kellett térni, az órákhoz képest, hogy mindig megtalálják télen a meleget, nyáron a hűvösséget. A fal alkalmasint festményekkel volt borítva, a melyek nyilván Polygnotéit utánozták. Az idő valamennyit szétrombolta, de azért nem foszthatta meg ezen egyszerű téglafalat a nagyság s méltóság jellegétől. Kétségkívül egyike a korunkig fennmaradt legszebb római romoknak s a csodálat, mellyel szemlélete eltölt, még fokozódik, ha eszünkbe jut a görög műremek, a melynek utolsó emléke.
Ugyanazon irányban folytatva utunkat, kissé távolabb közepes terjedelmű, inkább hosszú, mint széles völgyhöz jutunk, melyet Spartian tanúsága alapján egyértelműleg Canope-nek neveznek az archaeologusok. E nevet nem adták indok nélkül, mint annyi mást. A völgyben talált egyik téglán e szavakat olvashatni, a melyek minden kétséget kizárnak: Deliciae Canopi. Épen most voltunk Athénben s meglátogattuk a Poecile-t; a császár szeszélye egyszerre Egyiptomba helyez át.

Azt kell hinnünk, Egyiptom egyike volt az országoknak, melyek utazásai közben legtöbb befolyással voltak Hadrianusra. Nem lehetett a legélénkebb meglepetés nélkül látogatást tenni e sajátságos földön, melyet hagyományai, szokásai, nyelve és istenei elválasztottak a világ többi részétől. Mióta a rómaiak uraivá lettek a mindenségnek, lemondott a népek legnagyobb része törvényeiről és erkölcseiről, hogy a győzőkéit vegye föl; ám Egyiptom minden kormányzat alatt hű maradt múltjához.
A görög hódítók, a kormányzására küldött római praefectek mintsem változtattak szokásain. Hat évszázadon át idegen uralomnak alávetve, a maga módja szerint élt tovább, templomokat épített, mint Sesostris idejében s feldíszíti hieroglifákkal, melyekből mintsem értettek leigázói. Ezen ország, annyira eltérő a többitől, különösnek alkotva már a természet által, még inkább azzá lett, megcsontosodván régi polgárisodásában. Nagy vonzerővel volt a kíváncsi utazókra, szemlélni az oly híven megőrzött múltnak e maradványait. Nem csoda, hogy az unatkozó gazdagok, új látványokat keresve, menekülni vágyakozva egy pillanatig az általános egyöntetűségből, boldogoknak érezték magukat, ha bejárhatták e zúgát a világnak, mely semmi egyébhez nem hasonlított.

Nem mulasztották el felkeresni a fáraók emlékeit, megtekinteni a piramisokat, meghallgatni a Memnon-szobor hajnali köszöntését s hálálkodó szavak kíséretében feljegyezni neveiket a szobor-óriás talapzatára vagy lábaira. Hazatérvén, megbízták a szobrászokat vagy festőket annak ábrázolásával, a mit megcsodáltak. így terjedt el e korszaknak művészetében az egyiptomi álízlés, mely néhány jó művet, de sok nevetséges utánzást is hozott létre. A nagy uraktól átvették a többi osztályok. Pompeii polgári lakházainak falaira valószínűtlen táj-képeket festettek pálmákkal, ibisekkel, krokodilokkal, melyek némi fogalmat adhattak e különös országról azoknak is, a kik soha nem látták.

Hadrianus is, mint annyian mások, meglátogatta Egyiptomot s nem lephet meg, hogy ezen tudvágyó és élesen látó szellemre nagyobb hatással volt, mint bárki másra. Ismerjük a levelet, melyet Alexandriából intézett sógorához, Servianlioz; igen finom képet ad benne e nagy kereskedelmi városról, Kelet összes népeinek e találkozó helyéről. Leírja különösen, még pedig nem a legjobb indulatú kifejezésekkel, ezen üzérkedő népnek pénzhajhászó tevékenységét.
„Senki nem henyél itt, úgymond, némelyek az üveget gyártják vagy a papírt, mások vásznat szőnek. Mindenkinek van dolga és saját mestersége. Még a vakok, a köszvényesek s a sánták is találnak valami teendőt; mindeniknek csak egy istene van, a pénz (unus illis deus nummus est), csak ezt imádják a keresztények, a zsidók s a többi is mind.”

Mint valamennyi iparűző városban, hol a vagyon annyira mozgó, hamarosan igyekeztek élvezni e javakat, melyek oly könnyen elveszhettek s a gyönyörnek is épen oly hévvel engedték magukat át, mint az üzletnek. Az alexandriaiak mulatóhelye, a hová szórakozni s aranyaikon túladni mentek, Canope város volt, öt-hat mértföldnyire Alexandriától. Híres Serapis-templomához egész Egyiptomból elzarándokoltak, minden este tele volt oly emberekkel, kik a saját vagy barátaik betegségeinek meggyógyítására kérték az istent. Buzgó imáik végeztével a templomban aludtak s álmukban megkapták bajaik orvosszerét.

De az egészség legtöbbször csupa ürügy volt; Canopebe is csak úgy mentek, mint napjainkban a fürdőhelyekre, nem annyira gyógyulni, mint mulatni. Az utazás öt mértföld hosszúságú csatornán történt, melyet folyvást elől-hátul fölhajló könnyű bárkák szeltek át, középen a velencei gondolákéhoz meglehetősen hasonló sátorral. A sürgés-forgás nem szünetelt; éjjel-nappal hallani lehetett a vízen azon egyiptomi szerelmi dalokat, melyek világszerte híresek voltak. A csatorna két oldalán vendéglők emelkedtek, bőven ellátva mindennel, a mi jó kedvet kelthetett s kielégíthette a vágyakat.
Megállapodtak itt, hogy igyanak a könnyű mareotisi borból, a mely vidám s rövid ideig tartó ittasságot szült, s bevégezvén a lakmározást, a lugasok vagy a fák árnyékában fuvolaszó mellett táncra keltek. Igy érkeztek aztán minden sietség nélkül Canopebe, a hol még több mulatságot találtak, mint útközben. Minden az élvezetre volt itt számítva; képzelni sem lehetett volna kellemesebb tartózkodási helyet. „Mintha álom lett volna, mondja egy azon korabeli író; az ember azt hihette volna, hogy új világba jutott.”

Hadrianus, azt akarván, hogy tiburi villája mindarra emlékeztesse, a mi leginkább meglepte utazásai közben, nem feledkezhetett meg Canoperől. Szokása szerint nem vett magának fáradságot pontos utánzására az egyiptomi városnak, a mi ily kis téren nem is lett volna lehetséges; alkalmasint beérte némi hasonlatossággal. A völgy fenekén nagy pompával díszített térés fülke templom és szökőkút gyanánt szolgált; közepén egy mélyedésbe lehetett helyezve Serapisnak, a nagy canopei istenségnek szobra; oldalfalain kisebb fülkék más egyiptomi istenségeket foglaltak magukba; alkalmasint azok voltak e oly sűrűn ismétlődhettek a canopei csatorna mentén. Gyümölcsökkel ellepett szőlőlugas alatt nők s férfiak heverésznek ivó edényekkel kezeikben. A nők egyike ajkaihoz emeli a rhytont, egy másik a fürtökre mutat, a többi fuvolán vagy húros hangszeren játszik s körültök hullámzik a folyó, elborítva lotus-virágokkal.

Az épület minden szögletéből bőven folydogált a víz; márvány lépcsőkön omlott alá nagy félkörös medencébe. A medencére fektetett hidacska, a boltívét tartó oszlopokkal díszítve, lehetővé tette az átmeneteit az egyik partról a másikra s a zuhatagoknak közelről való megtekintését. Alatta tovahömpölygött a víz s a csatornába szakadt, mely a völgynek egész közepét elfoglald. A kőzetbe vájt e csatornának 220 méter volt a hossza s 80 a szélessége. Csinos, kétségkívül az alexandriai gondolák mintájára készült csónakok voltak fenntartva a császárnak s barátainak s még látni a parton maradványait a lépcsőzetnek, melyről a járművekre szálltak, ha sétát akartak tenni a csatornán.
A sziklapart egyik oldalán két-két emeletes, szép porticusra támaszkodó termek romjait találták meg. Meglehet, utánzata voltak a fényes vendéglőknek, melyeknél oly örömest állapodtak meg a Canopeba utazók. Valószínű, hogy a Hadrianus-villához tartozók is megérdemelték amazoknak hírnevét. Elgondolhatjuk, mi történhetett itt, tudván, mily szenvedélyesen szerette Hadrianus az élvezeteket s mily kevéssé igyekezett e szenvedélyét elpalástolni. Maré Aurél alkalmasint ezen erkölcstelen jelenetekre célzott utóbb, midőn a veszélyekről szól, melyek ifjúkorában erényét fenyegették és köszönetét mond az isteneknek, hogy „kigyógyították a szerelmi szenvedélyből, melynek egy pillanatig engedett.

romaikor_kep



A császári villának Spartian által felsorolt részleteiből ezeket lehet még feltalálni s elég valószínűséggel megjelölni; bírjuk tehát s bejárhatjuk, a mit a szeszélyes császár Tempe völgyének, Poecile oszlopcsarnokának s Canope mulatóhelyének nevezett. Ez is valami, de még tovább is mehetünk; e roppant omladvány-tömegnek magában kell foglalnia azon helyiségeket is, melyeket szükségképen meg kellett építtetnie a császárnak, melyeket állásának igényei, jólétének s gyönyöreinek gondozása, szükségletei s hajlamai megkívántak, s nem vakmerőség ezeket is felkutatnunk.
Kétségtelen először is, hogy e terjedelmes palotának jó része a császár magán használatára volt fenntartva: egy hajlott korú, beteges fejedelem, ennyi gonddal menhelyet építvén utolsó napjai számára, kétségkívül saját gyönyörködését s kényelmét tartotta első sorban a szemei előtt. De vajon hova kell helyeznünk magán lakását? Ligorio óta azon romokat jelölik meg a Palazzo imperiale névvel, melyek a nyugati oldalról a Tempe-völgy hosszában nyúlnak el. Daumet azonban másfelé helyezi. Figyelembe vette, hogy a villákban, melyek a gazdag rómaiaknak menhelyet nyújtottak a nyári hőség ellen, úgy azokban is, melyek az olasz renaissance korából maradtak fenn, a lakház mindig a melléképületek fölött, a telek legemelkedettebb helyén áll.
Természetes is volt, hogy a tulajdonos uralkodni akart a sík fölött s élvezni a legterjedelmesebb s legváltozatosabb látképet. Ha így volt Hadrianus villájánál is, kissé távolabb délnek, azon fennsíkon kell a fejedelem magán lakását keresnünk, a hova Ligorio az Academiá-t s Canina a Gymnasium-ot helyezte. S Daumet csakugyan így is tett. Nem igazolták feltevését a a pár évvel ezelőtt történt ásatások. Feltárván a földet a Ligorio által megjelölt helyen, mérsékelt kiterjedésű két szobát találtak folyosókkal és oszlopsorokkal, melyek arányai Tömpéinek szebb házaira emlékeztetnek.

Ez csakugyan a mindennapi élet céljaira alkalmas lakás; e mellett igen díszes s a nagy elfogadási osztályokkal tőszomszédos leven, feltehető, hogy a fejedelem a maga számára építtető. Valószínű tehát, hogy Ligorio nem tévedett, midőn a Tempe-völgy közelébe helyező a Palazzo imperiale-t, a fejedelem magán lakhelyét.
A szoba után, melyben éjjel nyugodott, mintsem tartott szükségesebbnek egy római vagy görög a fürdőszobánál. Nem is mulasztották el nympheákat s thermákat építeni a tiburi villában, a fejedelem, barátai, a szolgaszemélyzet számára. Kétségkívül ez volt rendeltetése egy kerek helyiségnek a magán lakosztályok s a Poecile közt, mely alkalmasint a legérdekesebb s a leggazdagabb a villában feltaláltak között. Alapfalai elég jó karban vannak, hogy nehézség nélkül helyre lehessen állítani tervezetét. Köralakú porticus, melynek néhány oszloptöredéke még a földet borítja. Az egészen fehér márvánnyal bevont csatornának, melyben folydogálnia kellett, mintegy öt méter volt a szélessége s egy méternél valamivel több a mélysége.

A tér, melyet a kis patak körülzár, szigetfélét képez, márványhidak által összekötve a külső porticus-szal. Nem ízléstelen szeszélyből négyszögű udvart állítottak a kerek szigeten, mely kétségkívül szoborral volt felékesítve. Kerekded kis szobák s az euripes-re nyíló fülkék, melyekből kutak csörgedeztek, foglalták el az udvar derékszögű s a csatorna korszerű alakja közti egyenlőtlen szelvényeket.
Miseum eredetibb s tetszetősebb ezen elmés csoportossásoknál. A kamrák, az udvar, a porticus földje márványdarabokkal vannak ellepve. Számos oszlopmaradványt találtak köztük s domborművek töredékeit, melyek tengeri szörnyetegeket, tritonokat, nereidákat, hyppocampusokon kis Ámorokat ábrázolnak. Mi lehetett a rendeltetése e szép épületnek, melyet annyi gonddal és választékossággal állítottak elő? Legtöbb valószínűség szól Nibby nézete mellett, ki natatorium-nak nevezi s víztartó-félét lát benne. Az euripes-t környező kis szobák valószínűleg pihenésre vagy a fürdők ruháinak levetésére szolgálhattak.
A csatornához vezető lépcsők nyomaira is találtak itt. A császári palota szomszédsága s e fürdők pompás díszítése hinnünk engedi, hogy a császár magának tartotta azokat fenn s csakugyan méltók is e kéjelgőhöz, a finom élvezetek e barátjához. Nehezen képzelhetnénk helyet, a hol kellemesebben lehetne nyugodni a nyár tikkasztó óráiban, mint e díszes termekben, a művészet e kincseinek közepette, ezen euripes mellett, a mely zajtalanul folydogál márvány ágyában, s a kutakból omló víznek e csendes suttogásánál.

Nem voltak messze a fejedelmi lakástól az elfogadási termek. Hadrianus, ámbár visszavonulási hajlamokat fitogtatott, midőn villáját építtető, alkalmasint mindvégig teljesíti császári kötelességeit. Bármily nagy legyen is a királyok barátainak száma, nem épülhettek kizárólag a barátok számára e roppant termek, melyek ma is csodálkozással töltenek el. Igen pompásak a Palazzo imperiale közelében, a Tempe-völgy mentén levők. Különösen e részt tanulmányozta behatólag Daumet s kísérletté meg oly állapotban állítani elénk, a minő Hadrianus halálakor volt.
Hogy a fő termekbe jussanak, különböző építmények hosszú során kellett átmenni, a melyek nagy befolyással lehettek a látogatóra. Nyolcszögű előcsarnok vezetett azon udvarok egyikébe, melyeket peristyleknek neveztek a rómaiak. Sok ilyen volt a villában, de ennek kellett a legnagyobbnak s a legszebbnek lennie. Oly gazdag omladékokat találtak itt, hogy a kitisztítást vezető építések Piazza (Toro névvel ruházták fel. Részben keleti gránitból készült oszlopok sora vette körül; rózsaszín márvány boritá földjét s szobrok, melyeknek talpköveit feltalálni hitték, egészítették ki a pompás díszítést.
Hátterében, szemközt a nyolcszögű előcsarnokkal, nagy terem állott, kupolával s félkörös hátrésszel. A terem négy szögletében felülről világított fülkék voltak. Dalimét azt tartja, hogy szobrokat foglaltak magukban s a gond, melyet megvilágításukra fordítottak, sejtenünk engedi, hogy hírneves művészek alkotásai voltak. Tudva van, hogy e kedvező berendezést, mely inkább élvezni engedi a műremeket, utánozták a Vaticánban is, a Belvedere udvarán. E pazar fényű berendezés nyilván arra vall, hogy a szép terem s az udvar, mely megelőzte, a császári kihallgatások számára volt fenntartva s hogy az uralkodó itt bocsátotta magához a városoknak és tartományoknak hozzá jött küldöttségeit.

E hivatalos helyiségekhez, melyekben császári tisztét végezte Hadrianus, hozzá adhatunk egy meglehetős karban levő másik termet is, melyen át kell mennünk, ha a natatorium-tól a Poecile-nek irányozzuk lépteinket. Majd templomnak, majd a bölcselők gyűléshelyének (schola Stoicorum) tartották: de Hadrianus korántsem szerette annyira a bölcselőket, különösen a stoicusokat, hogy ily szép épületet állítson számukra. Hajlandóbbak vagyunk basilicát látni benne; hasonlít is ahhoz, melyet a Falaimon találtak.
Tudjuk, hogy Traianusnak szokása volt összehívni „százszobás“ villájába (Centum Cellae) egy nemét a titkos tanácsnak, senatorokat s tisztviselőket, azon ügyek elintézésére, a melyeket magának tartott fenn. Rendszerint a hadsereg tisztjeire vagy házának személyeire vonatkozó kényes ügyek voltak. Nappal meghallgatták az ügyvédeket s meghozták az ítéleteket; este a császár asztalához hívta a bírákat s az étkezés végével kellemes társalgásban vagy a mimelőkben s színészekben gyönyörködtek. Ha követte e szokást Hadrianus, a mi eléggé valószínű (mert nagy barátja volt a törvénylátásnak, ha e törvényszékeket villájába hívta össze, igen valószínű, hogy itt tartották üléseiket.

Ne felejtsük végre el, hogy Hadrianus nemcsak kifogástalan, állásának kötelességeit pontosan teljesítő császár, igen művelt férfiú is volt, a kit nagyon vonzottak a szellem élvezetei, a ki nagyon szerette utánozni a görögöket. Hihető, hogy az összes fejedelemnek e hajlamai nyomokat hagytak az általa építtetett villában is. Közel a Poecilehez elég jó karban levő stádiumot találtak igen terjedelmes tartozékokkal; a Görögországgal rokonszenvező császárok mindegyike szenvedélyes kedvelését mutatta az atlétikai játékoknak.
Még jobban gondoskodtak a játékszínről: legalább három színház van a villában. Egyik odeonnak látszik; a másik, a legjobb karban levő az összes között, négyszögű nagy térrel határos, a mely alkalmasint sétahelye volt a látogatóknak. Némely építkezési részletek azt gyaníttatják, hogy görög színház volt. A latin valamivel magasabban, a Tempe-völgy irányában fekszik.
Nagyon elkallódott, de állítólag látni lehetett még a múlt században is a kar márvány burkolatát s azon szobrok talpköveit, melyek a podium-ot ékesítették. A színházak e bősége kissé meglepő a században, mely oly kevéssé művelte a drámai művészetet. Megérthetnék még a görög színház létezését; oly tanult fejedelem, mint Hadrianus, kedvelője a finom élvezeteknek, szerethette Menander darabjait hallani. E nagy költő, ki oly jól ismerte s oly találóan festi le az életet, megtartotta teljes uralmát az előkelő társaság fölött; tanították az iskolákban, olvasták a nagyvilági körökben s tudjuk, hogy az első század alatt játszották is Nápolyban.

romaikor_kep



De mit adhattak elő a tiburi villa latin színpadján? Valószínű-e, hogy fölhatoltak Plautusig, Caeciliusig, Terentiusig? A csodálat e visszatérései meglehetősen divatban voltak akkor: Hadrianus fennen hirdeti, hogy Enniust föléje helyezi Vergiliusnak s Fronto minden alkalommal a régi szerzőket emlegeti levelezésében; de csodálni őket a dolgozó szobában s idézni egyes művekben egészen más dolog, mint színre hozni oly emberek előtt, a kik alig tudják megérteni.
Meglehet, hogy az irodalom pártolójának mutassa magát, befogadta a császár villájának színpadjára a kor egy két költőjének kevés számú műveit is. Általában véve meglehetősen szegényes utánzatai voltak a görög színháznak, a nagyvilági termek számára készültek s nem arathattak sikert igazi közönség előtt. Meglehet az is, hogy Hadrianus, ki életének vég szakában mogorva kedélyű volt s kereste a szórakozást, elhozatta villájába a népies darabok színészeit s előadatott két játékot is, melyek akkortájt a római népséget mulattatták: az egyik egy tolvajbanda főnökének kalandjait tüntette fel, bujkálódásait az igazságszolgáltatás közegei elől s gúnyolódását azokkal, a kik kézre akarták keríteni; a másik egy meglepett szeretőt, ki a férj váratlan hazaérkezése folytán kénytelen egy ládába búvni, - oly két tárgy, melyek e korszak óta nem szűntek meg vidám perceket szerezni a köznépnek s olykor szellemes embereknek is.

Kétségtelen, hogy könyvtárak is voltak Hadrianus villájában, alkalmasint egy görög s egy latin könyvtár. Felismerni vélték két egymás mellett fekvő épületben, melyeknek több szobája van. Az egyetlen ok e feltevésre az volt, hogy Vitruvius szabálya szerint építik, ki azt ajánlja, hogy a könyvek a reggeli napot kapják. Az egyik épület fölött három emeletes torony állott, meglehet, megfigyelője az asztrológiát kedvelő fejedelemnek. E könyvtárak szokás szerint magukban foglalhatták a nagy írók művein kívül szobraikat is.
Találtak Tivoli környékén néhányat, melyek közül. legalább egy a Hadrianusvillából való; mindeniken rövid felirat van, jellemzése az ábrázolt személyiségnek. Bölcs Solon alatt e szavakat olvassuk: „Semmi túlságosat. Az okos Pittacus azt mondja, hogy „meg kell ragadni az alkalmat s a mélabús Bias, hogy „gonosz az emberek nagy többsége. A szokás, felékesíteni a könyvtárakat azon nagy férfiak képeivel, a kiknek iratait magukban foglalják, már Cicero korában divatozott. Elbúsulva magát, elcsüggedve, előre érezvén a köztársaság végét, midőn a legbecstelenebb embereket látta a legmagasabb kitüntetéseknek birtokában, tanulmányaihoz menekült, könyvei közt élt s ezt írta barátjának, Atticusnak: „Inkább szeretek nálad ülni az Aristoteles képe alatt levő kis pádon, mint az ő curulis-i székeikben.

Nem habozunk feltenni, hogy nyilvános felolvasási terem is volt a Tiburi villában. Hadrianus nagy barátja volt az ily felolvasásoknak. Ő építtette Rómában Athenaeum-ot, melyben elszavalták irataikat a rhetorok s a költők. Valószínű, hogy ellátta ilyféle épülettel nyári lakát is, a hol kényelmesebben hallgathatta kedvenc Íróit. Sajnos, mindeddig nem volt lehetséges felfedezni ezt a sok rom között, valamint a Lyceumot s az Académiát sem. Meglehet, e célra szolgált azon kis színház, melynek némi maradványait a villa legszélén találták meg s a melyet odeoitnak neveznek az archaelogusok.
Hesychius szerint az odeon a szónokok s a citera-játékosok előadásaira volt fenntartva; egészen természetes volt tehát, hogy a nyilvános felolvasásokra is használják s Horatiusnak egyik érdekes helyéből csakugyan azt következtethetjük, hogy a színházakban gyűltek össze a nevesebb írók műveinek meghallgatására. Hogy megértesse Mecénással, miért agyarkodnak oly nagyon ellene, azt mondja, hogy nem bocsátják meg vonakodását műveinek nyilvános felolvasásától. Éppen akkor, midőn Pollio színre hozza az irodalmi ünnepélyeket, melyekre oda tolongott egész Róma, nem tudván, mit csináljon üres idejével, Horatius kárhoztatni látszik azokat s megtagadja részt vevését. Egyetlen indoka, hogy visszatetszik neki látványul szolgálni a színházba összegyűlt tömegeknek:

Spissis indigna theatris
Scripta pudet recitare.

De a többi írók nem voltak ily kényesek; Ovid örömest gondol vissza reá, hogy ifjú korában „a nép előtt“ olvasta fel szerelmes verseits Statius boldoggá tette „a várost, “ ha megígérte, hogy bizonyos napon költeményeket fog felolvasni. Ha elnézünk is a költők túlzásaitól, mindenesetre nagyon látogatott gyűléseket jelentett a „város“, a „nép“; valószínűleg itt is azon zsúfolt színházakról (spissa theatra) van szó, a melyeket Horatius említ. Még a midőn kisebb közönséget vonzottak a felolvasások s szerényebb helyiségekbe tétettek át, lm nem is igazi színházak, legalább olyan formájúak vajának e helyiségek.
Juvenalis sajnálkozik a szegény írók fölött, a kik, hogy megismertessék magukat, nem használt ócska termet bérelnek ki valamelyik nagy úrtól s a saját költségükön butoroztatják be; kitetszik szavaiból, hogy a berendezés karnak s lépcsőzetnek, vagyis annak felállításából áll, a mi a színházat jellemzi. A kar, a honnan jobban látnak s közelebbről hallanak, az előkelőbb személyiségeknek van fenntartva, kényelmes székekkel, hogy jobban elhelyezkedhetvén, hajlandóbbak legyenek a megbámulásra.
A lépcsőzetre a közönséges emberek telepednek le, névtelen barátok, ügyfelek, lekötelezettek, mindazok, a kiket meghívnak, hogy számot tegyenek s tapsoljanak; szóval a hallgatóság lármás része. A kar tekintélyes emberei legfeljebb halk morajt hallatnak, ha meg vannak elégedve; a hátsó sorbeli jó barátoknak kellett dobolniuk és kiabálniuk, hogy kifejezzék lelkesedésüket.

Szemközt, emelvényen ül a felolvasó, „szerény tekintettel, kifésülve, úgymond Persius, új tógában, gyűrűkkel ujjain, lágyító itallal öntvén le gégéjét, a hallgatóságra vetett gyöngéd tekintettel.“ Ha kellemesen olvas, ha jól megválasztotta tárgyát, ha van a karban nehány határozott s a lépcsőkön néhány tenyeres-talpas barátja, kedvezőleg fogadják első szavait; a helyeslő moraj csakhamar tapsba megy át s a mint ily jól előkészített gyülekezetben történni szokott, a hallgatók egymást izgatva fel, előbb-utóbb lelkesült kiáltásokban törnek ki. Így történt, hogy oly gyakran csalódtak e korszakban az irodalmi művek valódi értékére nézve; hogy örök életre hivatott remekek gyanánt üdvözöltek tetszetős frivol műveket, melyek sikere nem érte meg a más napot.
Nagyon érdekes lenne megtalálni egyikét a termeknek, melyekben e kis jelenetek lefolytak. Nem tudjuk, ha vajon elég szerencsések lesznek-e rábukkanni némi maradványára a tiburi villában. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy hasonlítani fog az odeon-hoz, melyről imént szóltunk s hogy kisebb kiadású színház lesz.

Nincs egyéb hátra, mint az Alvilágról is szólalniuk, mert ezt is utánozták a tiburi villában. Hadrianus ide akarta helyezni, hogy mise hiányozzék, mondja életírója. Az archaeologusok megpróbálták felkeresését, de aligha célt érnek, annyira nem tudni, mely minta után építteti a császár. Pusztán az egyéni képzelet alkotása volt-e, vagy az Aeneis hatodik könyvének leírásához idomították? Ki tudná megmondani.
Mindenesetre érdekes és figyelemre méltó, hogy eszébe jutott a Tartarust s az Elyseumot befoglalni mezei lakába. Nem-e annak jele ez, hogy különös módon foglalkozni kezdtek kottásai a túlvilággal?1 A mi őt magát illeti, nem hisszük, hogy sokat törte volna magát vele. Ezen értelmes államférfin, e költői scepticus nem tartozott azon emberek közé, a kikre nagy hatással lehettek volna Kelet rejtelmes vallásai s az új érzelmek, melyeket a világban keltettek.


Forrás: Boissier Gaston Róma és Pompeii