logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Hadrianus villa (Tibur) I.

Hadrianus császár. - Különböző nézetek ezen uralkodóról. - A fejedelem s az ember. - Mi volt oka annak, hogy nem szerették. - Vonzalma a görögökhöz. - Az utazások a hajdankorban. - Hadrianus utazásai.



Hadrianus villájának sajátszerű jelleget kölcsönöz azon körülmény, hogy oly férfiú műve és személyes alkotása, a ki korának legérdekesebb egyéniségei közé tartozott; életének bizonyos viszonyai hozták létre, egészen magán viseli szellemének bélyegét. Nem érthetjük meg, csak ha ismerjük előbb azt, a ki építette. Tanulmányoznunk kell hát a művészt műve előtt; megtudnunk, ki volt, mi indítja építtetésére e nyári laknak, mely csodálattal tölti el kortársait.
Hadrianus császár Spanyolországban régóta megtelepedett itáliai családból származott. Születése nem jelölte ki trónörökösnek; Traianus unokaöccse volt, a ki sok habozás után fiának fogadta végre a halálos ágyán. Sajátszerű végzete volt a római birodalomnak, hogy Nerva s az utána következett három fejedelem nem hagyott maga után fiutódot, úgy, hogy gyermekül fogadással kellett örökösöket adniuk maguknak. Az egyenes öröklés e hiányát monarchiákban rendszerint a legnagyobb csapásnak tekintik s manapság· általánosan elfogadott elv, hogy az államok biztonsága érdekében jó, ha a fin követi atyját a trónon.

Egészen más volt a rómaiak nézete; a császárság alatt is megőrizték némi maradványát a köztársasági érzelmeknek, a mely nem engedi, hogy rokonszenvezzenek az öröklő királysággal. Azon tapasztalás, melyet a Caesarok s a Flaviusok alatt tettek, nem változtatott érzelmeiken. Domitianus halála után sokan úgy nyilatkoztak, hogy nem akarnak „egy család öröksége” lenni. Úgy gondolták, jobb, ha a fejedelem választja utódját, mint ha a természet kezeiből kapják. „Királyi vérből születni, monda Tacitus, szerencsés véletlen, a mellyel szemközt minden bírálat megszűnik.
Ellenkezőleg a ki gyermekűi fogad, bírája annak, a mit tesz; ha a legméltóbbat akarja választani, csak a közvélemény szavára kell hallgatnia”. Annyi bizonyos, hogy az adoptió négy nagy fejedelmet adott a világnak s Róma boldog volt azon napig, midőn Marcus Aurelius szerencsétlenségére fiörökösnek hagyta a birodalmat.

Habozás nélkül a nagy császárok közé, Traianus s Marcus Aurelius mellé helyezzük Hadrianust; azonban nem igy vélekednek az összes történetírók. Nincsenek felőle egy véleményben, igen eltérőleg ítélik meg. Ezen eltérések visszanyúlnak azon időig, midőn még életben volt; valószínű, hogy kortársai is csak oly kevéssé voltak tisztában vele, mint mi. A krónikások, a kiktől életírása maradt fenn, Dión és Spartian igen bizarr módon Ítélik meg; sok jót s sok rosszat mondanak róla, úgy hogy könnyű munkáikban támpontokat találnunk mind megtámadására, mind védelmezésére. Valóban felette változékony természete volt, varius, multiplex, multiformis, mondja történetírója, szelíd és szigorú a körülményekhez képest, előzékeny s méltóságteljes, szíves jó barát s kegyetlen gúnyolódó. Élete tele volt ellenmondásokkal, melyeknek nyitját nem találták meg. Bár jeles katona, utálta s mindig kikerülte a háborút; begyakorolta légióit, de soha nem vezette az ellenség elé.
E tudós, e művész, e finom érzésű ember nem vonakodott szükség esetében bemélyedni a közdolgok legapróbb részleteibe is; ezen elpuhult, ki verseket csinált a fogporról, képes volt a legerélyesebb elhatározásokra. Fényes palotákat építtetett, melyekben a fényűzés minden pompáját, a kényelem minden eszközét meg lehetett találni, s nagy örömest élt sátor alatt, beérte szalonnával s sajttal, mint a közkatonák, csak savanyú bort ivott vízzel s csapatai előtt meztelen fővel járt Britannia hóborította tájain s Egyiptom napja alatt.
Nem csoda, ha ezen ellentétek megzavarták a kevéssé éleslátású krónikásokat, ha a fejedelemmel szemben, kiben a legkülönbözőbb dolgok látszottak egyesülni, elhatározás nélkül ingadoztak az eltérő vélemények közt s maguknak sem tudtak alkotni, reánk sem hagytak szabatos képet.

A legvilágosabban kitűnik elbeszéléseikből, hogy két személy volt Hadrianusban, a melyek nem mindig értettek egyet: az ember s a császár. Az utóbbi csak dicséretet érdemel s a legnagyobb s legjobb uralkodók közé helyezhető; de az ember vajmi gyakran visszatetsző és szűkkeblű. Kortársai, kik nagyon közel valónak hozzá s nem tudtak mindig helyes megkülönböztetést tenni, igazságtalan Ítélettel fizettek olykor a fejedelemnek az ember szeszélyeiért s gyöngéiért.
Bizonyára helytelenül tették s minden csacsogásuk sem tarthat bennünket vissza, hogy nagy fejedelmet lássunk Hadrianusban. Ha némi kétely forogna még fenn, elég lenne szemeink elé idéznünk az uralkodásáról Duruy által nem rég festett ragyogó képet. Szolgálatai a birodalom irányában szembeszökőek s kétségbe nem vonhatók. Először is gondoskodott államainak külbiztonságáról; hogy fenntartsa a katonai fegyelmet, oly bölcs rendszabályokat adott ki, hogy sohasem érezték azok megváltoztatásának szükségét s érvényben is maradtak a római uralom végéig.
Megerősítő a határszéleket helyőrségekkel, felszereléssel s gátot vetett ekként a barbároknak, kik napról napra fenyegetőbben léptek föl. A körfalak, erődök s elsáncolt táborok e rendszere, ügyesen elosztva a roppant kiterjedésű határok mentén, nyugodtan engedte lélegezni a birodalmat. Benn erős kezek tartották fenn a nyugalmat, orvosolták a visszaéléseket, szelídítették a törvényeket s adtak mindenütt nagy lendületet a közmunkáknak. E hatalmas lökés s a zavartalan világbéke folytán felékesíthették magukat a városok emlékekkel, melyek még ma is felkeltik csodálkozásunkat. E tényt nem lehet eltagadni.
Hadrianus bizonyára egyike volt a legügyesebbeknek mindazon államférfiak közt, a kik Augustus óta kormányozták a világot s alkalmasint inkább, mint bárki más, hozzájárult a közjóiét ama hihetetlen felvirágoztatásához, mely az emberiség egyik legboldogabb korszakává tette az Antoniusok századát. „Ha a fejedelmek dicsőségét, úgymond Duruy, azon jóléttel fogják mérni, a melyben népeiket részesítek, Hadrianus lesz az első a római császárok sorában.“

Honnan van mégis, hogy oly jól szolgálván a birodalmat, balul ítélték nem egyszer meg? A közvélemény e szigorúságának közönségesen azon állandó ellenszenvben keresik indokát, mellyel a senatus, az előkelő családok viseltettek a császári kormány iránt; de ez nagyon is kényelmes eszköz az összes Caesaroknak személyválogatás nélküli elitélésére; s még ha megállhat is ezen indok Tiberius vagy Nero korára nézve, nincs többé helyén, úgy véljük, ha az Antoniusokéhoz érkeztünk.
A császárságot elfogadta ekkor már az egész világ. Az idő mérsékelte a régi köztársasági elégületlenséget s valóban nem lehetne megérteni, hogy meghajolván Traianus előtt, miért újították volna ismét meg Hadrianus irányában. Ha jelességei dacára nem volt képes jobban megkedveltette magát, azt kell hinnünk, benne volt a hiba, személyében s jellemében volt valami, a mi elidegeni-tette tőle a szíveket. Az, a mit Fronton, meglehetősen gyönge író, de igen becsületes ember s a legjámborabb alattvaló mondott később, a legnagyobb kímélettel, Marcus Aureliusnak:
„Hogy szeressünk valakit, bizalommal kell hozzá közeledhetnünk s meghitten lehetnünk vele. Hadrianusnál soha nem volt így. Nem volt bizalmam s a tisztelet is, mellyel eltöltött, ártott a vonzalomnak”.

romaikor_kep



Megértjük, a mi ezen udvarias szavak alá rejtőzött. Traianus is, ámbár rokona, úgy látszik, nem nagyon vonzódott hozzá. Pedig tudjuk, hogy Hadrianus, a ki mindent tőle remélt, ugyancsak iparkodott megnyerni tetszését. Mindenként legyezgette még kevésbé tisztességes hajlamait is s maga beszéli, hogy tudván, mily nagy ivó, szintén ráadta magát az ivásra, hogy ezáltal is kedvében járjon.

Voltak egyébiránt más tulajdonságai is, a melyekre nagy súlyt fektetett Traianus. Odaadással teljes katona, pontos tisztviselő, ügyes szervező, lelkiismeretes kormányzó, gondosan s sikerrel járt el minden megbízatásban. De azért épen nem volt szerfelett gyors az előléptetése. Az athéni színházban talált feliratból megtudjuk, hogy lépésről-lépésre ment át a köztisztségek hierarchiáján, a nélkül, hogy egyetlen fokot is átugorhatott volna. Ámbár elismerte érdemeit és szolgálatait, halála napjáig várakozott Traianus adoptálásával. Sőt azt is állították, hogy meglepte a halál, mielőtt elhatározta volna magát; hogy fiúvá fogadása csak az emberek elámítására kigondolt bohózat volt, hogy egy ember, a függönyök mögé rejtőzve, mondott elhaló hangon néhány szót az elhunyt császár helyett.
Némi valószínűséget látszik kölcsönözni ezen elbeszélésnek azon csekély buzgóság, melynek Traianus örököséül való elfogadásában jelét adta. Nemcsak uralkodótársává nem tévé, amíg élt, a mint Nerva cselekedett ővele, de azon kivételes kitüntetések egyikében sem részesítő, a melyek előre örököséül jelölhették volna ki. Nem lehet-e ebből azt következtetnünk, hogy bármily nagyra tartotta is benne a kormányzót s a katonát, az ember iránt némi visszatetszést érzett, a melyet alig küzdhetett le?

Hogy császárrá lett, nagyon megszaporodott barátainak száma, a mi nem is nagy dolog, ha az ember ura a világnak. Igen bőkezű volt irányukban. „Soha, úgymond Spartian, nem tagadta meg, a mit kértek, sőt igen gyakran meg is előzte kívánságaik nyilvánítását;” de ugyanakkor gúnyos sértegetésekkel ingerelte s gyanúsításokkal bosszantotta őket. Szeszélyes és képzelődő, mint valamely művész, könnyen haragra lobbantható azok ellen, kik a leghívebben ragaszkodtak hozzá; meghallgatta, a mit róluk mondtak s szükség esetében a kémkedéstől sem riadt vissza. Titkos rendőrsége volt, a mely belopózott a családok körébe s hírűi adott neki minden mende-mondát. Nincs oly barátság, a mely dacolhatna ily bizalmatlansággal. Spartian megjegyzi, hogy meggyűlölte elvégre, a kiket legjobban szeretett, leginkább kitüntetett előbb.

Sokaknak távozniuk kellett Rómából, mások elvesztették vagyonukat s olyan is volt, a kit halálba küldtek. Nem hisszük, hogy Hadrianus természeténél fogva kegyetlen lett volna; ellenkezőleg a nagylelkűségnek néhány szép példáját adta. De a határozott jellem, megvont korlátok nélküli souverain hatalom megzavarja a legjobb elméket is. Kevés fejedelem tudta kikerülni a tekintély ama megittasodásait, a gőg s a félelem által közösen támasztott azon örvényeket, melyektől lángot vetnek a gonosz indulatok s megromlik a lélek. A becsületes Marcus Aurelius megdöbbent hangon intézte egyszer önmagához e szavakat:
„Ne légy túlságosan Caesar!”

Azt kell hinnünk, olykor akarata ellenére is azzá lett Hadrianus. Uralkodása elején, midőn nem érezte még eléggé szilárdnak lábai alatt a talajt, vérét ontja vagy engedi ontani néhány előkelő személyiségnek, kik ellen árulási vádat emeltek; és ismét uralkodása végén, mikor is az áldozatok közt volt sógora, kilencven éves aggastyán, és unokaöccse, ki alig élt még húsz évet. Feltételezzük, hogy mindketten vétkesek voltak s hogy a császár szükségesnek hitte e szigort; de a közvéleményt mégis fellázította vele. Emlékeztek, hogy Traianus, kit a senatus ünnepélyesen felruházott a legjobb fejedelem, optimus princeps cimével, sohasem jutott ily sajnálatos kényszerhelyzetbe s úgy találták, hogy Hadrianus nagyon is könnyen ráadta magát. E kivégeztetések, haldokló fejedelem által elrendelve, mintegy végső kielégítéseként a bosszúvágynak, fellázították a becsületes embereket. „Az egész világ által megutálva fejezte be életét, mondja Spartian.

Az érzelmi politika ellenségei, jól tudom, azt fogják vitatni, hogy nem volt igazuk, midőn elítélték. E családi perpatvarok, így fognak szólni, végre is nem érdeklik a világot s nem ruházhatók fel nagyobb fontossággal. Mit érdekli az igénytelen polgárokat, a lakósság nagy többségét, ha vajon rósz kedvü-e a fejedelem s szenvedést okoz-e azoknak, a kik környezik. Ha jól kormányozza országát, megóvja külső ellenségektől s megőrzi belbékéjét, nem kell-e szemet hunyni szeszélyei előtt s elnézni, hogy tetszése szerint rázhassa le a nyakáról barátait, a kik untatják, vagy rokonait, a kik feszélyezik? Mi bajt okoz mindez a népnek?
Ha értelmesek lennének az alattvalók, bizonyára azon jóhoz képest ítélnék meg fejedelmüket, a melyben az összeséget részesíti s nem a szigor után, mely csak néhány személyre nehezedik, s azt találnák méltóbbnak a szeretetre, ki a nagyobb számnak nyújt jólétet. Ámde nem az ésszel szeretünk, az érzelemben egyéb elemeknek is részük van, nem csupán az érdeknek. Ezért van, hogy akárhány oly fejedelmet látunk, kiknek uralkodása alatt kellemes élni s a kiknek mégsem sikerül megnyerniük a szíveket.
Hadrianus is ezek sorába tartozott. Még azon távolságban is, mely tőlünk elválasztja, nem zárkózhatunk teljesen el ama kor embereinek érzelmeitől s mintegy erőt kell vennünk önmagunkon, hogy akként becsülhessük meg, a mint megérdemli. Hasztalan mutatja ki előttünk Duruy, hogy több szolgálatot tett a világnak, mint Traianus vagy Marcus Aurelius; nehezen fogjuk kárhoztatni kortársait, hogy nálánál jobban szerették Marcus Aureliust és Traianust.

Ezen általános tekinteteken kívül más indokoknak is részük lehetett benne, hogy a rómaiak nem szerették. Szigorúságukra befolyása volt talán az ellenszenvnek is oly fejedelem irányában, ki örömest szállott szembe előítéleteikkel s nyíltan föláldozta őket örökös ellenségeiknek. Görögország befolyása nagyobb volt ekkor Rómában, mint valaha. Két végpontján egyszerre ragadta meg e társadalmat: a gazdagokat, .az előkelő urakat, a nagyvilági embereket műveltségével, művészetének s tudományának mindenható varázsával bilincselte le.
Az Esquilinus e fényes palotáiban, Tusculum és Tibur e gyönyörű villáiban, szemeik előtt Praxiteles s Lysipp műremekeinek utánzataival, gyönyörrel olvasva Meuandert és Anacreont, csaknem egészen elgörögösödtek. S teljesen azok voltak a népies városrészekben; folytonos bevándorlás minden · keleti országból ide hozta azon embereket, a kik nehezen tudtak odahaza megélni s a szerencsét hajhászták, valódi árt, a mely évszázadok óta nem állapodott meg. Mit szólt volna az öreg Cato, ha Görögországot s a Keletet ekként megtelepedni látja az Aventiuson s csaknem Róma urának a fajt, mely iránt oly megvetéssel viseltetett? Szégyen és veszély volt ez, nem csekély gondot adott a rómaiaknak s egészen természetesnek találták, hogy elhárítása a császár kötelességei közé tartozik.

Hadrianus egészen ellenkezőleg a görögök pártjára állott. Kora ifjúságától kezdve mohón olvasta nagy Íróikat; annyira beleszokott nyelvük használásába, hogy nem könnyen beszélhetett más nyelven. Egy ízben, mint quaestornak, fel kellett olvasnia Traianus üzenetét; a senatus kinevette, oly rosszul ejti ki a latint. Nem érte be a görög művészet csodálásával, művész akart lenni maga is, zenész, szobrász, festő, építész egyszerre; fejébe vette, hogy jól énekel, szépen táncolt, ismerte a mértani, az asztrológiát s az orvostudományt is annyira, hogy szemvizet találjon fel. A görögök nem győzték eléggé dicsőíteni a fejedelmet, kinek ily sokféle mesterségben volt jártassága; a rómaiak viszont hajlandók voltak gúnyt űzni belőle.
Az értelmesebbek belátták ugyan, hogy nem bűn érteni a műfaragáshoz s a festéshez, de nem is találták ezt előnynek a világ kormányzójánál. E főfontosságú ügygyei nem fér össze, úgy gondolták, a megosztás; megköveteli az egész tevékenységét a fejedelemnek. Eszükbe juthatott az is, hogy a császárok, kik nagyon vonzódtak a görögökhöz s szokásaik utánzásában s magasztalásaik megnyerésében keresték a dicsőséget, például Nero és Domitianus, undok kényurak voltak; s ezen emlékek sem kelthettek bennük kedvezőbb hangulatot Hadrianus szokásai iránt.

Még inkább felingerelte őket annak látása, mily fontosságot nyer Görögország Rómának politikai ügyeiben. Jó ideig arra szorítkozott, hogy a szellemi dolgokat intézze, nyeli tudósokkal s művészekkel lássa el Rómát; Hadrianus idejétől kezdve nyíltan megszállta azon tért is, a miből kizártnak látszott előbb, a mit magának tartott a győzelmes faj; belopózik a hadseregbe, helyet foglal a senatusban, igazgatja a tartományokat. E korszak tábornokai közt olyanokkal is találkozunk, a kik Arrian és Xenophon nevet viselnek.
A görögöknek természetesen felette hizelgett mindez. Elismerésök nem ismert határt s szokásuk szerint ugyancsak szolgai s alacsony modorban nyilatkozott. Legkiválóbb városaikban pompás templomok emelkedtek az „új Jupiter, az olympiai isten“ tiszteletére s méltatlan kegyence, a szép Antinous, maga is görög, halála után mindenütt a legáradozóbb hódolatban részesült. De azért nem kevésbé természetes, hogy mindez felháborító a régi rómaiak szellemének örököseit.

Azt lehetne mondani, hogy nem volt igazuk, hogy Hadrianus eljárásában nem volt semmi meglepő, a birodalom intézményeivel s alapeszméjével ellenkező. Felhívatván a tartományok részt venni a sonverain hatalomban, Görögországra s a Keletre is rá kellett jönnie a sornak s mi különös dolog sem volt abban, hogy görög tábornokok s proconsulok szolgáltak spanyol császárok alatt. De mégis volt egy különbség: míg a hadseregbe s a közméltóságokba Róma által befogadott nyugati tartománybeliek elsajátították új hazájuk nyelvét és szokásait, beleélték magukat szellemébe s régi eszmekörébe, szóval őszintén rómaiakká lettek: a görögök megmaradtak görögöknek.
Misem árthatott e simulékony és szívós fajnak, mely átélte, a nélkül, hogy megváltozott volna alatta, a római uralmat s túl is élte. Még szolgaiságában is megőrizte büszkeségét; hizelgett a barbároknak s megvetette őket. Nem is került hát nagy fáradságába tartózkodni szokásaik utánzásától, nem elegyedni össze velők. Nem hisszük, hogy egyetlen görög is valaha teljesen rómaivá lett volna; ellenben akárhány római egészen göröggé lett. Látjuk, épen Hadrianus idejében, hogy a gall Favorinus, a ki Arlesből, s az itáliai Elian, a ki Prenesteből származott, felcseréli hazájának nyelvét a görögökével.
Hogy az idegen szellemnek e felülkerekedése sértette az igaz rómaiakat, épen nem lehet meglepő. Méltán hihették, hogy Róma nagyon sokat veszthet ezáltal. A különböző népek, be-lépvén a római egységbe, magukkal vitték nemzeti előnyeiket s megifjították a császárságot; a görögök csakis hibáikat ruházták reá. Előmozdítván ezen új szellem invázióját, legalább is a meggondolatlanság hibájába esett Hadrianus; a nélkül, hogy tudta volna, a keleti császárság siettetésén dolgozott.

Ilyen volt, jó tulajdonainak s fogyatkozásainak különös végvidékével, e félig római s félig görög császár, alkotója, talán építőmestere is a tiburi villának. Meg kell még tudnunk, mi adott alkalmat építtetésére. A történetírók azt mondják, hogy utazásai folytán, mintegy azok emlékének megőrzésére emeltető legnagyobb részét. Tudva van, hogy ritkán tartózkodott fővárosában, hogy csaknem egész uralkodása roppant birodalmának beutazásában telt el. Misem lepte inkább meg a világot, mint e tevékeny élet, e szakadatlan járáskelés.
A népek, melyek körében oly gyakran megjelent, úgy emlékeztek reá, mint fáradhatatlan utasra, ki szünet nélkül a világ egyik szélétől a másikhoz megy. Soha nem volt fejedelem, mondja életírója, ki oly hamarosan annyi különböző vidéket látogatott volna meg.
Az utazások nem voltak egyébiránt azon időkben oly ritkaság, mint közönségesen hiszik. A hajdankorban is csak oly kevéssé szerettek egy helyen maradni, mint napjainkban. Sőt Seneca figyelmét annyira megragadta a mozgásnak s sürgölődésnek e szüksége, mely az embert nem engedi pihenni, hogy bölcseleti megfejtését is megkísértette. Azon isteni részből származtatja, a mely bennünk van, melyet a csillagoktól s az égtől nyertünk. „Az égi tárgyak természete, úgymond, folyvást mozgás-ban lenni.”

A császárság helyreállítván a világ békéjét, biztosabbakká s így gyakoribbakká is lettek az utazások. E szűk, széles kődarabokkal kirakott utak, melyek Rómából a világ legtávolibb vidékeire vonultak, folyvást el voltak lepve szekerek, lovasok s gyaloglók által. Minden rendű s rangú embereket lehetett itt látni, attól kezdve, a kinek, mint Horatiusnak, nem volt egyéb paripája egy kurta farkú, nehézkes öszvéren kívül, a nagy urakig kényelmes hordszékekben, a hol olvasni, írni, aludni s kockajátékot űzni lehetett, líbiai futárok által megelőzve s egész sereg rabszolga által kisérve. Mindnyájan sokkal könnyebben utazhatott, mint gondolnék. Felállították a császári postát; a császári felhatalmazással ellátott egyéneknek lovakat s járműveket adott, melyek óránként csaknem nyolc kilométernyi utat futottak meg.
Igaz, hogy e kedvezmény a tisztviselők s az állami futárok részére volt fenntartva. Elég különös, benne mindazon részletek, melyekre itt nem terjeszkedhetünk ki. hogy e gyakorlati népnél, melynek annyi érzéke volt a dolgok hasznos volta iránt, senkinek sem jutott eszébe magán feleket is feljogosítani bizonyos díj mellett a hivatalos postának használására, a mi gyorsabbá teszi vala a forgalmat s bensőbben egybe fűzi a birodalom különböző részeit; valószínű azonban, hogy a hatalom ragaszkodott kiváltságához s félt csorbát ejteni előjogain.

A posta hiányában egyesek nyújtottak meglehetősen kényelmes eszközöket az utazni szándékozóknak. A városok kapuinál s a vendéglők mellett, melyeknek, mint napjainkban, kakas, sas vagy daru volt a címerük s a melyek mindenféle ígérettel édesgették magukhoz a járókelőket, könnyen találhattak bérkocsit, lovat vagy öszvért, azon gazdag társulatokhoz (collegia jumentariorum) fordulván, melyek e tekintetben a közönség rendelkezésére állottak. E lovakkal s szekerekkel gyorsan is utazhattak, ha úgy kívánták.
Suetonius elbeszéli, hogy Caesar ily módon napjában 150 kilométernyi utat tett meg. Rendszerint azonban nem siettek; nem volt nagy a napi járás, alkalmas helyeken megállapodtak, kipihenték fáradalmaikat, kedvökre gyönyörködtek a természetben.

Az utazásra volt elég ok a császárság első századában. Sokan azok közül, a kikkel találkozni lehetett a fő útvonalokon, távoli tartományok igazgatására küldött tisztviselők voltak. Róma meghódító a világot, kormányzásáról is gondoskodnia kellett. Mindenüvé elküldi proconsuljait és propraetorjait; ezek magukkal vitték helyetteseiket, questoraikat, titkáraikat, törvényszolgáikat, felszabadítottjaikat s rabszolgáikat, egész csapatot, mely akárhányszor az illető tartomány költségén készült élősködni.
A római kormányzó kíséretében, olykor előtte, útra keltek a közadó bérlői írnokaikkal s kezelő személyzetükkel s a kereskedők, kik annyira értettek a leigázott országok kizsákmányolásához. Nagy volt a tanulók száma is, kik híres tanárokat kerestek fel oly városokban, a hol virágzottak a tudományok; a betegeké, kiket jeles orvosok vonzottak magukhoz vagy a kénes fürdők s az egészségesebb égalj; a jámbor hívőké, kik sorra látogatták a szent helyeket, kiknek mindig volt holmi kérdésük a híres jósdákhoz; s azon embereké is, kiknek nem kedvezett odahaza a szerencse s így másutt keresték fel: „mindazon szegények, úgymond Seneca, a kik értékesíteni remélték szépségüket vagy tehetségeiket, a nagy városokba özönlenek, a hol jobban megfizetik, mint egyebütt, az erényeket s a bűnöket.

romaikor_kep



A kötelességből vagy szükségből utazók után jöttek a kéjutazók. Már korán felébredt a kedv, megismerkedni azon országokkal, melyek nevezetes műalkotásokat vagy nagy emlékeket őriztek meg. Először is Görögország vonzotta magához a tudósokat, innen aztán átmentek a Keletre. Caesar nem mulasztja el Pharsala után megtekinteni „a helyet, a hol Trója állott.” Germanicus bejárta Ázsiát és Egyiptomot; megmagyaráztatta magának érdekes látnivalóit, elolvastatta a papok által a hieroglifákat.
Feltehető, hogy a múltnak ezen őszinte bámulói közt, a kik kegyelettel látogatták meg emlékeit, olyanok is voltak, a kik divatból vagy szokásból utazgattak, hogy úgy tegyenek, mint a többi. Olyanokról is van tudomásunk, a kik csakis azért keltek e hosszú utakra, hogy ne maradjanak otthon. A túlfinomult nagy polgárisodásnak, mely annyi új szükségletet teremt s annyira hozzá szoktatja az embert minden vágyának kielégítéséhez, mely untalan felizgatja a lelket, a nélkül, hogy kielégítené, igen gyakran kellemetlen kísérője is van, az unalom; „ugyanazon forrásból folyt, mondja Lucretius, mint a gyönyör s elég az életnek tűrhetlenné tevésére; mindig azt képzelték, hogy a helyváltoztatás a legjobb eszköze lerázásának s siettek odahagyni tűzhelyeiket s hazájukat.
Hiába ismételgették a régi bölcsek, hogy nem lehet így megszabadulni gondjainktól, hogy híven követnek minden kirándulásunkban s „felkapaszkodnak hátunk mögé a nyeregbe; nem volt hatása szavaiknak; az unatkozók, a második században is csakúgy, mint napjainkban, mindenütt ismeretlen látványokat, új gyönyöröket kerestek, melyekből pillanatnyi szórakozást meríthessenek.

Hogy bejárja a világot, mindezen indokok össze játszottak Hadrianusnál. A legfontosabb, a legjobb valamennyi közt az volt, hogy személyesen akart meggyőződni a birodalom állapotairól. Oly kormányzó, a milyen ő volt, nem tagadhatta, hogy jó, ha az úr önnön szemeivel lát. Szokása volt megállapodni az útjába eső nagy városokban, számot adatott magának igazgatásuk módjáról, szorgosan tanulmányozta jövedelemforrásaikat s szükségleteiket s átutazása szükségesekül felismert hidak, utak, vízvezetékek építésében hagyta igen gyakran vissza a nyomait.
Barátja lévén a bőkezűségnek is, nem hanyagolta el a hasznos munkák után az oly emlékeket sem, melyek csakis díszéűl szolgáltak az országnak. Megújítja a színházakat, basilikákat, helyreállttá a régi templomokat s újakat épített. Innen van, hogy mindig a csodálat s a hála érzelmeit hagyta vissza a tartományokban. Fennmaradtak az e császári látogatások alkalmával veretett érmek; a meglátogatott városok helyreállítójának, jótevőjének, jó szellemének nevezik Hadrianust s előre megszavazzák számára az apotlieosist, melyet nem kerülhetett ki halála után.

Természetesen megkettőztette gondját s éberségét, midőn a birodalom határaihoz érkezett. Miről sem feledkezett meg; szemügyre vette, ha jó karban vannak-e az erődök, a sáncok, a védfalak, meghallgatta a tisztviselőket, véleményt kért a mérnököktől, szemlét tartott a légiók felett, hadgyakorlatokat rendezett s ha meg volt ezek eredményével elégedve, ama szónokias napiparancsok egyikét intézte hozzájuk, melyeknek oly érdekes példánya maradt fenn számunkra Lambessában, a harmadik légió felirataiban.
De nemcsak azért utazott Hadrianus, hogy hasznára legyen a birodalomnak; önmagára is gondolt. E tevékeny államférfi kíváncsi, tudós, irodalmi műveltségű ember is volt. Ha a városnak, melybe érkezett, szép emlékei voltak a múltból, örömmel időzött ott, több jóindulattal volt iránta s kereste az alkalmat, hogy visszatérjen.
Athén elbájolta; sehol sem érezte magát annyira boldognak, egy várost sem halmozott inkább el jótéteményeivel, sehol nem építtetett több emléket. Érdeklődése nem feledkezett meg egyetlen helyről sem, a melyhez nagy emlékezések fűződtek. 0 is megtette a zarándokutat Trójába s helyre állíttatja s nagy tiszteletben részesíti Ajax mauzóleumát. Elment Mantineába meglátogatni a sírt, melyben Epaminondas nyugodott s lelkesedéssel teljes sírfeliratot szerkesztett a thebai hős számára. Egyiptomban elnökölt a tudósok gyűlésén a Museumban s kedvét lelte benne, ha fogas kérdésekkel zavarba ejthette őket. Látogatást tett a pyramisoknál, Memnon óriás szobránál s valószínűleg a fáraók korának többi csodáinál is.
Nem tekinti hivatásának e látogatások alkalmával azon hideg s feszes fellépést, melyet a régi rómaiak gondosan magukra öltöttek, midőn idegen helyen voltak, hogy komolyabb s méltóságosabb legyen a megjelenésük. Beszélte a nemzetek nyelvét, melyeknek vendége volt, viseletükben járt s nem vetette meg szokásaikat. Kétségkívül úgy gondolkozott, hogy csak az ismer meg teljesen valamely országot s érti meg népét, a ki szokásaikat követi s úgy él, mint ők. Be akarta avattatni magát az eleusisi titkokba; Athénben az archontok ruházatával elnökölt Bacchus ünnepélyeinél.

E viselkedésben meg kellett ütközniük a régi szokásokhoz ragaszkodó embereknek. Ezen elégületlenek egyike, Julius Florus, a költő, gonosz kis verseket írt az utazó császár ellen, melyek nyilván kedvenc olvasmánya voltak mindazoknak, a kik nem tudtak megválni a hét halom látásától. „Nem szeretnék Caesar lenni, úgymond, futkosni a bretonoknál, eltűrni Scythia hóeséseit stb.“
A mire aztán ugyanoly hangon s ugyanoly versméretben válaszolt Hadrianus: „Nem szeretnék Florus lenni, a bódékban sétálgatni, a csapszékekben rothadni, tipolyok által etetni meg magamat”, s nem törődve tovább a közvéleménnyel, folytatta utazásait. Olykor valódi újításokat is tett s oly látványosságokat keresett fel, melyeket elhanyagoltak ő előtte. Egyik első századbeli költő, kitől érdekes leírása maradt fenn az Etuának, nagyon csodálkozik kortársainak közönyössége fölött a természeti jelenségekkel szemben.
Utazgatnak, úgymond, a szárazon, átkelnek a tengereken, hogy meglátogassák a nagy városokat s a szép emlékeket; elmennek megtekinteni a híres festményeket, „Venust, kinek fürtjei hullámzani látszanak, mint a folyó, vagy Medea gyermekeit kegyetlen anyjuk közelében játszva, vagy a görögöket, a mint szomorúan körül állják s az oltárhoz viszik -Iphigeniát, míg az atyjának ábrázata lepellel van eltakarva”; megbámulják a szobrokat, melyek dicsőségét képezik Mironnak és másoknak s nem méltatják figyelmükre a természet alkotásait, a mely sokkal nagyobb művész, mint amazok.

Hadrianus nem érdemli meg e szemrehányást. Szenvedélyes vonzalma az antik művészet remekeihez nem volt akadálya fogékonyságának a természet nagy jelenetei iránt s körülbelül egyetlen szülöttje ama kornak, a kiről olvassuk, hogy azok megszemléléséért is utazásokat tett. Fölmászott az Etnára s ma is mutatják ott romjait egy régi háznak, mely állítólag az ő fogadására épült. Éjnek idején fölment a Casius hegyre, hogy meglássa a napkeltét s rémítő vihar lepte ott meg. Szerette hát a természetet is csakúgy, mint a művészetet. S a művészetek s a természet e szeretetét feltaláljuk a tiburi villában.


Forrás: Boissier Gaston Róma és Pompeii