logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Világítás

A rómaiaknak a tűz meggyújtására csak a görögöknél is ismert eszközeik voltak. A Martialisnál említett sulfuratum ramentum nem tűzgyújtó, hanem az ismeretes kéngyertya. Világításra azonban rendesen nem fáklyát, hanem már ősidőben gyertyát használtak, előbb mint az olajmécset.
A gyertyát anyaga szerint nevezték cereus (viaszgyertya), sebaceus (faggyúgyertya), funale (kenderbélű gyertya) néven, valamennyinek közös neve candela. Felállításukra candelabrumot használtak, a melynek vízszintesen vagy függőlegesen álló hegyére szúrták fel a gyertya oldalát vagy alját.

Később candelabrumnak neveztek általában minden állványt, a mely gyertya vagy mécs elhelyezésére szolgált s a melyet a földre szoktak állítani. Az egyszerűbbek fából voltak, a gazdagok palotáiban és templomokban márvány, bronz, sőt ezüst, arany candelabrumokat is használtak. Így drágakövekkel rakott arany candelabrumot szánt Antiochus syriai királyfi Juppiter Capitolinusnak díszes márvány candelabrumot mutat.

A mécsek tartására való candelabrum vagy tányérokkal vagy horgokkal volt felszerelve a mécsek ráállítására illetőleg felfüggesztésére. Több ágú, magasabbra vagy alacsonyabbra állítható, sőt függő candelabrumok (lychnudi pensiles) is voltak.

romaikor_kep



Az olajmécsek (lucerna) rendesen cserépből készültek, de említenek érc (bronz, ezüst, arany), sőt üveg- és márványmécseseket is. A mécsek rendesen talpatlanok, néha azonban, főleg az ércből készültek, alacsony talppal voltak ellátva némelyik a candelabrumra való felakasztásra volt felszerelve, lánccal és horoggal. A mécs közepének, az olajtartó edénynek neve infundibulum, füle ansa, orrszerű nyúlványa, a melybe a bél volt illesztve, nasus.

A legnagyobbfélék, lucernae tricliniares, rendesen sok, 10–12 lángúak; lucernae cubiculares égtek a hálószobában (a hálószoba azonban rendesen nem volt kivilágítva, felnőtteknél kivételképen kivilágítva, lucernae balneares a császárkori nagy fürdőintézetekben voltak; lucernae sepulcrales a halott tiszteletére a sírján égő vagy vele eltemetett mécsek.

A cserépmécseken vagy domborművű díszítés látható, vagy díszítés nélkül készítő vagy gyáros neve olvasható rajtuk. A domborművű díszítés helyett olyan mécsek is kerültek elé, a melyek állat- vagy emberalakot vagy testrészt ábrázolnak, így gyermekfejet egy aquincumi négerfejet egy a magyar nemzeti múzeumban levő mécs.

A bél kellő kihúzására az elégett végének (putres fungi) eltávolítására hegyes piszkálókat és kis csiptető fogókat használtak, a melyeket sokszor kis lánccal hozzáfűztek a mécshez. A világító anyag olaj volt, és pedig növényi eredetü, rendesen az olajfa terméséből; a nagyon zsiros olaj (pl. oleum ricinum) erősen füstölt, azért nem szerették; kőolajat ritkábban használtak.

Ha az éjjeli lámpa időközben kiégett, eloltás nélkül töltötték meg újra. Előkelő házban finom, illatos olajat töltöttek a mécsbe. Ilyen lucernával világítottak íráshoz, olvasáshoz is, ilyent vittek magukkal hajnal előtt a gyermekek az iskolába.

Noha a római emberek, mint általában a délvidékiek, éjjel is szívesen voltak ébren, Romában rendes utcai világítás nem volt; az éjjel járó ember fáklyával (fax, taeda) vagy lámpással (laterna) járt.
Az ünnepi játékok alkalmával azonban a forum és comitium esténként ki volt világítva az aedilisek gondoskodásából. E szokás túlhajtásai, hogy pl. Caligula a bajaei öblön épített hídját s a környező hegyeket éjjelre fényesen kivilágíttatta és hogy a császárok általában szívesen rendeztek éjjeli ünnepélyeket vagy hogy pl. Tigellinus a Nero tiszteletére az Agrippa taván rendezett fényes éjjeli ünnepélyt, a mely természetesen kicsapongásokkal járt.

Más példák az utca kivilágítására: mikor Cicero a Catilina összeesküvésének felfedezése után hazament Nero Tigranes tiszteletére. Később Constantinus alatt Constantinopolisban főleg húsvét ünnepén volt fényes kivilágítás, sőt Antiochiában és Edessában rendes utcai világítás is volt.