logo

XXVI Januarius MMXXII AD

A világító eszközök

Mi, akik már annyira megszoktuk a villanyvilágítás kényelmét, bajosan tudjuk elképzelni, milyen nyomorúságos eszközökkel világítottak a rég letűnt korok emberei. Elragadtatással szemléljük lámpásaik művészi formáinak tökéletességét, s eszünkbe sem jut az a gondolat, hogy ezek bizony nagyon gyatra világosságot árasztottak. Lámpásaik, mécstartóik gyakran valóságos kis műremekek, de mint fényforrások még a legegyszerűbb petróleumlámpa fényével sem vetekedhetnek. Lényegében véve azokra a „füstölgőkre” emlékeztetnek, melyeket a leningrádiak használtak a második világháború idején, amikor az ellenség körülzárta a várost.
Egy lapos edénybe kis nyíláson át oliva-olajat öntöttek, az edény csőszerű száján lenrostból vastag zsinórrá sodort kanócot húztak végig. A világosságot oly módon igyekeztek fokozni, hogy több ilyen lámpást is gyújtottak a szobában vagy pedig olyan olajtartókat használtak, melyeknek több kanócnyílása volt (Pompejiben csónak formájú, tizennégy kanócos lámpásokat is találtak). Az ókori iparművészek azon iparkodtak, hogy minél szebb és újabb, sajátságosabb formájú lámpásokat készítsenek.
A díszítő elemeket a növény és állatvilágból kölcsönözték, de a mitológia egyes jeleneteit és a mindennapi életből ellesett zsánerképeket is felhasználták díszítés céljára. Az agyagtestű lámpácskák fogantyúit stilizált pálmalevelekkel, cikornyákkal vagy nagy akantuszlevelekkel díszítették; a bronzlámpások hajlított, fogásra igen alkalmas nyelének a végét pedig állatfejjé (ló vagy oroszlánfejjé) képezték ki. A lámpások formái rendkívül nagy változatosságot mutatnak: van köztük maszkot ábrázoló lámpa; emberfej, mely szájában tartja a kanócot ; szandálos láb ; elefántormány ; kacsa, melynek hátrahajlított feje szolgált fogóul és a farkából két kanóc nyúlt ki.

romaikor_kep



Sajátságos lámpás került elő Tegetus házából: egy félreismerhetetlenül keleti típusú, meztelen, szakállas emberalak ül a földön, s mindkét kezével tartja a lábai között levő kúp alakú edényt, vagyis a tulajdonképpeni lámpást. Hátán, a kerek fogantyú mellett van az olaj betöltésére való nyílás.

A bronzlámpák általában edényformájúak, s fedelük levehető ; a fedél füléül (és egyben díszéül) kis figura szolgál ; néha vékony láncocskával egy hajlított tű is volt hozzáerősítve: ezzel igazították meg a kanócot. Az egyik ilyen fedélen szakállas szatír áll, egy másikon szárnyas kis Amor birkózik egy libával. Nagyon szép az a lámpafedél, mely fiatal hajóst ábrázol, amint futás közben hátrapillant.
Minthogy a pompeji házak földszinti szobái csak az atriumból vagy a peristylumból kaptak némi világosságot, nagy szükség volt a lámpásokra. Igaz, az emberek korán tértek nyugovóra, és a nappal együtt keltek ; de a hálószobák, melyekbe csak az atrium vagy a peristylum felől szűrődött be a világosság, bizony már korán homályba borultak. Az asztalnál azonban egészen besötétedésig el szoktak üldögélni.

A fiatalabbik Plinius egyik barátja, aki közismerten mértéktartó embernek számított, „egyszerű étkezését” csak az éjjeli órákban fejezte be. Az öregebbik Pliniusnak - unokaöccse feljegyzése szerint - olyannyira drága volt az ideje, hogy „nyáron még világosban, télen pedig sötétedéskor felkelt az asztal mellől” ; vagyis körülbelül három órát töltött az ebédlőjében. Délvidéken a rövid ideig tartó szürkületet hirtelen mély sötétség váltja fel; ezt elűzendő, a régiek minél több lámpást gyújtottak, s azokat magas állványokra rakták, hogy jobban világítsanak.
Ha az ilyen lámpástartók a padlón álltak, akkor candelabrum volt a nevük (a latin candela = gyertya szóból; az etruszk sírkamrák falain ábrázolt legrégibb kandeláberek ugyanis nem lámpásokat, hanem gyertyákat tartottak). Magasságuk 75 centiméter és másfél méter között váltakozik. Némelyik kandeláber magas, négyszögletes, vagy finoman recézett kerek oszlopocska, mely három, állatmancsot utánzó lábon áll, s egy vagy több lámpást hordoz.

Nagyon kedvelték a fatörzset utánzó kandelábereket; az olajlámpások a fa ágairól csüngtek lefelé. Gyakran kis, fél méternél nem magasabb zsámolyra tették a lámpást, a zsámolyt a már ismertetett etazser-szerű asztalkára helyezték, s az egészet odatolták a fekvőhely mellé.



Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960