A Sebészorvos háza” (azért nevezik így, mert sok sebészi eszközt találtak benne) a Consulok útján áll, nem messze a Herculaneum-kaputól. Egyike Pompeji legódonabb házainak; körülbelül 400-ban épülhetett időszámításunk kezdete előtt. Alaprajza - a későbbi toldások nélkül - világos képet nyújt arról, milyen volt a hosszú fejlődés során kialakult normál-típusú itáliai lakóház. Homlokzatát és külső falait szilárd, 68-74 centiméter magas mészkőtömbökből rakták; a falak vastagsága mintegy fél méter.
Lávakőből faragott pár lépcső vezet fel a széles (eredetileg 2,74 méter) és magas (3,55 méter) szárnyas ajtóhoz, mely a faucesnak nevezett pitvarba nyílott. Onnan a tágas etruriai atriumba lépünk, melynek impluviuma tufával borított. Padlózata „signiai munka”.

Az atrium két oldalán helyezkednek el a lakóés hálószobák, mögöttük van a két ala, az atriummal szemben a tablinum, annak két oldalán pedig az étkezésre szolgáló helyiségek. A régi eredeti házban ezek az ebédlők körülbelül egyforma nagyságúak voltak, s alapterületük négyzetnek felelt meg. A tablinummal együtt a porticusra nyíltak, amely mögött a kert helyezkedett el. A ház külseje és belső tértagozódása egyaránt a tiszta, szigorú egyszerűség benyomását kelti.

Jóval később új helyiségeket toldottak a házhoz, s ezzel eredeti külseje megváltozott. Az egyik toldalék külön lakás volt, mely nem függött össze a házzal; kis helyiségből állott, s egy belső lépcső vezetett fel a manzárdjára. Ezzel az építkezéssel egyidejűleg a házigazda még egy szobával bővítette a házát, megnagyobbíttatta a tablinumtól jobbra eső ebédlőt, s erre a célra igénybe vette a kert és a porticus egy részét; ugyanitt még konyhát, kertre nyíló ablakkal ellátott kis, 4,20 x 3,20 méter nagyságú nyári tricliniumot és nyári hálószobát építtetett. Az új helyiségek fölötti padlásszobába lépcső vezetett, mely a régi porticus jelentős részét elfoglalta. A 15 és 16 számmal jelölt szobákat, melyeket az utcától eredetileg nyílás nélküli fal határolt el, üzlethelyiségekké alakították át.

A házat díszítő képek közül külön meg kell említeni azt a kettőt, melyeket a 10-es számú szobában találtak. A képek sokkal később készültek, mint a ház. Az egyik női művészt ábrázol munka közben: az előtte álló szoborról készít rajzvázlatot; az ajtón kész kép függ, egy Amor-alak egy másik kész képet tart a művésznő előtt; két kislány az ajtó mögül leskelődve élénk figyelemmel kíséri a munkát. A másik képen két leányka meg egy férfi irodalmi jellegű foglalkozását látjuk: az egyik leány teleírt papirusztekercset, a férfi írótáblácskát tart a kezében. Lehet, hogy ezek a képek csupán a ház úrnőjének vagy leányainak ízlését tükrözik, s így csak véletlenül kerültek éppen ilyen témájú képek a falakra - mindenesetre érdekes jegyei azoknak az új áramlatoknak, melyek akkoriban egyre jobban kezdtek behatolni az asszonyok világába: a nők már nem érték be többé a háziasszony szerepével, hanem szellemi és művészi szerepre is törekedtek.
A házépítkezés fejlődésének következő szakasza az úgynevezett „tufa-periódus”. A súlyos, nehézkes, nyers mészkőtömbök helyett most már a közeli Nuceria kőfejtőiben kitermelt szürke tufából rakták a falakat. Ennek az időszaknak remek példája a „Faun háza”, amely egész insulát foglal el a Nola út és a Mercurius utca között. Az i. e. II. században épült, és két atriumával, két peristylumával valóságos palota. A tudósok feltevése szerint a Satriusok ősi és előkelő oscus nemzetsége lakott benne.

Említettük már, hogy a ház „úri felének” központja az etruriai típusú atrium volt. Ide pompásan díszített folyosó vezetett, melynek padlózatát az atrium bejárata előtt remekbe készült mozaik élénkíti: virágok, levelek és gyümölcsök között elhelyezett két tragikus színészi álarc. A rendkívül tágas atrium (16,11 x 9,90 méter) igen magas is volt; magassága kőrülbelül 9 méter lehetett. Az atriumból nyíltak a hálószobák. Az első mellett egy második, négyoszlopos atrium volt, s ekörül helyezkedtek el a gazdasági célokat szolgáló helyiségek meg a cselédség szobái.
Az atriumok mögött volt az első peristylum, melyet tufából faragott huszonnyolc ión oszlop vett körül; az oszlopfők faragványai valóságos remekművek. A peristylum közepén márvány szökőkút állott. Erre a peristylumra nyílt egész szélességében a 6-os számmal megjelölt szoba; padlózatát a ma már világszerte ismert mozaik fedi: Nagy Sándor katonái a perzsákkal harcolnak az issosi csatában. Az ilyen igen széles bejáratú díszhelyiségeket a régiek exedrának nevezték.

A „Faun házának” exedrájába vezető bejáratot két pillér foglalja keretbe, s két oszlop választja ketté, melyek épp olyan magasak, mint a pillérek és a peristylum oszlopai. Ezt a két oszlopot lilába játszó pirosra festették, s igen szép korinthusi oszlopfőkkel díszítették. Egy keskeny; rövid folyosó vezetett a második, még nagyobb peristylumba, melynek dór oszlopai 32 x 35 méter területű tágas kertet fogtak körül. A lakószobák a két atrium körül helyezkedtek el. A négyoszlopos atriumból a második peristylumba vezető folyosó mentén voltak az istállók, a fürdő és a konyha.
A téli tricliniumok a tablinum két oldalán épültek, a nyáriak pedig az issosi csatát ábrázoló mozaikkal díszített exedra mellett. A nyári tricliniumok a második peristylum északi oldalára nyíltak. A térarányok jól átgondolt megtervezése összhangban áll a művészi díszítések kompozíciójával. Egy olyan mozaik, amilyen például a Nagy Sándor és Dareios perzsa király csatáját ábrázoló mű, bármelyik palotának is díszére válna. Egyébként is meglátszik, hogy a ház gazdái nagyon kedvelték a mozaikokat. Gyönyörű darabok maradtak ránk: az egyik triclinium mozaikja párducon lovagló Bacchust ábrázol, a négyoszlopos atrium alái-ban tálból ivó galambok és szájában madarat tartó macska pompásan sikerült képeiben gyönyörködhetünk. A ház falainak finom, egyszerű festése eredetileg teljesen az első stílus ízlésében készült.

Az issosi csatát ábrázoló mozaikról külön is kell néhány szót szólnunk. Ez a mozaik (képünkön csak egy részlete: Nagy Sándor alakja látszik) egy híres görög festő képe után készült; minthogy mozaikmunkának egészen más a technikája, mint a festészetnek, a mozaik-kép egyes részeiben bizonyos pontatlanságok és zavarok keletkeztek. Ennek ellenére a bámulatos kompozíció, a személyek jellemzése és általában az eredeti mű hű visszaadása még ma is csodálatba ejti a szemlélőt, noha a mozaikot készítő mester bizonyos hibákat követett el, miközben a festményt a mozaik-technika nyelvére igyekezett átültetni. A kép az ütközet döntő pillanatait ábrázolja: Nagy Sándor és a perzsa király összeakadnak egymással a harcmezőn.
A perzsák ügye már elveszett; a kép jobboldalán rendetlen összevisszaságban menekül a perzsa lovasság; középen látjuk harci kocsiján Dareios királyt; kocsisa kétségbeesetten csapkodja lovait, hogy az uralkodót kimentse az utolsó, reménytelen kézitusából; Nagy Sándor azonban feltartóztathatatlanul vágtat a király kocsija felé; sisakját elvesztette a küzdelem hevében, haja csapzott; sovány, borostás arcának vonásai durvák és. csúnyák (kétségkívül hiteles portré alapján; mennyire más ez az arc, mint az idealizált Nagy Sándor-szobrokon!); két előkelő perzsa harcos fedezi Dareiost, s szembeszáll a győzővel; egyikük lova makedón dárdától találva földre roskad; lovasa hirtelen átveti lábát a paripa nyakán, hogy a lezuhanó állat maga alá ne temesse.
Bajtársa élete kockáztatásával a segítségére siet, leugrik nyergéből, és vonakodó fakó ménjét igyekszik a földön fekvő harcos felé ráncigálni; de már késő - Nagy Sándor, akinek arcán féktelen vakmerőség és elszántság tükröződik, dárdájával keresztüldöfi a lezuhant perzsát; az önzetlen jóbarát iszonyattal és fájdalommal nézi a szörnyű jelenetet; Dareios pedig, saját veszedelméről megfeledkezve, bánattól eltorzult arccal, egész testével az elesett felé hajlik, kezét kinyújtja, mintha az ellenség halált hozó dárdáját akarná megragadni és visszatartani. Goethe azt írta erről a mozaikról - melyet 1831. október 21-én találtak meg -, hogy „szemlélése és vizsgálata újra meg újra egyszerű, tiszta csodálatra” készteti őt.

Pompejiben szép számmal lehet olyan házakat találni, melyek majdnem olyan szépek és tágasak, mint a „Faun háza”. Ilyen volt Pansa háza is, mielőtt legutolsó tulajdonosának birtokába jutott. Atriumát és peristylumát számos helyiség vette körül, hátul pedig még egy nagy kert is tartozott a házhoz. A „tufaperiódus” gazdag házai mindig meglepik a szemlélőt, s ha nem érik is el a nagy paloták arányait, harmonikus szerkezetük mindig a nagyszerűség lenyűgöző érzését keltik. Ilyen például a „Labirintus háza” két atriumával és tágas, négyzet alakú peristylumával, ilyen „Ariadne háza” vagy „Meleager háza”, melynek hatalmas peristyluma és igen nagy atriuma volt.

Még két házzal kívánunk kissé részletesebben foglalkozni, melyeknek tulajdonosai a pompeji kereskedelem és ipar képviselői voltak. Az egyik a Vettiusok háza, a másik Cornelius Tegetusé.
Az elsőnek említett házat - a benne talált pecsétnyomók és a külső falon látható feliratok tanúsága szerint - Aulus Vettius Restitutus és Aulus Vettius Conviva birtokolták. Közeli rokonságban álltak egymással, s valamikor egy Vettius rabszolgái voltak. Pompejiben gyakran fordul elő a Vettius név; ennek a nemzetségnek a tagjai közül többen aedilisi és duumviri tisztséget is viseltek. Hogy melyik Vettius szabadította fel Restitutust és Convivát, azt nem tudjuk, de szabados-voltukhoz nem fér kétség, mert Convivát egy felirat „augustalisnak” nevezi. Az augustalisok (Augustales) egy olyan vallási jellegű testület tagjai voltak, amely a császárkultusz ápolását tűzte ki fő céljául. A testület kizárólag felszabadult rabszolgákból - túlnyomó részben kézművesekből és kereskedőkből - állott, akik gyakran igen jómódúak voltak. A mi két Vettiusunk is ezek közé tartozott.
Házuk, mely a város egyik csendes negyedében, a Mercurius úttól keletre, a VI. regio 15. insulájában állott, nem tűnik ki nagy arányaival. Keskeny pitvar vezet az etruriai atriumba, mely mögött mindjárt a peristylum következik, mert a tablinum hiányzik. A nagy atrium mellett van egy kisebb is; ebben helyezték el a larariumot, amelyről már beszéltünk. Az atriumból nyíltak a gazdasági helyiségek, köztük a szakács fülkéje a konyhával együtt. Az utóbbi szűk és magas helyiség; a tűzhely alatti térségben tartották a tűzifát; a tűzhelyen két háromlábú serpenyőt meg egy vasrostélyt, mellettük egész sereg bronzés agyagedényt találtak.
A nagy peristylumból egy kis udvarba lehetett jutni, melyet három oldalról oszlopok szegélyeztek (az udvar mérete 4,97 x 2,01 méter). Erre az udvarra két kis helyiség nézett: egy triclinium (4,88 x 3,50 méter) és egy apró hálókamra (3,67 x 2,75 méter). A nagy peristylum mellett volt az oikos meg a triclinium.

A ház még a római korszak előtt épült, de legrégibb állapotára csak néhány maradvány utal: a bejárat pilléreit oszlopfők helyett kocka formájú tufatömbök koronázzák; továbbá az atrium elülső és hátsó falának egy részéről is meg lehet állapítani, hogy azok még a római uralom előtti időkből valók. Ezektől a régi maradványoktól eltekintve a ház építéstörténetében két periódust lehet megkülönböztetni: a 63. évi földrengést megelőző és az azt követő időszakot.
Az elsőben a háznak fejlett művészi érzékkel megáldott gazdája volt, aki szerette a szépet, kedvelte a tudományt és a művészetet. A falakat ízléses borítással és jó képekkel fedette be, melyek talán egész Pompeji legkiválóbb mesterének alkotásai. A ház következő gazdái azonban nem tartoztak a műértő emberek közé. A falakat kifestették ugyan a földrengéstől megrongálódott házban, de az egész meglehetősen durvára és primitívre sikerült: a színek tolakodóan rikítóak és maguk a képek nem ihletett művészek, hanem kontár mesteremberek kezére vallanak. A peristylumba pedig ízléstelen tárgyakat állítottak.

A peristylum melletti díszebédlő falain többé-kevésbé jó állapotban megmaradtak Erosokat ábrázoló képek; a kis meztelen, szárnyas alakok hol a kézművesiparban tevékenykednek, hol mezőgazdasági munkát végeznek, sőt még borméréssel is foglalkoznak. Ezek a megmaradt freskók (a ház első időszakából valók!) rendkívül fontosak és érdekesek: a ház gazdája, aki kétségkívül a pompeji társadalom elitjéhez tartozott, ily módon tett tanúbizonyságot amellett, hogy nemcsak a földművelés érdekli (az italicusoknak meg a rómaiaknak ez természetes dolog volt), hanem az ipari tevékenységet is vonzónak találja. A művész azonban nem merte az ilyen foglalkozásokat a maguk teljes valóságában ábrázolni: a valóságos munkásokat Erosokkal meg Psychékkel helyettesítette. Ezek szerepelnek a faliképeken mint koszorúkötők, virágárusok, szüretelők, borkereskedők, aranyművesek és illatszerkészítők. Vizsgáljuk meg közelebbről is a két utóbbi képet, melyek különösen jó állapotban maradtak ránk.

A felső kép jobb szélén olajprést látunk; talapzata négyszögletes, fehér kő, közepén kerek nyílással és elöl bevágással (több ilyen követ is találtak Pompejiben); benne két széles oszlop, melyeket felül vastag deszka köt össze. -A két oszlop teljes hoszszában végig van hasítva; a hasítékokban négy deszkalap helyezkedik el, a felső deszkával párhuzamosan; ezeket a közéjük dugott ékek segítségével feljebb vagy lejjebb lehet mozdítani, s ily módon fokozni lehet az alsó deszkára nehezedő nyomást. Az alsó deszka alatt vannak a kisajtolandó olajbogyók. Két Eros éppen azzal foglalkozik, hogy kalapácsütésekkel ékeket verjen a deszkalapok közé; a prés lábánál elhelyezett jókora edénybe már csurog is az olaj. Mellettük egy kis Psyche olajat forral hasonló formájú edényben, mely három lábon áll, s alatta tűz ég. Mellette két Eros magas falú mozsárban különféle aromafűszereket tör, melyek az illatszergyártáshoz szükségesek. (Az ókorban nem szesszel készítették az illatszereket - nem is ismerték a borszeszt -, hanem olcsóbb, gyengébb minőségű oliva-olajjal; az ókori illatszerek tehát nem a mai értelemben vett parfőmök voltak, hanem bedörzsölésre való olajos esszenciák.) Mögöttük, egy edényekkel telerakott szekrény és egy lábakkal ellátott pult között másik Eros áll, palackkal a kezében. A pulton kis mérleg (karja valamivel túlér a pult mindkét oldalán) és egy papirusztekercs, mely talán különféle illatos kenőcsök receptjeit tartalmazza. A kép bal sarkában árusítási jelenet: egy Eros a hóna alá szorított nagy üvegből folyadékot csöpögtet egy kanálba - nyilván mintául szánja annak az előkelő hölgyvásárlónak, aki fesztelen testtartással ül előtte, lábát zsámolyon nyugtatva. A hölgy mögött legyezőt tartó rabnő áll.

Nem kevésbé lebilincselő kép az sem, amelyiken az Erosok mint aranyművesek serénykednék. A kép jobb szélén olvasztókemence áll; előtte egy Eros buzgólkodik fogóval meg forrasztóesővel; társa a kemencéhez támasztott mély tál fényezésével van elfoglalva. A harmadik Eros az üllő mellett áll, s kis kalapácsával aranydarabot kovácsolgat, melyet fogóval tart. Az előtte álló talapzatba erősített rúdon két mérleg függ, az egyik nagy, a másik kicsi. Szorosan a mérlegek mellett kis szekrényke; három kihúzott fiókjában különféle aranytárgyak fekszenek. Majd - az illatszerkészítést ábrázoló képhez hasonlóan - árusítási jelenet következik: egy Eros kicsiny mérleget tart, melynek egyik serpenyőjében valami aranytárgy van, a másik serpenyőjében súlyok fekszenek. Az eladó is, a vevő is figyelmesen nézik a mérleget, melynek serpenyői tökéletes egyensúlyban vannak egymással.
A freskó bal szélén két Eros üllőnél dolgozik: egyikük aranydarabot tart fogóval, a másik kalapálja. Ezeket a freskókat nagy mester alkotta. Kitűnően értette a módját annak, hogy a szárnyas, pufók Erosok sablonos alakjainak egyformaságába életet és változatosságot leheljen, s ugyanakkor testtartásuknak, mozdulataiknak olyan vonásokat adjon, amelyek nemcsak egy bizonyos munkát, hanem egy meghatározott társadalmi típust is jellemeznek.

A fogóval fémdarabot tartó Eros egész alakján érezzük, hogy mennyire iparkodik védekezni a kalapácsütések nyomán kipattanó szikrák ellen; a tálat fényező Eros testtartása kitűnően érzékelteti, mennyire erőlködik, hogy kellő helyzetben tartsa a munkadarabot; vagy nézzük azt, aki a mérleget tartja, vagy aki bort árul, aki az amforát megdönti, aki óvatosan ügyel arra, hogy többet ne öntsön ki a kelleténél - mindezek pompás, a valóságot híven kifejező figurák.
A rabnő merev testtartása világosan mutatja megalázott, nem-szabad állapotát, s ezt még csak jobban aláfesti hanyag fesztelenséggel viselkedő úrnője, aki az előkelő hölgyek fölényes modorában dörzsöli kezefejére az illatos esszenciát. Éppen ilyen hatásos az az ellentét is, amelyet a falusi vendégfogadós esetlensége és vendégének nyugodt, méltóságteljes alakja között felfedezhetünk.

Cornelius Tegetus házának alaprajza („új ásatások”, I. regio, 7. insula, 10-12. sz. ház). Ez a lakóépület többek között azért is nevezetes, mert a városi ingatlanok egy kézben való koncentrációjának szemléltető példája. Tegetus három házat vásárolt össze (az egyikhez kisebb földdarab is tartozott), és nem sokkal a város pusztulása előtt még egy negyediket is megvett, mely a kertjét határolta. A három első házat teljesen egyesítették, s a rengeteg átépítés következtében egy-egy helyiség eredeti formája annyira megváltozott, hogy korábbi rendeltetését nem egykönnyen lehet megállapítani. Az első, a tervrajzon a 10-es számmal jelzett ház Tegetus ingatlanából, melynek homlokfrontja a kerttel együtt összesen mintegy 50 méter hosszúságú - lényegében szerény kis épület.
A fauces két oldalán egy-egy hálószoba fekszik; az atrium úgynevezett atrium testudinatum, amilyen csak ritkán fordul elő Pompejiben: tetőnyílása (compluviuma) nem volt, világosságát az egy-egy ablakkal ellátott hálószobáktól és a nyitott kisudvarra néző tablinumtól kapta. A tablinumot nagy, hosszúkás szobává alakították át oly módon, hogy egy részét elvették a fürdőszoba számára. Az utóbbi meglehetősen emlékeztet a mi fürdőszobáinkra; az alacsony (80 cm) talpazaton álló nagy és mély kádba csövön ömlött a víz, s egy másik csövön folyt ki; a lejtősre épített padlón a víz magától lecsurgott az elvezető csatornába.
A belső udvarban medence állott, mely a tetőkről lefolyó esővíz felfogására szolgált. A mellette levő nagy szobában tűzhelyet és ágyfülkéket találtak: ez volt a konyha és egyúttal a rabszolgák szállása.

Az atriumból lépcső vitt fel az emeletre; a lépcső alatti mély beugróban szekrény állott. Az utcára nyíló ajtót mindig zárva tartották. A 11. számú háztól ezt a részt erős ajtó választotta el; az új tulajdonos itt helyezte el a cselédséget, hogy biztonságban érezhesse magát saját rabszolgáitól.
A 11. számú házban a bejárat mindkét oldalán kőpadok vannak: itt várakoztak azok az emberek, akik a ház urával óhajtottak beszélni. A pitvar mellett volt a konyha (8), mögötte az árnyékszék; a másik oldalon kis hálószoba helyezkedett el, melynek ablaka az utcára nézett; falait fehér alapra festett darvak, macskák és vízi kentaurok figurái díszítették. Mellette volt egy ismeretlen rendeltetésű másik szoba, előszobával. A rézsút szemben levő szögletet ismét egy hálószoba foglalta el.
A 9-es számmal megjelölt szobával szemben volt eredetileg a tablinum; ezt azonban szerkamrának használták. Mellette kis élelmiszerkamrát rendeztek be, amelyben sok edényféle maradt meg. Az ebédlő mellett még egy kamra volt. A tablinumot az atrium másik oldalára helyezték át; mellette helyezkedtek el a ház legpompásabb termei: az exedra, melynek faldíszítése ugyanolyan stílusú, mint a 9-es számmal jelölt hálószobáé, továbbá a korinthusi oikos. Az utóbbi egész Pompeji egyik legszebb díszterme. Mozaikjairól már beszéltünk; falait a negyedik stílusra jellemző bonyolult architektonikus kompozíciók díszítik. Az egész falfestés a szokottnál merészebb és nagyvonalúbb. Világoskék és sárga tónusok zölddel és fehérrel kombinálódnak.
A faltő egyszerű négyszögekre tagozódik, melyeket növényornamentikák és egyéb díszítő formák töltenek ki. Feljebb a falat a szokásos három függőleges mező tagolja: a két szélsőben csoportosan vagy magánosan táncoló bacchánsnők, szatírok és dárdás ifjak láthatók, a középsőt egy kis kápolna, fölötte nem nagy méretű kép vagy a szokásos kandeláber-motívum tölti ki. A fantasztikus épület-kompozíciók fölötti szabad teret girlandok, maszkok és kétfogatú koesik foglalják el. A mennyezethez közel stukkó-díszítések csatlakoznak a festményekhez: kis, aranyozott női figurák tartják egyik kezükkel azokat a girlandokat, amelyek a fantasztikus épületek fölött tekergőznek. A mennyezet stukkó-mű volt (legalábbis a középső dongaboltozaton); mindegyik mezőt - cassettát - domborművű figura díszítette.

Hogy a bútorzat is megfelelt ennek a gazdagságnak, arról a megmaradt szobortöredékek és az oikos étkező-ágyainak bronzlábai tanúskodnak, valamint az a pompás faragványú öszvérfej, amely valószínűleg az egyik étkező-ágyat díszítette; a dühös állat felborzolt sörénye, kitágult orrlyukai és harciasan hátracsapott fülei mesteri kéz munkájára vallanak.
A tablinum és az oikos a porticusra néznek, melynek tetőzete két pilléren és három oszlopon nyugszik. Az egyik pilléren és két oszlopon (a tablinum meg az oikos oldalán) üreges hézagok vannak; a tudósok feltevése szerint ezekre csillámmal (máriaüveggel) üvegezett farámákat illesztettek hideg és esős napokon.

A 12. sz. ház bejáratával pontosan szemközt nagy pillér áll, előtte egy alacsony lépcsőfok. A pillért durva freskó (Mars és Venus szerelmi enyelgése) és különféle ornamentális vonalak díszítik; a festő szemmelláthatóan arra törekedett, hogy elpalástolja a pillér valódi rendeltetését. Ez ugyanis vízvezetékpillér, amilyenekkel már találkoztunk Pompeji utcáin.
Felső végén négyszögletes, gipszcementtel vakolt üreg van, melynek befogadóképessége körülbelül három köbméter. Itt gyűlt össze a porticus meg az oikos tetőzetéről az esővíz, és innen a nyári trieliniumban levő szökőkutat táplálta. Megmaradt az az ólomcső is, amely a vizet az oikos mögötti, feljebb leírt lugasba vezette. A vízgyűjtő pillér eltakarta azt a pompás kis kápolnát, mely addig a porticus dísze és ékessége volt. Ez a kis aediewla márványt utánzó festéssel bemázolt alépítményen nyugszik; sátorszerű tetővel fedett, mély apsis-szerű fülke, egész formája kagylóhoz hasonlít, és kékre van festve. Az előtte álló két pillért oszlopfők és finoman stilizált kandeláberek díszítik.

A bejárat mellett van egy előszoba és a konyha. Ha az atrium felől (A”) nézünk a lugas felé, akkor balra kis kertet látunk; ez volt a veteményeskert, melyet külön csatornából öntöztek. A kertben kerek márványasztal és félkör alakú márványpad állott. Ugyancsak ebben a kertben, a 22-es számmal jelölt szoba külső fala mentén nagy víztartályt találunk; signiai cementtel bélelték, s valószínűleg fehérneműmosásra használták. A házfal, a kerítés és a víztartály által alkotott sarokban a régészek sok amforát találtak.
A kert hátsó _ részében kis kapu nyílt a szomszédos házba, melyet szintén Tegetus vásárolt meg. E kis kapu mellett nagy halom tetőcserép meg tufatömb hevert a földön: úgy látszik, Tegetus elhatározta, hogy ezt a negyedik házat is renováltatja és átépítteti. A háznak emelete is volt; a felső helyiségek azok fölött a szobák fölött helyezkedtek el, amelyek az atrium (A”) körül csoportosultak. A 10-es és 16-os számmal jelölt szobák fölött azonban nem építettek emeletet, mert ezek a helyiségek igen magasak voltak.
A 10. számú házban, az 1-es, 2-es és 3-as számú szobák fölött is, emeletet húztak; innen belső galéria vezetett a felső folyosóra, mely a fürdőszoba fölött húzódott. Innen ismét egy folyosón lehetett bejutni abba az emeleti helyiségbe, mely a tablinum fölött volt. Ugyanez a folyosó újra arra a belső galériára torkollott, amely az udvar egyik oldala fölött épült; ez aztán a 7-es számú szoba fölötti félemeleti helyiségbe vezetett.

Cornelius Tegetus neve után ítélve libertinus, azaz felszabadított rabszolga volt. A nyári tricliniumának falait díszítő festmények, a saját neve, az egyik hálószobájában talált kép, mely egyiptomi istenséget ábrázol - mindez egyiptomi kapcsolataira utal. Valószínű, hogy ezek a kapcsolatok kereskedelmi jellegűek voltak. Üzleti tevékenysége kétségkívül dúsan jövedelmezett, hiszen lakóházát folyton bővítette, s telerakta drága műtárgyakkal. Persze, ízlést nem tudott pénzén vásárolni, de annál inkább megnövekedtek az igényei.
Nem volt elég neki, hogy házában harminc szoba van; elsőrangú mesterek műveinek birtoklására vágyott, de azért silány kis szobrokat is megvásárolt - az volt a fő, hogy műgyűjteményét gyarapítsa. Vízre volt szüksége a házban - s nem bánta, hogy az otromba mázolmányokkal telefestett vízvezetékpillér esetlen tömegével eltakarja a finom vonalú, artisztikus kis aediculát. A görög ifjú szép bronzszobrát is „praktikusan” használta fel - úgy vélte, hogy az nagyon jó lesz lámpástartó kandelábernek.
Igaz, el lehet képzelni, hogy a délvidéki éjszaka mély, bársonyos sötétségében igen vonzó helyen lehetett a nyári tricliniumban, ahol a sok lámpás imbolygó fénye végigömlött a szobor aranyozott felületén - de azért egy fejlett szépérzékű, valóban finom ízlésű ember alighanem másfajta kandelábert használt volna. Egyik asztalát négy kicsiny, mintegy 25 centiméter magas szobrocska díszítette. Mindegyik ugyanazt az alakot ábrázolta: egy öreg lepényárust, akinek csúnya, naturalista pontossággal visszaadott meztelensége viszszataszítóan hat.
A kis figurák különféle fűszerekkel töltött edénykéket tartottak. Tegetusnak tetszettek ezek a groteszk alakok - kidolgozásuk elsőrangú, ezt el kell ismerni -, s úgy gondolta, hogy vendégei is szívesen gyönyörködnek bennük. Az eddig ismertetett házak mind gazdag emberek birtokában voltak. De vajon miféle épületekben laktak Pompeji szegényei?

Nyilvánvaló, hogy a szegényebb lakosság házai nemcsak berendezésüket, hanem építésüket illetőleg is sokkal igénytelenebbek és szerényebbek voltak. A kézművesek és kis boltosok apró házai nemcsak lakásul, hanem egyúttal műhelyül vagy üzlethelyiségül is szolgáltak. Sok helyütt a bolt vagy műhely hátsó részében válaszfalat húztak, s az így keletkezett kamraszerű helyiség volt a lakás. Tulajdonosaiknak nem volt miért elzárkózniuk az utcától, akár ipart űztek, akár kész portékát árultak, sőt - a rendelők vagy a vásárlók az utcáról jöttek.

Figyelembe kell vennünk azt is, hogy a délvidékiek többnyire szabad levegőn szeretnek dolgozni, s általában többet tartózkodnak odakünn, mint a lakásukban. Pompejiben az ilyen típusú házak teljesen nyitottak voltak az utca felé, s csak éjjelre zárták be őket. A Nola út északi oldalán talált épületmaradványok ilyen házakból valók (i. e. IV. század). Minden bizonnyal más utcákban is voltak hasonló épületek, elsősorban a forgalmas negyedekben, de ezeknek jóformán nyomaik sem maradtak, mert kevéssé tartós anyagokból épültek (valószínűleg csak napon szárított vályogtéglából).

Pompeji jómódú polgárai - például a „Sebészorvos házának” ismeretlen tulajdonosa - elég korán rájöttek a következő gondolatra: ha a; közfelfogás szerint nekik csak a birtokuk igazgatásával szabad személyesen foglalkozniuk (minden más foglalkozás méltatlan hozzájuk), akkor oly módon tudják kezükben tartani terményeik értékesítését, hogy az üzleti tevékenységet egy-egy jól betanított értelmes rabszolgájukra bízzák; vagyis a rabszolga árulja a birtok terményeit a gazdája házában berendezett üzlethelyiségben.
A „Sebészorvos háza” eredetileg úgy épült, hogy az utca felőli falán még ablak sem volt; később azonban a kaputól jobbra és balra áttörték a falat, s egy-egy bolthelyiséget rendeztek be. Mindkét bolt közvetlen összeköttetésben maradt a házzal, ami azt mutatja, hogy az épület tulajdonosa részes volt az üzletben, és maga gyakorolta a felügyeletet. Még a „Faun házában” és a hozzá hasonló épületekben is több üzlethelyiséget építettek az utcai fronton, s ezek összeköttetésben voltak a ház urasági részével.

Az idők folyamán Pompeji lakosságának lélekszáma megnövekedett, s ipara is fejlődött: több új iparág keletkezett. A kézművesek és boltosok között végbement a törvényszerű folyamat: egyesek meggazdagodtak, százak meg százak elszegényedtek. A városi telkek ára egyre magasabb lett, úgyhogy a szegényebbek nem is gondolhattak építkezésre. Ezt a körülményt persze alaposan kiaknázták a gazdag háztulajdonosok, s rendszerint nagy telken álló házukat dús jövedelemforrássá változtatták. Nem kellett hozzá más, csak az, hogy a szabadon maradt telekrészekre helyiségeket építtessenek, s azokat bérbe adják kereskedőknek vagy kézműveseknek. Jó példa erre Sallustius háza, mely az i. e. III. század végén, de legkésőbb a II. század elején épült. Eredeti magja nagyon hasonlít a „Sebészorvos házára”, de helyiségei magasabbak és tágasabbak. Tulajdonosa két bolthelyiséget létesített benne saját kereskedelmi céljaira (9), továbbá egyet a pékség számára , azonkívül még több más bolthelyiséget, melyek nem álltak összeköttetésben a házzal: ezeket bérbe adta.
A ház jövedelmezőségének fokozására irányuló törekvés még világosabban mutatkozik meg, ha Pansa házát vesszük szemügyre. Ez is - mint a „Faun háza” - egy egész insulát foglal le, s ugyancsak a samnit korszakból való. A római korban átépítették, kibővítették, s akkor nyerte végleges formáját. A tulajdonos lakóhelyiségei a középső részben voltak: három oldalról boltok és kis bérlakások vették körül (a negyedik oldalon nagy kert terült el, melynek ágyásai kitűnő állapotban maradtak meg). Ezek a néha egészen apró, néha kissé tágasabb helyiségek már nem is emlékeztetnek többé az ősi itáliai ház típusára. Az atrium számára persze nem jutott hely; a tablinum is teljesen hiányzik; egyes lakások két-három kis kamrából meg egy kis manzard helyiségből állnak; mások kissé tágasabbak, s a folyosótól jobbra-balra elhelyezett szobák nagyon emlékeztetnek a modern idők lakásaira.

A Pompeji pusztulását közvetlenül megelőző időszakban alig akadt olyan ház, amelyben ne lettek volna bérbeadott lakások, üzlethelyiségek vagy műhelyek. Caesius Blandus, a kilencedik praetorianus-cohors centuriója, átengedett egy ilyen helyiséget Mareus Nonius Campanus nevű régi katonájának, aki aztán műhelye falába karcolta nevét és rangját. Miután katonai szolgálatának ideje letelt, vargaként kereste meg a kenyerét.
Ugyanazon a falon azt is megörökítette, hogy (a mai naptárrendszerünkre átszámítva) 79-ben, július 14-én nagyon erős árat és különleges dikicset használt egyik megrendelt munkájához. Műhelye két utcára nyílt egyszerre (sarokházban volt), s ma is jól láthatjuk belőle, hogy milyenek lehettek az ilyen lakás-műhelyek: keskeny helyiség, mely csak az ajtónyíláson át kapott világosságot, s a végében egy majdnem teljesen sötét, lakásul szolgáló kis kamra húzódott meg.




Folytatás: Néhány különlegesen érdekes pompeji ház részletesebb ismertetése II. rész