logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Római házak

Róma lakóinak vagyoni helyzetére leginkább a lakásviszonyok jellemzők. A gazdagság és szegénység Rómában megváltoztathatatlan, állandó jellegű állapotát a gazdagok és előkelőek fényes palotái, kényelmes magánházai, a nincstelenek nyomorúságos, szűk bérlakásai híven tükrözték. Róma lakossága nagyrészt bérházakban szorongott, a milliós város túlnyomó többsége kis szobákban, kamrákban húzódott meg, csupán kevesen élvezték a barátságos, tágas, szép otthont.

Az i. sz. IV. század feljegyzései szerint Rómában 1797 magánház és 46 602 bérház állott. Ha a gazdag senatorok, lovagok, nagypolgárok házaiban lakók átlagos számát családtagokkal, rabszolgákkal együtt, házanként 40 főben állapítjuk meg, úgy a milliós városból mintegy 71 900 ember lakott kényelmes magánházban.
(A rabszolgák ugyanezekben a palotákban vagy palotaszerű magánházakban laktak, de gazdáik őket rendszerint csak szűk kis kamrákban helyezték el; ennek ellenére a nagyúri házak rabszolgái kedvezőbb lakásviszonyok között éltek, mint a nagyszámú, szegény, de szabad lakosság.)

Minthogy senatorok és lovagok több ezren laktak Rómában, nagy részük bérházak lakásaiban lakott. Az egykor még egyszerű, szerény ház, a római polgár otthona, ahol a ház népe az ősök szokása szerint élt, a köztársasági kor végén élő embereket már nem elégítette ki. A fényűzés Sulla dictaturája alatt kapott lábra.

A hadseregek tisztjei, katonái megismerkedtek a pompaszerető, kényeimet kedvelő Kelettel, és otthon is úgy akartak élni, mint ahogyan azt a legyőzött népeknél tapasztalták. A Kelet egykori, talán barbárnak tetsző pompáját a kisázsiai görögség a maga ízlésére alakította át, és ez a hellenisztikus fényűzés hatott oly csábítóan az egyszerűségben felnőtt rómaiakra.
A rómaiak nemcsak számukra új életmóddal, ízléssel ismerkedtek meg, nemcsak tapasztalatokkal gazdagabban tértek haza győztes hadjáratukból, hanem pénzt, műkincseket, gyönyörű lakberendezést hoztak haza, amelyek új keretet, méltó foglalatot kívántak, követeltek! Így alakult ki - részint az itáliai görögség befolyása alapján - a görögös szokás szerint épült magánház, amely a régi római otthon alaprajzát módosította, illetve átalakította.

A római magánház (domus) aránylag nagy területet, mintegy 800-900 m2 nagyságú telket foglalt el, az utca, a külvilág számára elzárkózottan, elkülönülve állott. A római magánháznak nem voltak utcára nyíló ablakai, legfeljebb az emeleti szobák kis nyílásokon át kaptak az utca felöl levegőt és világosságot.

romaikor_kep



Az utcáról a kapun át jutott be a lakó vagy a látogató, előbb azonban a kapura függesztett kopogtatóval dörömbölt, mire a portás-rabszolga (ostiarius) kitárta az ajtót. Előfordult, hogy a portást biztonsági okból, a szökés megkísérlése ellen, egyik lábával fülkéjéhez láncolták, a lánc persze elég hosszú volt ahhoz, hogy a kaput kinyithassa. A portás keze ügyében jókora dorong hevert, amellyel szükség esetén a betörőt nyomban leüthette. A látogatókat olykor a belépő kőpadlójára mozaikból kirakott, fogait vicsorító kutya „őrizkedj a kutyától!” (cave canem!) felírással figyelmeztette a „négylábú házőrzőre”.

A belépőn és előszobán (vestibulum, fauces) át az ember tágas, négyszögletes alapterületű terembe (atrium) jutott, amelynek közepén, nyitott tetején át áradt be a napfény, a világosság és a levegő, az esővíz pedig a padlón elhelyezett medencébe (impluvium) folyt. (Ha sokáig nem esett eső, a medence vize mégsem áporodott meg, mert a vízvezeték szünet nélkül friss vízzel, esetleg szökőkúton át ontva a hűsítő vizet, látta el.)

Az atriumtól jobbra és balra szobák (alae), hálókamrák feküdtek. Az atrium végében levő helyiségben, a tablinumban étkeztek mindaddig, míg az egyszerűbb lakóházzal beérték. Az atriumban helyezték el a házi istenek (lares) oltárát, és a nagy múltú, előkelő családok egy szekrényben az ősök viaszból készített képmásait (imagines) állították ki, hadd lássa a látogató, milyen történelmi nevű elődei voltak a házigazdának!

A tablinum szerepe később megváltozott, fogadóhelyiséggé lépett elő, az ebédet és vacsorát másik helyiségben, az ebédlőben (triclinium) fogyasztották el, a ház hátrafelé terjeszkedett és mögötte szép kertet építettek (peristylium), közepén szökőkúttal; amennyiben még nagyobbra bővítették a házat, különböző fogadóhelyiségeket (exedra), nagyobb ebédlőt (oecus), fürdőszobát helyeztek el a peristylium körül.

Az idők múltával már ez a ház sem elégítette ki a gazdag rómaiak igényét, kisebb szobákból álló emeletet húztak reá. A földszintet nem holmi díszes lépcső kötötte össze az emelettel, hanem valahol oldalt építették meg a szűk lépcsőfeljáratot, hogy a ház belső térhatását ne rontsa.
Jellemző, hogy a lépcsőt és létrát a latinban ugyanaz a szó (scalae) fejezi ki, nyilván régebben csak egyszerű létrákon másztak fel az emberek az emeleti helyiségekbe, s csak később helyettesítették a lépcsőfokokkal a létrát.

A régebbi rómaiak az atriumban főztek, a korom és a füst a tetőnyíláson át szállott ki a levegőbe, később szűk helyiséget építettek, rendszerint az ebédlők közelébe, de kémény egy római házban sem volt, a kéményt a rómaiak nem ismerték!
A konyhában álló tűzhely füstje kis ablaknyíláson vagy a tetőn át távozott el, mondanunk sem kell, hogy a füstcső és kémény nélküli tűzhelyen való főzés következtében gyakran ütött ki tűz. A rabszolgák kamráit (cellae), nem tervszerűen, hanem ott építették meg, ahol hely adódott.
Az előkelő rómaiak magánházai, palotái mindinkább terjeszkedtek, nagyobb peristyliumot, kényelmesebb hálószobákat, tágasabb, levegősebb atriumot igényeltek, hogy a patronus egyszerre minél több látogatóját, cliensét fogadhassa a reggeli salutatio alkalmával.

romaikor_kep



A házak belső kiképzése díszesebb lett, a belső falakat márvánnyal vagy finom falfestményekkel látták el, az atrium tetőzetét különleges erezetű es színű márványoszlopok tartották, a márványpadlót színes kőberakással élénkítették, egyes termek, szobák padlóját rajzos, legtöbbször színes mozaikkal fedték, sőt az ebédlőben még olyan mozaikpadlót is láthattak, amelyen az eldobott ételhulladékot a művész naturalisztikus módon ábrázolta, még az egér sem hiányzott, amely a maradványokból vidáman falatozott. Nem meglepő ezek után, ha arról értesülünk, hogy Cicero a Palatinuson épült házáért három és fél millió sestertiust fizetett, de akadtak ennél sokkal drágább paloták is.

Később az uralkodók jó néven vették, ha a gazdagok pazar házakat építtettek. A bérházak építtetői nem sokat törődtek azzal, hogy a bérlőknek jól megépített, kényelmes lakásokat adjanak, fő céljuk az volt, hogy a házból minél nagyobb jövedelmet lehessen kihozni. A vállalkozók rendszerint bérháztömböket emeltek, a rómaiak szigetnek (insulának) nevezték ezeket a négy utcára, sikátorra néző bérkaszárnyákat.

Az épített lakások száma nem fedezte a keresletet, a lakbérek ennek megfelelően magasak voltak. Tudjuk, hogy a fiatal Sulla bérleményéért évi háromezer sestertiust, a felette levő lakásban lakó szabados pedig kétezer sestertius bért fizetett a háziúrnak. És mit nyújtott a háziúr a magas lakbérért? Rendszerint csak annyit, hogy a lakónak fedél legyen a feje felett, s a ház az idő viszontagságaitól megvédje.
Kényelem, minimális fényűzés csak a drágább lakásokban volt. A szegény emberek nehezen nyögték ki a magas lakbéreket, gyakran adósok is maradtak vele, ilyenkor a háztulajdonos vagy megbízottja kilakoltatta a szerencsétleneket.
Évente egyszer, július elsején változtattak a rómaiak lakást, ez volt a költözés napja, ilyenkor egész Róma az utcán volt, a szegény családok, szerény berendezési tárgyaikkal, bugyraikkal vonultak végig a Városon, új és talán megint csak átmeneti szállásaikba.

M. Vitruvius Pollio, Augustus korának neves építésze könyvében megjegyzi, hogy a „rómaiaknak kitűnő lakásaik vannak” mi azonban azt hisszük, hogy ez a megjegyzés mindenekelőtt a magánházakra vonatkozik. A római bérházak korántsem voltak kellemesek, hiszen jóval kisebb területen épültek, mint a domus, es alapterületük 200-400 m2 volt.
A földszinti helyiségek - ahová rendszerint üzleteket, boltokat, műhelyeket helyeztek el - magassága 6-7 métert is elért, ennek ellenében egy-egy emelet magassága 3,40-4,80 méterre terjedt. Ha tehát a vastag födémet leszámítjuk, akkor rájövünk, hogy a szobák rendszerint alacsonyak voltak.

A legtöbb insula 3-4 emeletet foglalt magába, tudjuk, hogy mind Augustus, mind Traianus a bérházak magasságát maximálta, de az építtetők nem egy esetben túllépték az előírásokat. ( A Capitolium lábánál feltart négyemeletes bérház magassága, tető nélkül 20,9 méter.)
Augustus korának törvényei - Vitruviust idézzük - „közhelyeken másfél lábnál nagyobb falvastagságot nem engednek meg; a többi fal pedig, hogy a tér szűk ne legyen, éppen ilyen vastagságra készült. Téglafalak azonban csak akkor bírnak el emeletet, ha két vagy három téglavastagságúak, nem pedig ha másfél láb vastagok. De Rómának jelentősége és lakosainak nagy száma miatt számtalan lakásra van szüksége; minthogy pedig a földszintes épületek ilyen nagy embertömeget be nem fogadhattak, e körülmény kényszerítette őket a házak magasabb építésére. S így kőpillérekkel, égetett tégla- és terméskő fallal magasra felépítve, s többszörös gerendaállással megtörve, az épület magassága az emeletnek lehetőleg hasznos beosztását is megengedi.”

romaikor_kep



A rómaiak építkezéseikhez - mint ezt mar említettük - kitűnő kötőanyagot, a Puteoli város mellett nyert vulkanikus eredetű, vörösesbarna földből előállított habarcsot használtak, amelyet mészkővel elegyítve igen erős vakolattá készítettek el. A különböző császári rendelkezések következtében javult ugyan a bérházak állaga, de nem lettek kényelmesebbek.
A kényelmetlen, szűk és magas lépcsőfokokból képzett lépcsőház a bérházon kívül épült, ritkább esetekben a házban. A lépcsőfok magassága általában 22 cm volt (szemben a nálunk szokásos 15-16 cm-rel), igen fárasztó lehetett a ház harmadik, negyedik emeletére felkapaszkodni.
Ezekben a lakásokban külön konyha nem volt, az egyik szobában állott az egyszerű kis nyitott tűzhely, a füst és korom eléktelenítette a falakat és a mennyezetet, beszennyezte a levegőt. Szerencsére sok háznak nyitott vagy tetővel ellátott erkélyt építettek, a maenianumot, amely az utca fölé kiugorva, levegősebbé tette a lakószobát. Sokan virágot ültettek az erkélyre vagy az apró ablakba, hogy legalább ez akis üde színfolt vigyen valami élénkséget a legtöbbször festetlen helyiségbe és kárpótolja a rómait az elvesztett természet, a hajdani földművesség élményéért.
A magánházaktól eltérően a bérház a világosságot, a levegőt ablakain keresztül az utcáról kapta, a bérház lakója nem zárkózhatott el otthonában a külvilágtól, mint a hűvösen tartózkodó domus előkelő tulajdonosa.

Ablaküveg csak igen kevés házban volt, legfeljebb ha valamilyen áttetsző anyagot, máriaüveget, csillámpalát helyeztek az ablakot elzáró fatáblák nyílásába. (Jegyezzük meg, hogy a római domusban sem volt ablaküveg, a néhány hetes hideg miatt ezt nem tartották szükséges berendezésnek. A mi éghajlatunk alatt ez elképzelhetetlen volt, Aquincum feltárt házaiban több helyen előkerültek üveg ablaktáblák nyomai vagy maradványai.)
A szűk, kényelmetlen, levegőtlen és sötét odúkból álló bérlemények szegény sorsú lakói családostul csaknem mindig az utcán lezengtek, vagy a műhelyben robotoltak. Étkezni kocsmába jártak, a barátságtalan „családi otthont” nem tekintették egyébnek, mint holmi éjjeli menedékhelynek.

Mind a köztársasági államférfiak, mind a császárok számoltak a rossz lakásviszonyokkal, ezért építtettek Rómában olyan díszes basilicákat, porticusokat, tereket, hogy a népet szűkös lakásaikért valamiképpen kárpótolják.
A lakosság szépérzékét a tereken, utcákon elhelyezett remek szobrokkal elégítették ki. A gazdagok később a műkincseket házaikban helyezték el, M. Agrippa egy beszédében kifakadt ez ellen, s azt követelte, hogy az állam vegye azokat tulajdonába, és tegye mindenki számára hozzáférhetővé.
A bolt- és műhelytulajdonosok, kereskedők, iparosok földszinten fekvő, utcáról nyíló aránylag magas helyiségük egy részét deszkafödémmel, ún. suszterpadlással kettéválasztották. A felsőbb helyiségben laktak, az alsó helyiséget üzleti célra használták. Hogy a forró, nyári évszakban a deszkafallal vagy ráccsal lezárt üzlethelyiségben milyenek lehettek a szerencsétlenek éjszakái, nem kell külön ecsetelnünk.

romaikor_kep



A bérházak higiéniai viszonyai is szánalmasak voltak. A kellemesebb, kényelmesebb bérházakban a nagyobb igényű, teltebb erszényű bérlők laktak. Nem egy bérház földszinti lakása a magánház benyomását keltette, teljesen elkülönült a többi lakótól és az utcától.
De minél magasabb emeleten helyezkedett el a lakás, annál olcsóbb volt. A bérház nyitott ablakán át minden utcai zaj behatolt, a lárma felrázta még a legjobb alvót is, a nehéz szekerek alapjaikban rázták meg az olcsón épült, pince nélküli házakat.
Még a magánházat sem pincézték alá. A magánház tulajdonosa hatalmas égetett agyagedényekben tartotta élelmiszerkészletét, a bérház lakója, ha otthon főzött, valami kis tartályban tárolhatta egy-két napi élelmét. A nyári vagy az egyébként is melegebb évszakok sokkal kevesebb gyötrelmet okoztak, mint a hidegebb tél. (Rómában + 2-3 C° hőmérséklet már kemény hidegnek számít.)

Télen a gazdag és szegény egyformán szánalmasan didergett lakásában. A paloták fürdőit, esetleg egy-két helyiségét központi fűtőberendezéssel kellemesen fel lehetett melegíteni, de erre a bérházakban nem nyílott mód.
A központi fűtést, a hypocaustumot C. Sergius Orata római lovag találta fel az i. e. I. században. Ennek a szellemes találmánynak az a lényege, hogy a padló alatt és a falakon belül keringő levegőt magas hőfokra hevítették, így a padló és a falak felmelegedtek, a helyiség levegője pedig kellemes hőfokra emelkedett. Ennek a fűtésnek a legnagyobb előnye az, hogy a láb melegedett fel, és a szoba levegője egyenletesen meleg maradt.

A kőpadlót mintegy 80 cm magas, téglából rakott vagy kőből (andezit, trachit) készített oszlopok (suspensurae) tartották, egy kívül fekvő helyiségben (praefurnium) farönköket, faszenet égettek.
A padló alatt, a falban elhelyezett szellőző nyílás segítségével huzatot idéztek elő, ennélfogva a praefurniumból áradó h6 a padló alatt vagy a falak mentén levő üreges téglákban keringett, a gáz e fali téglákból (tubuli) a tető mellett a szabad levegőbe kiáramlott. Ezt a fűtési berendezést Rómában csak a milliomosok palotáiban építtették meg, leginkább a házi fürdőhelyiségek melegítésére használták.

A hypocaustum megépítése és állandó üzemeltetése nagyon drága volt, bár a kőpadló - ha nehezen is melegedett fel - a meleget jól tartotta, mégis rengeteg tüzelőanyagot és külön fűtőszemélyzetet igényelt. De a nagy közfürdők hypocaustum berendezés nélkül elképzelhetetlenek voltak, az óriási római fürdőket nem is egy, hanem több praefurniumból fűtötték. (Kísérleti úton megállapították, hogy a hypocaustum előidézte meleg levegő hőfoka, állandó fűtés esetén +22-25 C° volt.)
A hypocaustum berendezés az aquincumi közfürdőkben jól megmaradt, ugyanitt a magánházak fűtőberendezéseinek maradványai is fellelhetők. Akiknek tehát a lakásában, házában nem volt hypocaustum, s ez volt a helyzet a rómaiak zöménél, az a régi, hagyományos módon melegedett.

Serpenyőkben faszenet égettek, vagy pedig bronzból, vasból készült hordozható tartályokba raktak izzó faszenet. Ezt körülülték, és így melegítették meggémberedett ujjaikat, testüket. Voltak házak, ahol nagy, nyitott tűzhely mellé ültek, es fahasábokat dobtak az égő tűzre, mellette melegedtek.



Forrás:
Ürögdi György: A Régi Róma
Gondolat kiadó, 1963