logo

VIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A porticus .

A délvidéki emberek nyáron szeretnek a szabadban ebédelni, s a pompejiek is kedvelték ezt a szokást. A nyári ebédlőt rendszerint a kertben, egy szőlővel befuttatott lugasban rendezték be. Sallustius házában a porticus (csak egy porticus volt) és a külső fal között kis kerti utacska húzódott, s két oldalán hosszú, keskeny kőládákban virágokat ültettek.
A gyér növényzetet azzal igyekeztek kiegészíteni, hogy a falra kertet ábrázoló képet festettek. A kertben (az igazi kertben) az út végén, ott, ahol kiszélesedett, valamikor kis lugas állott (ma is láthatók azok a lyukak, melyeket a felfutó szőlőindákat tartó rudak számára fúrtak a falakba; megmaradt továbbá az a nagy, erős kőoszlop is, mellyel a zöld sátortetőt aládúcolták).

A kőművesmunkával készült étkező-ágyak között (az antik korban fekvő helyzetben étkeztek az emberek) egylábú kerek asztal állott, mely ma is eredeti helyén látható. Mellette kis vízmedence volt, melynek belső falait világoskékre festették; vele szemben a falból friss vízsugár szökött elő (közvetlenül a városi vízvezetékből), s ebbe a medencébe ömlött.
Kitűnő állapotban maradt meg Cornelius Tegetus nyári ebédlője, vagyis nyári tricliniuma.
A téglából rakott három étkező-ágytól oldalvást négy sima törzsű, világoskékre festett oszlop áll.
Az oszlopok vékony rudakból álló rácsozatot tartottak, hogy a felkapaszkodó szőlőindák szilárd támaszt leljenek; az ásatások során az egyik oszlop mellett a földben meg is találták a szőlőgyökereket. A két elülső oszlophoz 1 méter magas, kerek szobortalapzatokat falaztak. A triclinium a már említett aedicula mellett volt, ahonnan a víz a csatornákba ömlött. Ez a csatornácska mintegy két félre osztotta a középső étkező-ágyat; az ebédlőhelyiség közepén szökőkút állott. Elöl jobbra - ha arccal az aedicula felé fordulunk - körülbelül 1 méter magas, kerek talapzatot látunk; ezen állott a már említett, görög ifjút ábrázoló szoboralak. Kezeibe több ágú bronztartókat illesztettek, s ezekre olajlámpásokat lehetett akasztani.

Az étkező-ágyak belső oldalait kifestették; a rajtuk fekvő személyek étkezés közben mintegy tíz méternyi felületet kitöltő képsorozatban gyönyörködhettek. A képek mind egyiptomi jeleneteket és tájakat ábrázolnak, mégpedig a Nílus évenkénti áradásának idején. Témakörük tekintetében hasonlítanak a híres palestrinai mozaikra (Palestrina kis városka Rómától nem messze, az ókorban Praeneste volt a neve); az utóbbi is a Nílus áradását ábrázolja: bárkák, náddal benőtt szigetecskék templomokkal és házakkal, oroszlánt, párducot, vízilovat és krokodilt leterítő vadászok láthatók rajta.

romaikor_kep



Tegetus tricliniumának az a figyelemre méltó sajátossága, hogy a realisztikus képek (fonó parasztlány, mellette láncra vert hatalmas házőrző kutya; vidám falusi lakoma szabad ég alatt; szerelmi jelenet egy szegényes falusi csapszékben) olyan stilizált tájakkal kapcsolódnak össze, melyekben tisztán felismerhető egyiptomi motívumok szerepelnek (Isis, a szárnyas szfinksz, a szent Apis-bika, krokodil, ibisz-madár, sötétbőrű és törpeorrú törpéknek ábrázolt etiópok, obeliszkek és jellegzetes egyiptomi hellénisztikus épületek - magasak, kockaszerűek, nagy, derékszögű kapunyílással). Különösen fontos a következő témájú kép: egy etióp rabszolga lábaival Archimédés-kereket hajt; ez a híres „csiga”, amelynek segítségével a termőföldeket és a veteményeskerteket öntözték. Mind a mai napig ez az egyetlen képünk, mely ezt a szerkezetet ábrázolja.

A pompeji ház atriuma és peristyluma körül helyezkedtek el a szobák. Tegetus házában nem kevesebb, mint harminc szoba volt, s tulajdonosa még ráadásul hozzávásárolta az egyik szomszédja házát; Epidius Rufus körülbelül húsz, a Faun-ház tulajdonosa pedig mintegy negyven szobával rendelkezett.
A szobák nagy száma csodálatba ejt bennünket, de ugyanakkor azon is méltán csodálkozunk, hogy a legtöbb feltűnően kicsiny (hatnyolc négyzetméter területű vagy még kisebb szobák egyáltalán nem mennek ritkaságszámba). Az itáliai embernek nem a szobák nagysága volt a fontos, hanem az, hogy helyiségei megfeleljenek az évszakoknak. Külön téli és nyári hálószobák meg ebédlők voltak; a télen használt helyiségek sok napfényt kaptak, a nyáriak pedig úgy helyezkedtek el, hogy minél hűvösebben maradhassanak. A következőkben ezekről a helyiségekről lesz szó.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960