logo

VIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A peristylum

A háznak igen kedvelt része volt a peristylum, ez a téglalap alakú belső udvar (Vitruvius szerint a peristylum hosszának egy harmaddal nagyobbnak kell lennie a szélességénél). Három oldalát (néha csak két oldalát) fedett oszlopfolyosó vette körül. A belső térséget virágoskertté alakították.
Festett vagy márványt utánzó stukkóval fedett oszlopok, szökőkutak, mozaikkal vagy kagylóval kirakott fülkék, márvány, bronz és terrakotta szobrok és szobrocskák - mindez jól mutatja, mennyire szerette a pompeji polgár házának ezt a zugocskáját, s milyen buzgó, gyakran naiv lelkesedéssel igyekezett azt széppé és kedvessé varázsolni. Igazán csak ebben az üde, meghitt sarkocskában érezte otthon magát, ahová nem hatolt be hívatlan látogatók tolakodó pillantása; s nem véletlen, hogy gyakran még a házi isteneinek, a Taroknak szobrocskáit is itt helyezte el.

A peristylumot el sem lehet képzelni virágok nélkül, melyek különben is jelentősebb szerepet töltöttek be az antik kor embereinek életében, mint a mi korunkban: ünnepeiken - akár nyilvános, akár családi ünnepről volt szó - a virágok, koszorúk, füzérek sohasem maradhattak el. Nem tudjuk, hogy a samnit időkben milyen virágokat ültettek Pompeji peristylumaiban és a peristylumok mögötti kertekben.

A császárkori Pompeji virágoskertjeit azonban jól ismerjük. A tökéletessé vált ásatási technika segítségével sikerült megtalálni a talajban maradt gyökerek maradványait, s azokból gyakran meg lehetett állapítani fajtájukat, sőt a virágágyak körvonalait is. Azonkívül a pompeji falfestményeken ábrázolt növények is segítettek a környék flórájának meghatározásában. Ez a munka speciális szakkutatásokat igényelt, melyek jelentős eredményeket hoztak. Most már tudjuk, hogy a pompejiek a következő dísznövényfajtákat kultiválták: az úgynevezett lágy akantuszt ( Acanthus mollal), melyet a samnit kőfaragók mintául használtak a korinthusi oszlopfőkhöz; továbbá aloét, borostyánt, tamariszkuszt, mirtuszt, nádat és papiruszt.

Ami a virágokat illeti, a következő fajták voltak a legkedveltebbek: százszorszép (margaréta), pipacs, kerti mák, liliom, gladiólusz (kardvirág), nárcisz, nőszirom (irisz), mályvarózsa és az úgynevezett damaszkuszi rózsa. Némelyik kertben olyan virágágyak voltak, melyeket élükre állított téglákkal határoltak el. Ezeken a virágágyakon belül - ugyancsak téglákból - négyzet alakú idomokat raktak ki, melyekbe koncentrikus köröket rajzoltak; az ily módon felosztott parcellákat különböző fajta virágokkal ültették be, úgyhogy az egész virágágy illatos, dús mintázatú tarka szőnyeghez hasonlított. Gyakran a peristylum oszlopait összekötő, alacsony mellvéd-könyöklőbe (egész hosszában) vályúszerű barázdát vájtak, megtöltötték földdel, s virágokkal ültették tele. Azonkívül még külön cserepekben és ládákban is neveltek virágokat és díszcserjéket.

Pompeji házaiból örökre elköltözött az élet; de a pompeji virágoskertek feltámadtak. A Vettiusok házának virágágyaiban, melyeket rabszolgák ápoltak annak idején, most az ásatások kertésze ugyanazokat a virágfajtákat tenyészti, amelyek húsz évszázaddal ezelőtt nyíltak ebben a kertben. Az „új ásatások” területén ugyanolyan gonddal és pontossággal támasztják új életre az egykori kerteket, mint amilyen gondos munkával igyekszenek helyreállítani magukat az épületeket; már említettük, hogy egy antik kút megtalálása mennyire megkönnyítette ezeknek a kerteknek az öntözését.

Az antik kor embere a víz és a zöld növényzet együttes harmóniáját találta legszebbnek a természetben; sem az irodalomban, sem a festészetben nem fordul elő tájkép e két elem társulása nélkül, akár Vergilius Bucolicáját olvassuk, akár a pompeji falfestményeket nézegetjük. S a pompejiek természetesen mindent elkövettek, hogy kedves kertjeik elegendő vizet kapjanak - a víz azonban nemcsak a virágok öntözését szolgálta, hanem maga is emelte a kert szépségét. Mennyi ötlettel, mekkora leleményességgel igyekeztek elérni, hogy kertjeikben keresztül-kasul csobogjon a víz! Ott játszotta szökőkutakban, végigcsörgedezett kis csatornákon, csobogva csurgott alá mesterséges zuhatagok kis lépcsőfokain.
Akárcsak Rómában, Pompejiben is szerették a vízcsobogás neszét mesterséges zuhatagok révén felfokozni. Seneca a maga sztoikus józanságával megrótta kortársait ezért az ötletükért, amelyben csak a luxustól elkényeztetett ízlés értelmetlen szeszélyét látta. De hát olvasói, akik szívesen elgyönyörködtek ragyogóan elmés, finom veretű antitéziseiben, aligha gondoltak arra, hogy az életben is a szigorú filozófus elveit kövessék. Pompejiben is megvoltak azok a vízesések, melyek olyannyira felháborították ezt a szigorú sztoikust - megvoltak a „Nagy szökőkút házában”, a „Kis szökőkút házában”, egy másikban, mely valószínűleg Marcus Lucretiusé lehetett, és még egy egész sereg lakóházban.

romaikor_kep



A „Nagy szökőkút házában” mély, félkör alakú fülkét (apsis) találtak, mely kagylóhéjakkal és a legváltozatosabb mintázatú tarka mozaikkal van kirakva. A fülke falának közepét egy folyamistenség feje díszíti, alatta bronz foglalatú keskeny nyíláshól tört elő a vízsugár, s onnan hat lépcsőfokon lebukdácsolt egy medencébe. A medence közepén alig valamivel a víztükör fölé emelkedő kerek talapzaton Amor-alak állt egy delfinnel, amelynek szájából szintén vízsugár tört elő.
Marcus Lucretius házának peristylumában nem volt szabályosan elrendezett kert. (Ezt az épületet azért nevezik Marcus Lucretius házának, mert a peristylumra nyíló kis szobában talált falfestmény különféle íróeszközöket ábrázol; egy levél is látható rajta ezzel a címzéssel: „Martus Lucretiusnak, Mars papjának, Pompeji decuriójának.”) Itt csak azokban a vályúkban nőttek virágok, melyeket a peristylum-tetőt két oldalról támogató oszlopok közti mellvéd-könyöklőbe vájtak.

A kis udvar hátterében volt egy olyan kagylóhéjjal és mozaikkal kirakott fülke, amilyenről már beszéltünk; benne fehér márványból faragott, művészi kivitelezésű Silenus-alak állott, s a kezében tartott bronztömlőből vízsugár tört elő. A víz öt kis lépcsőfokon csurgott le, s egy fehér márvánnyal bélelt kis csatornán belefolyt egy kerek, 2 méter átmérőjű és 70 centiméter mély medencébe, melynek közepén sárga numidiai márványból faragott oszlopocska állt; az oszlop tetején levő kerek márványtálból vízsugarak szöktek fel. A medencétől jobbra különféle nagyságú és művészi szempontból nem egyforma értékű szobrok helyezkedtek el (például egy kacsa és két tehén).
Cornelius Tegetus házában a kert végén kis kápolna-féle (ctedicula) állott; két oszlopa volt, s nyitott templomocskára emlékeztetett. Félkör alakú fülkéjét egy kisméretű bájos nimfa (vagy Venus) foglalta el, aki kagylóházat tartott a kezében. A kagylóból kiömlő víz kis márványlépcsőkön lecsurogva egy medencébe folyt, melynek világoskékre festett belső falait halak képei tarkították. A víz innen csatornán tovább folyt egy másik szökőkút medencéjébe, mely a lugas közepén állott. Ez a lugas nyáron ebédlőül szolgált (nyári tricliniumnak vagy kerti szobának nevezték).

A pompeji kerteket el sem lehet képzelni szökőkutak nélkül. A tulajdonosok gyakran nem elégedtek meg egy szökőkúttal, hanem a vízbőséget kihasználva többet is felállítottak kertjükben; természetesen mindegyik más és más formájú volt. A Vettiusok peristylumában - melyet a régészek igyekeztek teljesen híven rekonstruálni - a vízvezetékcsövek a szobrokban voltak elrejtve. Oldalt négyszögletes, a sarkokon pedig kerek medencék helyezkedtek el; ezek fogták fel a talapzatokon álló tizenkét bronz és márványszobrocskából előszökő vizet, mely két fiúcska által tartott kacsák csőreiből, egy nyúl szájából, szatírok amforáiból csorgott kifelé.
Távolabb, a kert közepén is állott két szökőkút, vizüket szintén márványmedencék fogták fel. Holconius Rufus kertjét mély, keskeny árok vette körül; az oszlopokból és pillérekből fecskendező víz ebbe folyt bele. Popidius Secundus Augustianus házában, mely egész Pompeji egyik leggazdagabb és legnagyobb lakóépülete volt, a márvánnyal kirakott szép, félkör alakú vízmedencét valóságos állatsereglet vette körül: oroszlán, vad hattyú, őz, két kutya és egy farkára támaszkodó, tekergő kígyó figurája. Ezek bronzból készültek, s mindegyikük külön szökőkúttá volt kiképezve.

romaikor_kep



De nemcsak szökőkút-szobrok, hanem egyéb dísz-szobrok is voltak a peristylumokban. Ezeknek művészi értéke részben a tulajdonos anyagi lehetőségeitől, de még inkább szépérzékétől és ízlésétől függött. Marcus Lucretius kétségkívül gazdag ember volt, különben nem lehetett volna a városi tanács tagja, kertjét mégis csupa ízléstelen tárggyal zsúfolta tele; az ugyancsak gazdag Cornelius Tegetus házában elsőrangú műalkotások mellett igen gyatra szobrokat is találtak.
Általában megállapítható, hogy a pompejiek művészi kultúrája, szépérzéke nem állt valami magas fokon. Ez különösen a város utolsó korszakára vonatkozik; ekkorra már teljesen kihalt a görög ízlésen nevelkedett régi samnit arisztokrácia, mely a „Faun házához” hasonló lakóházakat építtetett magának.

A római telepesek - az ősi famíliák ivadékai, akik a korszellemet követve kereskedelmi és ipari vállalkozásokba fogtak - a meggazdagodott vagy a vagyonszerzés útjára lépett szabadosok - mindezek csupán gyakorlati dolgokkal foglalkoztak, minden percüket lefoglalta a haszon, a nyereség gondolata, s nem volt sem idejük, sem alkalmuk arra, hogy ízlésüket az igazi művészet értékes alkotásainak tanulmányozásával csiszolgassák. S éppen ezért csodálatosnak kell tartanunk azt a szépre való törekvést, mely mégis elevenen élt bennük, akár gazdagok voltak, akár szegények, művelt vagy egyszerű emberek.

Még a legszegényebb, legszerényebb pompeji házban is akadnak falfestmények, s ha mozaikpadlóra nem tellett, legalább cserépdarabokból vagy márványszilánkokból összerakott mintákkal igyekeztek tetszetősebbé varázsolni a kőpadlózatot. És még a legszegényebb házat sem lehet elképzelni virágok nélkül. Csak a rabszolgák és a legszegényebb kézművesek éltek rideg, dísztelen helyiségekben. Az egyik házacskában, melyet megszorult tulajdonosa kénytelen volt eladni Tegetusnak, a peristylum szökőkútját egyszerűen maga a vízvezetékcső helyettesítette; a csőből kifolyó víz egy nagy doliumba (tág nyílású, kerek, hasas agyagedénybe) ömlött.
A házigazdának nyilván nem tellett szoborra meg szabályos szökőkútra; fogta hát a vízvezetékcsövet, s addig hajlítgatta, míg az ágaskodó, tekergő kígyóhoz nem hasonlított. Egy másik nyomorúságos kis házacskában, melyet egyik oldalról üzlethelyiségek, másik oldalról a gazdag szomszéd háza szinte összenyomtak, a tulajdonos néhány bokrot ültetett parányi udvarába. A pompeji házak falfestményei gyakran bizony eléggé ügyetlen és gyatra mázolmányok; de lakói képek nélkül el sem tudták volna képzelni az életüket. Dekorációs buzgalmuk néha mosolygásra késztet, de el kell ismernünk: ez a törekvésük, ha olykor naiv és gyámoltalan is, világosan mutatja, hogy mennyire hússá-vérré vált bennük a művészet szeretete. Pompeji lakóinak a művészet nélkülözhetetlen volt, akár a kenyér, a levegő és a víz; s ahogyan ezek nélkül nincs élet, úgy művészet nélkül sem tudták elképzelni az életüket.

Pompeji feltárása nélkül jóformán semmit sem tudnánk az antik festészetről, s az ókori plasztika sok művéről sem alkothatnánk helyes fogalmat. Popidius Augustianus péristylumában, a már említett vízmedence mellett állott egy pompás archaikus bronzszobor, mely Apollót ábrázolta kitharával a kezében (innen a ház mai, olasz neve: „Casa del Citarista”), a már szintén említett Cornelius Tegetus házában talált, görög ifjút ábrázoló szép szobor kitűnő másolata valamely az i. e. V. század közepén készült eredeti görög alkotásnak.

Amikor a Vezúv kitörése megkezdődött, a ház ura, ki úgy látszik nagyon féltette az értékes műalkotást, megparancsolta embereinek, hogy a szobrot burkolják be vastag ruhákba, s vigyék be az egyik belső szobába. Ennek az intézkedésnek köszönhetjük, hogy a régi és újabb korok kincskeresői nem találták meg a szobrot a szokott helyen, a peristylum kertjében. Loreius Tiburtinus kertjében, a porticus oszlopai mentén kőbe foglalt mély csatorna húzódott, melyhez derékszögben egy másik csatorna csatlakozott; az ilyen csatornákat görög szóval „euripoi”-nak, azaz „tengerszorosoknak” nevezték. Széleik mellett, a virágok és gyepágyak között kis márványszobrocskák álltak; az egyik női fejű szép szfinkszet ábrázolt.
Gazdagon volt díszítve kerti márványszobrokkal az „Aranyozott amorettek háza” is; nevét onnan kapta, hogy a peristylum melletti hálószoba tapétaszerűen kifestett falaiba kis üvegcserepek vannak berakva, s ezekben zománcalapon aranyfüstből készült amorettek láthatók.
Különösen figyelemre méltó az a szobrocska, mely Omphalét ábrázolja Héraklés oroszlánbőrében (a legenda szerint Héraklésnek egy gyilkosság miatt azzal kellett vezekelnie, hogy három évet töltött el Omphalé lydiai királynő szolgálatában; a királynő parancsára női ruhában járt s a szolgálólányokkal együtt szőtt-font, Omphalé pedig Héraklés öltözékét öltötte magára: egy hatalmas oroszlán irháját, melyet a hős egykor maga nyúzott le az általa elejtett fenevad testéről). Ennek a háznak a gazdái peristylumukat márvány maszkokkal és domborművű pajzsokkal díszítették, melyek láncokon függtek az oszlopok között. A bejárat mellett egy sötét üvegdarab volt beillesztve a falba; nyilván tükörnek használták. Ezt a peristylumot a kerttel együtt úgy állították helyre, hogy lehetőleg minden pontosan úgy legyen benne, mint volt a város pusztulása előtt.


Forrás: Marija J. Szergejenko - Pompeji Fordította: Terényi István Gondolat Kiadó 1960