A régészeti leletek megerősítik az antik szerzők közléseit: a thrákok hegytetőre építették szentélyeiket. így közelebb kerültek a naphoz, amely már első sugaraival bearanyozta őket. De hasonló szentélyeket Dionüszosznak is emeltek. Hérodotosz számol be a szatrák híres jóshelyéről, amelynek papjait a besszoszok közül választották. A jóshely a „legmagasabb hegyükön" állt (valószínűleg a Rilán).
Nyolc évszázaddal később Macrobius azzal egészítette ki ezt a leírást, hogy a Zilmiszosz dombon kerek, középen nyitott tetejű templom emelkedett. A vegetáció és az Alvilág istensége, Dionüszosz így összefonódott a napkultusszal. Ezért Rhészosz, akiből az ő jövendőmondója lett, „nem száll le a föld sötét mélyébe", hanem „isten-emberként pihen az ezüsterezetű föld barlangjaiban, látja a fényt, és Dionüszosz jósaként a Pangaion sziklái alatt lakik". Jól látható a khthonikus (barlang) és a szoláris (fény) elv összefonódása.
Marón mítosza még meggyőzőbb. Az Odüsszeiában Apollón papjaként Odüsszeuszt tizenkét korsónyi „édes itallal, isteni színborral" ajándékozza meg. A Dionüszoszra utalás egyértelmű, és későbbi források a thrák papot már határozottan vele hozzák kapcsolatba. Egyesek szerint apja, Euanthész Dionüszosz fia volt, mások kihagyva ezt a közbenső fokot, egyenesen Marónt tekintik Dionüszosz fiának.

Érdekes, hogy ebben a kikon férfiban (Orpheuszt is gyakran ehhez a törzshöz sorolják) két egymást kizáró elv egyesül, az apollóni és a dionüszoszi, éppen akkor, amikor Thrákiában elkeseredett harc folyik a két kultusz között. Marón magas kort ért meg, és Orpheusz halála után Dionüszosz „rábízta kultuszának megőrzését, sőt azt is meghagyta, hogy várost alapítson. Ezt róla Maróneiának nevezték el."

A fenti irodalmi tények behatóbb vizsgálata tehát megerősíti Macrobiusnak azt az állítását, hogy „Thrákiában a nap és Liber (Dionüszosz) egy és ugyanazon isten”. De eleinte Dionüszosznak nem voltak szoláris vonásai. Láttuk, milyen elkeseredett harcot
vívott itt az új vallás a régi napkultusszal, mégis éppen Thrákiában jött létre a kompromisszum. Vajon nem ezt jelenti-e a dionüszoszi misztériumok orpheuszi megreformálása? Nem tekinthető véletlennek, hogy az énekes lantját Apollón leszboszi templomába helyezték, fejét viszont Dionüszosz szentélyében temették el. Ez kitűnő jelképes bizonyíték Orpheusz tanításának kétarcúságára.
Görög földön is kibékült a két istenség, mégpedig Apollón delphoi templomában. Azt tartották, hogy Apollón télen a hüperboreoszok országába távozik, és ezalatt Dionüszosz a szentély ura. A két isten kompromisszuma meglehetősen későn, az i. e. 5. században ment végbe. Jogos a kérdés: nem thrák befolyás eredménye-e ez, és vajon nem azt tanúsítja-e, hogy Orpheusz reformja a görögség körében is meggyökerezett? Sok forrás utal arra, hogy a thrákok a delphoi szentéllyel ősidők óta kapcsolatban álltak.
A görög anyaország legfontosabb vallási centrumában a legjelentősebb papi család a Thrakidáké volt. Hérodotosz, aki jól ismerte a thrákiai Dionüszosz-szentélyek rítusait, a delphoiakkal hasonlította össze ezeket.

A thrák Dionüszoszt igen fontos vonás különbözteti meg a görögtől. Görög földön nem volt jós, Thrákiában viszont a leghíresebb jóshelyek kapcsolódtak hozzá. Orpheusz feje még Leszboszon, Dionüszosz templomában eltemetve is tovább jósolt, de jövendöléseit a féltékeny Apollón hatálytalanította. Talán azért, mert Dionüszosz sugallta őket?
A római korszak számos thrák fogadalmi tábláján Apollónt és Dionüszoszt lovasként ábrázolták, ami nem jellemző a görög területre: ez az ikonográfia teljesen thrák; a thrákok szerint minden istenség lovas vadász volt. A „Zagreusz" (a Nagy Vadász) Dionüszosz jól ismert jelzője. A „dionüszoszi dinasztia" második királya, Oiagrosz neve „magányos vadászt" jelent. Thrákiában ez a funkció helyi formákat ölt, a görög földön viszont teljesen kihal.
Dionüszosz és Apollón összekapcsolása a thrák lovas hőssel nem pusztán a római korszakban eluralkodó szinkretizmus eredménye. Sokkal inkább a thrák istenség összetett, ellentmondásos és egyetemes jellegét bizonyítja. Orpheusznak sikerült Apollón és Dionüszosz kibékítése, így a thrákok egy és ugyanazon istennek tartották őket.

Azt a kérdést is felvethetjük, hogy a thrákok a napistenben vagy helyette egy félistenben, azaz anthrópodaimónban, a Nagy Istenanya fiában azaz a hősben (hérósz) hittek-e. A kisázsiai vallási képzetek legalábbis erre vallanak: Attiszt és Adoniszt halandóknak tartották, és haláluk, valamint feltámadásuk évenként megünnepelt misztériumait az istennő kultuszával kapcsolták össze.
A mariandünosz törzs tagjai tiszteltek „valamilyen embert, aki az ókorban élt" - Bórmoszt. Egyszer, mikor vízért ment, eltűnt. Az ország lakói keresték, közben temetési dalokat énekeltek, s ilyeneket még ma is énekelnek. Ez az „eltűnő" isten nagyon emlékeztet egy kisázsiai mitologémára az elrejtőző vagy meghaló istenről.

Korai prototípusát a Telipinuról szóló hettita mítoszban találjuk. Telipinu eltűnése aszályt és éhséget okozott a földön. Ugyanilyen jellegű a phrügiai Attisz is, aki évente meghal és feltámad. A mariandünosz törzs Bórmosza nyilvánvalóan egyik thrák megfelelője ezeknek az isteneknek. Említésre méltó, hogy Thrákia délnyugati részében, ahonnan a bithünek Kis-ázsiába települtek, elég sok olyan helynév van, amely ebből a névből származik. Ez is bizonyítja, milyen régi az eltűnő isten kultusza Thrákiában. Orpheusz szembeszáll Dionüszosszal, Zalmoxisz istenségnek hirdeti magát, Arisztaioszt pedig istenként tisztelik. Nem véletlen, hogy Orpheuszt és Zalmoxiszt kulturális újítónak, azaz új vallási tanítások alapítóinak tartották.

Orpheusz a thrákokat még a földművelésre is megtanította, s ez a vonás ismét a Nagy Istenanyával köti össze: Triptolemoszhoz és Arkaszhoz hasonlít, akik megismerték Démétér titkát, hogy aztán továbbadhassák embertársaiknak. Arisztaiosz találta fel a méhészetet, ezt a fontos gazdasági ágazatot. Minden jel szerint Zalmoxisz volt a geták legnagyobb hérosza; Gebeleizisznek is hívták (valóban rá vonatkozott-e ez a név?). Orpheuszt általában kikonnak tekintették, de kultuszát Pieriában és a Pangaionon, a Pontosz Euxeinosz mentén és máshol is ismerték, ami arra vall, hogy minden törzsnek volt hasonló hérosza. Mítoszaik egyes pontokon talán eltértek egymástól, de a fő gondolat azonos volt.
A hérosznak a Nagy Istenanya fiaként a gonosz erők ellen kellett küzdenie, s védelmezve az élet fáját, fenntartotta a világ rendjét. A thrák vallás központi alakja kétségtelenül a hérósz. Mindent lát és hall, ő a nap és az Alvilág uralkodója, védelmezi az életet és az egészséget, megoltalmazza az embereket a gonosz erőkkel szemben. Ezért ne csodálkozzunk, hogy fogadalmi domborművek ezrein találkozhatunk vele, szentélyek százaiban tisztelték, és a thrákok, bárhová is vetette őket a sors, kultuszát magukkal vitték. Sokféle néven ismerték: Dionüszosz, Apollón, Aszklépiosz, Arész, Silvanus stb. A Nagy Istenanya és a hérósz - az előbbi fia és szeretője voltak a thrák vallásos képzetvilág fő alakjai.

Ha a klasszikus kori (i. e. 5. századi) Thrákiát összevetjük a mükénéi Hellasszal, sok rokon vonást fedezünk fel. Az archaizmus alapvető jellegzetessége maradt a thrák vallásos gondolkodásnak: megőrizte a mükénéi korra jellemző zabolátlan szenvedélyességet. Szemléletesen példázták ezt a lobogó fáklyafényben, a dobok pufogása, ló paták dobogása és fuvolák hangja kíséretében megült éjszakai orgiák, amikor mindenki megmámorosodott a bortól és a tűzre dobott illatos magvak füstjétől.
A thrák, ellentétben a göröggel, nem volt elmélkedő hajlamú nép. A vallási eszmében és a mondákban nem a múltat, hanem saját jelenét látta. Számára a mítosz nem volt történelem - a hősök változatlanul végrehajtották vitézi tetteiket, talán más térben, de nem más időben.

A thrákok általában nem ismerték a lineáris időszemléletet. Továbbra is a mitikus vagy hősi múlt kategóriáiban gondolkoztak. Orpheusz, Rhészosz, Zalmoxisz és több más névtelen hős nemcsak távoli ősatya, hanem kortárs is volt, nem a cselekvés modellje, hanem maga a cselekvés. Ezt az archaikus elképzelésüket vallásos gondolkodásuk egy sajátos, különösen fontos jellemző vonása tartotta életben: a halhatatlanságba vetett hit.