Ez a hit olyan szembeötlő és erős volt, hogy egyetlen ókori író sem mulasztotta el megemlíteni, ha a thrák szokásokkal foglalkozott. A thrákok a holtak lelkét nem tartották sápadt hadészbeli árnyaknak. Rhészosz anyja például meg volt győződve róla, hogy fia nem fog leszállni a „föld sötét mélyébe", és Perszephoné visszaadja neki a lelkét.
Néhány thrák törzsnek furcsa szokásai voltak: ha gyermek született sírtak, ha meghalt valaki nevettek. Fentebb már láttunk egy esetet, amikor a halált nevetéssel fogadták az „akasztós játék"-nál. V. Propp szovjet tudós világítja meg az ilyen rituális nevetés természetét. A halál előtt (amely vak) a mitológia szerint gondolkodó ember azért nevet, hogy bizonyítsa az élőkhöz tartozását, nem pedig azért, mert örül, hogy megszabadul az élet terhétől.

Az önkéntes halált minden thrák tisztelettel övezte: egyesek szerint a halott lelke visszatér a földre, mások úgy gondolták, hogy nem pusztul el, hanem sokkal nagyobb boldogságban él tovább, mint a földön. Ezért tekintették a lelket fontosabbnak a testnél. Platón beszámolója az egyik thrák vajákos nyilatkozatáról is ezt erősíti meg: „Azt mondta, hogy minden, ami a testnek jó vagy rossz, a lélekből származik, ezért először a lelket kell meggyógyítani, s akkor a test is ép és egészséges lesz. A lelket pedig ráolvasással kezelik, s e ráolvasás a »jó beszéd«. Ez bölccsé teszi a lelket, s ha már a lélek bölcs, az egészség is visszatér."
Lényegében azonban világos, hogy a thrákok szerint az ember mint egész megy át a túlvilágra, ami nem a lelkek világa, s nem is újjászületésük helye (mint a görög püthagoreizmus hiszi), hanem egyszerűen csak egy másik világ, ahol az ember éppen olyan teljes életet élhet, mint a mi földi világunkban.

Számos görög író, elsőnek Hérodotosz, úgy vélte, hogy a lélek halhatatlanságának hitét a thrákok Zalmoxisznak köszönhették. Hérodotosz írta le, hogy milyen ravaszul hirdette tanát Zalmoxisz az „ostoba thrákok" között. Azt tanította, hogy sem ő, sem vendégbarátai, sem utódaik nem pusztulnak el, hanem olyan helyre kerülnek, ahol mindörökké boldogságban fognak élni. Miközben ezt hirdette, földalatti lakhelyet építtetett magának, amelybe három évre eltűnt a thrákok szeme elől, akik nagyon fájlalták elvesztését, és halottként gyászolták. A negyedik évben előjött rejtekhelyéről, és ismét megmutatkozott az embereknek, akik így nem kételkedtek tanítása igazában.
Hérodotosz valószínűleg a thrákok halhatatlansághitével összefüggő vallásos szertartást írt le. Története jelképekben gazdag, de ezek közül is a legfeltűnőbb a „föld alatti lakhely". Eszünkbe juttatja a bolgár vidékek több ezer halomsírját. Sztrabón szerint Zalmoxisz egy barlangvidékre húzódott, és „külső emberekkel csak ritkán érintkezett", azaz eltűnt a thrákok szeme elől.
A barlang, akárcsak Rhészosz mondájában, khthonikus jelkép. Az odrüszok sziklába vájt barlangokba temették halottaikat. Az iráni hős, Jima is „a csillagok fényétől rejtve" lakott. Akárcsak Jima, aki a lelkeket boldog révükbe vezérelte, Zalmoxisz is paradicsomot ígért a thrákoknak, ők pedig hitték, hogy majd örökké élnek, s egyesülnek vele.

Sok thrák sírban a királlyal együtt a szekerét is eltemették. Persze, a szekér nagyon régi hatalmi szimbólum. Bizonyság erre a mükénéi Pelopsz-mítosz. A phrügiai hősnek le kell győznie fogatversenyen Oinomaosz királyt, hogy elnyerje a lányát és a királyságot. Ekkor Poszeidón szárnyas szekeret ad neki, s a mese törvényei szerint csodás segítőtársa is akad Oinomaosz hajtója, Mürtilosz. Pelopsz győz, s mikor az öreg király meghal, ő veszi át örökét, és megalapítja a Pelopidák dinasztiáját (ide tartozik Agamemnon is).
A vracai kancsón is szárnyas szekeret látunk. Lehet, hogy itt a Pelopsz-mítosz egyik változatáról van szó. De a sírokban lévő szekereknek más értelme is van. Hosszú az út a túlvilágra, s tele van akadályokkal. Szekéren könnyebb megtenni, mert védi az utast a gonosz erőktől. A bolgár népi hiedelem szerint is így van: a sárkány semmit sem tehet az emberekkel, ha kocsiban ülnek.
Az említett esetekben tehát az eltemetett szekérnek ugyanolyan értelme van, mint annak az agyag csónakmodellnek, amelyet Orszoja mellett találtak a késő bronzkori nekropoliszban: a folyón, amely elválasztja a két világot, csak csónakkal kelhet át a halott.

A thrákok tudatában nem volt éles határvonal a két világ között. A szkaioszok és a kebrénioszok feltétlenül hitelt adtak papkirályuk, Koszingasz fenyegetésének, hogy létrán felmegy az égbe, és bepanaszolja őket Hérának. A geták minden ötödik évben sorsot húztak, kit küldjenek maguk közül Zalmoxiszhoz, hogy kéréseiket tolmácsolja. Azt, akire a választás esett, a következőképpen indították útnak: néhány erre a célra kiszemelt férfi három lándzsát tartott a magasba, mások pedig Zalmoxiszhoz küldendő követüket kezénél és lábánál fogva felhajították, hogy a lándzsahegyekre essék.
Hérodotosznak ebben a szövegrészletében az esés a két világot elválasztó vonal, a halál. De aki átlépett rajta, halhatatlan lett. Ezért használta az antik történetíró az „athanatizó", azaz „halhatatlanná tesz" igét. A rítus kifejezte valamennyi thrák reményét, hogy egyesülhet Zalmoxisszal. A hit, hogy halála után az ember héroszként születik újjá, a római korig fennmaradt, s ezt sok dombormű bizonyítja.

Amikor az antik szerzők a thrákok halhatatlansághitéről beszélnek, úgy tűnik, hogy megállapításaik az összes törzsre, minden egyes thrákra vonatkoznak. Valóban ez az igazság? A kérdés megválaszolásához meg kell vizsgálnunk a thrák társadalom ideológiáját, azaz azt a politikai tartalmat, amely a vallásos elképzelések és a társadalmi viszonyok alapját képezte.