logo

XXX September MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Thrákok társadalmi és politikai története

A Kárpátok és az Égei-tenger között élő törzsi csoportok térképe alapján megkísérelhetjük a thrákiai népesség demográfiai összetételének megállapítását. Természetes, hogy ilyen távoli korszakban a lakosság számát még csak felbecsülni sem lehet. Kísérletet tettek a római kor népességének felmérésére: a becslések statisztikai szempontból feldolgozott epigráfiai anyagra és az olyan városok, mint Róma vagy Konstantinápoly, beépített és lakott területeinek vizsgálatára támaszkodtak. Ezek a kísérletek is azt bizonyították, hogy az ókor demográfiai mérlegének elkészítése szinte lehetetlen. Néhány következtetés némi valószínűséggel mégis levonható.

A thrák diaszpórára vonatkozó hellenisztikus adatok többé-kevésbé megbízhatók; közülük is leginkább az egyiptomiak: a papiruszok alapján összeállítható a telepesek névlistája. Más olyan források, amelyek jól tájékoztatnak minket, a római korból származó feliratok, különösen azok, amelyek a Severusok idejéből maradtak fenn. Mindkét esetben a személyek hozzávetőleges számát tartalmazó listákról van szó. Ezekben Egyiptomra vonatkoztatva körülbelül ötszáz thrák név található (az i. e. 4. századtól az i. sz. 4. századig), a római birodalom nyugati részén pedig ezer fő (az i. sz. 1. és 3. század között). Bár ezek a számok nem mondanak túl sokat, a fenti két területen segítségünkre lehetnek a thrák telepesek és az egyéb lakosság számarányának megállapításában.
A vizsgálatok azt mutatják, hogy ez az arány viszonylag állandó. Az ilyenfajta kutatás természetesen nagyon fontos a görög-római Egyiptom és a római birodalom nyugati provinciáinak demográfiai és társadalomszerkezeti analízise szempontjából, de Thrákiára vonatkoztatva is jelentős, mivel a római feliratok minden katona születési helyét, néha még törzsének nevét is feltüntetik, és így jelzik az illető közelebbi hovatartozását. A születési helyet feltüntető feliratok segítenek a különböző vidékekről besorozottak számarányának megállapításában. Ebből megrajzolhatjuk a római kor legalább hozzávetőleges népsűrűségi térképet.

A római hódítás előtti időkből statisztikailag értékelhető epigráfiai anyag nem áll rendelkezésünkre. A bronzkor utolsó évszázadairól igen kevés biztosnak tekinthető tény állapítható meg, függetlenül attól, hogy lehetséges a települések lokalizálása. A települési térkép megmutatja, melyek voltak a szívesebben lakott vidékek.
A népsűrűség megállapítása viszont azért nehéz, mivel nem tudjuk, hányán laktak egy-egy ilyen történelem előtti településen. A helyzet valamivel kedvezőbb az i. e. első évezredben, mivel Thuküdidész és Sztrabón feljegyeztek néhány számadatot, és Hérodotosz is arról tájékoztat, hogy a thrák igen nagyszámú nép.

Hérodotosz szerint az indiaiak után a thrák nép a legnagyobb az egész világon. Megállapítását Thuküdidész visszautasítja, és az ő tényközlése a megbízhatóbb. Azt írja, hogy a szkíta lovasság sokkal nagyobb a thráknál. Hérodotosz megállapítása a Feketetenger nyugati partján élő ión gyarmatosítóknak és az Égei-tenger thrák partvidékén lakó görög telepeseknek a becslésén alapszik: a görögök, amikor először kerültek kapcsolatba a thrákokkal, elámultak a népes törzseken, mivel a korlátozott lélekszámú görög poliszokkal hasonlították össze őket.
Thuküdidész szerint Szitalkész, az odrüsz állam legnagyobb uralkodója 150000 harcost állított ki Makedónia ellen. A hadsereg mindazoknak a törzseknek a fegyverfogható férfiait magába foglalta, amelyek a Dunától délre és délkeletre éltek. A számadatban nincsenek benne a Sztruma és a Vardar völgyében élő törzsek és a Dunától északra élő népesség sem.
Bebizonyított ténynek tekintik, hogy az ókorban egy 150000-es hadsereget 600000 főnyi népességből lehetett kiállítani. A 600000es létszámot nyilvánvalóan meg kell emelni, mivel a fent említett területeken élő törzsek nem szerepelnek benne. így a népesség valószínűleg 800 000 és egymillió között lehetett.

Ötszáz évvel Thuküdidész után Sztrabón azt állítja, hogy a geták 200 000-es hadsereget tudnak kiállítani. Ez azt jelenti, hogy az észak-kelet-thrákiaiak a Duna és a Kárpátok között élő törzsekkel együtt kb. 800000 főt számláltak.
Nem az a fontos, hogy a Kárpátok és az Égei-tenger közötti lakosság teljes létszámát megállapítsuk; sokkal lényegesebb ennél az a kérdés, hogy a népesség hogyan oszlott meg az egyes vidékek között. A római hódítást megelőző korok adatai nagyjából egyeznek a római korból származó információkkal, s főleg a légiókban és a segédcsapatokban szolgálatot teljesítő thrák férfiak listái jelentenek nagy segítséget. Ezek a listák, ha kiegészítjük őket a klasszikus és a hellenisztikus kor szerzőinek közléseivel, világos képet adnak.
Feltételezhető, hogy a legsűrűbben a déli részeket lakták. Az írott források is ezt erősítik meg. Az is joggal feltételezhető, hogy a korai vaskorban, a gazdasági élet újjászerveződésekor az itt élő törzsi csoportok játszották a legnagyobb szerepet.

Felmerül a thrák jelenlét kérdése az Égei-tenger szigetein és magában Görögországban is; következtetéseink görög forrásokra, régészeti leletekre, törzsnév-, helynév és személynév-anyagra támaszkodnak. Így például igen valószínű, hogy a thrák névadási rendszer néhány eleme visszavezethető a mükénéi lineáris B táblákig. Feltételezték, hogy ilyen nevek voltak az „odrüsz" és a „thün" vagy olyan, mint például „Pittakosz".
Úgy tűnik, hogy Délosz szigetének földrajzi neveiben sok a thrák eredetű elem. Még bizonyosabb a forrásokban is említett thrák jelenlét Naxosz, Thaszosz és Szamothraké szigetén. Utoljára, de nem utolsósorban: Diodórosz elkészítette az Égei-tengeren uralkodó népek listáját, és a thrákokat harmadikként említette, abban a korszakban, amely megelőzte a gyarmatosítást vagy talán közvetlenül a trójai háború után következett. Ebben a tárgykörben Thuküdidésznek a közép-görögországi phókiszi thrákokra vonatkozó adata a legérdekesebb. A thrák törzsek társadalmi szervezetét sokan megoldott problémának tekintik. Mégis a különböző források pontos interpretációját illetően kérdések merülnek fel.

A római kort megelőző thrák közösségi formákról eltér a tudósok véleménye. Némelyek úgy vélik, hogy a nemzetségi közösségről a szomszédsági földközösségre, azaz a faluközösségre való áttérés a római hódítás előestéjén ment végbe. Ezt az elméletet Horatius egyetlen adata támogatja, amely szerint a geta törzsnél évenként újra felosztották a földeket. Ebből arra következtettek, hogy a régi nemzetségi szervezet egész Thrákiában megmaradt, és csak a római közigazgatás változtatott ezen az i. sz. 1. században. Mások szerint az átmenet sokkal korábban zajlott le, a vas bevezetését követő gazdasági újraszerveződés korában.
A más mediterrán területeken végbement kulturális fejlődés fokozatai az ősi Thrákiában is megvoltak. Három nagy, egymást követő kultúrfokot különböztethetünk meg. Az első a neolitikum, amely az i. e. negyedik évezred végén élte virágkorát; ezt a bronzkor civilizációja követte, amelynek lehanyatlása az i. e. második évezred végére tehető; végül pedig a vaskor kultúrája következett.

Aligha valószínű, hogy a három fázis mindegyikében különbözött volna a társadalmi szervezet. Éppen az ellenkezője a valószínűbb, mivel az adatok - vagy legalábbis értelmezésük - nem utalnak a társadalmi viszonyok lényeges változására a neolitikum, a bronz és a vaskor között.
Figyelmünk elsősorban a nemzetségi közösségre irányul; a tudomány régóta ezt tekinti a kezdetleges társadalmi struktúra magvának. De ha egy települést szemügyre veszünk, nem tudjuk megmondani, egyetlen nemzetségé volt-e, vagy többé, amelyek magasabb típusú társadalmi szerkezetet alkotva éltek ott. írott forrásokból ismeretes, hogy ilyen egységek phratriák léteztek Görögországban és Itáliában. Thrákiai adataink viszont nincsenek. Feltehetően a nemzetség mennyiségi mutatója a helyi feltételeknek megfelelően változhatott, hiszen az egész felségterület olyan kisebb vidékekre tagolódott, amelyek pontosan meghatározott, nagy kulturális és demográfiai övezetekhez tartoztak.

A nemzetségi közösség szelektív rendszer mind tagjainak vérségi, mind társadalmi kapcsolatai révén. Régebben úgy vélték, hogy a nemzetségi közösség szociális szempontból homogén képződmény volt. A késői görög és a korai római irodalom, amelynek egyébként a nemzetségek igen részletes leírását köszönhetjük, ugyancsak ezt a véleményt támogatja. Az ókori szerzők által keltett benyomás azonban félrevezető; beszámolójuk inkább moralizáló hajlamukon, mint személyes megfigyeléseken vagy hiteles forrásokon alapszik. Ezért az a meglehetősen leegyszerűsített vélemény, hogy a nemzetség az egyenlőek közössége amelyben az egyenlőséget minden eszközzel igyekeztek fenntartani, beleértve a földek évenkénti újrafelosztását -, ma már elfogadhatatlan.
Éppen ellenkezőleg: a thrákoknál is végbement a társadalmi differenciálódás folyamata. Úgy tűnik, hogy a három nagy korszakban ez jellemezte a fejlődést, és feltételezhető, hogy a társadalmi rétegződés a vaskorban érkezett el a csúcspontig. Ezt a következtetést a neolitikum és a bronzkor régészeti leleteiből és az utóbbira vonatkozó írásos emlékekből vonhatjuk le.
Az a társadalmi differenciálódás, amelyről az imént szóltunk, természetesen nagyon leegyszerűsített, és csak a két, társadalmi szempontból antagonisztikus tényezőre utal. Kialakult az arisztokrácia, amely a nemzetségfőkből és közvetlen családtagjaikból állt. Az ő irányításuk alatt érték el a thrákok azokat a nagyszerű eredményeket, amelyekről az újkőkor végéről és a bronzkorból származó régészeti leletek tanúskodnak. Minél gazdagabb a feltárt anyag, annál világosabb az arisztokratákat a közösség egyszerű tagjaitól elválasztó távolság.
Az a meghatározhatatlan nagyságú zárt közösség, amely minden kis területen kialakult, kedvező anyagi feltételek esetén eljuthatott a gazdasági fejlődésnek arra a meglehetősen magas fokára, amely a családi arisztokrácia uralta katonai-politikai szervezet kialakulásához vezetett.

A vas bevezetésével járó változások fokozatosan átalakították a nemzetségi közösség zárt rendszerét. Ez a folyamat természetesen összefüggött a törzsi csoportok vándorlásával. A változások ugyan már valamivel korábban elkezdődtek, de éppen ebben látható az a folyamatosság, amelyet hangsúlyozni szeretnénk.
A vaskorszakban (kb. i. e. 1000-től) Thrákia legsűrűbben lakott részein jelentős számú, katonai szempontból védtelen település jött létre. Némelyik igen sokáig, egészen a római időkig fennmaradt. Úgy tűnik, hogy a fejlett úthálózat nemcsak a kisebb körzeteket kötötte össze, hanem a környező területeket is. így mód nyílt az aktív gazdasági élet kifejlődésére. Az i. e. első évezred közepétől kezdve a települések városiasodtak; érezhetővé vált a kora hellenisztikus kor legfejlettebb központjainak hatása. De ezeknek a városias jellegű településeknek a társadalmi szerkezete továbbra is közösségi jellegű maradt. Nézzük például Szeuthopoliszt, az egyetlen eddig feltárt várost, amelyet a szakemberek szerint III. Szeuthész, az odrüsz uralkodó Hippodamosz várostervezési elvei alapján építtetett. Ez Thrákia egyik legfejlettebb vidékén, a Tundzsa partján feküdt. Tipikus közösség volt. Uralkodója, aki valószínűleg király lehetett, az arisztokraták lakónegyedeitől elkülönülve, a fellegvárban élt. Az előkelőségek házai a városfalakon belül álltak, a közösség többi tagjának a lakóhelye pedig azokon kívül.

A thrák társadalom szempontjából fontos tény, hogy kialakult egy olyan szervezet, amely lehetővé tette az egyszerűbb termelési formákból a komplikáltabbakba való áttérést. Lehet, hogy ilyen körülmények között az anyagi javak termelőinek soraiban Thrákiában is feltűntek a rabszolgák, bár a görög világgal és Rómával összehasonlítva elenyésző számban.
Mindenesetre lényeges az, hogy azok, akik az anyagi javak termelésében részt vettek, végül rabszolgasorba süllyedtek. Az arisztokrácia arra kényszerítette őket, hogy vagy tizedet fizessenek, vagy ingyen munkát végezzenek, esetleg az előkelőségek rezidenciáján szolgáljanak.

Azok a klasszikus és hellenisztikus korból származó leírások, amelyek a thrákokat mutatják be, eleven képet festenek életükről. A thrák társadalomban az arisztokráciáé volt a vezető szerep. Gazdagon díszített, súlyos támadó és védőfegyverzetet viseltek ilyenek az ásatások során elő is kerültek -, tüzes lovakon jártak.
A görög írók szerint a thrák királyok életük nagy részét a csatamezőn töltötték, mivel társadalmi kiváltságaikat katonai erejükkel kellett megvédeniük. Gazdagságukat növelték mind az alattvalóiktól megkövetelt szolgálatok, mind a szomszédok ellen viselt háborúk. A thrák törzsi arisztokrácia életformájához hozzátartozott a zsákmányolás.
A thrák élet nagyon kevéssé hasonlított a klasszikus görög poliszokéira. Ez az élet ekkor már bizonyos fokig anakronisztikus. A görög világ túlhaladt ezen a fejlettségi fokon, ahol mint Thrákiában az állig felfegyverzett harcos, hadvezér és arisztokrata játssza a fő szerepet. De tegyük hozzá, hogy ez az anakronizmus Görögország fejletlenebb vidékein még a klasszikus korban is megmaradt.

Délkelet-Európa társadalmi fejlődésében és a szomszédsági földközösség fejlődésében két fázis figyelhető meg. A legfejlettebb görög városállamokban az e típusú közösség elérte a kibontakozásnak azt a fokát, amelyben már nyílt rendszerré vált. A termelőeszközök két csoport kezében voltak: egyik részük a városéban, vagyis a közösségében, másik részük a közösség néhány tagjáéban.
A közösség vagy város minden földje így kettős tulajdonban volt. Thrákia sohasem jutott el erre a fokra: itt a tulajdonjog a törzsfőé vagy a királyé; a közösség tagjai csak használhatták a földeket, és uruk megszüntethette a birtokláshoz való jogukat. Ezt az anakronisztikus helyzetet a családi kapcsolatoknak főként a politikai és a közösségi életben megmutatkozó tartóssága is erősítette.


Thrákiában a kimutatható legkorábbi politikai szervezet a késői neolitikumig vagy a rézkorig nyúlik vissza, azaz az i. e. negyedik évezred végéig. Típusa terminológiai szempontból meghatározhatatlan, de felismerhető benne a nemzetségfő vagy a törzsfő vezető funkciója. Jelenléte egy-egy adott település vagy közösség lakosságának számos gazdasági, építő vagy vallásos tevékenységében érzékelhető: a történelem előtti települések erődítményrendszerében, a kiváló minőségű termékek, mint pl. az agyagedények készítésében a legszebb példányok nyilvánvalóan az arisztokrata családok számára készültek és kultikus központok szervezésében, ahol szintén a nemzetségfőnek vagy törzsfőnek jutott a legfontosabb szerep.

Legutóbb a várnai nekropolisz bizonyította, hogy a nemzetségfő vagy törzsfő már a neolit civilizáció lehanyatlása előtt megjelent a történelem színpadán. A IV. sír jelképes temetkezéséből a következő tárgyak kerültek felszínre: egy aranyozott kettős bárd, arany ékszerek, egy melldísz és egy bikát ábrázoló aranylemez.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a sír olyan nemzetségfőé vagy törzsfőé, akinek népe a Várnai-tó menti településeken vagy a cölöpépítményekben élt. A települések szegényes régészeti anyaga és a kivételesen gazdag temetkezés, valamint a nekropoliszban tapasztalható különbségek (középen az előkelőségek feküdtek teljes pompájukban, a külső részeken pedig a szegények szerény sírjukban) újfent kiemelik a névtelen katonai és politikai vezető tisztségének fontosságát.

A jelképes sírban talált mellékletek feltétlenül uralkodói jelvények, mivel a minósziakhoz hasonló típusúak. A kettős bárd arra mutat, hogy a nemzetségfő vallási funkciókat is ellátott; egy személyben volt katonai vezető és pap. A Földközi-tenger keleti medencéjében ez a feladat a bronzkor folyamán a törzsfőket illette meg. A bikát ábrázoló lemez új elem a király kép értelmezéséhez.
Nem elég azt mondani, hogy az ábrázolás jellege a mükénéi és tirünszi freskók vadászjeleneteinek bikáiéra hasonlít. Fontosabb ennél, hogy bikaábrázolásokat először az anatóliai Catal Hüyük és Alaca Hüyük lelőhelyen találtak, ezek pedig korábbiak a várnainál, és nem feltétlenül királyi jelvények, hanem a legújabb értelmezés szerint az indoeurópai vallásos elképzelés patriarchális felfogásának legősibb ábrázolásai.

Véleményünk szerint a thrák temetkezési szokások az Istenanyának és fiú-szeretőjének ősi hagyományát tükrözik. A Thrákiában felbukkanó idolok, amelyek agyagból készültek, és egymásba helyezett női fejeket ábrázolnak, az Istenanyát és fiát együttesen jelképezik, és az általános felfogással szemben nem állapotos vagy szülő nő képmásai. Az egyik urnának a másikba helyezése és a kettős kónikus [kúp alakú] urnák is ehhez a kultuszhoz kapcsolódtak; a primitív ember tetteit vallási indítékok vezérelték, és tárgyait szent célokra készítette. A szófiai urnalelet: három, eredetileg egymásba állított edény jelentése most már világos.
A bronzüst az Istenanyának a jelképe, az agyagváza a fiáé, az aranyedény pedig síri áldozat. Ebből kiderül: törzsfői temetkezés volt; lényegtelen, hogy az edények kora eltérő.
A bronzkorról még egyéb információnk is van: Orpheusz és Zalmoxisz mondája. Nem a görög változatra gondolunk, hanem a thrákra, amelyet a sorok közül kell kiolvasnunk. A görög szövegek történeti analízise megmutatja, hogy mind Orpheusz, akinek otthonaként Dél-Thrákia három különböző helyét tüntetik fel (a Hellészpontosz mellékét, a kikonok országát és a Vardar-Sztruma közötti területet), mind Zalmoxisz, aki geta istenség volt, az i. e. második évezred állami és vallási elképzeléseit személyesíti meg. Életük történetéből annak a törzsfőnek a mítoszát ismerhetjük meg, aki saját kultuszának tanítójaként abba csak néhány kiválasztottat avatott be: ez a vallás teljesen arisztokratikus volt, és öröklött hagyományokon alapult.

Az ókorban a politika és a vallás szorosan összekapcsolódott. Orpheuszt újítónak tekintették, mivel az emberek reményét a nap felé irányította, és bevezette a napkultuszt. Zalmoxisz inkább a khthonikus [alvilági] hatalmakat tisztelte, Orpheusz viszont mind a khthonikus, mind a szoláris [naphoz tartozó] erőket. A mítoszok szerint Orpheusz összekülönbözött a khthonikus elvet képviselő Dionüszosszal, de később kibékült vele. A szoláris és a khthonikus kultusz egységét egy másik monda is igazolja: az Orpheusz hamvait tartalmazó urnát egy oszlop tetejére helyezték, hogy a nap sugarai rásüthessenek. A hamvak a szoláris és a khthonikus elv összekapcsolódására szolgáltak: kapcsolatba kerültek a napsugarakkal és az oszlopon keresztül a földdel, ahonnan az életerő származik.
A Homérosztól való adatok, a mitológiai források és a régészeti leletek alapján megállapítható, hogy Észak-kelet-Thrákiában, Északnyugat-Thrákiában, a Szófiai-medencétől kiindulva a Vardar mentén és a Sztruma teljes hosszán, a Meszta és a Marica közötti középső tájegységen, a Hellészpontosz mentén és Kis-ázsiában Trója környékén biztosan voltak katonai-politikai szervezetek. Valószínű, hogy Thuküdidész és Diodórosz közlései is erre az időre vonatkoznak, éppen úgy, mint egyes régészeti és nyelvészeti adatok.

E katonai-politikai szervezeteknek kétségtelenül Orpheusz-Zalmoxisz típusú törzsfőjük volt, de az is biztos, hogy a király nem lehetett magányos vezető arisztokrata környezet állt mellette. Homérosz részletesen leírja a thrák törzsfőket és környezetüket, mivel a trójaiak szövetségeseiként részt vettek a trójai háborúban.
Az ókori költő szerint a törzsfők hadifelszerelése gazdag és ragyogó volt, és semmiben sem maradt el az akhájokétól vagy a trójaiakétól. Közlése kétségtelenül megbízható, mivel az i. e. második évezred második feléből származó régészeti leletek is megerősítik - közülük a legfontosabb a valcsitrani kincs.

Thrákiára jobb híján a „mükénéi" típusú állam kifejezést kell használnunk. Erre véleményünk szerint feljogosít a mükénéi „koiné" széles körű elterjedtsége, ami arra mutat, hogy itt viszonylagos hasonlóság alakult ki egy olyan világban, amely nem korlátozódik csak Mükénére, illetőleg a Peloponnészoszra, hanem a Földközi-tenger keleti medencéjére és Délkelet-Európára is kiterjedt, és meglepő módon Dél-Itália is csatlakozott hozzá.
Ha gondosan tanulmányozzuk az Iliászt, láthatjuk, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjének különböző tájairól érkező, de minden szempontból egyenrangú ellenfelek gyűltek össze Trója alatt. Ezeknek a népeknek sok közös vonása van, és ez kétségtelenül hasonló társadalmi és politikai szervezetre utal.

Az i. e. második évezred második felében a fő termelőeszközök tulajdona az uralkodót illette, a politikai rendszer viszont a király és kísérete tevékenységében jutott kifejezésre. Homérosztól tudjuk, hogy a nemzetség egyszerű tagjai a gyalogságban szolgáltak, s csak segédcsapatként vettek részt azokban a harcokban, amelyeknek végső kimenetelét rendszerint a hadvezérek párviadala döntötte el.

Thrákia további politikai fejlődésében nem mutatkozott jelentős változás a bronzkorhoz képest. Az állami és vallási tanok szerint a király helyzete, függetlenül attól, hogy melyik törzs élén állt, azonos maradt. A vaskorszakban viszont már sokkal többet tudunk uralkodói és papi funkcióiról. Hérodotosz szerint, s állítását Sztrabón is megerősíti, Zalmoxisz az i. e. 7. században, vagyis a Fekete-tenger partjain meginduló görög gyarmatosítás kezdetén élt. Plutarkhosz idézi a következő történetet.

I. Kotüsz, az odrüszok uralkodója az i. e. 4. század első felében, kinyilvánította azt a kívánságát, hogy Athénével akarja megosztani ágyát. Ezzel az uralkodóház határozott meggyőződését fejezte ki: király lévén, egyben isten is, s így ágyasának istennőnek kell lennie.
Az ősi thrák vallási és politikai nézetekről régészeti leletek is vallanak. A régészek a thrákiai megalitemlékeket - dolmeneket, sziklába vájt sírokat és fülkéket az i. e. 12. és 6. század közé helyezik a közelükben talált cseréptöredékek alapján. A megalitsírok bejárata rendszerint a napos oldalra nézett. Különösen a dolmenekre áll ez. A Rhodopéban néhány sziklasírt olyan magasságban képeztek ki, hogy egész nap érhessék a napsugarak.
Jó néhány száz thrákiai dolmen és a Rhodopé néhány sziklába vájt sírja szolgált a királyok végső lakhelyéül; ezek a szoláris és khthonikus kultusz összeolvadását jelképezték, és egyben rituális áldozatok és kultikus szertartások helyeiül is szolgáltak. A számos, kőből kirakott kör a nap ábrázolása annak bizonyítéka, hogy az uralkodó alattvalói között elterjedt ez a kultusz. Ilyen volt az ország politikai rendszere egészen a római hódításig. Az állapotok szinte megmerevedtek, igen csekély fejlődést mutattak.

Thrákia politikai térképe az i. e. első évezredben igen változatos lett. Az i. e. 6. és 5. század fordulóján a triballoszok, a moiszoszok - a mai Észak-Bulgária középső részének a lakossága - és Északkelet-Thrákiában, valamint a Duna mindkét partján a geták erős államszervezeteket hoztak létre. Dél-nyugat-Thrákia erősen tagolt térségében még több helyi dinasztia élt, és számos kisebb csoport meg tudta teremteni saját katonai-politikai szervezetét. Köztük voltak az édónok, akiktől néhány személynév maradt ránk, többek között Getasz királyé.
A dinasztia aktív szerepet játszott az i. e. 5. század thrák-görög kapcsolataiban, útját állta az athéni gyarmatosítók terjeszkedésének a Sztruma mentén, és ott harcolt a spártaiak oldalán a peloponnészoszi háborúban. A térség többi uralkodócsaládjáról igen szűkösek az adataink, és politikai történelmüket aligha lehet rekonstruálni.
A triballoszok, moiszoszok, geták és a többi thrák törzs államalakulataiban a felemelkedés és hanyatlás korszakai váltogatták egymást. Valamennyiüket azonban felülmúlta az odrüszok állama, amely Délkelet-Thrákiában feküdt, és felemelkedése összefüggött a többi thrák államalakulat politikai tevékenységének csökkenésével, végső bukása pedig aktivitásuk újbóli fokozódásával. Az odrüsz államról hosszabban fogunk szólni, mivel a thrákok leghatalmasabb államszövetsége volt. Uralkodói számos thrák vállalkozás költségeit viselték, és ez az állam az i. e. 5. és 4. században így jelentős katonai és politikai szerephez jutott Délkelet-Európában.

Az odrüsz állam sűrűn lakott területet foglalt magába a Tundzsa és a Marica mentén, keleten egészen a thrák Kherszonészoszig és a Márvány-tengerig terjedt. Hozzá tartozott még a Rhodopé keleti része is az Edirne közelében a Tundzsa-Maricába torkolló Arda alsó folyása mentén. Hérodotosz, aki elsőként említette meg az odrüszokat, az Artiszkosz (Arda?) mentén helyezte el őket. Az odrüszokat is, akár a többi törzset, eredetileg az uralkodócsaládról nevezték el.
Az i. e. 5. és 4. században ez a törzsnév nagyobb térségben elterjedt; ez nem azt jelentette, hogy az odrüszok behatoltak szomszédaik területeire. Az odrüsz uralkodóház csupán kiterjesztette a katonai ellenőrzése alatt álló vidékekre politikai hegemóniáját is.

Kétségtelen, hogy az odrüsz állam politikai magvát az Arda, a Marica és a Tundzsa vízgyűjtő területén kell keresnünk. Egyesek szerint a Keleti-Rhodopéban vagy a Markától keletre a Szakar hegységben, sőt más vélemények szerint a Tundzsa völgyében és attól keletre. A mi esetünkben az a fontos, hogy itt volt a thrákiai megalit kultúra központi magva, azaz itt található a legtöbb dolmen, sziklába vájt fülke és sír. A néhány kivétel csak megerősíti a szabályt.
Az odrüsz uralkodóház számos óriási kősírt építtetett. A megalit civilizáció mindenekelőtt arisztokratikus jellegű volt, és mélyreható társadalmi rétegződést tükröz. A megalit civilizáció az i. e. 6. század végén szakadt meg, amikor már nem építettek többé dolmeneket. Ugyanekkor tűntek fel Thrákiában a kamrasírok.

Az i. e. 6. század végén nagyon fontos társadalmi és politikai változások történtek; a század második fele Thrákia számára történelmi választóvonal: új szervezeti formák megjelenését jelentette. Az új típusú királyi temetkezés, amely felváltotta a dolmeneket, különféleképpen értelmezhető. A politikai történelem szempontjából azonban csak egyféle magyarázat lehetséges: az i. e. 6. század végén az odrüsz királyi ház hozzákezdett délkelet-thrákiai ellenfeleinek felszámolásához. A hatalom megnövekedésének természetes kísérője volt a lakosság kultúrájában és életstílusában mutatkozó változás.

Thuküdidész, aki ránk hagyományozta az első odrüsz uralkodó, Térész nevét, sohasem beszél „államalapításról". Az ókori történetíró azt mondja, hogy Térész volt az első az odrüszok között, aki erős királyságot hozott létre; ezáltal más uralkodók esetleges létezésére utal ez előtt az első hatalmas odrüsz király előtt.
Térész és az odrüszok, alighogy a görögök kiűzték a perzsákat a thrákiai folyók torkolatánál álló helyőrségekből s legelsősorban a Marica menti Ainoszból (Enez), katonai vállalkozásokba kezdtek. Ez i. e. 480-460 között történt. Hérodotosztól tudjuk, hogy Térész első katonai-politikai tette a szkítákkal kötött szerződés volt. Ilyenfajta megállapodást viszont csak az indokolt, hogy az i. e. 6. században, amikor Dareiosz a szkíták ellen fordult, a megtámadottak a visszavonuló hadsereg nyomán a Duna alsó folyása mentén fekvő területekre is betörtek.
A szerződés biztosította Térész királyságának északi határait. Csak ezután fordulhatott délkeletnek, a thünek ellen, akik a Sztrandzsa hegységben és a Márvány-tenger környékén éltek. Mindez valóban i. e. 480 után történhetett, miután a perzsákat már kiverték. Térész hadjárata a hegylakók ellen nem volt túlságosan sikeres, de azért meghódította a Szalmüdésszosz és a Boszporusz közötti területet.

Nem ismeretes viszont, meddig jutott el délnyugaton. Térész nagyon hosszú életű volt; 92 éves korában halt meg, miután élete legnagyobb részét háborúskodással töltötte. Nehéz megállapítani utódai pontos kronológiáját. Egyik fiát, Szparadokoszt pénzekről ismerjük; írásos források nem beszélnek róla, így a szakemberek haboznak ezüstpénzei írásának értelmezésében.
Nem biztos tehát, király volt-e vagy csak az egyik körzet kormányzója. Véleményünk szerint független uralkodó és Térész közvetlen utóda lehetett, mivel nincs olyan adatunk, amely arra utalna, hogy akkoriban már létezett a helytartók vagy körzeti kormányzók intézménye. Szparadokosz ezüstpénzei arra vallanak, hogy ugyanazokkal az előjogokkal rendelkezett, mint fivére és utóda, Szitalkész.

Szitalkész volt a legjelentősebb odrüsz király. Először a szkítákkal kötött szövetséget, majd újjászervezte az államot, és megteremtette az alkirályi rendszert. így államának minden nagy körzetében bizalmi emberét tette meg katonai és közigazgatási kormányzónak. Szitalkész növelte az Égei-tenger mentén fekvő, az athéni szövetséghez tartozó városokra gyakorolt nyomást: biztosította az odrüsz uralkodók adószedési jogát.
A peloponnészoszi háború előestéjén aktív külpolitikába kezdett, és i. e. 431-ben megkötötte az első szerződést az odrüsz állam és Athén között. Athén célja az volt, hogy a thrák hadsereg révén nyomást gyakoroljon Perdikkaszra, a makedón királyra, s a maga szövetségesévé tegye Spártával szemben.

A Khalkidiké félsziget városainak ellenállását is az ő segítségével akarta megtörni. A terjeszkedési terveivel elfoglalt Szitalkész a szerződés feltételeit csak i. e. 429-ben teljesítette, amikor beavatkozása már szükségtelenné vált. A háború elején uralkodó zűrzavart arra használta fel, hogy behatoljon Makedóniába és a Khalkidiké félszigetre. Hadjárata azonban nem hozott tartós területi nyereséget. A triballoszokkal i. e. 424-ben vívott ütközetben vagy közvetlenül utána halt meg.

I. Szeuthész, Szitalkész gyakran alábecsült utóda alatt Thuküdidész szerint az odrüsz állam elért anyagi hatalmának csúcsára. Ugyancsak az ő véleménye szerint a készpénzben és természetben beszedett adó nyolcszáz talentumra rúgott, Diodórosz szerint viszont ezerre. A városok adójának felemelését Athén gyöngesége és az első athéni szövetség felbomlása tette lehetővé.
I. Szeuthész szélesebb látókörű lévén elődjénél, a délnyugati terjeszkedés helyett délkelet felé, a thrák Kherszonészosz felé fordult. Elhatározása helyesnek bizonyult, mivel Makedónia, Athén, Thrákia és a kisebb helyi uralkodók érdekei délnyugaton csaptak össze, azonkívül ez a terület meglehetősen távol volt az odrüsz állam központjától. A délkeleti orientáció nagyobb perspektívával kecsegtetett, mivel az odrüszoknak csak a metropoliszuktól távol eső athéni katonai településekkel kellett számolniuk.

A terjeszkedés végső célja az volt, hogy kijussanak a tengerhez, mivel az odrüsz uralkodók úgy érezték, államuk csak így tehet szert vezető szerepre Délkelet-Európában. A későbbi thrák uralkodók és alkirályok is ezt a külpolitikát folytatták. Politikájuk az i. e. 383-tól 359-ig uralkodó, híres I. Kotüsz idején érte el a csúcspontot.
Az i. e. 4. század figyelemre méltó alakja, I. Kotüsz Makedóniai II. Fülöp előfutárának tekinthető; ő azoknak a hellenisztikus eszméknek a képviselője, amelyeknek Délkelet-Európa a bölcsője. Fülöp alig foglalta el trónját i. e. 359 tavaszán, Kotüsz már találkozott vele egy Onokarszisz nevű nyugat-thrákiai helységben. Rövid tárgyalásuk eredményeként szerződést kötöttek határaik sérthetetlenségéről. Az volt a szándékuk, hogy egyesült erővel folytassák a küzdelmet Athén ellen, de a thrák uralkodót nem sokkal ezután két athéni összeesküvő meggyilkolta.

A találkozás szimbolikus kézfogásnak tekinthető abban az időben, amikor mindkét államra ugyanaz a feladat várt. A történelem Makedóniának, Fülöpnek és Nagy Sándornak szánta végrehajtását. Kotüsz, szerencsétlenségére, megelőzte saját korát.
Célja az volt, hogy a Makedóniát egyesítő Fülöphöz hasonlóan egyesítse Thrákiát, és rátámadjon Athénra. Szándékai az északbalkáni területek vágyát fejezték ki: a mediterrán államok erős láncszemeként fel akartak sorakozni az új történelmi korszak nagy hellenisztikus monarchiái közé.

Kotüsz személyes kapcsolatai révén, ajándékokkal és tárgyalások útján semlegesítette az északi erős geta, moiszosz és triballosz törzseket, hogy biztosítsa a hátországot. Saját királyságában megtörte néhány alkirály ellenállását, és sikerült megnyernie alattvalói támogatását, bár az Athén és annak fennhatósága alatt álló Kherszonészosz ellen viselt háború miatt súlyosbodtak az adók és a vámok. Ezt a háborút nemcsak a csatamezőn vívták meg. Kotüsznek Fülöphöz hasonlóan Athénban is voltak ágensei. Néha még a népgyűlést is befolyásolta, és olyan határozatokat hozatott, amelyek megfeleltek politikájának. Az ellene küldött magas rangú athéni katonákat egyszerűen megvásárolta.

Sok vállalkozása sikerrel járt; az Athén fennhatósága alatt lévő Kherszonészoszt két település kivételével magához ragadta. Ekkor gyilkolták meg. Fia, Kerszobleptész cseppet sem irigylésre méltó sorsra jutott; i. e. 341-ben Makedóniai Fülöp legyőzte. Kerszobleptész uralmának első éveiben sikerrel folytatta atyja politikáját, és egy ideig még ellenőrzése alatt tartotta a thrák Kherszonészoszt. De amikor Fülöp keleten és az Égei-tenger partjain előrenyomult, a belső széthúzás tovább erősödött, és ez ellen Kerszobleptész már nem tudta felvenni a harcot. így Kotüsz állama három részre szakadt nyugati, középső és keleti körzetre, amelyek fokozatosan a makedónok uralma alá kerültek.
A 341-et követő évtizedeket helytelenül nevezik a thrákiai makedón uralom korának. A makedón fennhatóságot mindössze néhány helyőrség jelentette; köztük a legfontosabbak a Philippopoliszban (Plovdiv) e várost Fülöp hódította meg, és így róla nevezték el -, továbbá a Fekete-tenger városaiban állomásozó alakulatok. Lüszimakhosz-nak, akire Nagy Sándor birodalmából Thrákia jutott, kétszer kellett hadat indítania a Fekete-tenger partjára, hogy a városok felkelését elfojtsa.
A geta uralkodó, Dromikhaitész ellen sikertelenül harcolt. Kormányzásának hosszú évtizedei alatt (f i. e. 281) minden erővel arra törekedett, hogy megerősítse a Fekete-tenger nyugati partját mint kisázsiai hadműveleteinek támaszpontját. Ugyanis ott ütköztek össze a diadokhoszok érdekei. De Thrákia belseje valójában szabad volt. Nagy Sándor már i. e. 335-ben meggyőződhetett róla, amikor első thrákiai hadjáratára indult. Nem annyira hódítani akart, mint inkább félelmet és tiszteletet kelteni a helyi törzsekben, amelyekből később perzsiai hadjáratának számos katonája került ki.

A thrák uralkodóházak szabadnak és függetlennek érezhették magukat. Az odrüsz dinasztia felségterülete azonban jelentősen megcsappant az új, helyi politikai központok javára. A királyság a Tundzsa felső és középső folyása körüli vidékre zsugorodott. Ott feküdt Szeuthopolisz, III. Szeuthésznek, a hellenisztikus korszak leghíresebb thrák királyának fővárosa. Az ő erős és tiszteletet parancsoló személyisége elég bizonyíték lehet arra, hogy az országban a makedón jelenlétet alig lehetett érzékelni.
Felépíttette szép városát, sikerrel vette fel a harcot Lüszimakhosz ellen, és továbbra is fenntartotta külpolitikai kapcsolatait, sőt még ki is terjesztette a kisázsiai városokra. Ezt az a tény is bizonyítja, hogy felesége, Bereniké az egyik ottani diadokhosz-család hercegnője volt. A panagjuristei aranykincs Lampszakoszban készített darabjainak megvásárlása újabb bizonyság a királyságában folyó élénk kereskedelemre.

Nem tudjuk, III. Szeuthész mikor hagyta el a politikai porondot. Az i. e. 3. század elején az ország hanyatlásnak indult. A forrásokban egyre több és több helyi jelentőségű uralkodóház neve bukkan fel. Jelentéktelen uralkodóik katonai-politikai törekvései rendszerint a gazdag tengerparti városok kifosztására korlátozódtak.
A krízis, amely a hellenisztikus világ többi részére is kiterjedt, Thrákiában a gazdasági, politikai és társadalmi életet egyaránt érintette. Az erős államalakulatok lehanyatlásával ugyanis a lakosság szabadabban vándorolhatott, ami maga után vonta a meglévő közösségi viszonyok felbomlását. Sok település teljesen elnéptelenedett; különösen a hegyi erődök lakosai vonultak termékenyebb vidékekre, ahol zsákmányolásból könnyen meggazdagodhattak.
Az arisztokrácia hatalma meggyöngült, birtokuk megcsappant. A források a thrákok és a gyarmatvárosok lakói között folyó állandó csetepatékról éppen úgy beszámolnak, mint szomszédos törzsek betöréseiről. A törzsi nyugtalanságokat tovább erősítették az i. e. 3. században a Balkán félszigetre támadó kelták és rövid életű thrákiai királyságuk megalapítása (a Maricától keletre, nem messze Büzantiontól).

Ez volt a helyzet, amikor kezdetét vette a rómaiak elleni két évszázados thrák küzdelem. Rómának a thrák törzsfők elleni hadjárata sikerrel, a római diplomácia szabályai szerint folyt. Fokozatosan valamennyien Róma vazallusai lettek. De a tényleges katonai megszállás már nem ment ilyen könnyen. A rómaiaknak vidékről vidékre kellett leigázniuk a területet, hadműveleteiket a határ menti tartományokkal kellett elkezdeniük. Csak az i. sz. 1. század elején sikerült véglegesen behatolniuk Thrákia belsejébe. Miután több egymást követő lázadást, amelyek közül némelyik igen veszélyes volt - elfojtottak, Észak-, majd Dél-Thrákiából római provincia lett.

Ami nem sikerült hat évszázad egyetlen thrák uralkodójának sem, azt megoldották a rómaiak. A légiók vasfegyelme és a provinciák kitűnő közigazgatása révén megtörtént Thrákia egyesítése. Thracia, Moesia és Macedonia provinciákban egyik napról a másikra új városok keletkeztek.
A helybéli arisztokrácia nem hordta többé gazdag díszítésű arany ékszereit. Sokan megkísérelték, hogy görög vagy római nevek és szokások felvételével biztosítsák helyüket a társadalmi ranglétra legmagasabb fokán -, de az asszonyok továbbra is thrák neveket viseltek. Egészében véve nem sikerült a thrákok elrómaiasítása. Ez különösen a vallásra áll. A római hódítás megnyitotta az utat új kultuszok előtt.
A római katonák Kübelé-, Mithrasz vagy Silvanus-ábrázolásokat hoztak magukkal. Széles körben terjedtek el Zeusz, Héra, Athéné, Aszklépiosz és Hügieia, Dionüszosz és más istenek fogadalmi domborművei, de ez a szinkretizmus nem hatolt mélyre. Mindenhol olyan bizonyítékokra lelünk, amelyek az ősi vallás és felfogás továbbélését tanúsítják.

A Bulgáriában talált domborművek közül több mint kétezer a lovas isten tiszteletére volt szentelve. Képmása a thrák katonákat az egész antik világon végigkísérte: az egyiptomiak, a kelták, a görögök és a rómaiak lakta vidékekre. Még az ókori Thrákiától igen messze, a mai Angliában, Németországban, Olaszországban, a Krím félszigeten, Kis-ázsiában és Egyiptomban is találtak thrák lovast ábrázoló domborművet.
A rómaiak hamarosan felismerték, hogy céljaikat jobban szolgálja, ha a thrákokat nem rabszolgának, hanem katonának használják fel. Először Spartacus is katona volt, csak később lett rabszolga, hogy aztán az a felkelés, amelyben a rómaiakat többször legyőzte, ismertté tegye a nevét. Thrák legionáriusokkal az egész római birodalom területén találkozni lehetett. Bár a thrákok i. sz. 49-ben elvesztették politikai függetlenségüket, népi öntudatukat sokkal tovább megőrizték.

Bizonyítható, hogy Thrákiában a kereszténység elterjedésekor a térítők szentélyeket égettek fel, és fogadalmi domborműveket zúztak szét, de a thrákságtudatot nem volt könnyű megtörni. A bolgár és a román folklór még napjainkban is sok, a thrák mitológiára emlékeztető pogány elemet tartalmaz. Ma már tudjuk, hogy ez az ősi nép fejlett kultúra hordozója volt. Az eddig feltárt kincsek sajátos jellegről és eredeti művészetről vallanak; az alkotókat így messze túlélik az általuk alkotott értékek.


Forrás: Alekszander Fol Ivan Morazov Thrákia és a Thrákok