A legtöbb tudós a délkelet-európai népek kialakulását a vándorlások elméletével magyarázza. Ezt az elméletet az indogermanisztika szakemberei indították útnak, és később sok nyelvész, az indoeurópai nyelvészet tudósai és a régészek is elfogadták. Létrejöttét az indokolta, hogy az indoeurópai nyelvek írásos emlékei meglehetősen későn jelennek meg, és hogy a régészeti feltárások során ugyanannak a településnek, amely különböző időszakokban lakott volt, a történetében törések mutatkoztak. Feltételezik, hogy az indoeurópai eredetű bevándorlók több hullámban érkeztek. Két ilyen hullámnak: az i. e. második évezred elején, ill. a végén különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak. Ezek az észak felől bevándorlók elárasztották Délkelet-Európát, azaz Görögországot és Thrákiát.

Az utóbbi időben néhány tudós az előbbivel ellentétes elmélet híve, az őslakosság megszakítás nélküli fejlődését vallja. Valójában egyik elmélet sem fogadható el a délkelet-európai népek kialakulásának egyedüli magyarázataként. Mindkettő a folyamat egy-egy oldalát tükrözi, saját szempontját tekintve egyedül érvényesnek. De egy-egy terület fejlődését nemcsak hogy nem akadályozza, hanem gazdagítja is a bevándorlók megjelenése és a törzsek közötti mozgás, ami a népcsoportok konszolidációját és a gazdasági-társadalmi rendszer megerősödését vonja maga után.
A megszilárdulás igen jelentős a görög föld úgynevezett „sötét évszázadaiban" és a thrák fejlődés még „sötétebb" korában. Az egyiptomi forrásokban „tengeri népeknek" nevezett csoportok vettek részt abban a második nagy népvándorlásban, amely égéi vándorlás néven ismeretes. Következményeként széthullottak a bronzkor nagy birodalmai, s kezdetét vette Thrákia és Délkelet-Európa gazdasági és településrendszerének messzemenő átalakulása és újraszerveződése.

A vas használatának bevezetése tette szükségessé a gazdasági és településrendszer újraszervezését. A változtatás mind a bennszülött lakosság, mind az újonnan érkezettek számára egyidőben vált szükségessé. Új településhelyeket kellett keresni, és az érclelőhelyeket új úthálózattal összekötni; az intenzívebb termelés szűzföldek feltörését és megművelését tette szükségessé.
A majdani Thrákia határai között kialakult új kőkori civilizáció magas színvonalon állt. A települések alaprajza rendszerint négyszögletes volt, ezeken belül a lakónegyedek is négyszögletes alaprajzúak. A jól megtervezett települések, amelyek közül némelyik földsáncokból és cölöpkerítésből álló erődítményrendszerrel is rendelkezett, a szépen díszített fazekas munkák, a gondosan mintázott idolok és különösen a neolitikum végéről származó rendkívül gazdag leletanyag valamiféle katonai-politikai szervezetet sejtetnek, élén uralkodóházzal. Ez a feltevés az i. e. negyedik évezred végéről származó várnai fejedelmi temetkezések feltárása után csak tovább erősödött.

A bronzkor elején a termelők főként az erejüket kifejező fegyverek és jobb minőségű szerszámok készítésére törekedtek. A lakosság etnikai összetételének átalakulására utal a temetkezési szokások megváltozása és a ló megjelenése. Az ókorban a tetem zsugorított vagy fekvő helyzetben való eltemetése, illetve elhamvasztása volt szokásos.

Az indoeurópai temetkezési szokások mindegyik típust ismerték; ezek szoros kapcsolatban álltak a házi tűzhelynek mint a családi folytonosság jelképének és a föld meg a tűz egyesüléséből keletkező elemeknek a kultuszával. A késői görög mitológia azt mutatja, hogy a hamvasztás és az eltemetés kultikus szertartásai ugyanazt a jelentést hordozták.
Az újszülöttet vagy a jelképes lángok közelébe, vagy a tűz mellé, a földre helyezték. így az élet-halál köre bezárult. Ami azokat a temetkezéseket illeti, ahol a tetemet magzatszerűen, „zsugorított" pózban helyezték el, magától értetődik, hogy ez a szokás az élet ciklikus szemléletén alapul; az élet a Nagy Istenanyától származott, és a földbe helyezés a hozzá visszatérést jelentette.

A sírokban talált ló csontvázak fontos bizonyítékai az ősi thrákiai föld lakossága gyors megváltozásának, az északról érkező indoeurópaiak letelepülésének. A rendelkezésünkre álló adatok szerint a lovat az i. e. harmadik évezredben, kb. 2500 táján a mai Szovjetunió déli területein törték be, tehát később, mint ahogy a rézkor és a bronzkor közötti feltételezett thrákiai lakosságcsere végbement. De az a feltételezés, hogy a háziasított ló egyetlen helyről származik, egyenértékű azzal a hiedelemmel, hogy az ember szülőhelye csakis és kizárólag a Közel-Kelet lehetett.

Az i. e. második és első évezred között az életmód határozott megváltozását semmi sem bizonyítja. Éppen ellenkezőleg: a bronzkori munkaeszközök formáit a vaskorszakban is átvették, megőriztek néhány fegyver és edénytípust, és némelyik díszítőmotívumot az i. e. első évezredben is alkalmazták. A települések alaprajza sem változott; a korábbi erődítményrendszert tovább tökéletesítették, és a még mindig használatban lévő úthálózatot a növekvő igényeknek megfelelően bővítették.
Úgy véljük, hogy a thrák elnevezés alkalmazható a bronzkori lakosság jelölésére, tekintet nélkül arra, hogy a nép kialakulásának folyamata ezzel nem zárult le, és csak a Kis-ázsiába költöző bithünek valószínű és a kimmerek feltételezett északról délre vonulásával az i. e. 7. század közepe körül ért véget. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy ez után az időpont után is folytatódtak az etnikai mozgások és a hadjáratok. így tehát lehetetlen az olyan kiterjedt népesség megszilárdulásának, mint amilyen Thrákia lakossága is volt, a pontos idejét rögzíteni.

A bronzkor végétől kezdve a fő törzsnevek felhasználhatók a törzsi csoportok viszonylagos azonosítására. Azért használjuk a „viszonylagos" szót, mert két bizonytalansági tényező befolyásolja az azonosítás kísérleteit. Az egyik az a közvetett út, ahogy egy adott elnevezés görög nyelvű közvetítő közeg jóvoltából eljutott hozzánk. A második tényező az, hogy az uralkodók neve a nagy törzsek és számos helyi népcsoport megjelölésévé vált, tehát az egész általuk uralt területre alkalmazták.
A nagy thrák államok az i. e. 3. században lehanyatlottak. Ezért, amíg Homérosznál és Hérodotosznál csak a lakosság „szilárd" csoportjainak népneveit találjuk, Sztrabón és a római írók jóvoltából igen nagyszámú thrák törzs nevét ismerjük.

Homérosz szerint a paionok még csak a Vardar alsó folyása mentén, Hérodotosz szerint viszont a Sztruma völgyében is éltek, Thuküdidész pedig már a Sztruma felső folyásánál tud róluk. A változásokat csak politikai okok magyarázhatják; a nagy paion államszövetség a bronzkor végén lehanyatlott. Az Iliász szerint több mint tizenöt paion törzsfő és ezek harcosai vettek részt a trójai háborúban. Akkor a legsűrűbben a Vardar és a Sztruma völgye közti területeket népesítették be, és e vidék lakói közvetítették dél és észak között mind az eszméket, mind az anyagi kultúra elemeit. Itt voltak a thrákiai geometrikus stílus nagy központjai, ezek virágkorukat az i. e. 6. és 3. évszázad között élték.
Bizonyosra vehető, hogy ezen a termékeny vidéken a bronzkor vége felé mükénéi típusú államok jöttek létre, élükön királlyal, aki jelentős hatalommal rendelkezett. A paion törzs szétszóródásáról semmit sem tudunk. Ennek az az oka, hogy itt jött létre a makedón állam, amely természetszerűen minden más törzsi nevet kiszorított a forrásokból.

A paionok északi szomszédai a dardanok voltak, akiket mindig a müszekkel együtt említenek. A müsz név először Homérosznál fordul elő; Sztrabón innen merít; azt írja, hogy amikor Homérosz a müszekről szól, az európai és nem a kisázsiai müszekre gondol. Sztrabónnak voltak bizonyos ismeretei az európai müszekről, azaz moiszoszokról, akik Észak-nyugat-Thrákiában, a Duna és a Balkán hegység között éltek.
Értesülései annak a Marcus Licinius Crassusnak a római tisztjeitől származtak, aki i. e. 29-28-ban legyőzte a moiszoszokat. Úgy vélik, hogy a csata a mai nyugat-bulgáriai Arcsar (az ősi Ratiaria) közelében folyt le. A Homérosz és Sztrabón közötti időben senki sem említette az európai müszeket, kisázsiai jelenlétüket viszont földrajzi nevek és nyelvi szórványemlékek bizonyítják. Mindenesetre ez a nyelv a thrák nyelvcsoporthoz tartozott.

Hérodotosz arról számol be, hogy a müszek és a teukroszok Európából mentek Kis-ázsiába. Ezt erősíti meg a kisázsiai vidékeken a müszek nagy száma. Meggyőződésünk szerint a müszek a klasszikus utat választották: a Vardar és a Sztruma vidékére a második vagy égéi vándorlás során, az i. e. második évezred végén jutottak el. A bevándorlók nem játszhattak túl nagy szerepet, mivel ezt a nagy ősi törzset a Hérodotosz utáni szerzők nem ismerték.
A triballoszokról viszont tudjuk, hogy Északnyugat-Bulgáriában éltek, s betörtek a déli és keleti területekre, ahol valószínűleg egy ideig uralkodtak a többi népcsoporton. Emléküket egyes nevek még a római korban is megőrizték, de törzsi elnevezésük már alig volt ismeretes. A rómaiak először a moiszoszokra akadtak rá. Ezért két dunai provinciájukat elnevezték Moesiának.
Tudunk egy a Vardar és a Sztruma völgyeiből Kisázsiába irányuló vándorlásról is. A tudósok szerint még a trójai háború előtti phrügekről van szó. A későbbi Thrákiára vonatkozó irodalomban brüg néven szerepelnek. Nehezen képzelhető el, hogy egy ilyen nagy nép és jelentős katonai erő, amely a hettiták fővárosát, Hattusát (a mai Boghazköy) elfoglalta, hirtelen elhagyja lakóhelyét, és egy másikra vonuljon. Valószínűbb, hogy a brüg-phrüg elnevezés egy több törzsből álló, sajátos anyagi kultúrával rendelkező nagy csoportra vonatkozott.

Homérosz beszél a kikonokról, akik Maróneia körzetében, az Égei-tenger partja mentén, a Meszta és a Marica folyó alsó folyásánál éltek. Erről a törzsi csoportról sok szó esik a két eposzban, mivel a trójai háborúban katonai rátermettségről tett tanúbizonyságot. Homérosz a hellészpontoszi thrákokat és minden olyan környező népet megemlít, amelyek a trójaiak szövetségesei voltak.
Szót kell ejtenünk a „thrákok" általánosított népnévről is, amely helyi törzsek görögösített formájú gyűjtőneve. Eredetileg ez olyan lokális elnevezés volt, amely fokozatosan az egész területen elterjedt, s végül gyűjtőnév lett. Több mint valószínű, hogy a görög eposz átvett és elgörögösített egy olyan elnevezést, amely az Európát és Ázsiát elválasztó tengerszoros vidékéről származott, és később az egész terület lakosságának általános megjelölésévé vált.

A szakirodalomban azt a nézetet is képviselik, hogy a kérdéses hely a Sztruma alsó folyása lehetett, ahonnan az Iliász tizedik énekében említett Rhészosz király származott; a trójaiak szövetségese volt, és értékes, nagyszerű fegyverzete felvette a versenyt az akhájokéval. Lehetséges, hogy az említett fejlődési folyamat a Sztruma alsó folyásától indult el, mivel ezen a területen már igen korán kapcsolatba lépett egymással a görög és a thrák világ.
Rhészosz király a trójai háború alatti és utáni nagy hatalmú thrák törzsfőnökök idealizált képviselője. A görögök e király gazdagságát a Pangaion dús arany és ezüstkincsével magyarázták. Az itteni nemesfémeket a görögök számára először az i. e. 6. században, Peiszisztratosz athéni türannosz idején termelték ki.

Thrákia etnikai térképe Homérosznál nem teljes, de a nagy fehér foltokba, különösen északon fokozatosan új törzsnevek kerültek. Az elnevezéseket az i. e. 6. század vége felé először logográfusok, majd az ión geográfusok és Hérodotosz említik. Az új elnevezések a törzsi csoportok mozgásai során tűntek fel, amelyek új törzsek kialakulására vezettek. Ezek viszonylagos katonai és politikai fölénye magára vonta a görögök figyelmét.
A geták először Észak-kelet-Thrákiában és túl a Dunán jelentek meg. Akkoriban, mikor görög gyarmatosítók telepedtek meg a Fekete-tenger nyugati partján, Hérodotoszhoz is eljutott a triballoszok megnövekedett erejének híre. Ezután Thuküdidész utalt rájuk, még ha csak közvetve is, mint az odrüszok méltó ellenfeleire.

Az odrüszokat is Hérodotosz említette meg először. Szerinte az Artiszkosz (valószínűleg az Arda folyó) partjait népesítették be. Délkelet-Thrákiában éltek, a Tundzsa, Arda és Marica folyók képezte háromszögben, közel Edirnéhez, és valószínűleg még ezen a vidéken is túl. Aligha kétséges, hogy az a nagy megalitkultúra, amelyet a Keleti-Szakar, a Rhodopé és Sztrandzsa hegység dolmenjei és sziklasírjai szemléltetnek, annak a törzsi csoportnak a régészeti hagyatéka, amelynek az i. e. 5. századtól kezdve az odrüszok adtak nevet.
A besszoszok neve is Hérodotosznál jelenik meg először. Amint az előző fejezetben már említettük, a szatrák törzsi csoportjához tartoztak, akik a Rila és a Rhodopé hegységben éltek. Úgy tűnik azonban, hogy a beszszoszok uralkodóházának papkirályai Polübiosz koráig nem tudták uralmukat az egész hegyvidék lakosságára kiterjeszteni, bár a Dionüszosz-kultusz rhodopéi szentélyének ők voltak az őrzői. Ezt a szentélyt még nem találták meg. Thuküdidésztől Tacitusig e hegyi nép legelterjedtebb neve a dioszok volt.

Az új törzsnevek néhány uralkodócsalád politikai felemelkedésével és azzal a megnövekedett ismeretanyaggal magyarázhatók, amelyre a görögök a thrák tengerpart gyarmatosítása után tettek szert. Az új törzsnevek megjelenése szorosan összefügg néhány régebbinek az eltűnésével, de ez nem jelenti az ország etnikai összetételének változását.
A paionok neve továbbra is fennmaradt, de az a terület, amelyre politikai és katonai ellenőrzésük kiterjedt, összeszűkült, határa északra tolódott, előbb a Vardar völgyéig, majd a Sztruma mellékére. Az ok a Vardar alsó szakaszán élő makedónok és több más délnyugat-thrákiai uralkodócsalád előretörése volt. A szatrák neve is eltűnt.

Xenophón szerint a Sztrandzsa déli lejtőin, majdnem Büzantionig a thünek laktak. Hérodotosz arról tájékoztat, hogy a Sztruma mentén élő bithünek Kisázsiába költöztek, s róluk nevezték el azt a vidéket, ahol megtelepedtek; itt thrák szatrapia jött létre, később pedig hellenisztikus típusú független thrák királyság.
Más adatok szerint viszont a thünek és a bithünek Kis-ázsiában a Feketetenger déli partjain, az Izmiti-öböl közelében éltek. A thünek laktak közelebb Európához, a bithünek keletebbre telepedtek le. Kérdés, hogy ez a Hérodotosznak ellentmondó információ nem ad-e pontosabb képet a helyzetről, amely egyébként hasonló a Kis-ázsiából Európába vándorló müszekéhez. Más szóval, miért volna lehetetlen, hogy néhány törzsi csoport, átkelve a Hellészpontoszon, Ázsiából Európába vándorolt, és megtelepedett a legközelebbi termékeny vidékeken? Ha a thün elnevezés Hérodotosz és Thuküdidész idején használatos volt ezen a területen, és ha az odrüszok az államalapító Térész uralkodása idején hódították meg őket, lehetetlen, hogy törzsi nevüket ez a két író ne említette volna. Ez az eset valóban hasonlít a müszekére, mivel furcsa lenne azt feltételezni, hogy valamelyik törzsi csoport Kis-ázsiában új nevet kapjon, hacsak ennek a megjelölésnek nincsenek ott már mélyre nyúló gyökerei.
Így az a legvalószínűbb, hogy a Sztruma völgyétől keletre, Kis-ázsia északnyugati vidékére vándorló törzsi csoportoknak olyan nevet adtak, amely a kis-ázsiai thrák nyelvből származott, és viselői révén politikai szempontból már ismeretes volt. így még ha a thünek nem Kis-ázsiából kerültek is Büzantion környékére, a használatban levő thrák törzsnév bizonyára az egész környező lakosságra vonatkozott, amely etnikai szempontból közeli rokonságban állt velük. Ez a népesség pedig az európai parton élő thrákokból állt.

A thrák törzsek történeti földrajza az i. e. második évezred vége és a 6. század között nagy változásokon ment át. Az etnikai térkép az i. e. 5. és 4. században viszonylag állandósult, egészen a hellenisztikus válság kezdetéig és a kelta betörésig. Úgy érezzük, hogy az egész terület forrongó vulkánhoz hasonlított: állandóvá vált a demográfiai mozgás, jelentős embertömegek vándoroltak. Ugyanakkor ne becsüljük túl ezt a folyamatot.

Több ókori író említi, hogy az i. e. 7. században a kimmerek a Fekete-tenger nyugati partjai mentén átvonultak Thrákián, és betörtek Ázsiába. Ugyanezek a szerzők azt állítják, hogy jelentős hatást gyakoroltak Thrákia kultúrájára, s számos törzs követte őket, mint például a trérek. A sok példa közül a fentit csak annak szemléltetésére idéztük, hogy miként becsülték túl a thrákiai vándorlások folyamatát és szerepét.
Thuküdidész tudósítása alapján a trérek a Szófiai-medencében lakhattak, de a későbbi irodalom már nem beszél róluk. S ma a késő hellenisztikus szerzők adata, amely a kimmerekkel kapcsolatban emlegeti őket, azért nem bizonyító erejű, mivel a kérdéses korszak óta nyolc évszázad telt el. Másrészt a kimmerek származása bizonytalan, civilizációjukat pedig nem lehet világosan elkülöníteni a szkítákétól. Mindenesetre a Fekete-tenger vidéki törzsi csoportok az i. e. 7. században nem az északi és északnyugati part mentén amelynek egyik szakaszát Geta-sivatagnak nevezték törtek be Kisázsiába, hanem Kolkhiszon át a Fekete-tenger keleti partjára.

Az odrüsz állam lehanyatlása után a thrák törzsek lokalizálása bonyolult problémát jelent. I. e. 341-ben Makedón Fülöp megtörte Kerszobleptész király ellenállását, s bár az odrüszok királyi háza továbbra is uralmon maradt, felségterületei már csak a Tundzsa felső szakaszáig terjedtek. Itt az odrüsz dinasztia hatalma ismét megszilárdult, és III. Szeuthész megalapíthatta fővárosát, Szeuthopoliszt a mai Kazanlak közelében. A források szerint más dinasztiák is megerősödtek, és kisebb „államokat" alapítottak.
A politikai decentralizáció Makedón Fülöp halála után is folytatódott. Noha Nagy Sándor érvényesítette befolyását Thrákiában, a terület nem került makedón uralom alá; mindössze helyőrségeket tartottak fenn három vagy négy helyen. A makedón jelenlét, Lüszimakhosz thrákiai hadjáratai az i. e. 4. század végén és a 3. elején és a Thrákiát is érintő kelta invázió elősegítették a decentralizációt.

A hellenisztikus típusú sztratégiák (katonai-közigazgatási körzetek) létrejötte egyre jobban elmosta a törzsi határokat. Az idősebb Plinius azt írja, hogy a késő hellenisztikus korban ötven sztratégia volt ezen a területen. Ez a számadat valószínűleg az i. e. utolsó, főként azonban az i. sz. első évszázadra vonatkozik, amikor a római hódítás után az új urak növelték a sztratégiák és sztratégoszok számát, hogy minél több thrák arisztokrata felett szerezzék meg az uralmat. A feliratokból harminchárom thrákiai sztratégia nevét ismerjük.
Klaudiosz Ptolemaiosz szerint az i. sz. 2. században 14 thrák sztratégia állt fenn. A tudósok azzal magyarázzák a Ptolemaiosz és Plinius adatai közti különbséget, hogy miután a rómaiak megerősítették hatalmukat, 14-re csökkentették a sztratégiák számát, az i. sz. 2. század első felében, Hadrianus idején pedig teljesen felszámolták őket, s helyettük a városi és falusi körzetek római katonai-közigazgatási egységeit vezették be.

Klaudiosz Ptolemaiosz sztratégia-térképén három nyugatról keletre húzódó párhuzamos övezet látható, amely magába foglalja a Duna és a Balkán hegység közti területet, Közép-Thrákiát a Marica völgye mentén a Burgaszi-öbölig és az Égei-tenger partvidékét a hozzá tartozó hátországgal. A sztratégiák lettek a későbbi etnikai és politikai fejlődés alapjai. Észak-Thrákia legnyugatibb sztratégiája Szerdiké volt, s középponti részét a Szófiai-medence alkotta, vagyis a triballoszok régi területe. A következő sztratégia, Uszdikésziké a mai Észak-Bulgária középső vidékét foglalta el. Itt a hellenisztikus korból származó jelentős királyi kincseket találtak.

Ptolemaiosz szerint Szelétiké középpontja a későbbi római város, Marcianopolis közelében, a Devnja partján, a mai Várna körzetében volt. Valamivel később, egy felirat szerint Szelétikétől északra jött létre Rhusziké sztratégia; középpontja a későbbi Abritus, a mai Razgrad lehetett. A két sztratégia a geták törzsi, katonai és politikai központjainak felelt meg; az egyik délen terült el, közelebb a Balkán hegységhez, amint erről az ásatások tanúskodnak, a másik valamivel északabbra, nem messze a Dunától. Nem nagyon lehetett más a helyzet Dél-Thrákiában sem, a Balkán hegység és az Égei-tenger között, bár néhány sztratégia nem teljesen azonosítható a régi törzsi katonai-politikai központokkal.
Ptolemaiosz térképe megmutatja a „természetes" középpontokat a törzsi csoportok szálláshelyén; e törzsi területek olyan kisebb körzeteket foglaltak magukba, amelyek a katonai, politikai és állami élet centrumai lehettek. Ezek az Iszkar és a Sztruma mentén, a Meszta mentén, a Tundzsa és a Marica mentén, a Balkán hegységtől északra, a Feketetenger partján a geták földjén és délre a Balkán hegységtől, a Burgaszi-öböl és a Márvány-tenger között helyezkedtek el.

A ptolemaioszi beosztás azt a gondolatot hangsúlyozza, hogy Thrákia függőleges övezetekre oszlott. A legkeletibb közülük a Fekete-tenger nyugati partján feküdt: a Márvány-tengertől Apollóniáig húzódott, át a Sztrandzsa hegységen, és Apollóniától a Balkán-hegység keleti részén keresztül a Duna alsó folyásáig.
A második függőleges övezet a Marica-Tundzsa összefolyásánál kezdődik, Kabülétől (a mai Jambol mellett) északnyugatra keresztezi a Balkán hegységet a Vratnikés a Tvardicai-hágón át a Jantra völgyéig, ahol eléri a Dunát. A harmadik zóna a Sztruma és a Meszta mentén halad, és ugyancsak eléri a Dunát az Iszkar völgye mentén. A legnyugatibb övezet a Sztruma és a Vardar völgye mentén húzódik. Így olyan térképet nyertünk, amelyet szélességi és hosszúsági körök tagolnak; ezek a vonalak egyben a thrák törzsi területek fő közlekedési útjai is voltak, amelyek mentén jelentős történelmi események játszódtak le.