Ennek a korszaknak a leletei a thrák művészet legértékesebb kincsei közé tartoznak. Az a thrák szokás, hogy a használati és dísztárgyakat a halott mellé a sírba tették, gazdag leletanyagot biztosít a régészeknek és a művészettörténészeknek. Egy-egy újabb halomsír feltárása további betekintést nyújt a thrák kultúrába, illetve túlvilági elképzeléseikbe. De ki a megmondhatója, hogy a thrákok mit tartottak fontosabbnak: palotáik harsány ünnepségeit avagy a sír örök csendjét?
Az uralkodó palotája körül nagy települések keletkeztek, és halomsírja körül új hérósz kultusza született. Bár a királynak több székhelye is lehetett, sírja csak egy volt. A thrákok változatos, eseménydús életet éltek, de a halhatatlanságukba vetett hit mindig elevenen élt bennük. Ezt a kettősséget tükrözte építészetük: ugyanazzal a buzgalommal emeltek palotákat, mint sírépítményeket.

A rezidencia helyét a thrák királyok nagy gonddal jelölték ki. Maróné bájos ligetben állott, Kotüsz ünnepi csarnokot építtetett Onokarszisznél, Thrákia egyik nagy erdejében, ahol kellemesen lehetett élni. „Kotüsz bebarangolta az egész országot, és ahol csak árnyas helyre lelt, ahol a növényzet gazdag és a víz bőséges volt, ünnepi csarnokot emeltetett." (Theopomposz alapján említi Athénaiosz.)
Nagyon valószínű, hogy az uralkodókat nemcsak szépérzékük és kényelemszeretetük, hanem vallási meggondolások is befolyásolták. Ne feledjük, hogy az ünnepi csarnokok nemcsak lakomatermek, hanem egyúttal szentélyek is voltak, és a király egyben főpap is. Ez utóbbi nagymértékben meghatározta a thrákiai palotaépítészetet.

A palota vagy „türszisz" (torony) volt a politikai és vallási központ; körülötte település jött létre. Ezt látjuk az odrüsz király, III. Szeuthész fővárosában. Rezidenciája a város északkeleti részén emelkedett, és nagyon hasonlított egy fellegvárra. Tágas udvarát kőlapokkal borították. Az épületet kőalapra, vályogtéglából emelték, külső oldalait frízekkel ékesítették. A helyiségek festése a színes márványt utánozta, ami a hellenisztikus belső dekoráció jellegzetessége. A Kabeiroszok szentélye a királyi lakrészben kapott helyet.
A fogadóteremben két nagy tűzhelyet oltárt tártak fel. Kultikus célokat szolgáltak, ahogy ez már a minószi civilizációban szokásos volt. Az arisztokraták a palota közelében telepedtek le, hiszen ők alkották az uralkodó környezetét, ők vettek részt gyakori lakomáin és az áldozatokon. A hellenisztikus korszak thrák városa nagyon hasonlított a mükénéi kor akháj városkirályságaihoz.

Ahogy a mitikus mükénéi hősök, akik hittek a halál utáni életben, és nagyszerű sírokat építettek, úgy a thrák uralkodók is azt remélték, hogy a másvilágra kerülnek, és tovább élnek a halomsírokban vagy a sziklába vájt sírkamrákban. A sírépítkezés thrákiai története hosszú múltra tekint vissza, és érdekes fejlődést mutat. A legősibb sírok a dolmenek; ezek a bronzkor végéről, ill. a vaskor elejéről maradtak ránk: hatalmas kőtömbökből emelt megalitépítmények, négyszögletes sírkamrájuk fölött nyeregtető magasodott.
A sírkamrába gyakran egy vagy két előtér vezetett. A dolmen fölé rendszerint kőhalmot emeltek. Már a dolmeneken is megfigyelhetők olyan elemek, amelyek később a thrák sírok jellegzetességeivé váltak. Ezek a kamra, az előtér és a bejárati folyosó (dromosz), valamint a jellegzetes tetőkiképzés. A legtöbb dolmen a Szakar és a Sztrandzsa hegység közötti viszonylag kis területen található, az új típusú sírépítkezés (kerek sírtípus) viszont Délkelet-Thrákiában jelent meg.

A kerek sírforma a klasszikus korban tűnt föl, és a Keleti-Rhodopé sziklasírjainak alapformája. Méhkasszerű kupolával fedett kamrája, néha előtere és dromosza volt. E típus valószínűleg az odrüsz temetkezési hagyományban gyökerezett, mivel az épített kerek sírforma Thrákiában csak az i. e. 4. században vált általánossá. Az ilyen sírok négyszögletes kövekből vagy téglákból készültek; ez az építési technika jellemző III. Szeuthész fővárosának és környékének sírjaira.
Legtipikusabb példája a mezeid és a kazanlaki sír. Az előbbi terméskőből rakott, méhkasszerű kupolájú kerek sírkamrából, két előtérből és hosszú, nyeregtetős folyosóból áll; a külvilágból az utóbbin át lehetett a halott házába jutni. A belső kiképzés rendkívül gondos. A padlót szépen csiszolt kőlapok fedik; a kerek kamrának bronz-, az előszobáknak kőajtajuk van. A fő helyiségben kőből készült heverő; mellette két urna áll.

Nyilvánvaló, hogy a mezeki sír az egyik utolsó odrüsz uralkodó családi temetkezési helye volt. A sírból egyébként egy későbbi betemetkezés mellékletei is előkerültek. A kazanlaki sír kerek főkamráját méhkasszerű álkupola fedi, a dromosz nyeregtetős, és nagy előtere van. Ez is királyi család tulajdona lehetett, talán III. Szeuthész valamelyik rokonáé, erre következtethetünk a gazdag sírmellékletekből és a figyelmet érdemlő falfestményekből. A kazanlaki emlék méretei szerényebbek, mint a mezekié. Az ilyen típusú sírok egyre jobban leegyszerűsödnek, az előtér meg a folyosó eltűnik.
A belovói sírnak csak egyetlen kerek kamrája van, amelyet a kockakövekből építettek. A Keleti-Rhodopé vidékén a tatuli síremlék érdekes példa a kerek sziklasírra, amelyet a méhkasszerű kupola fed. A sírkamrát sziklába vájták, és csak a tetőboltozat négyszögletes kőlappal fedett nyílásán át lehetett megközelíteni. Kívülről nem lehetett látni, hogy sírbolt. A sír keltezési idejéből az i. e. 4. század vége - helytelen volna azt a következtetést levonni, hogy az épített sírokból fejlődtek ki a sziklasírok. Bizonyára mindkét típus hatott egymásra.

A kerek sírtípus igen régi eredetű; már a mükénéi civilizáció is ismerte, és az egész antik világban elterjedt Kisázsiában, Itáliában, Ukrajnában, Thesszaliában, Thrákiában. Thrákiai késői megjelenése miatt nem lehet a mükénéi sírtípus közvetlen leszármazottjának tekinteni: az a legvalószínűbb, hogy a thrákok a kariaiaktól vették át, és saját igényeikhez alkalmazták. Végül keletről, talán Phrügiából származott a sírépítés gazdaságosabb technológiája, amely Thrákiában is népszerű lett. A kamrát fából építették, és a dupla válaszfal közötti részt kavicscsal töltötték fel (Torosz, Vraca stb.).

Az i. e. 6. és 5. században a legtöbb sír Thrákiában négyszögletes formájú volt; e típus legérdekesebb példáját a haszkovói járás Tatarevo nevű falujában láthatjuk. Ez azt bizonyítja, hogy a fő kamrát, a folyosót és az előteret magába foglaló komplex terv már az i. e. 5. században ismert volt. A kamrákat kockakövekből épült álboltozat fedi.
Még érdekesebb a Tatul környékén (Kardzsali járás) lévő négy méter magas, csonka gúla formájú sziklasír. A sziklafal közepén levő vízszintes felületbe sírt vájtak. Nyugati részében van a kamra, amely valójában fél-kupolára emlékeztet. A sziklába vágott kezdetleges lépcsőkön át lehet a sírhoz jutni. Talán családi temetkezőhely volt, amely a földdel fedett halomsírokkal szemben kultikus célokat is szolgált. Ugyanebben a körzetben több piramis alakú emlék is van, s ebből arra következtethetünk, hogy ez a fajta temetkezés a Keleti-Rhodopéban nagyon elterjedt lehetett.

Sok thrák halomsír üres volt, amikor a régészek feltárták; a gazdag sírmellékleteket a kincskeresők vagy már az ókorban, vagy később elrabolták. A kb. tízezer halomsír többségét még sohasem érintette a régészek ásója, de az eddig feltártakból már származik egy olyan törzsanyag, amelynek alapján a thrákok művészetét megítélhetjük. Az a kevés is, ami napvilágot látott, roppant értéket képvisel.
Elképzelhető, milyen dúsgazdagok lehettek a thrák uralkodók, milyen sok arany és ezüst luxuscikkel rendelkezhettek. Hiszen csak néhány tárgyat helyeztek el a sírban, a többit az életben maradottak használták. Veszély esetén a tulajdonosok a földbe rejtették értékeiket, remélve, hogy később ismét előszedhetik őket. A legtöbb esetben az elásott kincsek többsége évezredekig a földben maradt.

A thrák arisztokrácia mindjobban kifinomuló életmódját mutatja, hogy megváltoztak a művészi alkotásokhoz használatos nyersanyagok. Az i. e. 5. és különösen a 4. században a bronzot szinte teljesen háttérbe szorította az arany és az ezüst. Még ha némelyik rátétdíszt bronzból készítették is, ezüsttel vonták be. A királyok kedvelték az arany fényét és ragyogását. Jellemző a thrák toreutikára, hogy az ezüstöt is gyakran bearanyozták.
A régészeti leletek tanúsága szerint a thrák királyok asztali készlete rendkívül szép ezüstés aranyedényekből állott. Jellegzetes a nyakánál és aljánál elkeskenyedő egy fülű hasas kancsó, amelynek a szájnyílását széles perem szegélyezi, s talpa tömör. Szép példái a bukovci és lukoviti edények. A
thrák edények fontos típusa a phialé (ivócsésze); belül kiemelkedő köldöke (omphalosz) dekoratív és funkcionális célt szolgált. A phialék néha laposak, néha nagyon mélyek. Majdnem mind a harminc-egynéhányat, amelyet Thrákiában találtak, igen gazdagon díszítették. A mintázat függőlegesen futó nyelvmintából, lótuszvirágokból és palmettákból, széles levelekből, mandula formájú vagy pikkelyszerű motívumokból és emberi fejekből áll. Az utóbbi a lukoviti és a panagjuristei kincs példányain fordul elő.

A thrák edények között a rhütonok (ivókürt) a legszebbek. Ezek szarv formájú ivóedények, amelyek állatfejben vagy az állat mellső részében (ún. profoméban) végződnek. Eddig huszonöt arany-, illetve ezüst rhüton került elő a földből; ez a mennyiség lehetővé teszi, hogy csoportosítsuk őket. Az első csoportba azok tartoznak, amelyek vágtató ló mellső részében végződnek, a széles szájnyílás alatt növényi motívumokból álló vízszintes sáv látható, a hosszú szarvrészt pedig nyelvminta díszíti.
A csoporthoz tartozó hat rhüton az i. e. 5. század vége és a 3. század eleje között készült, és érdekes stílusfejlődést mutat. Ennek lényege a helyi ízlés előtérbe kerülése az iráni, illetve a görög előképekkel szemben; az arányok egyre nehézkesebbek, a szarv majdnem derékszögben hajlik meg, a díszítés egyre fényűzőbb. A vágtató ló elülső részében végződő rhüton thrák sajátosságnak tűnik. Iránban az állatot teste alá húzott lábakkal mintázták meg, míg a vágtató ló Kis-ázsiában csak az i. e. 3. században jelent meg.

A thrák rhütonok közül a második csoportba csak néhányat sorolhatunk. Ide tartoznak az alakos frízekkel díszített rövid szarvú edények; állatfejben végződnek, és gyakran fogójuk is van. Az i. e. 4. századból valók; ikonográfiái és stilisztikai hasonlóságuk ellenére kidolgozásuk különböző színvonalú. A szarvon látható jelenetek mindig mitológiai tárgyúak; istenek és héroszok tetteit ábrázolják.
A thrák mesterek az emberalakokat a görög művészet felfogását követve jelenítik meg, az állatfejek kidolgozásában azonban a stilizálást részesítik előnyben. A kompromisszum oka a „barbár" megrendelők ízlése; ők ugyanis jobban szerették az iráni művészet ábrázolásmódját. Néhány rhüton a két felfogás, illetve a két típus összeolvadását tükrözi. Így például az egyik, amely ló mellső részében végződik, harci jelenetekkel van díszítve.

A panagjuristei kincs három rhütonja női fej formájú; az ivóedényeknek fogantyúja is van, és a szájnyílást az amazonfej nyakékéhez hasonlóan díszítették. A bika mellképében végződő borovói (ruszei járás) rhüton iráni mintát követ. A nehézkes test, a lehajtó fej, a test alá húzott lábak, a stilizált sörény és a lótuszvirág formájú lábizmok a perszepoliszi oszlopfőkre, valamint a British Museum és a Cincinnati Art Museum perzsa rhütonjaira emlékeztetnek.
A legszebb thrák rhüton ugyancsak a Rusze közelében fekvő Borovo faluban feltárt kincs részeként, 1974-ben került elő. Kidolgozása mesteri kézre vall, arányai nemesek, aranyozása pazar elegáns ívű szarva pedig szigorú szépségű szfinx-mellképben végződik. I. Kotüsz uralkodása idején készítette udvari művésze, Egbeosz, az ókori fémművészet egyik kiváló mestere.

A perzsa mintákra visszatekintő thrák amphora-rhütonok is igen szépek. Az iráni kerámiavázák között, különösen Azerbajdzsán térségében, gyakran találunk olyan amphora-rhütonokat, melyeknek a fogója állatformájú. A Duvanlii melletti Kukova hatómban talált perzsa ezüst amphora-rhüton tökéletes formáját a vízszintesen futó növénymintás frízek és az edény alsó részén lévő nyelvminta meg jobban kiemelik. Fülei oroszlántestű griffek; büszkén hátrahajtó fejükön görbe szarvak. Az alakok és a díszítés alapján egyértelmű, hogy az amphorarhüton Perzsiában készült, és talán az egyik Akhaimenida-vezér valamelyik helyi törzsfőnek szánt ajándékaként került Thrákiába, amikor a perzsák ott állomásoztak.
A ruszei kincs dionüszikus jelenettel díszített ezüstvázája egy századdal későbbi. A panagjuristei kincs arany amphora-rhütonján domborműves jelenet látható. Súlya 1695,25 gramm, és az ókori fémművesség egyik fő műve. A jelenet feltehetően a Heten Thébai ellen mondát illusztrálja. Az edény alján a kígyókkal harcoló gyermek Héraklész, valamint kettős fuvolát és kantharoszt tartó Szilénosz látható, a fogók pedig kentaur alakúak. Az edény díszítése görög mesterre utal, de egyben a thrák ízlés fejlődési irányát is mutatja, vagyis azt, hogy az i. e. 4. században milyen fontos lett az emberábrázolás.

A thrák uralkodók nagy figyelmet szenteltek fegyverzetüknek. A görögöktől harangformára emlékeztető bronz mellpáncélt vásároltak. Ezen vázlatosan jelezve van a test izomzata, de a geometrikus mintákat zoomorf részletekkel egészítették ki. Ez a díszítés gyakran az ókori világ más tájainak fegyverzetére is jellemző az urartui sisakokra vagy az archaikus krétai páncélra.
A thrák törzsfő mellpáncélt, sisakot, lábvértet viselt, és pajzsot hordott. Eddig Bulgáriában kb. öt ven bronzés néhány vassisak került elő. Négy csoportra oszthatók: a korinthoszi, a khalkiszi, az attikai és a thrák típusra. Többnyire nincsenek díszítve, de némelyiken jelölték a szemöldök ívét, egyesek hátsó részén ezüstlemezből megmintázták a hajtincseket, megint másokon az arc védőlemezen jeleneteket, a homlokon pedig griffeket ábrázoltak. Az ókorban jól ismert thrák típusú sisak igen jellegzetes. Csúcsa előrehajlik, az arcvédő lemezen plasztikus szakállés bajuszábrázolás található, mint a perzsa domborműveken. A bronz lábvértek éreztették a láb formáját, és jelezték az izomzatot is.
A thrák pajzsokról az ókori írók leírásaiból és a régészeti leletekből egyaránt sokat tudunk. Az ovális pajzsokat középen nyújtott, két végén lekerekített rátéttel díszítették, amelyet szimmetrikusan elrendezett kerek fémlapok vettek körül. A pajzsot gyakran ornamentális és alakos ábrázolás ékesítette. A thrák harcos azonban inkább könnyű bőrpajzsot (pelté) hordott.

Ünnepi alkalmakkor a törzsfő nemesfémből készült, ragyogó fegyverzetben jelent meg. Attikai minta nyomán a thrák mesterek magas, arcvédő lemezekkel ellátott sisakokat készítettek. Ezek egész felületét vésett díszekkel borították; a sisak felső részén borostyánkoszorú, efölött hajfürtök láthatók; a homlokrészen nagy szemek és hosszú, szépen ívelt szemöldökök.
Az arc és tarkó védőt állatok, lovasok és áldozati jelenetek ékesítik. Ezek a sisakok szervesen hozzátartoztak az ünnepi öltözékhez. A lábvért ezüstből készült, és aranyozott rátétek díszítették. Felső részén olykor emberi arc látható; a görög láb vértek (knémisz) Gorgó-fejéből merítették ezt az ötletet. A thrák láb vértek közvetlen elődjei az Olümpiában talált példányok. Ezek bronzból készültek (i. e. 6. század).

A kígyó az ókorban mindig fontos szerepet játszott a védőfegyverek díszítésében. Úgy látszik, hogy ezt a motívumot a görögök (és a thrákok) a Kelettől vették át, hiszen megtalálható már az urartui sisakokon, a krétai, föníciai pajzsokon, később pedig az Oxosz (Amu-Darja) folyónál talált ún. oxoszi kincs akinakészán is (i. e. 6. század). A thrákok öröklik ezeket a tartós hagyományokat, és a kígyó megjelenik a vértek és lábvértek díszítésében is. Ebben ismét a thrák gondolkodásra jellemző archaizálási hajlam jelentkezik, ami tükröződik mind a mitológiában és kultuszban, mind a művészetben.
A thrák díszítőművészet előképeinél nagyobb képzeletről és kérkedő, barbár ízlésről tanúskodik. Könnyen elképzelhetjük, milyen hatást válthatott ki, amikor a papkirály nagyszerű öltözékében megjelent az alattvalók előtt. Bizonyára „káprázatos” lehetett ezt a jelzőt Hészükhiosz használja a thrák arisztokrácia leírásakor.

Hogy teljes legyen a képünk a thrák arisztokratákról, megemlítendők a gazdag ékszerek is. A bronzvagy bőrvértet rendszerint aranyozott „phalerák" ékesítették, s az előkelőségek melldíszt (pectoralia) akasztottak a nyakukba. Az arany melldíszt a társadalmi rang jeleként viselték. Érdekes, hogy ezek többnyire a Balkán hegységtől délre kerültek elő, s szinte soha a Dunától északra. E tény azt a feltételezést támasztja alá, hogy a thrákok a melldíszt Kis-ázsiából, illetve Makedóniából vették át.
Az előkelő thrák díszes övét is viselt, amely nemesfémből készült, gyakran alakos ábrázolással díszített lemezekből állt. A thrák nők az egész ókori világban híresek voltak szépségükről. Aki tehette, vonzerejét szépen kidolgozott ékszerekkel is fokozta. A sírokból előkerült nyakláncok, gyűrűk, karperecek és fülbevalók egész vagyonba kerülhettek. A vracai Mogilanszka halomban eltemetett hercegnő arany fülbevalói egyenként 37 grammot nyomnak. A kidolgozás rendkívül bonyolult és végtelenül aprólékos.

A rozettákkal, spirálisokkal díszített koronghoz egy hasonló motívumokkal, illetve szirénnel ékesített félhold alakú lemez kapcsolódik; láncról lelógó pici makkok egészítik ki ezt az egyedülálló ékszert. Legutóbb Várna közelében is napvilágra került egy pár fülbevaló: pici repülő Nikék kezükben rhütont és phialét tartanak. A nyakláncok általában toj ásdad és gömbölyű gyöngyökből állnak, s a lecsüngők finom filigrándíszítésűek. A karperecek leginkább egyszerű, tömör ezüstkarikák, amelyeket vésett geometrikus minta díszít vagy volutában (csiga alakú díszítmény), illetve kígyófejben végződő spirális díszítmény zár le.
Az előkelő thrákok lovainak pompája nem maradt el gazdáikétól. A lószerszámok díszítményei gyakran valósággal kincset értek, mint például a letnicai és a lukoviti leletek esetében. A kantár bőrszíjait kerek fémlapocskák kapcsolták össze: a fejet hosszúkás, a homlokot és a szügyet domború fémlapok díszítették. A lószerszám fő dísze a szügyet fedő lap volt. A phalerák tipikus kompozíciója a négyes (szvasztika) vagy a hármas (triszkelész) forgó. Ezek már a geometrikus korszakban is felbukkannak.
A vállak akkor is a központi dudorból (umbo) nyúltak ki, a klasszikus korszakban azonban a konstrukció dinamikusabb, amit a vállak elcsavarásával értek el. Ennek a geometrikus struktúrának jellegzetes zoomorfizálásával korábban a késő mükénéi kerámiában, majd pedig a kisázsiai érméken találkozhattunk. Ez az ún. „lükiai szimbólum".

A lószerszám másik, Thrákiára jellemző része a homlokdísz. A homlokdíszek többsége két részből áll: nyolcas alakú lemezből, valamint háromdimenziós fejből, vagy profoméból vagy teljes állatalakból. Ez a modell jelenik meg a geometrikus korszak két, a romániai Bujurból és a Vraca melletti Szofronievóból származó leletén. Ezek bronzból készültek, s laposabb részükből a kultikus balta körvonalai rajzolódnak ki, kiugró részük pedig geometrikusán kiképzett ökörfejre hasonlít. Éppen ezek a korai példányok jelzik a genetikai kapcsolatot a kultikus balta és a homlokdísz között Thrákiában. Ugyanolyan elemekből állnak, csak összeszerkesztésük módja más, a tárgy funkciójának megfelelően.

A geometrikus stílus hatása a thrák művészet fénykorában is érződött. A garcsinovói préselő minta mestere az állatfigurák kidolgozásában végeredményben a geometrikus stílus elveit követte a test és a nyak háromszögletű tömegén középen bordázat fut, a mellés a farrész pedig kerek. Mindez a szevlievói szarvasra emlékeztet. Ebben az értelemben e bronzmatrica valóban átmenet a geometrikus és az állatstílus között, s közel áll a szkíta fémművesség olyan remekműveihez, mint a kelermeszi párduc és a kosztromai szarvas.
A hasonlóságot növeli, hogy az állat egyes részeit itt is egy másik állatéiból formálják meg (pl. a lábak olyanok, mint a madárfejek). És mégis, mind a stílus, mind a kivitelezés tökélye szempontjából a préselőminta olyan tárgyi emlék, melyhez foghatót nehéz lenne találni az ókori művészetben.

Egyik ikonográfiái párhuzama az ún. závijai (Irán) arany kincs övtöredéke. Ezen egy vízszintes rovátkolás körül szimmetrikusan ragadozómadár-fejek helyezkednek el, ami emlékeztet a préselőmintán lévő oroszlántestű griff szarvainak megformálására. Mindez arra késztet bennünket, hogy e tárgyat az i. e. 6. századból származtassuk, ahol is egy közelebbi ikonográfiai-stílusbeli közegben helyezhető el.
Az itt említett stíluselemek tehát még az i. e. 4. században is tovább éltek az állati test formáinak leegyszerűsített kezelésében és a testrészek geometrikus formákká stilizált ábrázolásában, mint pl. a vracai rátétdíszen és az Elhovo közelében, Boljarovóban feltárt urnán az állatfejek megfogalmazásában. Az erős ragaszkodás a hagyományokhoz részben a thrák mester konzervativizmusával, részben a thrák művészet alapfelfogásával magyarázható; ez a Balkán hegységtől északra egyre szembeötlőbb.

Az állatstílus fontos helyet foglalt el a thrák, a korai görög, az iráni és a szkíta művészetben. E nem túlságosan pontos szakkifejezés azt emeli ki, hogy a művészi ábrázolás központi témáját az állatalakok jelentették. Gyakran alkalmazták a kisművészetekkel kapcsolatban, és sohasem vonatkoztatták a monumentális műfajokra.
Az állatstílus a „barbár" eurázsiai lovas nomádok művészetében bontakozott ki. Ebből következik, hogy az állat(teratologikus)-stílust egyrészt a nem klasszikus művészetek egyik típusa, különösen a kevésbé fejlett civilizációk kifejezési formájának tekintették, másrészt az általános művészi fejlődés egyik sajátos fokát is jelölték vele.

Régebben úgy vélték, hogy az állatstílus a szkíta művészet jellemzője. Az ukrajnai sztyeppek jelentős leletanyaga a „pán-szkíta" felfogás előtérbe kerüléséhez vezetett. A Délkelet-Európában fokozatosan előkerülő emlékekről elhamarkodott általánosítással azt mondták, hogy elszkításodott thrákok munkája vagy fordítva, elthrákosodott szkítáké, sőt a thrákokat, akikről maga Hérodotosz állította, hogy lélekszámúkat tekintve rögtön az indiaiak után következtek, könynyedén „nyugati szkítáknak" tekintették. De a thrákok lakta területeken feltárt nagy mennyiségű leletanyag végül megcáfolta ezt az elméletet, amely ma már végképp tarthatatlan.
Kétségtelen, hogy a thrák és a szkíta állatstílusnak sok a közös vonása, sőt hosszú századokon át hatottak egymásra. Társadalmi hátterük többé-kevésbé azonos volt, és ugyanabból a forrásból merítettek a keleti civilizációkból és különösen az irániból. Mindennek ellenére a két nép művészetének megvannak a szembeötlő funkcionális, tematikus és stiláris egyedi sajátosságai.

A thrák állatstílus legjellegzetesebb motívuma a ló, bár a medve, a sas, a farkas és a bika is előfordul. De ábrázolták az oroszlánt és a griffet is, ami kétségtelenül perzsa hatásra utal. A kapcsolat a keleti művészettel feltűnő azokon a jeleneteken, amelyek életfa körül állatokat ábrázolnak. Az az ember érzése, hogy aligha lehet két évszázad a panagjuristei díszkorongok és a lurisztáni bronzok között.
Gyakran ábrázolnak állatküzdelmet is: oroszlán támad bikára (Vraca, Letnica), griff őzet tép szét (Letnica), oroszlán szarvast pusztít el (Lukovit), és néha a két ragadozó, a valóságos és mitikus, élethalálharcot vív (Letnica). Ha a fentiekhez még hozzávesszük a gyakori sas-, hal-, kígyóés különféle mitikusszörny-ábrázolásokat, előttünk áll a thrák állatstílus motívumkincse.

A klasszikus korban két irányzat figyelhető meg az állatok ábrázolásában. Az egyik a teljes állatfigurát vagy az egész állatot jelképező részletet sztereotip módon, stilizálva ábrázolja. Az alakok geometrikus felépítésűek. A váll nyolcast formál, a madárfejet ív, lótuszvirág vagy spirális formára egyszerűsítették, a szem koncentrikus kör vagy ellipszis, a fül idézőjelre emlékeztet. Még a profilban ábrázolt fejen is feltüntették mindkét fület. Az oroszlán fejét elölnézetből jelenítették meg, és az Akhaimenida-befolyásra utaló négy ránc az orr mindkét oldalán látható.
Az állatalakot nem ábrázolták a maga teljességében, hanem a jellemző részek mechanikus összeillesztésével építették fel, és mindegyik elemet a kialakult szabályok szerint stilizálták. Ez az ábrázolásmód lehetővé tette, hogy egy testrészt könnyedén másikkal cseréljenek fel, vagy az egészet a résszel. így néha a legfantasztikusabb lények jöttek létre. A kompozíciót a dísztárgy adott keretébe kellett beilleszteni. Ennek következtében aztán az állatok furcsa pózokban jelentek meg.

A másik irányzat képviselői megkísérelték, hogy pontosan mutassák be az állatok jellegzetességeit. Bár a formákat leegyszerűsítették, nem alkalmazták a stilizálás kánonjait. Megfigyelhető az az igény, hogy a mozdulatoknak kifejezést kölcsönözzenek, s a némileg durva állatalakok térbeliségét hangsúlyozzák. Az első csoporttal szemben ezek az állatok kevésbé kifinomultak, de életszerűbbek. E művek alkotóinak talán kevesebb volt a gyakorlatuk vagy képzettségük, mégis hozzájárultak a művészet megújulásához. Számos olyan alkotás is előkerült, amelyen az állatokat görög módra ábrázolták.

Ám a thrák fémművesség realisztikusabb irányzatait aligha lehet pusztán a görög mesterek befolyásának tulajdonítani. Éppen ellenkezőleg: a thrákok sokkal inkább az Akhaimenida-művészettől tanulták meg az emberábrázolást, mint a görögtől. Perzsiából vették át mind az ikonográfiái típusokat, mind a stíluselemeket. A fémmunkákon állatmotívumok és antropomorf ábrázolások egyaránt előfordulnak. Az emberábrázolás néha csak dekoratív elemet helyettesít, vagy jelképként szolgál. De sok olyan munka is ránk maradt, ahol embereket egy-egy jelenetben mutatnak be, leggyakrabban állatokkal vívott küzdelemben vagy a beiktatási szertartás főszereplőjeként.
A műalkotásoktól elvárt propagandisztikus ideológiai funkció vezetett az antropomorf stílus meghatározott ikonográfiájának megteremtéséhez. A mesterek szigorúan kötötték magukat az óriási területen elterjedt előképekhez. Ez a magyarázata a letnicai rátétdíszek s az agighioli és a báiceni sisak alakjai között mutatkozó ikonográfiái hasonlóságnak, tekintet nélkül a stílus és a technika határozott különbségeire. A részleteket az ikonográfia határozta meg, s ez természetesen még jobban kiemeli az egység benyomását.
Az utóbbi stílus mégis nagyobb szabadságot biztosított. Először a letnicai kincs darabjai közt tűntek fel azok a négyszögletes rátétdíszek, amelyeken alakos kompozíciókat láthatunk. A figurák az egész területet elfoglalják, s a jelenetet tojásléc keretezi. Ez már némi szabadság jele; addig a képeknek a tárgy alakjához kellett igazodniuk. Jó néhány esetben a művésznek tekintetbe kellett vennie a dekoratív elrendezés elvét a lándzsát a hős bal kezébe adta, hogy ne törje meg a szimmetria törvényét.

A szimmetria volt az alapvető szerkesztési elv, és ez ismét a keleti művészettel való rokonságról vall. A térbeliség ábrázolásának igénye nem jelentkezik a díszlemezeken. A készítő mester hajlandó volt megtörni a mozdulatok természetes ritmusát, hogy megmutassa: a hős lándzsát tart; eltúlozva hangsúlyozott egy-egy gesztust, például a felajánlott phialé jelentőségének kiemelésére; vagy a ló fölé helyezte a lovas után szaladó kutyát, hogy az alakokat és a tárgyakat a kompozíció szempontjából jól ossza el. Minthogy a szemlélő egy-egy gondolat kifejezését várta az ábrázolástól, a mester inkább ideogrammát adott, és nem törekedett a prototípus valószerű bemutatására.

A részletekre irányuló figyelmében azonban talán az előre megfontolt naturalista művészi program jutott kifejezésre. A kép minden tárgya, fontos járulékos elem lévén, pontos bemutatást követelt. Ezért a mestert kevésbé érdekelte az alak élethű megörökítése, figyelmét inkább a páncéling részleteire, az ékszerekre és a lószerszám díszeire fordította. Az egész naturalista ábrázolása helyett fontosabb volt mind az alkotó, mind megbízója számára, hogy a bemutatott jelkép a megfelelő jelentést hordozza.

A thrák művészet alkotásain megfigyelhető, hogy mennyire homogén a stílus és az ikonográfia. Nem egy thrák alkotás a nagy szkíta halomsírokból került elő, és ez arra mutat, hogy az i. e. 4. században a művészi thrák fémmunkákat ott is nagyra tartották. Másrészt megfigyelhető, hogy minél messzebb jöttek létre ezek az alkotások a központtól, azaz Dél-Thrákiától, annál sajátosabb vonásokat mutatnak. Ezeken a helyeken az ikonográfiái típusok annyira leegyszerűsödnek, hogy néha már eredeti jelentésüket is elvesztik, és puszta díszítményekké válnak. A változást az is jelzi, hogy a stilizálás helyére a sematizálás lép, és a technikai kivitel is kezdetlegesebb.
A Balkán hegységtől és a Dunától északra talált tárgyak durváknak tűnnek, ha a plovdivi körzetben fekvő Brezovo finom díszítményeivel vetjük össze őket. Ha a lukoviti kincs kereszt alakú phaleráit az agighioli, peretui, sőt craiovai azonos típusú leletekhez hasonlítjuk, megfigyelhető, hogy az utóbbiak készítői nem törekedtek esztétikai hatásra. A thrák toreutika termékeinek magas esztétikai értéke elsősorban a tökéletes kidolgozásban rejlik.

Thrák mesterek művein kívül Thrákiában görög művészek munkái is napvilágra kerültek. Az a kérdés, hogy jogos-e ezeket is thráknak tekinteni? A szkíta kincsekkel kapcsolatban is felmerülhet ugyanez a probléma: görögök-e a panagjuristei kincs edényei, mivel görög mester kezéből kerültek ki, vagy thrákok, mivel thrák uralkodó tulajdonában voltak? Egy-egy művész származásának a korai időkben alig van jelentősége. A panagjuristei edények mesterei jól ismerték a görög művészet technikáját és felfogását, de megkísérelték összeegyeztetni ezeket az Akhaimenida-stíluselvekkel.
Azok a társaik, akik barbár megrendelésre dolgoztak, megbízóik igénye szerint választották ki az anyagot, a formákat és az ábrázolás tárgyait. Milyen nemzetiségű lehetett a titokzatos és termékeny Egbeosz, aki görögül különféle változatban írta le a nevét? Lehet, hogy nem volt thrák, de műveit aligha lehetne elvitatni a thrák kultúrától. Munkái nemcsak a thrák művészeti örökség lényeges részét alkotják, hanem vallási és politikai szerepet is betöltötték, s nyilvánvalóan a thrákok ideológiai fogalmait tükrözik. Ugyanez elmondható a kazanlaki sírbolt falfestményeiről is.

A művészi formanyelv görög, de a fő kompozíció, amelynek rendező elve az ünnepi felvonulás és a különböző alakok nagyságrendi különbsége ami a hierarchiában elfoglalt helyükre utal -, keleti befolyásról tanúskodik. Kisázsiában és Etruriában hasonló gondolatot hasonló stilisztikai formában megvalósító falfestményekre bukkantak. Vagyis ha görögök thrák megbízóknak dolgoztak, a perzsa művészeti elveket is tekintetbe vették, feltehetően azért, mivel elképzelésük szerint a barbár művészet egyenlő a perzsával.
A perzsa háborúk fordulópontot jelentettek a görögök tudatában, kitágult a görög művészek horizontja is. A barbároknak dolgozó görög mesterek tudatában voltak annak az ideológiai és kulturális közösségnek, amely Kis-ázsiát, Thrákiát és Szkítiát összekapcsolta. Tudatosan hozták létre azt a szinkretisztikus stílust, amely a ruszei és a panagjuristei kincsen, a kazanlaki sírban stb. figyelhető meg.

A thrákok már az i. e. 7. században harcosokat ábrázoló kőszobrokat állítottak az isteni rangra emelt uralkodók sírdombjára. Ez a hagyomány az i. e. 4. században is folytatódik. A mezeki sír elé bronz szoborcsoportozatot helyeztek, amely vadkant ledöfő lovas vadászt ábrázol. Nagyon valószínű, hogy sok sírboltot díszítettek jeleneteket ábrázoló falfestményekkel. A sztrelcsai sírnak például építészetileg jól megformált frízékítménnyel (antefix) ellátott bejárata volt.
A szomszédos templomban a homlokzatnak két kőből faragott, festett heraldikai oroszlán is részét alkotta. De kevés alapunk van azt állítani, hogy a thrák művészet monumentális művészet. A monumentális művészet nyilvános jellegű, ezért csak városi civilizációkban bontakozhat ki, ahol központi kormányzat és intézményesített vallás van. Thrákiában pedig mindez csak kezdetleges formában létezett. A közösségi élet központjai a királyi rezidenciák voltak, ezek azonban gyakran változtatták helyüket. Nagyon valószínű, hogy az uralkodók halomsírja közelében zajlottak le bizonyos kultikus szertartások, de azért nem beszélhetünk olyan intézményesített vallásról, mint a görögség körében vagy Egyiptomba.
A thrák politikai és vallási élet legfőbb eseményei a hadjáratok, a vadászatok és az áldozatbemutatáshoz kapcsolódó lakomák voltak. A központi szereplő mindig a papkirály, és csak a választottak vehettek részt rajtuk. Éppen ezért valamennyi művészeti ágazat közül a toreutika fejlődhetett a legjobban, mivel készítményei alapvető funkciót töltöttek be az uralkodó gazdasági és politikai hatalmát jelképezték.

Maga a nemesfém is a megkülönböztetés jele lett. Ez az oka, hogy az agathürszok nagyon szerettek arany ékszereket viselni (Hérodotosz). A törzsfő tekintélye csorbát szenvedett volna, ha asztalát nem ékesítik értékes edények, ha nincs díszes sisakja, lábvértje és gazdag lószerszáma. Homérosz így festi le számunkra Rhészosz thrák királyt:

„Láttam az ő nagytermetű és gyönyörű
paripáit:
hónál szebb színűek s úgy futnak,
mint a sebes szél.
Harcszekerét az arany meg ezüst
veretek díszítik:
s ő irdatlan arany fegyverben jött
seregünkhöz,
bámulatosban: a földi halandónak
nem is illik
hordani ily fegyvert, inkább
örök égi lakónak."

Az előkelő thráknak értékes vagyontárgyaival együtt kellett megjelennie a másvilágon. így aztán hajlandó volt mesés árakat is megadni értük. Csak magából a panagjuristei kincshez felhasznált aranyból fedezni lehetett volna 500 katona kiállításának egyéves költségeit. Az Akhaimenida-elemek, amelyeket Iván Venedikov nagy körültekintéssel mutatott ki, nem a művészeti felfogás elmaradottságáról vagy hiányáról, hanem arról tanúskodnak, hogy Thrákia része volt a Kisázsiából, Perzsiából és Szkítiából álló kultúrkörnek.
A thrákok és a fenti területeket lakó népek vallási és politikai elképzelései sokban hasonlók. A thrák kereskedelem is elsősorban a perzsa világ felé irányult. Bulgáriában sok kisázsiai pénzt találtak, Kisázsiában pedig thrák veretek kerültek elő. Thuküdidész helyesen ismerte fel a thrák és a perzsa viszonyok hasonlóságait, és Thrákiáról azt írja, hogy gazdasági élete pontosan olyan, mint a szatrapiáké.

A thrák uralkodók kétségtelenül a perzsa uralkodót, a királyok királyát tekintették követendő példának. A gazdasági és ideológiai hasonlóságok miatt az iráni művészet erősen hatott a thrákra. Nem anynyira közvetlen befolyásról, sokkal inkább hasonló elképzelések hasonló megjelenítési módjáról beszélhetünk.