Az ókori Thrákia művészetének társadalmi alapja igen korlátozott volt. Ha az uralkodó arisztokrácia szűk köre hirtelen eltűnt volna, a mesterek munka nélkül maradnak. Ez később meg is történt, i. e. 280-ban, amikor a kelták betörtek a Balkán félszigetre. Kifosztották és leigázták Thrákiát, s a helyi társadalmi struktúrát a kelta királyság váltotta fel. Nagyon valószínű, hogy a ma ismert kincsleletek zömét azokban a zűrzavaros időkben rejtették a föld alá. A néhány évtizedes idegen uralom hosszú múltra visszatekintő művészi hagyományok végét jelentette.
A thrák arisztokrácia tagjai közül egyesek mégis megmentették vagyonuk nagy részét azzal, hogy görög gyarmatvárosokba menekültek. Lehetséges, hogy a thrák pénz beáramlása segített a fekete-tengeri kolóniák némelyikének a délkelet-európai általános válság átvészelésében. De Thrákiára jellemző módon jelentős vagyonokat „fagyasztottak be" sírmellékletekként. A meszémbriai (Neszebar) nekropolisz sírjaiból, ahol gazdag thrákok nyugodtak, jelentős mennyiségű arany fülbevaló, -csat és -gyűrű került felszínre.

Az ékszerek az ősi hagyományokat követik, és rokon vonásokat mutatnak az egykorú thesszaliai példányokkal. A gyűrűk összetekeredett kígyókat utánoznak, a fülbevalók függőin pedig Pégaszosz mellső részét formálták ki. A csatokat díszítőmotívumok, sőt alakos jelenetek ékesítik. Sok tárgy stílusa helyi mesterek kezére vall. Az egyik csat figurái meglehetősen nehézkesek, a mozdulatok pedig esetlenek, a kompozíció elrendezése ügyetlen, s valamennyi alak profilban látható - vagyis a mesterek visszatértek azokhoz az elvekhez, amelyek a thrák fémművességet az i. e. 3. század elején jellemezték. De néhány Apollóniában (Szozopol) feltárt, az i. e. 3. század végéről származó tárgy már olyan ikonográfiái és stílusjegyeket mutat, amelyek majd egy évszázad múlva, a késő hellenisztikus kor művészi thrák fémmunkáin válnak általánossá.
Érdemes megemlíteni két aranyphalerát Athéné és Aphrodité mellképével; a rátétdíszeket fonatminta szegélyezi. Ezek tulajdonképpen olyan hagyományt követnek, amely az i. e. 4. század végén, a 3. század elején alakult ki Észak-Görögország műhelyeiben. Itt olyan aranymedalionokat készítettek, amelyek majdnem háromdimenziós formában ábrázolnak istenalakokat. A legérdekesebbek ezek közül H. Sztatatosz és D. Robinson gyűjteményében találhatók.

Ez a típus az i. e. 2. század végén nagy területen elterjedt: Makedóniától a Krímig és a Kárpátokig. A jakimovói és galicsei (Bulgária), a herástráui (Románia) és a jancsokraki (Ukrajna) rátétdíszeken elölnézetben ábrázolt női mellkép látható - az arcvonások kifejezők, a szemek tágra nyitottak, az ajkak vastagok. A lovas hérósz ábrázolása is nagyon elterjedt volt, de az előző korszakkal szemben már nem küzdelem közben mutatják be. Fegyverzete is megváltozott; lándzsa helyett hosszú kardot visel. Ruházata is elüt a régitől: hosszú köpenyt, lábvértet és nyakperecet hord. Stílus változás is megfigyelhető. Bár az alak háromdimenziós, a képszerkesztés ügyetlen, művészi szempontból pedig érdektelen.
A mesterek túlságosan elmerültek a részletekben, amelyeket gyakran vésett vagy pontozott vonalakkal emeltek ki. Ezek a díszítmények a klasszikus korszak egyszerűségével ellentétben túlzsúfoltak; az a benyomásunk, mintha az alkotók féltek volna az üres tértől, és kötelességüknek érezték volna, hogy az egész felületet mintázattal borítsák be. Valószínűleg azt gondolták, hogy a fémlap így gazdagabbnak és ragyogóbbnak tűnik.

A díszítmények teljes felületét bearanyozták. Az aranyozás már nem a fő ábrázolat kiemelését, hanem a puszta dekorációt szolgálta. Minthogy az ábrázolás, mint a társadalmi megkülönböztetés jele, értelmét vesztette, a fémmunkák, hogy társadalmi funkciójukat megőrizhessék, a pompát, ragyogást és gazdagságot hangsúlyozták. Mindez jól látható egy Sztara Zagora-i phalerán, amely hérósz (talán Héraklész) és oroszlán küzdelmét ábrázolja.
A hős az állatot nemcsak megfojtja, mint a görög ábrázolásokon, hanem késével le is döfi, ami viszont a keleti művészi hagyomány jellegzetessége. Hasonló phaleratípusok Nyugat-Európa jó néhány múzeumában is láthatók; bizonyára Anatóliából származnak.

A hellenisztikus korban elterjedtek az ezüstből készült, félgömb alakú ivóedények; a thrákok lakta vidéken igen sok került felszínre. Néha teljesen díszítetlenek (Bohot), de vannak vésett és aranyozott mintázatúak is (Sincráieni, Románia); az ornamentika motívumai fonatok, spirálisok, akanthuszlevelek, tollak, gyöngyök, pontok. A számos phalerát is hasonló módon díszítették. Gyakran domborúak, szegélyük széles, és így hasonlítanak az ivóedényekre. Az ornamentika pazarlóan gazdag: akanthusz-levelekből, egymásra fektetett rozettákból, spirálisokból vagy hullámvonalakból áll. A dekorációnak ez a fajtája a cserépedényekről került át a fémmunkákra.
Az akkoriban nagyon népszerű „megarai csészék" mintázata igen hasonló. Az ékszerek fibulák, nyakperecek, karperecek és gyűrűk formája egyszerű, s az említett növényi motívumok, stilizált állatalakok vagy geometrikus minták díszítik őket. Hosszú ideig szarmatának tartották és néha még ma is annak tekintik ezeket az igen nagy területen elterjedt, a hellenisztikus korból származó fémtárgyakat. Azt gondolták, hogy az erre a területre betörő szarmaták hozták magukkal ezt a fajta toreutikát.
Megismétlődött ugyanaz a tévedés, mint ami a „pán-szkíta" elmélethez vezetett. Azután újabb elmélet született: valamennyi tárgyat, amely formájában, ikonográfiájában és stílusában hasonló volt, a dák fémműveseknek tulajdonították, mivel a dák királyság akkor állt hatalma csúcspontján. A történeti tények bizonysága szerint egyik elmélet sem helytálló. Ezek a művészeti alkotások nagyjában egyenletesen oszlanak el egy olyan hatalmas területen, amelyet teljes egészében sohasem hódítottak meg a szarmaták vagy uraltak a dákok, hanem ősidők óta thrákok népesítettek be.

Az ikonográfiái elemek némelyike DélThrákia tengerparti városaiban fejlődött ki, ismét mások pedig (mint például a lovas alakja) ősi thrák hagyományokat folytattak. Sőt egyes stílusjegyek a klasszikus kor thrák művészetére emlékeztetnek. Nem új művészetről, hanem sokkal inkább a thrák művészi hagyományok feléledésének új állomásáról van szó. Miután az i. e. 3. század végén kiűzték Thrákiából a keltákat, a terület politikai függetlenségének visszaszerzése a toreutikának is új lendületet adott.
A helyi arisztokrácia életkörülményei ugyanis fokozatosan javultak. Bár ez a késői fejlődés nem érte el a klasszikus kor gazdagságát, ragyogását és változatosságát, alkotásai éppen úgy betöltötték funkciójukat, mint annak előtte. Ha a körülmények lehetővé tették volna, nyilván a művészet új virágkora is kibontakozik. De alig űzték ki a keltákat, délnyugatról már újabb veszély fenyegetett: a rómaiak benyomultak a Balkán félszigetre. Bármennyire bátrak voltak is a thrákok, gyengéknek bizonyultak, mert hiányzott az egység. A rómaiak egészen a Dunáig törtek előre, és i. sz. 46-ban Thrákiából római provincia lett.

A thrák kultúra fejlődésének újabb állomásához érkezett, de már hiányzott belőle az az eredetiség, amely a bronzkortól egészen a rómaiak megjelenéséig jellemezte. A thrákok azonban ebben az erősen szinkretisztikus időszakban is ragaszkodtak hagyományaikhoz, hitükhöz és a világról kialakított nézeteikhez. Bárhová vetette is őket a sors mint római katonákat, magukkal vitték a lovas hérósz kultuszát: Afrikától Szírián és Itálián át egészen Angliáig domborműveket állítottak tiszteletére.