Milyen volt a királyi hatalom Thrákiában azokban a korszakokban, amelyekről már szemtanúk számoltak be? Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy a thrákok megtartották-e az archaikus papkirályi intézményt.
Amikor a geták a rómaiak ellen harcoltak, a híres Boirebisztasz volt az uralkodójuk. Ebben az időben „jött Dekaineosz a geták közé. Boirebisztasz fogadta őt, és csaknem korlátlan királyi hatalommal ruházta fel." Nem Zalmoxisz mondájának analógiáját látjuk-e Jordanes beszámolójában? Sztrabón azt mondja, hogy Dekaineosz Egyiptomban járván megismerkedett a mágia különféle fajtáival. Jordanes a továbbiakban azt írja, hogy Dekaineosz halála után a geták a néki kijáró tiszteletet Komoszikoszra ruházták, mivel ugyanazt a rangot viselte. A nép tisztelte Komoszikoszt királyi és papi tapasztalataiért. Halála után Korüllosz lépett a geta trónra.
Világos, hogy Dekaineosz a geták két királya közül az egyik lehetett, de Komoszikosz és Korüllosz már teljhatalmú papkirályok. Sőt Sztrabón szerint Dekaineosz egy idő után már istennek tartotta magát, akárcsak Zalmoxisz, tehát a getáknál a királyság mitológiai és történelmi aspektusa teljesen összeolvadt. Zalmoxisz, a papkirály és istenkirály lett a királyi hatalom példája.

A fenti modell nemcsak a getákra és a dákokra volt érvényes. Polüainosz a szkaioszok és kebrénioszok hasonló felfogásáról számol be. A törzsfő egyben Héra főpapjának tisztjét is betöltötte, ahogy Koszingasz példája is mutatja. Ebben a vonatkozásban rendkívül érdekes, amit az odrüszok királyáról, I. Kotüszről megtudunk, aki egyébként is a thrák történelem egyik legfigyelemreméltóbb alakja.
Theopomposznak róla szóló történetét Athénaiosz hagyományozta ránk: Kotüsz bebarangolta az egész országot, és ahol csak árnyas helyre lelt, ahol a növényzet gazdag és a víz bőséges volt, ünnepi csarnokot emeltetett. Amilyen gyakran tehette, vissza-visszatért ezekre a helyekre, áldozott az isteneknek, és kíséretével együtt vígan lakomázott.

III. Szeuthész lakomája Xenophón írta le, aki maga is jelen volt rajta áldozati szertartásnak látszik, amely külön erre a célra épített csarnokban folyt. A thrák áldozati rítusok néha nagyon kegyetleneknek tűnhettek az ókori írók szemében: Diodórosz olyan ténylegesen megtörtént eseményről számol be, amely Diégülisznek, a kainoszok királyának, II. Attalosz pergamoni uralkodó kortársának udvarában esett meg. Amikor a király egy lakodalmi ünnepségre ment, ősi thrák szokás szerint útközben foglyul ejtett két görög ifjút, Attalosz alattvalóit. A két fivér kitűnt bámulatos szépségével. Diégülisz áldozati állatokhoz hasonlóan felékesítette és palotájába vitte őket.
A fiatalabbnak megparancsolta, hogy feküdjön a földre, és szolgáival együtt megtette az előkészületeket, hogy megölje őt, miközben azt kiáltotta, hogy a királyoknak nem szabad ugyanolyan állatáldozatot bemutatniuk, mint a közönséges halandóknak. Mivel az idősebbik keservesen sírt, és testvére iránti szeretetből ő akart helyette meghalni, Diégülisz megparancsolta szolgáinak, hogy őt is vessék a földre. Egyetlen kardcsapással mindkét ifjút kegyetlenül megölte, miközben a jelenlevők dicsérték ügyességét, és diadaléneket zengtek tiszteletére... A király itt nemcsak maga hajtotta végre az áldozatot, hanem még azt is hangsúlyozta, hogy annak különböznie kell a köznépétől.
Az eset leírása teljesen megfelel egy áldozatbemutatás rítusának. Különösen jellemző mozzanata az áldozat felékesítése és a diadalének. Ki kell emelnünk azt is, hogy a rítust a királyi palotában hajtották végre.

A legmeggyőzőbb bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy Thrákiában a papkirályság intézménye az írott történelem korában létezett, a szeuthopoliszi ásatások nyújtják. III. Szeuthész odrüsz király fővárosa az i. e. 4. század végén pusztult el, és a régészek 1947-ben találták meg. A királyi palota szerves és fontos része a Kabeiroszok szentélye. Itt állt a város egyik legnagyobb kultikus oltára. Vagyis kétségtelenül megőrződött a palota és szentély kettős funkciójának ősi hagyománya. Marón, Orpheusz és Zalmoxisz áldozati csarnokait mítoszokból, mondákból ismerjük, Szeuthészét, Kotüszét és Diégüliszét írott forrásokból, III. Szeuthész palotája szentélyének létezését vitathatatlan régészeti tények bizonyítják.
Adataink Thrákia különböző vidékeiről származnak, látható azonban, hogy a politikai és vallási hatalom mindenhol összefonódott, s egységük megtestesítője a papkirály személye volt. Ebben a tekintetben az írott történelem korának királyai a királyhősök példáját követték. De ezzel még nem merítettük ki a párhuzamos jelenségek sorát. Miután Hérodotosz beszámol a thrákok vallási triászáról, hozzáteszi: „A néptől eltérően a királyok Hermészt minden más istennél nagyobb tiszteletben tartják, rá esküsznek, és azt állítják, hogy tőle származnak." Ez a mondat a tudományos irodalomban nagy zűrzavart okozott. Egyes kutatók ebből arra következtettek, hogy a thrák dinasztiák idegen eredetűek voltak. A probléma azonban nem etnikai, hanem társadalmi természetű.

Az arisztokrácia azért tisztelte saját „királyi istenét", hogy kultikus szertartásaival is hangsúlyozza különállását a köznéptől. Azt már nehéz lenne megállapítani, hogy a thrák uralkodók pontosan Hermészt tisztelték-e. Valószínű, hogy Hérodotosz valamelyik helyi istenségről beszél, aki az ég és a föld között tartotta a kapcsolatot. Úgy véljük, hogy a thrák „Hermész" maga a hérósz: „az első ember", vagyis a törzs ősatyja, de egyben „az első király", vagyis a dinasztiaalapító is.
A király így közvetlenebb kapcsolatban állt vele, mint alattvalói. „Hermész" tehát a thrák hérósz királyi aspektusát jelenthette. Mi az, ami Hermész mitológiai életrajzából ráillik egy királyi istenségre? Általában elfelejtik, hogy a mükénéi korszakban Hermész pontosan ezt a funkciót tölti be. Hiszen ő küldte Atreusz nyájába az aranybárányt, amelynek bőrét a király gondosan őrzi mint a hatalom drága jelvényét. Ugyanez az isten áll a középpontjában egy másik dinasztikus mítosznak. Ez az arany gyapjúról szól.
A csodálatos kos Poszeidón (az akhájok másik dinasztikus istene) és egy thrák hercegnő (Biszaltész leánya) nászából született (vö. a biszalták thrák törzsével). Phrixosz és Hellé mostohája hamis orákulummal rávette a gyermekek apját, Athamaszt, Boiótia királyát, hogy áldozza fel őket. Ekkor küldi el Hermész az aranygyapjas kost, amely elszáll velük, és megmenti Phrixoszt, aki leöli a kost Zeusz (vagy Hermész) tiszteletére, a bőrét pedig kiakasztja Arész szentélyében. Mikor Iaszón Kolkhiszba megy a gyapjúért, Aiétész király attól fél, hogy ezzel a hatalmát akarja elvenni tőle. így tehát a Hermész ajándékozta csodás kos gyapja a legrégebbi görög mítoszokban királyi felségjel. A nyáj vezetője azonossá válik a nép vezetőjével.

A Cotofánestiből származó thrák arany sisak arc védőjén ugyanilyen jelenet látható: egy harcos kost áldoz. Csúcsos sapkája, amely fejét fedi, nyilván magas társadalmi helyzetére utal, ugyanis a nemes dákokat „pileatusok-nak (azaz csúcsos sapkát viselőknek) hívták. Ebben az ábrázolásban bizonnyal a régi mükénéi dinasztikus eszme jelenik meg. Ez feljogosít bennünket, hogy az aranysisakon lévő ábrázolást kapcsolatba hozzuk a királyi Hermészre vonatkozó elképzeléssel.
Azaz Hermész a thrákoknál a harmadik társadalmi funkcióval a gazdaságival összefüggő istenség volt (G. Dumézil szerint), aki a királynak jószág formájában adta a gazdagságot. Ebben a szerepében ábrázolják a thrák orreszkosz törzs érméin is (i. e. 5. sz. közepe). Itt, fején széles karimájú kalappal, kezében jogarral, két bikát vezet. Erre az istenre az állatok iránti vonzalom már a bölcsőben jellemző, amikor ravasz módon ellopja Apollón marháit.

Miután kibékül fivérével, Hermész hozzá hasonlóan az állatok védelmezőjévé válik. Minden kedvencének hatalmas nyájai vannak, ezek pedig az ókorban fő forrásai voltak a király gazdasági hatalmának. Lehet, hogy az érméken beiktatási jelenetet látunk, ahol az isten a bikapárost a hatalom törvényességének szimbólumaként ajándékozza a királynak? Vagy talán arról az ekéről van szó, amellyel a királynak el kell végeznie a szent szántást? Hermésznek mint királyi istenségnek a szerepe mindkét esetben előtérben áll.
Ezen a „gazdasági” funkción kívül a görög vallásban Hermész mediátor is, azaz közvetítő szerepet tölt be az istenek és az emberek világa, az élet országa és a halál országa között. Ő Zeusz isten állandó küldötte, ő az a jóságos, megértő isten, aki kész az embereknek segíteni, vezetni őket, ő a pszükhopomposz, aki átkíséri a lelkeket a túlvilágra. Nem véletlen, hogy repülni is tud, s így a kozmosz vertikális struktúrájában övé a középső zóna.
Úgy látszik, hasonló helye van a kos gyapjának is: a Telipinuról szóló hettita mítoszban a gyapjú az élet örökzöld fájáról (eia) függ alá; a kolkhiszi Arész-szentélyben ugyancsak egy fára akasztják; a kos, amelyen Phrixosz és Hellé elszállt, az ég és a föld között repül, a bolgár népdalokban pedig a feláldozott gyerek éppen úgy koson száll fel az égbe, mint Phrixosz vagy Zeusz. Már az Iliászban szó van fehér és fekete kosról, amely a felső világba, illetve az Alvilágba viszi az embert; később ez a motívum kötelezővé válik a folklórban.

Az isten és annak szent állata mediátor szerepet játszik, és Hermész éppen ehhez a szerephez segíti hozzá a királyt (a pusztán gazdasági aspektuson kívül), amikor arany gyapjas kossal ajándékozza meg. Népét illetően ugyanis az uralkodó ugyanolyan közvetítő az emberek és istenek között, mint Hermész. A szkaioszok vezére, Koszingasz azzal fenyegeti meg engedetlen alattvalóit, hogy létrán felmegy az égbe, s bepanaszolja őket Héránál.
Zalmoxisz arról próbálja meggyőzni a getákat, hogy ő maga is járt az Alvilágban. A Zalmoxiszhoz készülő szent küldött meghal a lándzsák hegyén, hogy elvihesse törzse tagjainak kívánságait. Midasz király, miután Orpheusszal kapcsolatba kerül, nagyobb hatalomra és gazdagságra tesz szert.
I. Kotüsz kinyilvánította azt a szándékát, hogy Athéné istennővel köt házasságot. Még sorolhatnánk a példákat, de egy a lényeg: a királynak lehetősége van az istennel való közvetlen kontaktusra, és éppen ez a közvetítő szerep ad neki szent jelleget. Ebben a szerepében a király Hermész királyi isten modelljének felel meg.

A görög mitológiában Hermész úgy ismeretes, mint Argeiphontész (Argoszt megölő), s emellett ez a jelző egyike a legrégebbieknek, hiszen leggyakrabban az Iliászban szerepel. A mítosz szerint lantjával előbb elaltatta Argoszt, a százszemű kutyát, amely Zeusz tehénné változtatott szerelmét, lót őrizte, majd kövekkel agyonverte. Ez a történet nagyon emlékeztet a sárkányviadalos mítoszok sémájára, annál is inkább, mert a sárkány gyakran farkas vagy kutya képében jelenik meg. (A letnicai rátétdíszen lévő sárkányfejek e két állat egyikének a fejével azonosak.)
Néhány fennmaradt feljegyzésben Kandaulaszról, egy thráko-méoniai istenről esik szó, aki Hermész megfelelője. Ezt a nevet könnyű úgy értelmezni, mint „Kutyaölő". Következésképpen, a thrák Hermész azonos a görög Argeiphontésszel mindketten a kutyák (farkasok) pusztítói, s megfelelnek egy sereg indoeurópai mitológiai személynek, akikre jellemző ez a funkció. Akárcsak Kandaulasz, Hermész is kétarcú: meg tudja ölni a kutyát, a nyájak őrzőjét (így jár el az Apollón nyáját őrző kutyákkal vagy Argosszal), de a nyájra támadó farkasokat is (mint Farkasölő). És ez természetes.
A nyájak istene rendelkezik a kutyák és farkasok felett is. Ugyanezt a kettősséget találjuk Apollón alakjában is, aki egyrészt Lükoktonosz (Farkasölő), másrészt Lükeiosz (Farkas). Lehet, hogy éppen kandaulaszi funkciójában ábrázolja őt a letnicai aranykincsen lévő lovas, aki legyőzvén a farkast, lándzsáját a már feléje ágaskodó medvére szegezi.

Fentebb azonban láttuk, hogy a farkaskultusszal a thrák Arésznak is kapcsolata van. Állandó jelzője Kandaón azonos a Kandaulasszal. Ez arra utal, hogy a két istennek valamilyen közös funkciója volt. Valószínű, hogy az indiai Mitra-Varuna típusú indoeurópai kettős istent kell látnunk bennük. A görög Hermészt is nemegyszer hasonlították össze Mitrával: kifejezetten békés természetű, közel áll az emberekhez, támogatja a megállapodást (emlékezzünk vissza, hogy a thrák királyok is csak rá esküdtek), védi a nyájakat stb. Arész a gyökeres ellentéte: akárcsak Varuna (Indra), ő is féktelen, kifejezetten katonai funkciókkal van felruházva, stb. A két isten találkozik Priaposz bithün isten alakjában is.
A görög forrásmunkák Priaposzt egyfelől Hermész fiaként tüntetik fel, másfelől Arész apjaként vagy egyenesen Arészként. Mindezek alapján feltehetjük, hogy Hermész és Arész alakjában a thrákok két ellentétes, de egymást kiegészítő, azaz szimmetrikus istent láttak. Az egyik a királyi hatalom papi és gazdasági funkciója felett védnökösködik, a másik pedig a katonai aspektust fejezi ki.

A farkas nemcsak Arész és Hermész mitológiájában szerepel. Sok mitikus thrák származtatja nevét ennek az állatnak a nevéből: Lükurgosz, Lükaón, Harpalükosz, Harpalüké stb. Főleg az utóbbiak érdekesek: mindketten apa és leánya az amümnosz thrák törzsből valók. Harpalükosz nagyon kegyetlen és igazságtalan király volt, s alattvalói végül megölték. Ekkor lánya az erdőbe vonult, ahonnan megtámadta a falvakat, és rablásból élt. Mivel gyors volt, mint a szél, egy ideig nem tudták elfogni, végül azonban a thrákok hálót vetettek rá. Ezeknek a mitikus hősöknek a neve „rabló farkas" jelentésű, és nagyon pontosan kifejezi jellemüket.

Az indoeurópaiak azokat a gonosztevőket nevezték farkasoknak, akik cselekedeteikkel kirekesztették magukat az emberi társadalomból. Harpalüké éppen úgy viselkedik, mint a törvényen kívüli farkas: az erdőben él, az istállókból elrabolja az állatok kicsinyeit. Az ilyen gonosztevők büntetése, hogy „megkötözik" őket (az ógermánban az akasztófa neve: „a farkas fája"). Harpalükét, a „rabló farkast" hálóval fogták el. De miután megölték, törzsbelijei összevesztek zsákmányán egy kecskegidán. Hogy kiengeszteljék a hősnőnek aki végül is az egymás közti vérengzést okozta a lelkét, évente ünnepséget rendeztek, s ennek során valószínűleg kecskegidát áldoztak, és két csoportra osztva harci játékot játszottak.
A thrák mítoszban lévő farkas-kecske szembeállítás jellemző az európai folklórra. Egyrészt a kecskeáldozat állandó jelenség az Artemisz-kultuszban, másrészt Harpalüké emlékeztet a vadászistennőre. Sok ókori szerző tesz említést egy thrák halomsírról az Égei-tenger mellett, amelynek „kutyasír" volt a neve. A mítosz szerint itt temették el a thrák Hekabét (Hekuba), Priamosz trójai király feleségét, aki tüzes szemű kutyává vált, mert megölte Polümésztór thrák uralkodó fiait, bosszúból, mert Polümésztór elveszejtette Hekabé legkisebb fiát, hogy megszerezze kincseit.

Ebben a mítoszban azzal az ősi elképzeléssel találkozunk, hogy aki gyermeket öl, farkassá (= kutyává) változik. Ezt a metamorfózist megtaláljuk a Dolóneiában az Iliász X. énekében. Dolón farkasnak álcázva magát, éjszakai felderítésre megy az akháj táborba. Az álcázás azt az ősi hitet tükrözi, hogy minden ember, aki kiszakad a társadalomból, farkassá válik.
Különben a hős neve a thrák dolonkosz törzs nevéhez kapcsolódik, de valószínű, hogy mindkettő a farkast jelentő thrákophrüg szóból ered (vö. a makedón Taulosz „farkas istennel"). Érdekes, hogy Delphoiban egy rituális útnak Dolóneia a neve, valószínűleg azért, mert azon maga Apollón járt farkas képében.

A farkas népszerűsége a thrákok mitikus elképzeléseiben arról tanúskodik, hogy tartósan élt bennük az ősi indoeurópai hagyomány, és egyben lehetővé teszi a thrák mitológia rekonstruálását az indoirániak, rómaiak, görögök, germánok és szlávok vallásos szövegeiben jobban megőrzött mítoszokkal való összehasonlítás révén.
A királyi Hermész Thrákiában bizonyára fontos szerepet játszott, s hozzá kötődik (vagy Arészhez, azaz Kandaulasz-Kandaónhoz) az első mitikus királyok genealógiája, amiből viszont a történeti királyok vezették le származásukat.

Xenophón egyértelműen tanúsítja a thrák ideológiának ezt a vonását. Arról ír, hogy Térész, III. Szeuthész ükapja a thrák dinasztia alapítója. Amikor a görögök be akartak lépni Szeuthész jól védelmezett tornyába, hogy részt vegyenek lakomáján, Xenophón megparancsolta nekik, hogy hagyják fegyvereiket a kapuban. „Meghallván ezt Szeuthész, kijelentette, hogy nem táplál bizalmatlanságot az athéniakkal szemben, hiszen tudja, hogy rokonai..." Miért tarthatta az athéniakat rokonainak? Ennek egyetlen elfogadható magyarázatát a thrák mitológiában találjuk meg.
A mitikus thrák király, a dauliszi Téreusz Pandión athéni király lányát, Proknét vette feleségül. Ha erre a házasságra gondolt Szeuthész, amikor az athéniakról mint nemzetségének tagjairól beszélt, ez azt jelenti, hogy tudatában összeolvadt a mitikus Téreusz és a történeti Térész. Az azonosítás valószínűleg már az odrüsz uralkodó családfájában megtörtént.

De ha a thrák királyok a királyhérószig vezették vissza eredetüket, egyben a Nagy Istenanya fiai is voltak. Valóban, több thrákiai királynév az istennő jelzőiből származik: Amatokosz, Médokosz, Médoszadész, Maiszadész stb. Bebizonyosodott, hogy az Ama-, Ma-, Méelőtagok az istennő anyai funkciójával állnak kapcsolatban.
Az olyan thrák törzsfő-nevek, mint Kotüsz, Kotülasz vagy Kotüszon és Kotütó istennő nevének analógiája nem kétséges. Vajon a Térész név nem vezethető-e vissza az egyik Lampszakosz közelében levő hegyen istennőként tisztelt Téreié nevére? Téreiné nimfa, akit egyes antik írók Sztrümón lányának tartottak, nevével kétségtelenül hozzá kapcsolódik. A mitikus Téreusz hősről könnyen elképzelhető, hogy neve a Nagy Istenanya egyik névváltozatára vezethető vissza.

Ebben a vonatkozásban I. Kotüsz istenkáromló tette, amelyet Athénaiosz mond el, különösen figyelemre méltó. Kotüsz nagy ünnepi lakomát rendezett, előkészítette a nászszobát, és ott egészen megmámorosodva várta Athéné istennőt, akiről úgy hitte, hogy felesége lesz. Theopomposz nyomán Athénaiosz így rendkívül értékes tájékoztatást hagyott ránk a thrák királyság ideológiájáról. Olyan rítusról számolt be, amelynek jelképes jelentése a király és az istennő násza.
Kotüsz itt a hérósz földi helyetteseként, azaz az istennő fia és szeretője szerepében jelenik meg. Ahhoz, hogy megértsük, hogy miért Athéné személyesíti meg a Nagy Istenanyát, ismét Téreusz mítoszához kell fordulnunk. Násza Proknével és Philomélával kifejezte azt a vágyát, hogy Athénét birtokolja. Kotüsz az athéni hercegnőket a város istenanyjával helyettesítette, ő maga pedig Téreuszként lépett fel. Amikor közölték vele, hogy az athéniak a város tiszteletbeli polgárává választották, azt válaszolta: Én is megadom nekik saját törzsemnek a jogait. Így Thrákiát egyenértékűnek tekintette Athénnal.

Vajon Kotüsz „násza" egyedülálló eset vagy a thrák királyok elterjedt kultikus gyakorlatát tükrözi? Ha tekintetbe vesszük az irodalmi forrásokat és a letnicai rátétdísz szentnász-jelenetét, hajlandók vagyunk ebben a thrákiai királyság ideológiájának jellegzetes aspektusát látni. Megemlítendő a kazanlaki sírnak a központi kamrájában látható falfestmények új értelmezése.
A főjelenetben az istenné vált törzsfő mindenféle jóval megrakott asztal mellett ül. Egyik kezében ivócsésze (phialé), a másikat gyöngéden trónon ülő felesége keze alá helyezi. Balról hosszú pepioszt viselő nő közeledik a pár felé, és gyümölcsöstálat hoz. A többi szolgához viszonyítva lényegesen nagyobb. Feltehetően ugyanazokat a személyeket látjuk, mint a letnicai rátétdísz szentnász-jelenetén.

Az ábrázolási mód ugyan itt sokkal homályosabb, de a férj mozdulata az egyik szelinuszi metopé Zeuszáéra emlékeztet; ott hasonló mozdulattal vonja magához Hérát. Az istennő viszont nem ágat és amphorát, hanem gyümölcsöt és korsót tart. A szekérnek szintén megvan a helye az ókor házassági szokásaiban: a menyasszony mindig azon érkezik a vőlegény házába. Az istenné emelkedett törzsfő tehát már anthrópodaimónná vált; királyi méltóságát az Istenanya jelenlétében az ugyancsak istenné vált asszonnyal kötött házasság hangsúlyozza. Természetesen ez az értelmezés nem zárja ki a kazanlaki falfestmények központi témájának tisztán eschatologiai értelmét.
Általában elfogadják, hogy itt a „túlvilági terített asztal" ikonográfiáját látjuk. De az ókorban is, meg a folklórhagyományokban is a halálnak és a házasságnak közös alapja van: mindkettő átmeneti aktus. A Harpalüké-Klümenosz-mítoszban a vőlegény, Alasztór neve egybeesik egy föld alatti démon nevével, azaz, Harpalüké számára a házasság egyenlő a halállal.

Kotüsz szimbolikus szent házassága (hierosz gamosz) valójában katonai és politikai terveivel függött össze. Az Iliászban Kisszeusz thrák király unokáját, Theano és Antenór gyermekét Theano egyik nővérével házasítja össze, valószínűleg azért, hogy a fiú örökölhesse a királyságot.
Valahányszor Makedóniai Fülöp állama területét megnövelte, feleségül vette annak a királynak a lányát, akinek országát meghódította, vagy éppen megszállására készülődött. Athénaiosz megállapítja, hogy Fülöp háborús időkben mindig házasodott. Huszonkét éves uralkodása alatt először az illír Audatát vette el; tőle született

Künna (Künané) nevű lánya. Ezután Phila, Derdasz testvére következett. Hogy megnyerje a thesszaliaiakat, két odavalósi asszonytól is voltak gyermekei. Olümpiasz hozományaként megkapta a molosszoszok királyságát. Mikor Thrákiát meghódította, Kothélasz maga ajánlotta fel lányát, Médát sok ajándékkal egyetemben. Fülöp őt is elvette, s Olümpiasz mellett hivatalos feleségeként szerepelt. Végül szerelmes lett Kleopátrába, Hipposztratosz húgába és Attalosz unokahúgába, s vele is házasságra lépett.
A dinasztikus érdekekből létrejövő frigyek alapja az a hit volt, hogy a Nagy Istenanyával itt a királyi házból származó lánnyal elkövetett vérfertőzés szentesíti az új király uralmát az ország felett. Fülöp számos nászának mitikus megfelelője Kleitosz és Palléné házassága. Maga az a tény, hogy a makedón király háborús időkben mindig házasodott, valószínűsíti, hogy rituális szokásról, azaz a királyság ideológiájának egyik fontos jellegzetességéről van szó.

Amikor a hierosz gamoszban a király lép a mitikus hős helyére, átveszi a törzs ősének szerepét. Midőn a geta király, Dromikhaitész elfogta a makedón Lüszimakhoszt, lakomát rendezett tiszteletére, s ezüsttálcákon drága edényekkel terítettek neki és főtisztjeinek. Beszédet intézett a Thrákia uralkodójává emelt makedón vezérhez, és „atyának" szólította őt. Ezt talán az udvari etikett írta elő? Az epizód, amelyről Diodórosz számol be, aki jól ismerte Thrákia és Makedónia történelmét, akkor válik jelentőssé, ha a király szent nászával hozzuk összefüggésbe.

A beiktatási szertartás ikonográfiája nagy szerepet kap a thrák művészetben. Az istenség és a királyi hős legfontosabb felségjelvénye a rhüton és a phialé. A kazanlaki sírfestmény istenné vált törzsfője is phialét tart a kezében így tehát a szent nász itt a beiktatással fonódik össze. Thrákiában több olyan edényt találtak, amelyen Kotüsz neve görögül birtokos esetben, egy másik név pedig, Eg(t, xjbeosz, alanyesetben szerepel. Sok királyt hívtak Kotüsznak, de mivel ez az elnevezés Egbeoszéval együtt tűnik fel, ki van zárva annak a lehetősége, hogy a váza tulajdonosát jelöli.
Azt kell feltételeznünk, hogy a phialékon és a rhütonokon I. Kotüsz odrüsz király és udvari művészének neve áll. A királyi név birtokos esete arra utal, hogy a díszedényeket helyi uralkodóknak adományozta. így válnak a művészi alkotások esztétikai értékből politikai dokumentummá. Az Akhaimenida-uralkodók különös kegyük jeleként ugyancsak értékes edényeket adtak szatrapáiknak és vezéreiknek. Lehetséges, hogy a thrák királyok tőlük vették át ezt a szokást.
A Duvanlii környékéről, a Kukova halomból előkerült amphora-rhüton és ezüst-phialé azonban perzsa ajándék az egyik helyi uralkodónak. E szokás nagyon elterjedt lehetett az odrüsz udvarban; ránk maradt néhány Amatokosz és Xebanokosz névfeliratot viselő phialé is. Kotüsz nagylelkű gesztusának ideológiai jelentése azonban mélyebb, mint Thrákia egyesítésének a vágya. Amikor a nagy rátörő odrüsz király saját nevével ellátott felségjelvényeket ajándékozott a triballosz és geta uralkodóknak, a mitikus hős szerepében beiktatási szertartást hajtott végre.

Kotüszhöz kapcsolódik a thrák pénzeken látható ábrázolatok egyik fontos változása is. Már jóval a hellenisztikus kor előtt saját képét verette a pénzérmék előlapjára. Persze, nehéz bizonyítani, hogy a profilban ábrázolt arc valódi portré-e. Az arc idealizált, de mégsem egy istené, hanem valamely konkrét királyé.
Aligha vitatható, hogy Kotüsz az Akhaimenidák pénzveréséből merített ihletet Tisszaphernész szatrapa portréja hasonlóságot mutat érméin ábrázolt képével. Egyes perzsa vereteken vágtató lovas jelenik meg. Bár ez az ábrázolási mód Thrákiában már régebben is megvolt, az az ötlet, hogy pénzekre verjék, nyilván keleti eredetű. A küpszelai pénzverde görög mestereinek alkalmazkodniuk kellett a thrák király igényeihez.

Ugyancsak Kotüsz uralkodásának idejéből valók azok a pénzek is, amelyeken vadkanfej látható. Ennek prototípusa lüd érméken szerepel. Figyelemre méltó itt, hogy a thrák uralkodók érméin megjelenik a vitézi próbának és az élet védelmezésének ősi dinasztikus jelképe.
A dél-thrákiai derron törzs egyik érmetípusán (i. e. 5. század) minden bizonnyal a beiktatásnak egy másik formáját láthatjuk. Széles karimájú kalapot viselő szakállas férfi ül egy szekéren, amelyet két ökör húz.
A szekér felett sas repül, zsákmánnyal a csőrében. Hasonlítsuk össze ezt a képet a phrügek dinasztikus mítoszával. Egyszer, amikor Gordiosz, az egyszerű paraszt ökreivel szántott, sas szállott ekéje vonórúdjára. Elhatározta, hogy a jósokhoz fordul: fejtsék meg ennek a jelenségnek az értelmét. Befogta az ökröket a szekérbe, és elindult a városba. Útközben egy lánnyal találkozott, aki, mikor meglátta a sast az ekevonó rúdon, rávette a férfit, hogy menjen vissza a mezőre, és mutasson be áldozatot Zeusznak.

Gordiosz hallgatott rá, és feleségül kérte. Mikor beértek a városba, a polgárok királlyá választották, mert olyan jóslatot kaptak, hogy azt kell az elhunyt uralkodó helyére ültetni, aki ökrösszekéren érkezik a városba. Azaz, az eke és a szekér felett lévő sas királyi jel volt. A monda szerint Gordiosz ezeket a hatalmi jelvényeket a templomban a Királyi Zeusznak szentelte, és később csak az lehetett király, és gyakorolhatta a hatalmat Kis-ázsiábán, aki meg tudta oldani a „gordiuszi csomót". Itt két motívum fonódik egybe: a királyi szántásé és a madárral való jeladásé. Mindkettő nagyon elterjedt volt az egész ókori világban, így a thrákoknál is, ők is ismerték ezek ideológiai és kultikus értékét.

Írott források is említik a thrák és makedón királyok vadásztetteit. Plutarkhosz elbeszéli, hogy „Kotüsz valakinek, akitől egy párducot kapott, oroszlánt ajándékozott". Valószínűleg létezett a király valamelyik rezidenciáján olyan vadaskert, ahonnan az uralkodó vadászataira vadakat szereztek. A vadászatnak Makedóniában rituális jellege volt. Diodórosz szerint Arkhelaosz királyt kegyence, Kraterosz az egyik vadászaton véletlenül halálra sebezte, s így halt meg hétévi uralkodás után.
Curtius Rufus beszámolója szerint Nagy Sándor elhárította Lüszimakhosz segítségét, s egymaga terítette le a rátámadó oroszlánt. Azt beszélték, hogy Lüszimakhosz Szíriában egyszer hatalmas oroszlánt ejtett el; egy másik verzió szerint megfojtotta a vadat, amellyel Nagy Sándor büntetésből összezárta. Ezek a történetek fontos részei a királyság ideológiájának. Ebben a vonatkozásban a thrákok és makedónok közel állnak a keleti népekhez.
Asszír, Akhaimenida, hettita és egyiptomi emlékeken a vadászat állandóan visszatérő motívum. Kroiszosz fia a következő szavakkal győzte meg apját, hogy a müsziai vadkan ellen vadászatra indulhasson: „Neked és nekem mindig nagy örömet jelentett, ha vadászatra vagy háborúba mehettünk." Kétségtelen, hogy a háború és a vadászat nemcsak királyi előjog, hanem megismétlődő vitézi próba is volt. Ezért szokta Térész, Szitalkész apja azt hangoztatni, hogy ha tétlenkedett, és nem háborúskodott, akkor úgy érezte, hogy semmiben sem különbözik lovászaitól. (Plutarkhosz)

A thrák király a hérósz megtestesüléseként felelős volt a világ rendjéért és a bőségért. Ez az eszme a szent nász rítusában és a vadászatban jutott kifejezésre. Másfelől a thrák uralkodók gyakori lakomáinak, amelyeket a görögök nemegyszer felróttak nekik, társadalmi jelentőségük volt. A királyok így mutatták meg, milyen hatalmasak. Homérosz is megerősíti ezt. Atreusz fiát nagyhatalmú királyként írja le, akitől elvárták, hogy étellel-itallal vendégelje meg az öregeket. A költő szerint sátraiban bőséges borkészleteket halmozott fel, amelyeket akháj hajók szállítottak a tengeren át Thrákiából, s minden szükségessel rendelkezett a vendégek fogadásához, hiszen nagyszámú nép felett uralkodott.
A mükénéi korszaktól kezdve a gazdag lakoma tehát szintén a királyság megkülönböztető jegyei közé tartozott. Ilyenkor sok fontos kérdést vitattak és oldottak meg. A király csak az előkelőket látta vendégül, akiket Homérosz öregeknek nevez. Kotüsz legmagasabb tisztségviselőit, Szeuthész népének legjelentősebb személyiségeit hívta meg. A vendégek zárt körhöz tartoztak, s különleges előjognak számított a lakomára szóló meghívás. Szeuthész azt ígérte Xenophónnak, hogy ha a görögök segítségére lesznek, fivéreivé és vendégbarátaivá teszi őket.

Az ókori források sokszor beszélnek arról, hogy a thrák uralkodók mekkora előszeretettel rendeztek nagy lakomákat. Xenophón részletesen ismerteti Szeuthész vendégségét, Diodórosz és Sztrabón pedig azt a díszebédet írják le, amelyet Dromikhaitész adott a foglyul ejtett Lüszimakhosz tiszteletére. Anaxandridész Próteszilaosz című színművében a Kotüsz lányának és Iphikratésznak lakodalmára jellemző pazarlást teszi nevetségessé: Ha megteszitek, amivel megbízlak titeket, nagy fogadást és ragyogó lakomát rendezek nektek, bár nem lesz olyan, mint Iphikratészé Thrákiában.
Az a hír járja, hogy az rendkívül pompázatos volt. A város főterét bíborszőnyegek fedték, és rengeteg ápolatlan, feneketlen gyomrú ember volt jelen. A rézüstök nagyobbak voltak, mint egy olyan szoba, amelybe tizenkét ágy fér be. Kotüsz személyesen osztotta a levest egy aranytálból, és a keverőedényben lévő bort addigaddig kóstolgatta, hogy előbb rúgott be, mint azok, akiknek töltögetett. (Athénaiosz)
Ez a részlet ismét arról árulkodik, hogy a görögök a thrákokat saját nézőpontjukból ítélték meg. Nevetségesnek tartották, ahogy Kotüsz maga szolgálta fel az ételt és a bort. Xenophón különös történetet mond el a thrák udvari szokásokról: Szeuthész fogta az elébe helyezett cipókat, darabokra törte őket, és odadobta a vendégeknek, ahogy éppen kedve tartotta. Ugyanezt tette a hússal is; magának csak annyit tartott meg, amennyi neki kellett. Ez a beszámoló a királyság újabb aspektusát tárja fel: a király látja el alattvalóit élelemmel. Hasonló esetek előfordultak a mükénéi korban. Marón is féltékenyen vigyázott borára, és ő maga kínálta a vendégeknek.

Xenophónnak Szeuthész lakomájáról szóló beszámolójában még egy pont érdemel figyelmet: „A lakoma alatt egy thrák férfi jelent meg. Fehér lovat vezetett. Felvett egy teli ivókürtöt, s azt mondotta: »Rád ürítem, Szeuthész, és neked ajándékozom a lovat.« másik férfi rabszolgafiút hozott, és hasonló módon adta át, miután ivott Szeuthészra. Egy harmadik köntösöket hozott a királyné számára. Timaszión is borral köszöntötte Szeuthészt, és tíz mina értékű ezüstphialéval és szőnyeggel ajándékozta meg."

A szokás úgy kívánta, hogy minden vendég ajándékokat nyújtson át, miközben a király egészségére iszik. Vajon nem az élő király megistenülésének rítusa-e ez, hiszen az értékes ajándékokat italáldozat kíséretében nyújtották át? Thuküdidész valószínűleg erre a szokásra gondolt, amikor azt mondta, hogy az odrüszoknál semmit sem lehet elintézni ajándékok nélkül. Nem tudjuk megállapítani, hogy magát a király személyét avagy a királyság intézményét istenítették-e. Szeuthészt fehér lóval ajándékozták meg, a napisten áldozati állatával. Rhészosz legnagyobb büszkesége ménese volt; lovai „fehérebbek a folyó hatytyújának tollazatánál".
Lánya lakodalmakor Kotüsz hozományként sok egyéb ajándék között még „két ménesnyi fehér lovat" is adott. Különleges érdeklődésre tarthat számot Hérodotosz beszámolója a Sztrümón mentén élő thrákokról, akik ellopták Zeusz „szent harci szekerét." A szekeret a hozzá tartozó nyolc felszerszámozott fehér lóval együtt Dareiosz adta megőrzésre a paionoknak. Miért tették ezt a thrákok? A szekeret talán saját hősük, Rhészosz jelképének tartották? Vagy királyuk sajátította ki mint hatalmának hagyományos felségjelvényét? Mindkét feltételezés helytálló. A fehér ló a hős és az uralkodó isteni eredetének szimbóluma szintén jellegzetes eleme a thrákiai királyságeszmének.

A mitikus thrák héroszok végső nyughelyét mindig szent helynek tartották. Áldozati oltárokkal vették körül őket, ahol imádkoztak a hőshöz és védelmezőhöz, s ahol csodák történtek. Orpheusz sírja is zarándokhely lett. Konón beszámolója szerint itt áldozatokat mutattak be, és egyéb szertartásokat végeztek az isten tiszteletére. Egy birkapásztor egyszer Orpheusz sírjának dőlve elaludt, s álmában orpheuszi dalokat énekelt, miközben a fülemülék is édesen zengtek. (Pauszaniasz) Rhészosz mondái és csodái is szájról szájra jártak, például az, hogy a vadkan, a szarvas és más vadak amelyek a hegyen éltek, kettesével-hármasával Rhészosz oltárához mentek, és áldozatnak ajánlkoztak: meg sem kellett kötözni őket. Az a hír is járta, hogy a hegyvidéket Rhészosz tisztította meg a járványoktól. A Rhodopét sűrűn lakták, és Rhészosz szentélye közelében sok település feküdt. (Philosztratosz)

A valóságos királyok halomsírjai is kultikus helyek lettek; az antik írók részletesen leírták a temetési szertartásokat. A holttest három napig volt felravatalozva; állatokat áldoztak, és halotti tort rendeztek, az elhunytat meggyászolták, s vagy elégették, és porait temették el, vagy a tetemet egyszerűen elföldelték. Sírdombot emeltek, és harci játékokat tartottak, ahol a legnagyobb díjat a párviadal győztese kapta. (Hérodotosz) De a szent helyet később is tiszteletben tartották. Néha a sírdombon felállították az elhunyt uralkodó szobrát. E szobrok a Belogradcsikban, Kaliscséban és máshol talált „kőaszszony"-típushoz tartoztak.
A mezeki síremlék bejáratánál a jól ismert vadkanvadászatot ábrázoló kőszoborcsoport állt. Ünnepnapokon valószínűleg áldozatokat mutattak be a sírok közelében. A sírépítők arra törekedtek, hogy ezeket a helyeket könnyen meg lehessen közelíteni. Jó példa rá a Tatul környékén nemrég feltárt, piramis alakú síremlék.

A sziklába lépcsőket vájtak, hogy az oda zarándoklók felmászhassanak, és leróhassák tiszteletüket a királyi család ott eltemetett tagjai előtt. A Keleti-Rhodopéban lévő kultikus temetkezési komplexum a legnagyobb és legcsodálatosabb az ilyen jellegű emlékek közül egész Thrákiában az odrüsz állam területén feküdt, a Szveta Marina-hegyi thrák erődítmény alatt. Sziklába vájt lépcső vezetett az istenné vált uralkodó jelentékeny magasságban fekvő sírjához. Lehet, hogy a kupolasírok is a héróon szerepét játszották. Különben nehezen tudjuk megmagyarázni egyes kupolasírok (pl. a Sztrelcsa melletti Béka halom) bejáratának gazdag építészetiszobrászati díszítését.
Lehet, hogy a Béka halom alatti sírkamrával szomszédos helyiség volt az istenné emelt uralkodó héróonja? Vagy annak a Nagy Istennőnek a szentélye, akihez elment? A halomsírok fedőrétegéből gyakran kerülnek elő szertartásokra utaló maradványok. E szertartásokkal a thrákok halott királyaikra emlékeztek.
A régészeti adatok kellően bizonyítják, hogy a thrák uralkodó milyen gyorsan alakult át anthrópodaimónná. így nem okoz meglepetést, hogy Térészt, az odrüsz uralkodóház alapítóját már néhány évtizeddel halála után a mitikus hőssel, Téreus-szal azonosították, hogy Szitalkész dicsőségére himnuszokat zengtek, és létezett Zalmoxisz személyéhez fűződő ének és tánc is. Az elhunyt uralkodó eggyé vált a mitikus hőssel, és nem lehetett megkülönböztetni őket.

Pauszaniasz szerint Dionból a hegyekbe vezető út mentén, húsz sztadionnyira a várostól oszlop állt, tetején kőurnával, amely a helybeliek szerint Orpheusz csontjait tartalmazta. Az énekes hamvait az ég és a föld között helyezték el, Rhészoszt viszont az „ezüst erezetű" hegybe temették, és a thrák előkelők valamennyien a Rhodopé égbe nyúló sziklái közt leltek végső nyughelyét.
A nap rásütött Orpheusz urnájára, és Rhészosz saját barlangjából az égbe nézett, a sziklába vájt sírok meg a tatuli piramis szintén úgy helyezkedtek el, hogy egész nap süsse őket a nap. Ezek az emlékek összekapcsolták a khthonikus és a szoláris kultuszt; így testesítették meg a hős és a király egységének thrák eszméjét.