logo

IV Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A királyhős

Az ókoriak elképzelése szerint „az első ember", az emberi faj ősatyja a hérósz volt. Iránban és Szkítiában az első ember egyben az első király is. így Jimát, Hósangot, Szküthészt, Targitaoszt és másokat a királyi méltóság attribútumaival ruházták fel, némelyikük neve még törzsi elnevezéssé is vált.
Az ókori íróktól sok olyan monda maradt ránk, amelyből kiderül, hogy a thrák törzsek hős ősapáiknak köszönhették elnevezésüket. így lett törzsnév Trérész, Dolonkosz, Sztrümón, Odrüsz és mások nevéből. Joggal feltételezhető, hogy Thrákiában is az első emberre vonatkozó elképzelésből alakult ki az első király képe.

Ahhoz, hogy a hősből király legyen, be kellett bizonyítania vitézségét. Iráni és szkíta mondák égből hulló lángoló tárgyakról szólnak, amelyeket csak azok vehettek birtokukba, akiket erre az istenek kiszemeltek. A szkíták egyik eredetmondája szerint a hérosznak viadalban győzve kellett kiérdemelnie a trónt. Mielőtt Héraklész elhagyta Szkítiát, a kígyólábú istennőnek kardkötőt, serleget és íjat adott át, lelkére kötve, hogy három fia közül az legyen a király, amelyik fel tudja övezni magát, és felajzza az íjat. Az egyik thrák monda is hasonlóképpen beszél a hatalom örökléséről.
Konón számol be róla, hogy Szithónnak, Poszeidón és Ossza fiának, a thrák Kherszonészosz királyának Mendeisz nimfától lánya született, akit Pallénének hívtak. Sokan versengtek kezéért, ezért úgy döntöttek, hogy azé legyen a lány és a királyság, aki párviadalban legyőzi az apát. Merópsz, Anthemuszia királya és Periphétész, Mügdónia királya elestek ebben a küzdelemben. Akkor Szithón úgy határozott, hogy a kérők ne vele, hanem egymással küzdjenek meg. Drüasz és Kleitosz párharcában Drüasz Palléné cselvetése miatt alulmaradt. Szithón halála után Palléné és Kleitosz lépett trónra. Általában a görög eposzokban a versengés (agón) volt a férfiúi helytállás próbája. Elég, ha Odüsszeusz és a kérők vagy Oidipusz és a szfinx történetére utalunk.

Keleten azonban a hérosznak igen gyakran a szörnnyel vívott rituális küzdelemben kellett bebizonyítania bátorságát. Iráni emlékek a vadászt mindig felruházzák a hatalom jelvényeivel. A legérdekesebbek a híres haszanlúi aranyserleg (i. e. 9. század) domborművei; feltehetően a hérósz és a háromfejű sárkány harcát mutatják be. A hős győzelme biztosította a természet virágzását és az embéri nem folytonosságát, s a hős lett a király. Ezt az íj jelzi, amely az Akhaimenida-gemmákon és érméken a királyi rang állandósult jelvénye. Ugyanez látható az egyik letnicai rátétdíszen is a lovas hős mögött jól kivehető az íj.
Ugyancsak a letnicai kincsnek egy másik rátétdíszén szintén ez a hérósz látható a szent házasságot bemutató jelenetben; hajviseletéről könnyen felismerhető. Lehet, hogy az e csoportba tartozó egyik rátétdíszen éppen az indoeurópaiak egyik alapvető mítoszának, a viharisten és a sárkány viadalának egy képi ábrázolása maradt fenn, csak eggyel alacsonyabb szinten a hősök szintjén.
Egy másik rátétdíszén egy lány látható, tükörrel (házassági attributum), előtte háromfejű sárkány. A lány az áldozat; az embereknek vele kell megváltaniok a szörnyeteg által elzárt vizet. Az a lemez, amely magát az isten és a sárkány harcát ábrázolja, nem maradt fenn, a további epizódok azonban megvannak: a szent házasság és ezzel a királyi méltóság elnyerése.

A Thrákiára vonatkozó feljegyzések között szintén találunk utalásokat e mítosz népszerűségére. Miután Héraklész áthajtotta Gérüonész marháit a Hellészpontoszon, a jószág felét elvesztette a Rhodopé hegységben. Ezért megharagudott a Sztrümón folyóra, és teleszórta kővel. A sárkány az indoeurópai hagyományokban mindig a vízzel, mint elemmel kapcsolatban szerepel. De vajon Sztrümón, a folyó istensárkánya mivel hívta ki maga ellen a görög hős haragját?
Valószínűleg azzal a minden szörnyetegre jellemző vágyával, hogy tehenekre tegyen szert. Már a Rigvédábán szó van arról, hogy Vritra, a vízi démon bezárja a csordát a hegyi barlangba, és Indra sárkányölő istennek szét kell zúznia a hegyet és meg kell ölnie Vritrát, hogy kiszabadíthassa a vizeket és a teheneket.

Az alapmítosz minden lényeges elemét említi tehát Apollodórosz Thrákiával kapcsolatban: a folyót, a sárkányt, a teheneket, s a sziklákat amelyek a legyőzött ellenfél halálát okozzák. Úgy látszik, Thrákiában éppen a folyamistenek testesítik meg a sárkányt. Vannak feljegyzések a Rhodopéban folyó Harpaszosz („rabló") s a Palléné félszigeten lévő Brükhón és Gigász patakokról, amelyek szerepet kapnak a kígyólábú óriások, a gigászok gigantomakhiájában. Érdekes, hogy a thrák Kherszonészosz, éppen ez a félsziget az állandó színhelye a gigantomakhiának a görög mitológiában. Egy helyi óriás Alküoneusz elrabolja Erütheiáról Héliosz marháit, s emiatt háború tör ki az istenek és Gaia fiai között.

Thrákia egy másik sárkányviadalos mítosznak is színhelye: Zeusz harcának a sokfejű, kígyólábú Tüphónnal, aki az istenek királyának trónjára vetette szemét. A Haimosz hegységben (ma Öreg hegység, azaz Balkán) Tüphón hatalmas sziklákat dobált a „villámszóró" felé, de az elhárította őket.

A hegy megfeketült a szörnyeteg vérétől, innen kapta nevét is. A sárkányviadalos mítosz thrákai elterjedtségére a hérósz néhány állandó jelzője is utal. A Batkun falu melletti szentélyben Zümidrénosz volt a neve, szó szerint „vízi sárkány", talán az istennek a sárkány felett aratott győzelme emlékére. Xenophón érdekes leírást hagyott ránk az édónok és magnétok egyik táncáról, amelynek karpaia a neve. Az egyik játékos magához veszi fegyverét, majd vetni és szántani kezd. Időnként körülnéz, mintha félne valamitől, s meglátván a közelgő rablót, megragadja fegyverét, és a befogott ökrök előtt harcba száll vele. Végül a rabló megkötözi a szántó vetőt, és elhajtja az ökröket. Néha viszont a földműves köti hátra a rabló kezét, befogja az ökrök mellé, és húzatja vele az ekét.
Ennek a rituális táncnak az értelme a marhalopás, ami fő oka a sárkányölő és annak zoomorf vagy antropomorf ellenfele közötti harcnak. A mítoszban eleinte a sárkány (a rabló) győzi le az istent (a héroszt). Ezt megerősíti az Illujanka sárkányról szóló hettita, valamint a Zeuszról és Tüphónról szóló görög mítosz.
Végül is a rend győzedelmeskedik a káoszon. A táncban a rablót úgy fogják be az ökrök mellé, mint az orosz folklórban a sárkányt az eke elé, hogy felszántsa a hatalmas „sárkányvölgyet", vagy ahogy Iaszón tűzokádó bikákkal felszántja Arész mezejét az Argonauták és az aranygyapjút őrző kolkhiszi sárkány viadaláról szóló epizódban. A bolgár folklórban is megölik Kukerit, a szántó-vető királyt, de utána feltámad. így tehát Xenophónnak a thrák szokásról szóló leírásában megtaláljuk, a koreográfia és a pantomim segítségével, a letnicai aranykincs hiányzó rátétdíszének témáját az isten és a sárkány harcát.

Ennek eddig mitológiai szintjét vizsgáltuk, a thrák művészetben azonban hitelesebben tükröződik ideológiai szintje. Ez a mítosz ugyanis átkerül a thrákok királyságideológiájába, s talán kötelezővé is lesz a próbatétel a legendás hős számára, aki miután végrehajtja mitikus hőstettét első királlyá és egyben a dinasztia megalapítójává válik. Az indoeurópai hagyományban csak halandó ember segíthet az istennek a sárkány legyőzésében. Ez a halandó ember a thrákok (és a perzsák) tudatában csak a király lehet.

A thrák emlékeken is gyakoriak a vadászjelenetek. Egy letnicai rátétdíszen a lovas lándzsájával medvét terít le, s a ló lábánál ott hever egy elejtett farkas. A kép ikonográfiája és kompozíciója az iráni pecsétek hasonló ábrázolásaira emlékeztet. Lehetséges, hogy a jelenet csak vallásos értelmű, és a hősnek a gonosz erők elleni harcát jelképezi. De itt is, akárcsak a többi ábrázoláson, ruházata a kor arisztokratáinak viseletét tükrözi, s lábvértje, amelyen női fej van ábrázolva, nagyon hasonló a vracai és agighioli leletekhez, maga is királyi jelvény. A vitézi próba politikai jelentése szembeötlő. De a küzdelem néha a szörny győzelmével végződik, és a trónkövetelő elpusztul.
Konón egy olyan érdekes mondáról számol be, amely szintén tartalmaz genealógiai elemeket. Sztrümón thrák királynak, akiről a régebben Éióneusz nevű folyót elnevezték, három fia volt: Brangasz, Rhészosz és Olünthosz. Rhészosz, aki Priamosz oldalán részt vett a trójai háborúban, Diomédész kezétől esett el. Olünthoszt vadászat közben egy oroszlán ölte meg. Fivére, Brangasz keserűen megsiratta, s ott helyben eltemette. Ezután Szithóniába ment, és megalapította az öccséről elnevezett később gazdag és híres várost.
A mítosz néhány pontja a mi szempontunkból rendkívül érdekes. Sztrümón új dinasztiát alapított, miután elkergette a régi uralkodócsaládot. Utána Rhészosz, a nagyszerű vadász következett vagyis kiállta a bátorság próbáját. Halála után Olünthosznak kellett volna trónra lépnie, de a próbán elbukott, mivel nem tudta legyűrni az oroszlánt. Halála a dinasztia végét jelentette, ugyanis Brangasz száműzetésbe ment. Ez a monda kétségtelen hasonlóságot mutat a Héraklész fiairól regélő szkíta mítosszal, és a thrák királyok leszármazási mondaköréhez tartozik.

A loveci övön ábrázolt jelenet szintén a királyság ideológiájával kapcsolatos. A vadkanvadászat az életfa mellett az isteni erőknek a gonoszság és a halál feletti győzelmébe vetett hitet jelképezi. Minden mítoszban, amely hasonló témát dolgoz fel, a vadász herceg, azaz a trón várományosa. A küzdelem elvesztése pedig a dinasztia végét jelenti. A kalüdóni uralkodóház Meleagrosz halálával hirtelen megszakadt; a vadkan (Kronosz jelképe) darabokra tépte a fiatal Zeuszt, hogy ne alapíthasson új dinasztiát. Iránban és Indiában a mitikus királyhősök szintén vadkannal küzdöttek meg.
A téma genealógiai jelentése vitathatatlan. Az a tény, hogy „a hérósz harca a sárkánnyal" motívumnak nagy jelentősége van a királyság ideológiájában, megmagyarázza, miért szerepel Héraklész alakja oly gyakran a thrák toreutikában. A thrákok az ő tetteiben saját hőseik dicső tetteit látták.

A beiktatás, vagyis az, hogy az isten a királyi hatalom felségjelvényeit ünnepélyesen átnyújtja a hérosznak, a keleti művészet visszatérő témája. A felségjelvények néha természetfelettiek, például égből lehulló lángoló tárgyak, de lehetnek olyasvalamik, amelyeknek birtoklása szimbolikus jelentésű. Keleten, továbbá Szkítiában és Thrákiában is ezt a szerepet az íj és a serleg töltötte be. A brezovói aranygyűrű az istennő felé lovagló hőst ábrázolja; az istennő egy rhütont (azaz ivókürtöt) nyújt feléje.
A rozoveci (Rahmanlii) gyűrűn lévő jelenet az előbbihez nagyon hasonló az istennőt a lovas követi, kezében a tőle kapott rhütonnal. A báicenicucuteni sisakon egy ülő héroszt látunk; zsámolya alatt összetekeredett kígyó, háta mögött felakasztott íj, kezében magasra emelt phialé (ivócsésze) és rhüton. Az egyik agighioli lábvérten az előzőhöz nagyon hasonló harcos rhütont és sast nyújt át a lovasnak, aki már kezében tartja az imént átvett íjat. A serlegeken és sisakokon gyakran előforduló, szarvakat viselő, karmaiban nyulat, csőrében halat tartó sas a beiktatási szertartás zoomorfilcus jelképekkel való bemutatása.

A sas a nyulat és a halat itt egy kisebb sasnak akarja átnyújtani. Az ábrázolás szimbolikus jelentését az elterjedt iráni politikai szokás magyarázza: a legyőzött királynak földdel és vízzel kellett a győztes elé járulnia. Ebben az esetben a hal (víz) és a nyúl (föld) a királyság jelképe. A thrák emlékeken gyakran feltűnő másik motívumot a csőrében kígyót tartó sast ugyanígy értelmezhetjük. Valamennyi ábrázoláson világos a politikai tartalom a hérósz az isten akaratából lesz király.
De a megvizsgált emlékeken az istenség gyakran asszony, aki nem lehet más, mint a Nagy Istennő, akinek kultusza igen elterjedt volt Thrákiában. Ő a hérósz anyja és szeretője, aki így válik a törzs alapítójává. A vérfertőzésnek egyébként határozott politikai jelentése volt, s ezt a görögök és rómaiak is jól tudták. Oidipusz történetének lényege az, hogy a királyság elnyeréséhez a fiúnak feleségül kellett vennie saját anyját. A thébai király természetesen nem volt tudatában annak, amit tett: tetteit a sors vezérelte.

A görög-perzsa háborúban részt vett Peiszisztratosz fia. Az Akhaimenidák oldalán harcolt, s egyszer arról álmodott, hogy ágyát anyjával osztotta meg. Ezt kedvező előjelnek tartotta: győzelmesen térhet vissza Athénba. Julius Caesar egyik csatája előtt hasonló álmot látott, és ezt az augurok a győzelem jeleként magyarázták. Az volt a felfogás, hogy az anya a szülőföldet személyesíti meg. A görög álmoskönyvek is kedvező előjelnek tartották, ha a politikában részt vevők vérfertőzésről álmodtak saját anyjukkal. A hős és az Istenanya egyesülése nemcsak bőséget biztosított az országnak, hanem elengedhetetlen feltétele volt a királyi hatalom, azaz az ország feletti uralom elnyerésének.
A letnicai rátétdísz nászjelenetét szintén így kell értelmeznünk. Muszaiosz mítoszának egyik mozzanata ugyancsak erre utal. A dalnok olyan büszke volt zenei képességeire, hogy még a múzsákat is versenyre merte hívni. A feltétel az volt, hogy ha legyőzik, elveszti szeme világát, de ha nyer, mindegyik múzsa az övé lesz. Így válhatik a zene birodalmának királyává. A múzsákkal (akiknek thrák eredetét sok kutató vitathatatlannak tartja) van kapcsolatban egy hasonló történet is. Eszerint, amikor vihar tört ki, Püréneusz thrák király fedele alá vette a múzsákat, majd meg akarta erőszakolni őket, mire elrepültek. Püréneusz utánuk ugrott a toronyból, de nem tudott repülni, és halálra zúzta magát.

A mitikus thrák hős, Téreusz dinasztikus házassága az athéni király, Pandión lányával, majd felesége lány testvérének megerőszakolása ugyancsak felfedi a thrákok politikai igényeit. Ebben a vonatkozásban térjünk vissza a fent idézett mondára Szithónról és Pallénéről. A versengés győztesét megillette a királyság és a hercegnő a kettő mindig együtt járt. De maga Palléné volt az, aki segített szíve választottjának, s ezért hajszálon múlt, hogy apja meg nem ölte.
Éjjel megjelent Aphrodité, hogy megmentse. Az istennő (az istenanya hiposztázisa ) beavatkozása nem véletlen, sőt Szithón halála után még az ország neve is Palléné lett. A hercegnő saját országát személyesítette meg, és így lett belőle a Nagy Istenanya egyik helyi változata. Jogait az is megnövelte, hogy anyja Mendeisz nimfa volt. Már láttuk, hogy a thrákiai nimfák szoros kapcsolatban álltak a Nagy Istennő kultuszával.

A Mendeisz név emlékeztet Bendiszre. Ne felejtsük el, hogy a thrák nyelvben a „b" és az „m" felcserélhető, s így jogosan tételezzük fel, hogy Délnyugat-Thrákia istenanyjáról van szó. Ez már azért sem meglepő, mivel Sztrabón szerint a szithónok az édón törzshöz tartoztak, és eredetileg a Sztrümón (Sztruma) partján éltek, így Palléné a Nagy Istennő lányának tekinthető; Kleitosz csak úgy lehetett az ország ura, hogy feleségül vette. Ez ismét mutatja a hierosz gamosz, a szent nász dinasztikus jelentőségét.
Jellemző azonban, hogy Palléné apja eleinte harcol a lánya kezére pályázók ellen, mint ahogy a mükénéi mitológiai hagyományban Oinomaosz is versenyez Hippodameia kérőivel. Természetesen a két királynak védenie kell hatalmát, mert a vők automatikusan a helyükre lépnek. S éppen ebben a politikai mechanizmusban rejlik a vérfertőzés oka: az apa, a fiú vagy a férfitestvér azért veszi el a lányát, az anyját, a nővérét, hogy örökölhesse a trónt. Ilyen megvilágításban tartalmaz a Szithónról és Pallénéről szóló mítosz utalást vérfertőzésre. Szithón kész arra, hogy megbüntesse lányát és annak választottját.

A Harpalükéről és Klümenoszról szóló thrák mítoszban ismét találkozunk az apai féltékenységgel. Az apa nemcsak szerette a lányát, hanem vele is élt, s amikor végül is feleségül adta Alasztórhoz, szekéren az ifjú pár után eredt, megölte a férjet, és visszavitte Harpalükét.
Jellemző, hogy lánya éppen úgy állt bosszút, mint Prokné és Philoméla: Klümenosznak a saját fiuk testéből készített ételt. Thrákiában még tiszta formában élt a hős és anyja vérfertőzésének politikai jelentése, amikor a görögöknél már rég feledésbe merült. Ez az aktus a hérósz mitikus életének elengedhetetlen mozzanata. A vitézi próba és a vérfertőzés egyenesen a trónra vezetett.

A thrák héroszokra vonatkozó ókori irodalom ellentmondásos hol királyoknak, hol főpapoknak és prófétáknak nevezik őket. Ez a kutatók között vitákra adott alkalmat. Legújabban a bolgár thrákológusok többségének az a nézete, hogy a mítoszok, mondák olyan sajátságos intézményt tükröznek, amelyben a királyi és a papi hatalom egyetlen személyben összpontosult. Homérosz Marónt Apollón papjának nevezte. Maróneia városa tőle kapta a nevét.
Amint már láttuk, Thrákiában a királyhérószok kiváltsága volt ez a fajta névadás így Marónnak nyilvánvalóan királynak kellett lennie. Végül Homérosz azt mondja, hogy Marón maga öntötte ki az édes bort. Ez is bizonyítja Marón király voltát. Az ókori elképzelések szerint ugyanis királyi jog és kötelesség a bor és az élelem szétosztása.
Marón királyi rangjának egy másik jele, hogy alattvalóinak vagy vendégeinek szolgálatait gazdag ajándékokkal viszonozta; így Odüsszeusznak több amphora isteni bort, sok aranyat és ezüstöt adott. A szentély, amelyben ez a főpap élt, egyben palota is volt. így tehát Marón a papkirály tipikus képviselőjeként jelenik meg.

A papkirályok közé kell sorolnunk Rhészoszt is, a Nyugati-Rhodopét benépesítő thrákok királyát. A legtalálóbban Philosztratosz mutatta be őt: „Lovakat tenyésztett, sok fegyvere volt, és szeretett vadászni." Az iráni Jimát is gazdag uralkodóként ábrázolták: „Sok földje és nagy gulyái voltak."
Gazdagság, mindegy, milyen formában, jellegzetes velejárója a hőskor királyainak; a gazdasági hatalom jelképe. A vadászat a királyok bátorságának döntő bizonysága, királyi előjog lett, a fegyverek pedig a társadalmi megkülönböztetés fontos jelei abban a távoli, nyugtalan korban.

Orpheusz a thrákiai „dionüszoszi dinasztiához" tartozott. Papi funkcióit annyira hangsúlyozták, hogy hajlamosak vagyunk elfeledni, hogy király is volt. Mint jós, ismerte a misztériumok titkos rítusait, és a halhatatlansághoz vezető úton irányította a lelkeket. Az ókori irodalom Zalmoxiszt, a geták héroszát ugyancsak főpapként mutatja be. Platón idézi a thrák vajákosokat, akik így szólnak róla: „Királyunk, aki egyben isten is." Jordanes pedig azt írja, hogy Zalmoxisz, aki, miként a legtöbb történetíró tanúsítja, egy csodálatos filozófiai felismerés birtokosa volt, Daciában, Thrákiában és Moesiában uralkodott.
A héroszt mindkét beszámoló papkirályként mutatja be. Hérodotosz ugyan nem nevezi királynak, Sztrabón pedig megtagadja tőle ezt a rangot: „Hazatérése után nagy tiszteletben állt a vezérek és a nép előtt mint jelenségek jósolója, s végül arra is rávette a királyt, hogy az uralkodásban társul vegye maga mellé, mert képes az istenek akaratát kinyilatkoztatni.
Először a náluk legnagyobb tiszteletben álló isten papjává lett, később pedig őt magát is istennek nyilvánították; ... a király pedig támogatta őt, mert látta, hogy az emberek sokkal jobban hallgatnak reá, mint azelőtt, azon hiszemben, hogy parancsait az istenek tanácsai szerint adja."

Az ókori geográfus határozottan elkülöníti a főpap Zalmoxiszt a királytól. Ez a monda talán az új intézmény, a papkirályság létrejöttéről számol be, amely eleinte az uralomban két azonos hatalmú személy felelősségén nyugodott. Ez azonban kétségbe vonható, mert amikor Zalmoxiszt isteni rangra emelték, visszavonult, s barlangjához senki sem közelíthetett. Ott élt, és csak a királlyal és kíséretével érintkezett. Visszavonulása a barlangba halálát és anthrópodaimónná válását jelképezte. Zalmoxisz halála után a király átvette a főpapi funkciókat, és csak ő részesedhetett a hérósz prófétikus tanácsaiban. Zalmoxisz története tehát a királyi hatalom ideológiai indoklása.
Zalmoxiszt és Orpheuszt anthrópodaimónoknak tartották, akik a papkirályokkal közölték jóslataikat. Ez az intézmény minden valószínűség szerint a két nagy thrák kulturális újítónak köszönhette létét. Orpheusz és Zalmoxisz legendás életének ezzel a mozzanatával érdekes párhuzamot találunk a Minósz krétai királyról szóló ősi mítoszban. Minósz minden kilencedik évben felment egy hegy csúcsára, hogy meghallgassa királyi atyja, Zeusz tanácsait.

Ezekben az elbeszélésekben bizonyára ott vannak az ősi királyi rituálék nyomai. A magányba vonulás, tehát az időleges eltűnés az uralkodó hatalmának felújítását szolgálja egy bizonyos idő eltelte után, miután közvetlen kapcsolatot teremtett az istennel. Ugyanilyen aspektusból lehet értelmezni Hérodotosz leírását a geták Zalmoxiszhoz induló küldötteiről. Lehet, hogy korábban ezt a funkciót a királynak kellett betöltenie.
Később azonban már csak helyettest választanak erre a célra, talán az arisztokrácia köréből. Az időtartam itt is szigorúan meg van határozva: öt év. A király helyettesítőjével hettita szövegekben is találkozunk. Eszerint egy gonosztevőt egy napra királyi ruhába öltöztettek, majd a király helyett feláldozták. Ezután a király újabb hatalmi jelvényeket kapott, és újra kezdte az uralkodást. A bolgár földre vonatkozó későbbi forrásokban is szó van hasonló rituáléról. Ezt a geta szokás maradványaként is értelmezhetjük.


Forrás: Alekszander Fol Ivan Morazov Thrákia és a Thrákok