„Állítólag már a XII táblás törvények (XII. tab. 8, 27) megadták a lehetőséget arra, hogy bizonyos, talán vallási jellegű testületek (sodalitates) a törvénnyel ellentétben nem álló alapszabályt dolgozzanak ki.”

A személyegyesülések történetében az első lépés az volt, hogy egyes köztestületek, úgymint a városok (municipia, coloniae, civitates), községek (fora, conciliabula, pagi), és az alsóbb tisztviselők testületei (decuriae) autonómiájuknak köszönhetően önálló jogalanyként jelentek meg a ius publicumban. Ez azt jelentette, hogy gazdasági önállósággal rendelkeztek, ami viszont azt takarta, hogy saját vagyonuk volt. Mivel azonban önálló vagyonuk volt a ius privatum hatálya alá tartoztak, így ennek mintájára a klasszikus római jog korában az egyesületek (collegia) – aminek addig csak a városok számítottak – a magánszemélyekhez hasonló jogképességi állapotba kerültek.
Majd a köztársaság idején az egyre sokasodó testületek vagy egyesületek (főként vállalkozók, magistratusok segédszemélyzete) a municipiumokhoz hasonló jogokat kaptak. „Perben állhattak, saját vagyonuk keretében pedig képviselőik útján szerződéseket is köthettek.” Magánjogi képességük azonban csak lassan, a köztársaság korában alakult ki.

A köztársaság alatt nem kellett engedély testületalapításhoz. Mindösszesen annyi volt szükséges, hogy legalább három tagja legyen, és alapszabálya nem állhatott ellentétben a hatályos törvényekkel, azaz csak engedélyezett céllal alakulhattak. Augustus azonban i.e. 21-ben törvényt (lex Julia de collegiis) hozott arról, hogy olyan egyesületek létrehozásához, amelyek taggyűlés összehívását igényelték, a senatus engedélye kell. Maga a császár is megakadályozhatta a testületek létrejöttét, ha azt veszélyesnek találta az államhatalomra nézve.
Vélhetően a testület alapszabálya rögzítette a ki és belépését, a tagok jogait és kötelezettségeit. Mivel a testület magánszemélynek számított, jogai és kötelezettségei is lehettek, ám a testület jogai vagy kötelezettségei nem illették a tagjait, és fordítva: a testületet alkotó egyének jogai és kötelezettségei nem illeték a testületet. Peres ügyekben mindig képviselők jártak el a testület helyett.
Marcus Aurelius és Lucius Verus uralkodása idején rendeletet hoztak arról, hogy senki sem lehet törvényesen több egyesületnek vagy testületnek a tagja (Digesta 47, 22, 1. 2),a valaki több testületben is tag volt, az egyik kivételével a másikból vagy a többiből ki kellett lépnie.

A testületek vagy egyesületek akkor szűntek meg, ha a császár vagy az uralkodó feloszlatta, vagy célja meghiúsult. Vagy tagjai száma három alá esett, bár egyesek szerint mindaddig létezett, amíg legalább egy tagja volt. Illetőleg maguk a tagok is kimondhatták a testület feloszlatását.