Dunaújváros és a régi Pentele falu között, az Öreghegy fennsíkján állt Intercisa tábora. A tábortól délre telepedtek meg a katonák hozzátartozói, egy-két iparos és boltos. Még délebbre volt a temető. Olyan volt, mint az aquincumi tábor kicsinyített mása. Míg Aquincumban hatezer legionárius szolgált, s a tábor ennek megfelelően nagy volt, itt csak ezer katona volt a táborban és ennek megfelelően kisebb a tábor, a körülötte elterülő polgári telep és a temető is.
Ami teljesen hiányzott Intercisában, az a municipium: itt sohasem volt városi rangú telep; a tábor mellé letelepedett lakosság a hadsereg földjét használta s ezért nem is volt önkormányzata. Azt azonban már nem állíthatjuk, hogy minden szegényesebb is lett volna Aquincumhoz képest. A II. század vége felé és a III. század elején Intercisa határozottan gazdag településnek számít. De hogy ezt megértsük, előbb pillantsunk át a Duna túlsó partjára, ahol a lovas jazigok tanyáznak.

A jazigok valamikor az I. század elején vándoroltak be az Alföldre. Lehet, hogy bevándorlásukat a római külpolitika is támogatta azért, hogy az erdélyi dákok és a római birodalom között ütközőállam jöjjön létre. A jazigok sokáig békében éltek Rómával, az első összecsapás csak az I. század végén következett be. Ekkor hoztak legiót Aquincumba. Azután megint majdnem egy évszázad telt el, mialatt a jazigok csak itt-ott próbálkoztak kisebb portyákkal, betörésekkel.
Annál nagyobb elszántsággal vetették magukat a 167-ben kitört, tizenhárom évig tartó nagy dunai háborúba, amikor Róma minden Duna menti szomszédja szövetkezett a birodalom ellen. A íjász és könnyűlovas jazigok legyűrése nem volt könnyű feladat. A hadi tapasztalatok arra késztették a római hadvezetést, hogy a jazigokkal szemben velük rokon harcmodorú csapatokat állítsanak fel a határon. Ilyen meggondolásból hoztak ide egy ezer lovasból álló íjászcsapatot, amelyet a szíriai Hemesa (Horns) város körzetében soroztak. Még arra is ügyeltek, hogy a csapat további kiegészítése is folyamatosan Szíriából történjék.

Az intercisai tábor környékén ezért a II-III. század fordulóján több szír szót hallhattunk volna, mint latint vagy a bennszülött lakosság kelta és illír beszédét. A szír íjászok magukkal hozták családjukat, akiket viszont szír kereskedők követtek. Híresek voltak a szír kereskedők a birodalomban, ha nem is szerették őket. Sok szólásmondás keringett a szírek ravaszságáról, kétes tisztességű üzleteiről, de annyit már akkor is elismertek, hogy értettek a kereskedelem megszervezéséhez. Néhány pannoniai várost szinte elözönlöttek a szírek a III. század elején; sőt a városi tanács legtekintélyesebb tagjai szintén szírek voltak Aquincumban és Brigetióban is.
Ez meglátszott Intercisa gazdagságán is. Míg a segédcsapatok limes-menti táborai körül a II. században csak igen szegényes települések alakultak ki vályogházakkal, félig a földbe vájt, félig a föld felett épült gerendakunyhókkal, addig a szírek közismert kényelem- és pompaszeretete hamar életre hívott egy hypocaustumos kőházakból álló települést. Még á temetőben is meglátszott az élők gazdagsága és fényűzése.
A határmenti táborok temetőiben ugyanis csak egy-két sírkő állott, nagyobb síremlék pedig ritkaságszámba ment. Nem így Intercisában, ahol díszes síremlékek és egyszerűbb sírkövek százai álltak a temetőben. Sok síremléken mozgalmas mitológiai jelenetek voltak kifaragva, nem ment ritkaságszámba a kőkoporsó, szarkofág sem.

A szarkofágba való temetkezés is új szokás volt a III. század elején. A római uralom első két százada folyamán, mint csaknem mindenütt a birodalomban, Pannoniában is a halottak elégetése volt szokásban. A III. század elején még mindig a halottégetés volt a gyakoribb, de már sokan temetkeztek koporsóba, és nem lehetetlen, hogy épp a szírek honosították meg Pannoniában ezt a temetkezési módot.

Amikor a szírek Intercisában állomásoztak, a tábor már kőfalakkal erődített, tornyos erődítmény. Nem mindig volt ez így; a szír íjászok elődei még látták Intercisában a facölöpökből épített, gyeptéglákból rakott tábort, amelyet csak Hadrianus császár korában építettek át kőfalas erőddé. Nem véletlen, hogy Hadrianus korában került erre sor. E különös császár elődje, Traianus volt a római történelem utolsó nagy hódítója.
Meghódította Daciát, Mesopotamiát és Arabiát. Hadrianus mindezeket fel akarta adni, mert a hódítás mérlege nem volt kedvező. Többe került az új tartomány megtartása, mint amennyit jövedelmezett. Néhány provinciát csakugyan fel is adott Hadrianus, ezzel egyidőben pedig átalakította a határvédelmet. A reform a védekező politika következetes alkalmazását mutatja: a hadsereg a határ mentén állt fel, állandó táborokban állomásozik, a táborok kőből, nem pedig a régi menettáborok könnyebb építkezési módja szerint, fapalánkból épültek. Puszta falaikkal is azt hirdették, hogy megépült a birodalom végleges határa, a római világ egyszer s mindenkorra ezekkel a táborokkal veszi körül magát.

Helyes volt-e ez a védelmi elgondolás, ez vitatható. Ma úgy látjuk, hogy a hadsereg szétszórása a határ mentén nem volt sikeres megoldás. Nagyobb támadás esetén nehéz volt a sereget egy helyre összpontosítani, az ellenséges támadások ezért igen gyakran mélyen behatoltak a birodalom belső tartományaiba, sőt Itáliába is. Már a következő évszázadban több reformmal változtattak ezen a védelmi rendszeren; például úgy, hogy a birodalom belsejében mozgó seregeket összpontosítottak. Mivel ezt a sereget a határokról vonták el, a határ védelme még jobban gyengült.
Ahogy azonban a császárok nem tudták a birodalom védelmét - sok más kérdéssel együtt - gyökeresen megoldani, mi sem fogjuk most a római birodalom bukásának problémájára megadni a választ. De látogassuk meg Sopianaet, amely a hanyatló római világ egyik kis tartományi székhelye volt és nézzünk körül, miképpen változott meg az élet a római uralom végére.



Mócsy András