A nyári napfordulón rendezett gellérthegyi ünnep sacralis történéseiről csak áttételes információkkal rendelkezünk, ezek a következők:

A helyszín az aquincumi táborvárostól légvonalban 5, a polgárvárostól kb. 8 km távolságra van. Az első távolságadat kb. 2 leugának felel meg, azaz mind a castrum középpontjából, mind a hegyen lévő kultuszközpontból megszerkeszthető 1-1 leugányi kör sugara összegének. A hegy teteje a Duna szintje fölött 140 m magas, az oda vezető út, a nagy barlang érintésével, szerpentinező, meredeken emelkedő. Ezt azért kell megemlítenünk, mert ezekből az adatokból egyértelműen következik, hogy a két városból érkezők számára, az oda- vissza utat, pihenőket, kultuszcselekményeket számításba véve, az ünnep legkevesebb egy egész napot vett igénybe. A nagyon valószínű éjszakai virrasztást, tűz-szertartást is figyelembe véve, az ünnep legfontosabb mozzanata legkevesebb két napos kellett, hogy legyen.
Ehhez járultak az előkészítő és utómunkálatok, mint az oda vezető utak rendbetétele, feldíszítése, az oltárok, szobrok megtisztítása, festése, az újonnan felállítandó oltárkő kifaragása, szállítása, felállítása, a szent liget parkosítása, ápolása, növények telepítése, gondozása, a források, a barlang(ok) tisztán tartása, díszítése, a személyzet és az ünneplők étkeztetése, higiénés és orvosi ellátása, a sacralis cselekményeket kísérő sokadalom szervezése, a rendfenntartás, az árusok adóztatása, stb., stb.
Mindez azt jelenti, hogy maga az ünnep több napra terjedt ki és, hogy a Szent hegynek gyakorlatilag egész éven át „üzemelő", jelentős személyzete, infrastruktúrája, technikai és gazdasági apparátusa kellett, hogy legyen. Minden bizonnyal őket kell látnunk ama templensesben, akiknek üdvéért a székesfehérvári Királyi Bazilika falaiba beépített, s alighanem a Gellérthegyről elhurcolt I.o.m. Teutanus feliratot ajánlották.

Az oltárokat állító személyek társadalmi pozíciója nagyon egyértelmű: a colonia Aquincensium duumvirjei voltak, köztük több is az ordo equester tagja. Az egyéb tisztségek feltüntetése nem mutat különösebb hangsúlyokat, a két ízben is említett augur-pozíció minden bizonnyal összefügg a Mons Teutanus szikláin végzett madár-megfigyeléssel és jóslással. Hasonló tevékenységre a Pfaffenberg Duna felé néző szikla-kiugrásai is ideális lehetőséget teremtettek.
Az augurok szerepével kapcsolatosan emlékeztetnünk kell arra a savariai oltárra, amely jellegzetesen a kelta őslakossághoz kötődő istenek társaságában - a dii Augu- rales-t említi, és arra a „nagy történelem"-ben is jelentős szerepre, amelyet ez az isten-csoport a pannoniai lakosság és katonaság vallási életében játszott. Nem hallgathatjuk el, hogy a dii Augurales kultuszának előzményeit kutatva néhány éve a Savaria közelében fekvő Kőszegi hegység nagy szikláinak (Kalaposkő, Széleskő, Írottkő) vaskori kultikus szerepére savariai hívtuk fel a figyelmet.

A gellérthegyi templenses, és a nyilván jós-papi funkciójukat gyakorló augurok analógiáját a Pfaffenbergen azok a magistri montis jelentik, akiknek tevékenysége csakis a Car- nuntum melletti Szent-hegy apparátusának egész éven át történő működtetése lehetett. Egy további pannoniai párhuzamos a brigetioi col(legium) mont/anorum, - is léte jelent. Az e feliraton említett istenség és hegy azonosítása csak feltételesen lehetséges.

Az ünnep lefolyását természetesen nem tudjuk rekonstruálni. De abból a tényből, hogy a szertartás csúcspontját a két duumvir áldozata jelentette, az következik, hogy a városból a hegyre tartó menetben a municipium, ill. colonia Aquincensium és a civitas Eraviscorum valamennyi tisztségviselője, valamennyi kiérdemesült tisztségviselője, a tisztségekre a közeli jövőben pályázni szándékozók sora, azaz a teljes ordo decurionum, a teljes Augustalis-testület, a collegiumok vezetői és tagsága, tehát a város valamennyi tehetős, ambiciózus polgára jelen volt. Miattuk, a várossal fenntartott gazdasági, társadalmi, családi kapcsolatok miatt - meg persze az ünnep fénye, malasztja miatt - ott voltak a városi és territoriumi parasztok, kétkezi munkások, iparosok, libertusok, rabszolgák. Az ünnep öröme, a vele járó eszem- iszom odavonzotta a szegényeket, a tágabb környék csavargóit, mutatványosait; azaz a város és a territorium apraja-nagyja részt vett az esztendő minden bizonnyal legjelentősebb ünnepén.
A duumvirek a császár és a civitas üdvéért szentelték feliratukat. A Székesfehérvárra került oltárt a kultuszközpont személyzete üdvéért állították. A korábban már említett, Silvanus Magnusnak szentelt oltárt állíttatója, Cl(audius) Maximianus egyszerűen pro sa(lute) fili(i) ajánlotta, a megszokott v.s.l.m. formula elé, azonban nyomatékkal írta oda: quod vove- rat. A votum tényének eme kétszeres, nyomatékos hangsúlyozása mintha arra utalna: a fogadalom tétele és beváltása között hosszabb idő, talán egy-két év telt el. Ez alatt az idő alatt történt meg a kért jótétemény (pl. meggyógyult egy beteg gyermek), és a fogadalmát teljesítő apa, az ünnep dátumának feltüntetésével - tehát az ünnep erejének, szentségének hangsúlyozásával - tett eleget vállalt religiosus kötelezettségének.

A császár és a közösség üdvéért és sérthetetlenségéért tett fogadalomtól a beteg gyermek gyógyulásáért mondott köszönetig terjedő ív azt mutatja, hogy a június 11-i Mons Teutanus-i ünnep azt jelentette Aquincum és a civitas Eraviscorum polgárai és minden lakója számára, amit KERÉNYI KÁROLY 1938-ban így fogalmazott meg: „Az ünnep-érzés mint az ember világának valósága [...] annyit jelent hogy az ember képes ritmikusan visszatérő időközökben nyitott szeművé válni, és ebben az állapotában azokkal a magasabb valóságokkal, amelyeken egész létezése alapszik, közvetlenül szembetalálkozni

Utaltunk már rá, hogy az ünnep bizonyára több napon át tartott. Az ethnológiai irodalom megegyezik abban, hogy a nyári napforduló ünneplése az európai régiségben több napon, akár egész hónapon át tartó ciklikus ünnepsorozat volt, amit látványos közösségi rítusok, tűzugrás, körtánc, felvonulás, dramatikus játékok tettek sokszínű kavalkáddá.
Az egy hónapos időtartamot nyilvánvalóan az ünnep csillagászati vonatkozása indokolta: a napéjegyenlőség napjához képest meg kellett várni, amíg a Nap, látszólagos égi útján, a soron következő állatövi csillagképbe lép. Semmiképpen nem bizonyítható, de felvethető, hogy a jól ismert, július 28-ra keltezett aquincumi felirat, amelynek állítója azt az ünnepi eseményt örökíti meg, hogy ő volt az, aki V KAL AUGUST „duxit collegium in ambulativis", eme hosszan elhúzódó nyárünnepi ciklus záróeseményére vonatkozik.

Szólnunk kell még egy mozzanatról! A nyári napforduló ünnepe értelemszerűen a fény, a fényt árasztó, mindent megtisztító tűz ünnepe is. Az esztendő legrövidebb - és ezért legvilágosabb - éjszakája minden korban és minden népnél különleges eseménynek számított. Tűzzel, a tűz megszentelésével, fénnyel ünnepelték. Az egész éjszaka égő fény az ókor technikai feltételei mellett költséges, munkát, törődést igénylő ünnepi esemény volt. Ezért lehetett érdemes a 233. júniusában keltezett feliraton megörökíteni, hogy aznap éjjel fényben úszott a hegy és a város: az ünneplő Aquincum valóban colonia splendidissima volt!

Az ünnep nagy eseményei mellett nyilvánvalóan nagyszámú mellékes mozzanat is lezajlott. Ezek megismerését a ma rendelkezésre álló források alapján nem is remélhetjük. Utalunk rá viszont, hogy a nyár közepi ünnepnek ősidőktől fogva kísérő rítusa volt a tüzes kerék gurítása. Erre, mindkét Duna-parti hegy helyzete ideálisan alkalmas volt. Tény, hogy egész Pannoniából jól ismert a kelta „kerekes isten" (Taranis) alakja, Aquincumi példáját is idézhetjük.

Az ünneptől elszakíthatatlan szerelmi varázslásra, fiatalok párosítására utaló jelek közül érdemes megemlíteni az ún. gellérthegyi igaveretet, amely - germaniai analógia alapján - a hegyen gyakorolt anyaistennő-kultuszhoz kapcsolódott. Ide vonható a Gellérthegyről származó nagyméretű M(agna) D(eum) M(ater) felirat is, amely formaadása alapján akár egy templom építési-alapítási táblája is lehetne, a hegy azonban, mint lelőhely, talán inkább egy Kybelének szentelt barlangnak adhatott otthont. Ez a lehetőség megerősíti NAGY TIBOR 1942-es sejtését, miszerint a Gellérthegy a római korban az eraviscus törzs „Mons Vaticanus”- a lehetett. A tábla felszínének nagyobbik részén pedig talán azért nincs bevésett, végleges felirat, mert ezt a felületet minden évben új, - az abban az esztendőben aktuális - párok felfestett neveivel töltötték meg.

Nyilvánvalóan nem találjuk nyomát a természeti tárgyak, a "környezet" kultuszának, jóllehet a nyári tűzünnepnek mindenütt szerves része volt a sziklák, fák, virágzó gyógynövények kultikus vagy liturgikus felhasználása. Utalásképpen érdemes megemlíteni, hogy a Gellérthegy sziklagyepe nyilvánvalóan ideális termőhelye volt a Verbena officinalis-nak (vasfű), amely a kelta hitvilág különleges szerepű gyógyfüve volt, és amely - nyárközepi virágzása miatt - kiemelt szerepet játszott a nyári napfordulóhoz kapcsolódó szertartásokban. Ugyanígy nem hagyott érzékelhető nyomot az állatok termékenységét elősegítő közösségi rítus sem, jóllehet, bizonyosak lehetünk benne, hogy a fejlett állattartással rendelkező eraviscusok gyakorolták azt. Az adatok hiányát csak kismértékben csökkenti, hogy az imént említett kultikus tárgyként is felfogható bronz igaveret ilyen összefüggésben is jól értelmezhető lehet.

A tűz és a füst tisztító, gyógyító hatásához fűződő, szerteágazó hiedelmek is részei kellett, hogy legyenek a június 11-i ünnepnek, mindkét tartományi székhelyen. A nyári éjszaka tűzfényei és a Duna-partján végighúzódó füstcsíkok, az egész évre kiható megtisztulás, a lustratio, az incolumitas megőrzése élményét adta a két törzsi civitas és a két római város lakóinak; hogy az a nap „az fény, az ünnep, az vigasság legyen”. (SHAKESPEARE: Szentivánéji álom I, 19.)



Tóth István