A római Pannónia kereszténységének története nem korlátozódik a provincia határai közé. Nem zárhatjuk ki ugyanis belőle azokat a keresztényeket, akik az idők viszontagságai vagy egyéb okok folytán nem itt élték le életüket, azonban mégis hazánk földjéhez kapcsolják őket származásuk és első emlékeik vagy pedig későbben kerültek szorosabb vonatkozásba Pannóniával.
Az alábbiakban természetesen nem törekszünk teljességre, hiszen pl. az archeologiai anyagot külön feldolgozásban fogjuk tárgyalni. (Néhány idevágó emléket a Kath. Szemle 1929. évfolyamában már érintettünk is.) Nem kerülhet itt tárgyalásra a Szent Anasztáziára vonatkozó hagyományok és legendák ügye sem, mely már annyiszor szerepelt irodalmi vitákban. És nem térhetünk ki sem Amantius joviai püspök történetére, amely pedig Pannónia közvetlen szomszédságában, tehát hasonló viszony között rendkívül érdekes analógiákkal szolgál a hazai föld kereszténységének negyedik századi történetéhez, sem Mandronius carnuntumi püspök táblájára, mely az archaeologia körébe tartozik, sem Szent Szeverin életrajzára, jóllehet a népvándorlás korának kulturális és vallási életéről rendkívül bőséges adatokkal és jellemzően érdekes vonásokkal szolgál.

Föltétlenül bizonyos az is, hogy azok közül a keresztények közül, akik Pannóniából kerültek Európa más országaiba, vagy hosszabb-rövidebb időt hazánk földjén is töltöttek, nem soknak ismerjük a nevét, még kevesebben vannak olyanok, akik hírnévre jutottak. Föl kell tennünk, hogy legtöbbjük az élet szürkeségében egészen eltűnt, kereszténységük nemcsak föl nem tűnt, hanem erkölcsi életük is a középszerűségen maradt.
Annál inkább hálásak lehetünk az isteni Gondviselésnek, hogy pannóniai keresztény őseink közül nem egyet életszentségre emelt, olyan egyéniségekké formálta őket, akik az Egyház belső életében és a keresztény kultúra munkálásában halhatatlan nevet szereztek maguknak. Ilyenek pl. Lérinsi Szent Antal remete (Antonius monachus, Lirinensis), Szent Leonianus, ide sorolhatjuk Szent Proculust is és nem feledkezhetünk meg - akiket első helyen kellett volna említenünk - a két Szent Mártonról, a franciaországi (galliai) Tours és a spanyolországi (hispaniai) Braga (Bracara) nagynevű püspökeiről.

Időrendben is, hírnévben is kétségtelenül toursi Szent Márton az első közöttük. Eddigi ismereteink szerint 316 végén vagy 317 elején született Pannóniában, Sabariában. (Ezen sokan Szombathelyt értik, mások egy Pannonhalma közelében lévő római községet, melynek Sabaria Sicca volt a neve.) Szülei pogányok voltak, atyja katonatiszt, aki katonai szolgálatának jutalmául Ticinum (Pavia) közelében birtokot kapott. Szent Márton tehát itt töltötte gyermekéveinek egy részét, tízéves korában itt jelentkezett katechumennak (hittanulónak), de megkeresztelésére még nem került sor. Atyja, katonatiszti állásából folyó kötelezettsége szerint, fiát tizenöt esztendős korában fölvétette a katonasághoz.

Szent Márton ismerte az akkori katonák jórészének durva, erkölcsösnek alig mondható életmódját s ezért csak kényszerből lett katona, helyesebben hadapródnak mondható scholaris. Körülbelül tizenkilenc éves korában katonává avatták, aki mint lovas vitéz Galliában őrjáró szolgálatot teljesített. Volt szolgája is, de ennek szolgálatait ritkán vette igénybe, inkább ő segített neki levetni saruját, megmosta lábát; társaival szemben előzékeny, szolgálatkész volt, úgyhogy mindnyájan megkedvelték. Amiens városának kapuja előtt egy didergő koldusnak köpenye felét is odaadta. Ekkor történt, hogy éjjel az Úr Jézus megjelent neki abban a köpenyben, melyet a koldusnak adott és angyalainak így szólt: «Márton öltöztetett engem ebbe a köpenybe, mikor még csak katechumen».
Nem sokkal ezután, huszonkét éves korában, megkeresztelkedett és most már annál inkább iparkodott szabadulnia katonaságtól. Tribunusa, aki igen becsülte, maga is hajlandó volt szolgálata végén vele menni, hogy egészen Istennek szenteljék magukat. Amikor Constancius császár a frankok ellen indult, ütközet előtt katonáinak ajándékokat osztogatott, szentünk a katonaságtól való elbocsátását kérte. A császár erre felindult, mert a kérést gyávaságnak vette, de Szent Márton kijelentette, hogy ő fegyvertelenül is kész kiállani a frankok ellen. Az ellenség azonban az éj folyamán hirtelen elvonult, Szent Márton pedig megkapta elbocsátását.
Most már Istennek szentelhette életét. Tanácsért, útbaigazításért Szent Hilariushoz, Pictavium (Poitiers) püspökéhez fordult, aki atyai jó barátja lett és később exorcistává szentelte. (Magasabb rendet Szent Márton nem fogadott el.)

Mikor atyja visszatért Pannóniába, Szent Márton nemsokára útnak indult hazafelé. Útközben az Alpokban rablók támadták meg, de Szent Mártonnak nem esett baja, sőt megtérítette az egyik rablót. Hazaérve anyját is megnyerte a kereszténységnek, de az ariánusok bántalmazták és kiűzték a városból. Újra útnak indult Milanóba, majd pedig egy pappal Gallinaria szigetére (feleúton Nizza és Genua között), ahol remete-életet éltek. Mikor azonban arról értesült, hogy Szent Hilarius visszatért a száműzetésből, melyet az ariánusok miatt szenvedett, fölkereste mentorát. Az ő tanácsai szerint kezdette meg remete-életét Ligugé környékén, nem messze Pictaviumtól.
Az ő kis cellája közelében más remeték is építettek maguknak egy-egy kunyhót, mások barlangokban húzták meg. magukat. Így félig-meddig szerzetes-testület alakult ki, melynek Szent Márton lett a feje, akit ekkor pappá szenteltek. A kis telep nemcsak istentisztelettel, elmélkedéssel foglakozott, hanem hitterjesztéssel, papneveléssel is és így Szent Márton mindenfelé új egyházközségeket tudott alapítani a pogányok között. Híre, neve egyre nőtt.

Szent Márton nem sokáig maradt itt. 371-ben Tours püspökévé választották, de a szerzetes-élettel ekkor sem hagyott föl. Tourstól nem messze új szerzetes-telepet létesített, Marmoutierben, majd Gallia egyéb részeiben, úgyhogy temetésén, a hagyomány szerint, mintegy kétezer szerzetes vett részt.
A szenteket (köztük Szent Patrikot, Irország. apostolát) nevelő telep papokat, hitterjesztőket nagy számmal adott az Egyháznak, de az apostoli munka legbuzgóbb munkása maga Szent Márton volt. Fáradhatatlan volt apostoli körutjaiban, a prédikálásban, a jócselekedetek gyakorlásában. A pogány szentélyek helyén keresztény templomokat épített s egyik legbuzgóbb terjesztője volt a szentek és ereklyéik tiszteletének. Viszont kérlelhetetlenül járt el az álnoksággal szemben és nem tűrte, hogy illetéktelenül, sőt bűnös emberek sírjainál szenteknek kijáró kultusz fejlődjék ki.

Szerény magaviselete mélységes alázatosságból fakadt. Egyszerű, szegényes ruhában járt, békén elviselte, ha méltatlanság érte, sőt ütlegekben részesült. Szeretettel viseltetett mindenki iránt; még ha bántotta, rágalmazta is őt; követve az Úr Jézus példáját, különös szeretettel volt a bűnösök iránt és azt hirdette, hogy az Isten még a gonosz léleknek is megbocsátana, ha meg tudna térni és bűnbánatot tartana.
A szegények, ártatlanul üldözöttek érdekében elment a hatalmasokhoz, a helytartókhoz, magához a császárhoz is, Maximushoz, illetve Valentinianushoz és bátran, határozottan védelmükre kelt. Példájával tanításával, munkásságával nemcsak egyházmegyéjének, hanem egész Galliának igazi apostola volt.
397-ben halt meg november 8-án. Mikor tanítványai látták, hogy ütött a válás órája, siránkozni kezdtek «Miért hagysz el minket, jó atyánk? Nem látod, hogy ragadozó farkasok vetik magukat nyájadra? Ha te nem lész pásztoruk, ki védi meg őket?»

Szent Márton szép imádsággal felelt: «Uram, ha népednek még szüksége van rám, én nem vonakodom a munkától. Legyen meg a Te akaratod... Ha pedig hajlott koromat megkíméled ettől a kemény megpróbáltatástól, jó az nekem, Uram, akkor is áldom a Te szent akaratodat. Ezeket pedig, akikért aggódom, Te magad vedd oltalmad alá». Szegényen halt meg, de érdemekkel, csodákkal gazdag élet után.

Nem csoda, hogy tisztelete mindenütt elterjedt, ahol katholikusok éltek. Rómában nem sokkal halála után már templomot szenteltek emlékezetére. Szent Benedek Monte Cassino építésekor az ő nevének épít templomot s hazánkban is a magyar kereszténység megalapítása elválaszthatatlan Szent Márton nevétől. «Pannónia szent hegyén» Pannónia szent szülöttének ajánlják a hithirdető bencések főmonostorát és Szent Márton zászlaja alatt vonul Szent István hada Koppány ellen, hogy megvívja a zsenge magyar kereszténység diadalmas döntő csatáját.
Ha más nem volna is, Szent Márton apostoli egyénisége egymagában is olyan nemzeti értékünk, mely kézzelfoghatólag szemlélteti, mit jelent a ma magyarjának a római Pannónia, a ma keresztény hívőjének ezerhatszáz esztendővel ezelőtt élt őskeresztény eleink tisztelete. És Szent Márton nem áll egyedül.
Szent Leonianus neve sem egészen ismeretlen Magyarországon. A szombathelyi egyházmegye különösebben is megemlékezik róla, mint az egykori Sabaria szülöttéről. A franciaországi Vienneben, régi kolostorának templomában volt epitáfiuma, mely följegyezte származását Hic vir sanctitate conspicuus in hac urbe Viennensi abbas exstitit, Sabaria Pannoniae ortus. Vagyis magyarul: E férfiú a pannóniai Sabaria szülötte, ki életszentségével kitűnt, apát volt ebben a városban, Vienneben.

Amit élettörténetéből tudunk, ugyancsak változatos. Szülőföldjén, Pannóniában, az ötödik század a folytonos harcok, barbár betörések korszaka, mikor a tartomány birtoklásában egymást váltogatják a rómaiak, húnok és különféle germán népek. Ilyen viszonyok között nem csoda, hogy egyik barbár támadás alkalmával keleti gótok, burgundok vagy egyéb germán csoportok Leonianust fogolyként Galliába hurcolták. Mabillon a barbár betörés idejét 487-re teszi, tehát a nyugatrómai császárság megdöntése (476) táján bekövetkező zavaros időkre. Ha föltesszük; hogy Leonianus fogságba kerülése idején nem volt már gyermek, megközelítő dátumnak mindenesetre elfogadhatjuk. Ezért nem gondolhatunk Attila galliai hadjáratára (451), amit különben az életrajzi adatok szövegezése (a barbaris captivatus, in Gallias captivum abductum) is kizár. Viszont aligha lehetne igazolni azt az állítást, hogy Szent Szeverinnek, Noricum nagyhírű apostolának «kétségtelenül» tanítványa lett volna.
Miként szabadult meg a fogságból, mikor nyerte vissza szabadságát: egyáltalán nem tudjuk. Egyszer csak azt halljuk, hogy Augustodunumban (Autun) éldegél, mint igazi aszkéta, magányos cellácskában. De már nem ismerjük pontosan remeteségének helyét, sem azt, hogy milyen körülmények között és mikor költözött át Viennebe.
Életszentségének híre csakhamar széles körben ismertté tette a nevét. Tanítványok gyűltek köréje azzal a kéréssel, hogy legyen vezetőjük a lelki életben. Ezek számára monostorokat alapított, melyek között legismertebb a Szent Péterről nevezett viennei kolostor lett. Ezt az ő közreműködésével Ansemundus germán származású főnök és felesége, Ansleubana, már mint szenátor-rendű viennei nemesek alapították. A monostor alapítóleveléből kitűnik; hogy a férfikolostoron kívül Vienneben női zárdát is alapítottak, mert leányuknak, Remilának, más néven Eugéniának meghagyták, hogy a ráhagyományozott vagyon egy részéből templomot építsen annak a női zárdának, amelyben az említett germán főnök testvére, Eubona volt az apátnő és amelyben gyermekkorában Remila is nevelkedett. Mindenesetre érdekes adat a nőnevelés történetéhez a VI. század első tizedeiben, talán 520-ban, mikor ez az alapítás történt.

Mindkét kolostornak Leonianus volt a lelki vezetője, apátja. Szigorú önmegtagadásban töltötte napjait több mint negyven éven át; elvonulva az emberektől, de szívesen segítve őket «tudásának szavával», mikor tanácsot kértek tőle «az üdvösségre vonatkozó dolgokban». Így sokan ismerték, sokan megsiratták, mikor meghalt. Halálának évét nem tudjuk, valószínűleg 540 körül lehetett. Emlékünnepe, tehát halálának napja, november 16-ra esik. Mabillon vele kapcsolatban megemlíti Szent Szeverint is, aki «Keletről Pannóniába jött». Hasonlóan a bollandisták Szentek Élete is, de partibus orientist említ.
A Kelet valószínűleg úgy értendő, hogy Afrikából nem közvetlenül jött Pannónia és Noricum (nagyjából a mai kis Ausztria) határára, úgyhogy «Noricum apostolát» félig-meddig és egy kis túlzással pannóniainak is mondhatnók. Hatása-éppen az Attila halálát követő zavaros, szomorú években - bizonyára kiterjedt hazánk területére is, tanítványainak egy része bizonnyal innen került ki. Azonban éppen e körülmény miatt életrajzának máskülönben rendkívül érdekes adatai kívül esnek e dolgozat keretén; különben is sokkal inkább ismertek, mint az itt tárgyalt szentekre vonatkozó följegyzések és emlékek:
Szent Szeverin pannóniai tanítványai közül egyet ismerünk, akivel különösebben kell is foglalkoznunk. Ez Antonius monachus, másként Antonius Lirinensis, akinek majdnem egykorú életrajza is ránk maradt. Ennodius ticinumi (páviai) püspök (474-521), a híres Boéthus rokona, egyébként is ismert író Leontius lérinsi apát kérésére megírta szentünk élettörténetét, igaz, hogy csak a legfőbb vonásokban, inkább az épületes fogalmazásra, mint pontos adatok közlésére törekedve, úgyhogy. a Vita Beati Antoni érdekes mutatvány a VI. század szerzeteseinek olvasmányaiból, amilyeneket étkezés alatt szoktak a testületnek felolvasni.

Szent Antal - Ennodius előadása szerint - a Duna folyam partjai közelében, Valeria városában született, amin bizonyára Valeria provinciát, vagyis a Dunántúl keleti, kisebb felét kell értenünk. Atyja az előkelő Secundinus volt. Szent Szeverin még gyermekkorában ismerte és kedvelte szentünket és talán ő keltette föl lelkében a mély vallásos érzést, sőt a remeteélet iránt való vonzalmat.
Atyja halála után Antonius nagybátyja, Constantius laureacumi (lorchi) püspök gondozásába került, aki nem mindent elnéző rokonként bánt vele, hanem szigorú nevelésben részesítette. Csakhamar azonban ő is meghalt, éppen olyan időben, mikor «frankok, herulok, szászok vadállatok módjára a kegyetlenkedéseknek sokféle fajtáját mívelték» a dunamenti provinciákban, Antonius tehát kénytelen volt útnak indulni.

A család régi cselédei Itália felé vezették és így került a Tellina vallisba (Valtellina, Veltlin), vagyis az Adda-folyó felső folyásának völgyébe. Itt Marius presbyter akinek hatalma volt a gonosz lelkek fölött - lett a vezetője. Marius a clericusok, vagyis vallási, tudományos tanulmányokat folytató ifjak közé vette, hogy később pap legyen belőle. Antonius szerénysége azonban nem tartotta magát méltónak egyházi pályára, inkább a remeteéletet választotta.
Elvált Mariustól és a Comoi-tó partján, közel ahhoz a helyhez, ahol a Maximianus alatt vértanuságot szenvedett Szent Félix sírja emelkedett, másként a Summolaco nevű hely közelében keresett magának alkalmas helyet. Volt itt egy meredek hegy, amelyen nem járt még ember, csak vadak tanyáztak. E hegy tetejére húzódott tehát. Semmi mást sem vitt magával, mint egy főzelékfélét és egy ásót, hogy vele a földet művelje. Munkássága nyomán a vadon erdő helyén csakamar termő földek kezdtek díszleni. (Érdekes formája a kultúra terjesztésének.)

Mégsem volt egészen egyedül. Két öregembert talált itt, akik már régóta remetéskedtek az erdőben, távol az emberektől. Egyikük nemsokára meghalt. Antonius a temetés idején égig érő oszlopot látott, amit úgy magyarázott, hogy az öreg remete a mennyei boldogságba jutott. E látvány megerősítette elhatározásában, hogy egész életét lelke tökéletesítésére szenteli. Önmegtartóztató élete alig ismert étkezést, alig ismert pihenést és minden eszközt felhasznált, hogy tökéletlenségeitől megszabaduljon.
Magányában egyszer csak egy férfi zavarta meg. Ezt feleségével szemben való féltékenysége emberölésre vitte. Elmenekült falujából és alázatosságot színlelve úgy tüntette föl magát, mintha őt is a remeteélet vágya vezetné.
Antonius azonban belelátott a lelkébe. Szemébe mondotta szörnyű bűnét és kijelentette, hogy gyilkos lelkületével nem maradhat a jámborság helyén. Látva azonban a szerencsétlen ember kimerültségét, pihenő helyet adott neki az éjszakára. Az irgalmasságot még a gyilkossal szemben is gyakorolta.

Nemsokára mások is fölfedezték rejtekhelyét és mind gyakrabban keresték föl. Ámde Antonius éppen ezt igyekezett elkerülni. Még zordonabb helyet keresett magának egy meredek sziklán, ahonnan a medvéket és más vadállatokat kellett először eltávolítania. A vadak a fegyvertelen remete elől el is húzódtak, de nem az emberek. Ide is utána jöttek a kíváncsiak, akik dicsérő beszédeikkel kedveskedni akartak neki, pedig csak terhére voltak. A gonosz szellem próbálkozásait látta ebben, aki az emberek dicséretével önmaga túlbecsülésére, az alázatos érzület elhagyására akarja rávenni.
Elhatározta, hogy innen is eltávozik és ha már nem lehet egészen egyedül, olyanok társaságába megy, akik életük feladatává lelki életük művelését tették. Ezek között a gonosz lélekkel való küzdelme is eredményesebb lesz. A lérinsi szigeteken (Insulae Lirinenses: ezért Antonius Lirinensis) keletkezett kolostort választotta, régi remetelakát, cellácskáját pedig azoknak hagyta, akik lassanként köréje gyülekeztek, hogy vezetőjük legyen a lelki életben.

A lérinsi kolostorban, mely Cannes közelében Szent Fortunatusról, mint alapítóról volt elnevezve, szívesen fogadták az aszkéta megjelenésű remetét, akit hírből már régóta ismertek. «A szenteket nevelő sziget» (insula sanctorum nutrix) szerzetesei között Antonius nemcsak nagy alázatosságával tűnt ki: «az ifjakkal szemben nyájas, a meglett emberekkel komoly, a tanultak között tudós volt, az egyszerűbbekhez alkalmazkodott», úgyhogy a származásra, munkakörre nézve ugyancsak különböző szerzetesek mind egyek voltak a hozzá való ragaszkodásban. Pedig csak két évet töltött itt: a szenteket nevelő szigetről a szentek országába jutott.
Halála évét nem tudjuk, de valószínűleg 511. előtt kellett bekövetkeznie, mert életrajzírója, Ennodius, ebben az évben már páviai püspök volt és a bevezetés szövegezéséből az tűnik ki, hogy az életrajz megírásakor Ennodius még nem emelkedett magasabb méltóságra. Viszont sokkal előbbre sem tehetjük, mert egyrészt a szentek szigetének apátja, Leontius, bizonyára nem közvetlenül a halál után kérte meg Ennodiust az életrajz megírására, másrészt pedig össze kell egyeztetnünk Szent Szeverin életrajzi adataival (megh. 482), aki gyermekkorában ismerte szentünket. Halála napjául december 28-át találjuk.
Régi kolostora azonban, melyet különben közvetlenül a francia forradalom előtt szekularizáltak, mondhatni teljesen megfeledkezett róla. A kolostor nemrég (1909) kiadott története meg sem említi, hiszen még az itt szereplő Leontius apátnak is csak a nevét találjuk meg benne. Régi és újabb művészi alkotások sem szólnak róla, a kolostor ereklyéit pedig - köztük talán az övét is a feloszlatás alkalmával széthurcolták. Mintha a Gondviselés teljesíteni akarta volna óhajtását, hogy ismeretlen maradjon az emberek előtt.

Szóljunk most egy-két szót Szent Proculusról, Verona püspökéről. Sajnos, itt nem áll rendelkezésünkre olyan életrajz, aminőt Ennodius hagyott reánk Szent Antoniusról. Adatok ugyan, ha gyéren is, nem hiányoznak, azonban annyira kevéssé pontosak, sőt sokszor ellenmondóak, hogy Szent Proculus hiteles életrajza ezidő szerint össze nem állítható.
A helyzetet különösen megnehezíti, hogy Proculus néven Itáliában több szentet tisztelnek, nevezetesen Interamnában (Terni), Bolognában, Ravennában, akik mind mint püspökök szerepelnek - a többi Proculusokról nem is szólva. Ennek a kis írásnak nem lehet célja, hogy ilyen sokfelé ágazó kérdésben döntő szót vindikáljon magának. Csak arra szorítkozunk tehát, hogy rámutassunk a veronai Szent Proculus tiszteletének folytonosságára, a hozzáfűződő hagyomány folytonosságára, úgyhogy őt mindenesetre nemcsak történeti személynek kell vennünk, hanem Verona egyik legrégibb püspökének.

A veronai püspökök katalógusa, mely Pipin idejéből (781-810) való, a következőket említi:
Primum Veronae praedicavit Euprepius episcopus, Secundus Dimidrianus, tertius Simplicius,
Quartus Proculus confessor pastor et egregius. (Lanzoninál: Le origini delle diocesi antiche. d Italia 534.) Magyarul: Veronának Euprepius püspök prédikált először, a második Dimidrianus volt, Simplicius a harmadik, a negyedik pedig Proculus hitvalló s kiváló főpásztor. Nem sokkal későbbi; sőt majdnem egykori Béda martyrologiumának veronai kézirata sem, mely a IX. század első felében Froculus püspök és hitvalló emlékét szintén följegyezte.
Származásáról, ifjúkoráról azonban semmit sem tudunk. Talán ez volt az oka annak, hogy olyan könnyen összekeverték az ő élettörténetét a többi Proculusokéval. Csak akkor találkozunk vele Veronában, mikor a bergamói vértanuk, Firmus és Rusticus történetébe bekapcsolódik.

Firmust és Rusticust Maximianus császár parancsára vitték Veronába s ott elzárva őrizték, míg az ügy elintézésével megbízott Anulinus praefectus megérkezik. Hatodnapra Anulinus meg is érkezett s a népet összehívván a «spektákulumra», szolgáit el küldötte a foglyokért. Ezek azonban nem két, hanem három férfit találtak ott.
Proculus ugyanis, aki több kereszténnyel a városon kívül elrejtőzve élt, amikor meghallotta, hogy a két bergamói keresztényt Veronába hozták, egész éjjel nem aludt, reggelre kelve pedig egyenesen hozzájuk sietett és kérte őket, hogy fogadják társaságukba. Azok beleegyeztek. Mikor tehát Anulinus szolgái jöttek, hogy Firmust és Rusticust elhurcolják, Proculus kijelentette nekik, hogy ő is keresztény és meg akarja osztani hittestvéreinek sorsát. Megkötözték tehát őt is és Anulinus elé vitték. Ez azonban, talán öreg korát akarta kim élni és ezért meghagyta a katonáknak, hogy űzzék ki a városból, Proculus tehát nem ontotta vérét, de a szenvedett bántalmazások igazán méltóvá tették a hitvalló névre.

Veronából távozva a Szentföldre, Jeruzsálembe akart menni és a hagyomány szerint így került Pannóniába. Útközben ugyanis elfogták, végül eladták. A sok csapás azonban nem törte meg, sőt inkább ő vigasztalta, bátorította hasonló sorsra jutott útitársait. Végre visszanyerték szabadságukat és újra Verona felé vették útjukat. Útközben Pannoniának egyik helyén megállapodtak. Vizük azonban nem volt. Proculus imádságára forrás buggyant elő. A csoda láttára sokan azok közül, akik azon a vidéken kóboroltak, megtértek és Proculus mindjárt meg is keresztelte őket a forrás vizével. (Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a pannóniai út maga is a vitás kérdések közé tartozik.)
Pannóniából visszatért Veronába, ahol mindent rendben talált: a papok, akikre távozásakor rábízta az egyház ügyeit, «megduplázták a rájuk bízott talentumot^. Élete hátralevő idejét is önmegtagadásban, böjtölés és imádság között töltve, március 23-án meghalt. A róla elnevezett templomban temették el. De már halála, illetve temetése évét nem ismerjük. Az idő lassankint a feledés homályát borította egész életére, sőt sírjára is, majdnem ezer esztendő lefolyásáig.

1492-ben azonban, amikor az egész templom restaurálás alá került, sorra vették az úgynevezett confessiót is, másként földalatti kápolnát, amelyben három oltár volt. Nem elégedve meg ezeknek egyszerű elmozdításával, leástak és kősírokba helyezve megtalálták Euprepius Cricinus, Agapius és Proculus veronai püspökök földi maradványait. Szent Proculus feje hiányzott, - ezt az ereklyét a hagyomány szerint a bergamóiak szerezték meg - viszont mellette volt Szent Kozma és Demjén meg Szent Márton ereklyéje. Proculus melle fölött márványlap volt a következő fölirattal: Hic requiescit in pace corpus Proculi episcopi (= Itt nyugszik békében Proculus püspök teste).

Az ereklyék fölemelését a püspök nagy ünnepséggel végezte s azóta Szent Proculus tisztelete Veronában állandóan virágzik. Újabban egy távol eső kis templomról is kiderült, hogy eredetileg neki volt szentelve. Az Adige völgyében rejtőzködő Naturno régi templomának Proculus (németesen Profl) volt a patrónusa. Falán az újonnan fölfedezett freskók között ott van az ő alakja is - gót betűkkel odaírták nevét is - püspöki öltözetben. E kép tárgyalására más cikkben kerül sor, mégis érdemesnek látszott megemlíteni, hogy szentünk emlékét a kora középkori művészet is fenntartotta napjainkig:
Ha Proculus a (pannóniai?) forrás fakasztásával Antonius Lirinensis a vadonföld termővé tételével Leonianus a viennei városi kultúra szolgálatával is érdemet szereztek a megemlékezésre, azonkívül, hogy csodálatraméltó lelki életükkel az ő koruknak megfelelő módon a szentek közé emelkedtek: még inkább meg kell emlékeznünk Bragai Szent Mártonról.

Maytinus Byacayensis vagy Dumiensis 510 körül inkább előtte, mint utána - Pannóniában született. Így mondja sírfelirata is, melynek szövegét ő maga készítette, tehát a leghitelesebb adat. Pannoniis genitus, vagyis Pannónia szülötte. Ennél többet azonban nem tudunk, mert Venantius
Fortunatusnak hozzáintézett verse az egyik kitétellel (Pannoniae e parte Quiritis) aligha magyarázható közelebbi helymeghatározásnak, inkább csak azt jelenti, hogy a rómaiak (Nagy Theodorik) uralma idején született. Valószínűleg itt maradt férfikoráig, bár egyébként itteni élettörténetéről nem rendelkezünk adatokkal. Így csak egyszerű föltevés lehet az is, hogy már Pannóniában pappá szentelték volna.

A hatodik században különösen gyakran találkozunk a Keletre, a Szentföldre való zarándoklásokkal. Martinus is ilyen szándékkal hagyhatta el szülőföldjét. Keleti tartózkodásának ideje, helye és tartama azonban már ismeretlen előttünk. Inkább csak következtetés az is, hogy görög nyelvi tudását, a görög írók ismeretét Keleten szerezte. Hogy görögül tudott, abból is tudjuk, hogy görög műveket tanulmányozott, sőt egyet le is fordított latinra. Műveiből azonban az is megállapítható, hogy műveltsége inkább latin, mint görög jellegű, tehát Nyugaton, esetleg éppen Pannóniában kellett szereznie. Bizonnyal megfordult a keleti szerzetesek, inkább remeték között, egy ideig talán maga is ilyen életet folytatott. Egyszerre azonban a Földközi-tenger nyugati végén túl, az Atlanti-óceán partján pillantjuk meg.
Útjának közvetlen okát, módját és állomásait nem ismerjük. Találkozhatott hispániai zarándokokkal, akik elmesélve országuk szomorú állapotát, rábírták missiós útjára; lehet, hogy közben Rómában is megfordult, hogy egy kései adat szerint az apostol fejedelmek sírjánál kegyelettel ájtatoskodjék: ő maga a fentebb említett síriratában egyszerűen isteni sugallatot említ (divinis nutibus). A transcendens aequora vasta kifejezés arra mutat, hogy alighanem nagyobb megállások nélkül hajózott át a nagy tengereken, mígnem Galliciába, a Pirenei félsziget északnyugati részébe jutott.

Itt az ötödik század elejétől (409) a germán svévek voltak az urak. Ezek a pogányságról először katholikus vallásra tértek (440 k.), de mintegy három évtized múlva szomszédjaikra, az ariánus nyugati gótokra való tekintettel, ariánusok lettek, ellenben az őslakó romanizálódott keltiberek megtartották katholikus vallásukat, megmaradtak püspökségeik is. A germán svévek a velük való folytonos érintkezés következtében nem szakítottak meg minden kapcsolatot a katholicizmussal, de megtérítésükhöz egyrészt valami súlyosabb esemény, másrészt oly férfiú volt szükséges, aki a germán nyelvet is ismerve közelebb tud hozzájuk férkőzni. Ezért volt fontos éppen Martinus megérkezése, aki a főváros, Bracara (Braga), közelében kezdte meg térítő munkásságát. Ilyen működésére mindenképpen több évet kell. fölvennünk, mielőtt bekövetkezett volna az a súlyos esemény, mely megadta a végleges lökést a svévek megtérésének.
Chararich királynak a fia súlyos betegségbe esett. Már úgy látszott, hogy menthetetlen, mikor azt ajánlották neki, hogy forduljon bizalommal Toursi Szent Márton közbenjárásához, akinek sírjához Hispániából is tömegesen zarándokoltak. A király megfogadta a tanácsot és fogadást tett, hogy ha fia meggyógyul, katholikussá lesz. Követei csakhamar meghozták a Szent Márton sírjához érintett ereklyéket és íme a herceg (valószínűleg a későbbi Theodemir király) meggyógyult. Erre Chararich a királyi. családdal visszatért a kath. Egyházba; népe követte példáját.

Vitás kérdés, hogy Martinus ez alkalommal jött-e Galliciába vagy inkább ekkor szentelték püspökké: az érkezés és püspökké szentelés azonban természetesen nem történhetett egyidőben, mint Toursi Gergely egyik adatát magyarázhatnók. Az a körülmény, hogy dumiói püspök lett; föltételezi azt is, hogy előzőleg Dumióban mint szerzetes (inkább anachoreta) jelentős tevékenységet fejtett ki.
Dumio a főváros Bracara közvetlen szomszédságban, mintegy másfél kilométerre feküdt. Martinus hatása alatt itt szerzetes-testület alakult, kolostor keletkezett, mely az ő vezetése alatt csakhamar hírnévre jutott. Így történt; hogy amikor Martinus püspökké lett (550 k.), nem változott meg viszonya a kolostorhoz sem. Viszont az ő joghatósága alá került a királyi udvar valamely része és Martinus a királyi családdal, különösen Theodemir királlyal állandó és folyton erősödő kapcsolatba került. Tudományos tekintélye püspöktársai között is vezető szerepet biztosított számára s a provinciális zsinatokon először mint spiritusrector (valószínűleg jegyző is), érsekségre emelkedve pedig mint elnök irányította a tárgyalásokat.

A dumiói kolostorról, illetve püspökségről Martinus Dumiensis lett a neve és ehhez a helyhez mint- bracarai érsek, tehát az ország első főpapja is hű maradt. Legkésőbb 572-től (570?) fogva ő rá volt már bízva a bragai érsekség, a dumiói püspökséget azonban nem töltötték be. Onnan irányította az egész ország egyházi életét, ott akart pihenni is halála után, mely 580-ban ragadta el. A Toursi Szent Mártonról nevezett székesegyház - szintén az ő alkotása - fogadta be tetemét, mely fölé saját maga készített sírfeliratot:

Pannonus genitus transcendens aequora vasta
Galliciae in grernium divinis nutibus actus
Confessor Martine tua hac dicatus in aula
Antistes cultum institui ritumque sacrorum
Teque patrone sequens famulus Martinus eodem
Nomine non merito hic in Xri pace quiesco.
(De Rossi: Inscriptiones II. 270.)

Magyarul: Pannónia szülötte vagyok. Átkeltem a nagy tengereken s isteni sugallat Gahicia ölébe vezetett. Hitvalló Márton! ebben a te egyházadban tüntettek ki püspökséggel, itt honosítottam meg a szent hitet és szertartásokat. Névben, bár nem érdemben, Téged követve, védőszentem, mint ugyancsak Márton, egyszerű cselédként nyugszom itt Krisztus békéjében.
Emlékét nemcsak e felirat őrzi.

Az Egyház szentjei között tiszteli március huszadikán, amely nap halála, megdicsőülése napját jelzi. És fönntartják emlékét művei: nemcsak Dumio, a nagynevű kolostor, hanem gazdag irodalmi munkássága és kortársainak róla szóló följegyzései, melyek egy, tudós, művelt elme iránt való tisztelettel vannak telve.
Ez a rövidre fogott ismertetés nem tárgyalhatja részletesen költeményeit, filozófiai, illetve erkölcstudományi műveit, zsinati munkásságát, kánonjait és egyéb egyháztudományi munkáit. De hogy kortársai mennyire megbecsülték értük, érdekesen jellemzik azok az elszórt megjegyzések, melyek egyik-másik műve előszavában arról értesítenek, hogy a svév király, hogy püspöktársai sürgetve kértek tőle ilyeneket okulás végett. Egyáltalán nem alaptalan tehát Venantius Fortunatusnak hozzáintézett levele, amikor - bár némi költői túlzással - erősebb Ádámnak, Krisztus győzhetetlen tanítványának nevezi a Marsi Martinust, költeményében pedig azt mondja róla, hogy tetterőben második Péter, tanító tudományában második Pál (virtute Petrum, praebet tibi dogmate Paulum). S a dicsérő szókban nem szűkölködik Toursi Gergely és Sevillai Isidor sem, tehát a legilletékesebb kortársak.

Művei részben elvesztek; a görög vonatkozások, melyekre éppen Venantius utal, legalább is erre mutatnak. A ránk maradtakat ma már különbözőképpen ítélik meg. Pedig egy föltétlenül bizonyos: az ő korában nagy érdem volt az is, amit ma szemére vetnek, mert átírni és így megőrizni klasszikus értékeket a sötét századokban, a barbár hódítás korszakában maga is nagy eredmény. Különösen Seneca nem egy passzusát ő általa ismerjük meg.
És ezenfelül nemcsak maga foglalkozott a görög és római klasszikusokkal, Senecán kívül különösen Ciceróval; nemcsak megismertette velük kortársait, tehát tudásukat, ízlésüket éppen a legjobb mintákon csiszolta, fejlesztette, hanem ugyancsak gyakorlatilag összekapcsolta a görög-római kultúra, a keresztény eszmék és a germán életfelfogás merőben divergensnek látszó ható erőit. Mint egyházi szónok és főpap, mint a svév királyok egyik főtanácsadója, mint tudós és író hatott szóval, tollal és tettel és ha nagynak kell neveznünk mint térítő missionáriust a svévek megtérítésében és lelki vezetésében, nem lehet lekicsinyelnünk működését és hatását a kulturális életben.
Hozzá még ezt a munkát nemcsak maga végezte Paschasius nevű szerzetesének kis munkája, melyet görögből Martinus felszólítására és segítségével fordított, egy kis példa arra, hogy másokat is rábírt Dumióban a hasonló irányú munkásságra. S a középkorban, mikor Martinus Dumiensis munkáit széltében olvasgatták, e hatás nemcsak Hispaniában érezhető, hanem megnyilatkozik pl. a méltán híres Reichenau életében is.