Talán nem lesz érdektelen az első századok keresztényeinek hitéletéről néhány adatot ez alkalommal közölni, különös tekintettel azokra a jelenségekre, melyek a pannóniai vértanuk életével, illetve vértanúságával kapcsolatosak s így bizonyosan részletesebb ismertetést is kívánnak.
A keresztény hitélet első aktusa, a kegyelmi élet alap föltétele akkor is a keresztség szentségének fölvétele volt. Ismeretes ugyan, hogy a kisgyermekek keresztelését már Szent Ágoston apostoli hagyománynak és tanításnak mondja és Alexandriai Szent Ciril külön is beszél az olyan gyermekkeresztelésről, melyben a keresztelendő még nem tud beszélni. Pannóniában gyermekkeresztelésről konkrét adatunk nincs. Csak következtethetjük, hogy e szokás nálunk is megvolt; erre azonban csak akkor került sor, ha a gyermek szülei már régóta keresztények voltak, tehát keresztény nevelése biztosítva volt.

Ha felnőtt jelentkezett keresztelésre, először alapos vizsgálatnak vetették alá, mely a jelölt erkölcsi előéletére és arra vonatkozott, hogy milyen szándékból óhajt keresztény lenni. Egyes foglalkozások (pogány papság vagy segédkezés az áldozatoknál, nyilvánosházak tulajdonosai, kéjnők, cirkuszi gladiátorok stb.) már eleve kizárták a fölvételt: az illetőnek más pályát kellett választania. Ide tartozott a szoborfaragás is, ha az illető pogány istenek szobrait készítette. Ha a vizsgálat megnyugtató eredménnyel járt, nevezetesen a jelentkező őszinte bánatot mutatott esetleges régi bűneivel szemben, keresztény hitújonc, hittanuló, katechumen lett belőle.
A jelöltség, a katechumenátus rendszerint hosszabb ideig, évekig tartott; akadtak, akik csak. közvetlenül haláluk előtt vették föl a keresztséget (N. Konstantin), de különösen szükség (üldözések) esetében e katechumenátusra csak órákat számíthatunk. Így pl. Szent Quirinus egy éjszaka megtérítette és megkeresztelte börtönőrét és nem tartott sokáig, a pannóniai kőfaragók közül megtért Simplicius hitújoncsága is.

A katechumenátus tulajdonképpen próbaidő, amely alatt a jelöltnek módjában volt kimutatni, hogy megtérése őszinte és másrészt alkalma nyílt megismerni a keresztény hit igazságait, erkölcsi törvényeit. Ezért rendszeres hitoktatásban részesült - normális körülmények között külön hitoktatók (katechetae, doctores) által -, amint ezt pl. a pannóniai kőfaragók Simpliciussal tették. Istentisztelet alkalmával külön helyük volt, azonban az egész szertartáson, nevezetesen a mise főrészein nem lehettek jelen.
Akik a katechumenátus alatt méltóknak bizonyultak a keresztség szentségének fölvételére, azokat a nagyböjt elején különválasztották. A jelöltek keresztszüleikkel megjelentek a püspök (plébános) előtt, aki ismét megkérdezte szándékukat, megvizsgálta hitbeli ismereteiket és nevüket beíratta «az élet könyvébe», a hívők anyakönyvébe. (Ahogyan a pannóniai kőfaragók történetében Ciril püspök szereplését látjuk.)
A böjti időszakban továbbfolyt a jelöltek előkészítése, a Miatyánk magyarázata, míg végre nagyszombaton eljött a keresztelés ideje. (Szükség esetén természetesen nem vártak éppen az általános keresztelés napjára és a keresztséget nemcsak a püspök, hanem általában bármely pap, sőt hívő is kiszolgáltathatta.)

A keresztelés mai szertartásai hűen megőrizték a régi keresztények szokásait, csak a bérmálás szentségének kiszolgáltatása - amit csak püspök szokott végezni vált későbben egészen külön, míg az őskeresztényeknél rendszerint közvetlenül követte a keresztség föladását. Formája rendszerint alámerítés (immersio) volt, de már akkor is előfordult - mint bizonyára a kőfaragó Simplicius esetében - a leöntéssel való keresztelés.

A keresztség kiszolgáltatása akkor is az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében történt, mint a pannóniai kőfaragók történetében látjuk, miután az illető letette a keresztény hitvallást és ellene mondott a pogányságnak, az ördögnek.

A keresztség által teljes jogú kereszténnyé lett hívő ezentúl részt vehetett az egész istentiszteleten és magához vehette az oltáriszentséget, ami első ízben mindjárt a keresztelést követő (tehát rendszerint a húsvéti) misén szokott történni:
Az istentisztelet középpontja természetesen akkor is a szentmise volt. A hívek a vértelen áldozathoz, - ahogyan Szent Quirinus is mondta - tiszta áldozathoz, jó illatú kedves áldozathoz szükséges anyagot maguk hozták (offertorium), a többletet a papság és a szegények ellátására, különféle egyházi célokra fordították. Ideje legtöbbször a késő esti, illetve hajnali idő, ehhez alkalmazkodtak a zsoltározás kánoni órái is (matutinum eredetileg vigiliae, míg matutinumnak a mostani laudest vették). Ma az ú. n. vigiliák elnevezése és a karácsonyi éjféli mise emlékeztet erre. A görög szertartású katholikusok a húsvéti szertartásokat ma is éjjel tartják.

A szentmise lényegben úgy történt, mint manapság, de a ministráns szerepében az egész nép részt vett a mise elején szokásos zsoltárok, illetve könyörgések mondásában (Kyrie, Graduale). Egy-egy részletet akkor is felolvastak az ószövetségi szentírásból vagy az apostolok leveleiből; illetve valamely kiváló egyházatya, vagy egy másik egyházközség levelét közölték a hívekkel (lectio), majd az evangéliumból olvastak egy részletet s ezzel kapcsolatban valamely pap, rendszerint maga a püspök szentbeszédet mondott.
Az offertoriummal kezdődő részeken (a hívek miséjén) már csak a megkereszteltek vehettek részt, mikor is a celebráns Jézus Krisztus rendelése szerint a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé változtatta és a híveket megáldoztatta. Az áldozás annyira hozzátartozott a miséhez, hogy sokszor az egészet ennek egy részéről, a «kenyérszegésről» (fractio panis) nevezték. (A betegek és hitük miatt börtönben sínylődők stb. számára az oltáriszentséget hazavitték.)

Szentmise után az első századokban agapét, szeretetlakomát szoktak tartani, amelyen testvéri egyenlőségben ült egymás mellett a római és a barbár, a rabszolga és a nagyúr. Ezt jelezte az a fehér ruha is, - egyébként a lelki tisztaság jele, illetve a Keleten szokásos lakomai díszöltöny emléke - melyet az új hívek a keresztelés alkalmával mindnyájan kaptak, holott a fehér toga és tunica csak a szabad rámait illette meg. (Ennek emlékét őrzi mainap is a (húsvét utáni) fehérvasárnap elnevezése, amikor is az újonnan kereszteltek a keresztségi fehér ruhát letették.)

A szentmisén és egyéb hivatalos ájtatosságok alkalmával a vallásos buzgóságtól áthatott lelkek nemcsak a szentírás szövegén épültek, nemcsak a szentírási zsoltárokat és himnuszokat zengedezték, hanem érzelmeik új, költői alkotásokban is megnyilatkoztak. Az első századokban még nem alakultak ki azok az imádságok sem, melyeket ma a pap a mise elején, offertoriumkor és a mise végén mond: ezek Rómában csak a IV-VI. századokban kapták mai szövegüket. Akkoriban a celebráns ezeket az alkalomnak megfelelően mondotta az ünnepről, a hívekért, az Egyházért stb.
A szív bőségéből fakadtak azok az imádságok is, melyekkel a vértanúk szenvedésük ideje alatt fordultak Istenhez. Mily megható pl. Szent Irenaeus vagy Szent Quirinus imádsága kivégzésük előtt. A híveiért aggódó főpásztor, az Isten iránt való szeretettől lángoló hívő lélek tudott csak így szólni abban a pillanatban, mikor elválik a földiektől és belép az örökkévalóság kapuján.

A keresztény hitélet sohasem szorítkozott csakis a papságra: bizonyos értelemben papnak, misszionáriusnak érezte magát minden hívő. Ha másutt nem: a pannóniai kőfaragók életében megvalósítva látjuk Szent Pál apostolnak, a népek mesterének felszólítását, akire hivatkoznak is (Szent Pál szavait kissé szabadon idézve) «bármit cselekedtek, mindent az Úr nevében cselekedjetek^. Minden munkájukat az Úr Jézus Krisztus nevében kezdték, munkaközben is a kereszt jelével jelölték magukat és keresztvetés nélkül semmibe sem fogtak. (Ugyanezt jegyezte föl Tertullianus is: Homlokunkat megjelöljük a kereszt jelével, ha kimegyünk vagy hazatérünk stb.) És érdekesen jellemzi, hogy «ez a jel, melynek ellen mondanak», a pogány munkavezető, aki a kegyetlenség jelének mondja, mintha csak kiegészíteni akarná a pogányok ellenszenvének, a palatínusi gúnykereszt-karcolatban (a római Museo Nazionaleban) való megnyilatkozását.
A kereszt jelének e használata a liturgia és archeológia szempontjából is jelentős, mert az imádkozásnak a római katakombákban és általánosan megörökített formája, fölfelé kiterjesztett karral egyenesen álló alak (orans), egyeseknél annak a téves véleménynek lett okozója, hogy a kereszt jele inkább csak a későbbi századok folyamán lett nagyobb mértékben használatossá.

A keresztény hitélet nemcsak hosszabb imádságokban, rövid röpimákban, ú. n. acclamatiókban nyilatkozott meg, hanem egyúttal a keresztény erények gyakorlásában is. A szentíráson kívül nem sok olyan írást találunk, mely tömörségében is olyan kifejező, olyan tartalmas erkölcstant adna, mint amilyenben Szent Pollio vértanú aktái fejtik ki a helytartó kérdésére válaszolva, hogy egy kereszténynek mit kell hinni, mit kell tenni.
És hogy őskeresztény eleink csakugyan úgy is éltek, mint ahogyan Szent Pollio szavai elmondják, megkapóan illusztrálj a Szent Synerotas története. Mai fülnek ugyancsak szokatlanul hangzik a rendreutasítás, mellyel megintette a késő este egyedül sétáló úri hölgyet. De ezen a részleges adaton messze túlmenően általános érvényű jelenségre mutat rá a helytartó, mikor Synerotas korrekt viselkedését látva, mindjárt keresztény voltára következtet, mert nem tetszett neki, hogy kertjében egy asszonyt «illetlen időben látott». A keresztények szigorú erkölcsi fölfogását, éppen a tisztaságra vonatkozó finom érzékét ennél a kis jelenségnél kifejezőbben és egyetemesebben talán nem is jellemezhette volna. Hogy pedig a hit forrását, a szentírást az egyszerű emberek is mennyire ismerték, mily érzékeny tapintattal érezték, mi szabad és mi nem: arra megint csak a mi vértanúink életéből vehetünk érdekesen jellemző példákat. A sok közül nézzük a szent kőfaragók esetét.
A szentírás szavaival válaszolnak a munkavezető kérdezősködésére, a keresztény hit alaptételeit oly világosan és határozottan fejtik ki Lampadius tribunus bírói széke előtt, hogy valósággal meglepődünk a hitigazságokban való jártasságukon, mikor itt egyszerű emberekről, egy nagy bányaüzem nehéz munkájában több száz társukkal egyformán reggeltől estig lefoglalt tanulatlan munkásairól van szó. És meglepődésünk még fokozódik, ha morális kérdésekben való állásfoglalásukat nézzük.

Mint szobrászmunkások oszlopfejeket, vázakat és különféle szobrokat készítettek. Faragtak Victoria- és Cupido-szobrokat, sőt elkészítették a Napisten (Sol) szobrát is, úgyhogy látszólag, különösen a régi keresztények szigorú felfogását tekintve; a hittagadás szélén jártak. De ha meggondoljuk, hogy Victoria és Cupido igazán csak szimbolikus kifejezése egy közömbös, mindennapi gondolatnak, nem ütközhetünk meg munkájukon. Sőt nem kifogásolhatjuk azt sem, hogy a Napisten szobrát is elkészítették, hiszen a kifaragáskor csak egy természeti jelenségnek szobrászfantáziával való megérzékítéséről volt szó, melyet Diocletianus csak később állított be egy pogány kultusz központjába.
Ellenben arra már sem ígéretekkel, sem kínzásokkal nem voltak rábírhatók, hogy előtte áldozatot mutassanak be: inkább a halált választották. De nem voltak hajlandók arra sem, hogy Asklepios (Aesculapius) szobrát elkészítsék és vértanúságuk oka tulajdonképpen e vonakodásuk volt.

Míg az előbb említett szobrok mythologikus értelmezésük szerint is igazán csak költői fantázia szüleményeinek tekinthetők, Asklepiosnak, a gyógyítás istenének a görög-római mythologia és a pogány köztudat aktív szerepet tulajdonított. Pl. Rómában, a Tiberis szigetén az ő tiszteletére emelt templom (és szanatórium) a rómaiak meggyőződése szerint csodálatos gyógyulások helye volt (az itt talált votív tárgyakból, melyek az emberi test különféle részeit ábrázolják, a római Therma- múzeumban nagy gyűjtemény látható). A pogányok a keresztényekkel szemben, mikor a pogány istenek tehetetlenségét, semmiségét az egy Isten hatalmával szemben vitatták, Asklepiosnak állítólagos csodás gyógyító erejére, mint pozitívumra hivatkozhattak: ennek a kultuszához hozzájárulni, ezt a kultuszt erősíteni keresztény embernek nem lehetett.
Pedig vértanúink tudhatták, hogy halálukkal valószínűleg kivész a kereszténységnek az a gyönge palántája mely az ő életük és tanításuk nyomán a kőfaragómunkások egy részénél már fejlődésnek indult: hiszen, ha nem is mindnyájan, bizonyára a legtöbben visszaborzadtak a keresztényekre váró szenvedésektől.

Éppen a szenvedések, a kínzások borzalmassága könnyen kelthette sok keresztényben azt az aggodalmat, hogy talán nem bírnak elég erősek lenni mind a halálig. Ezért az üldözések alkalmával nemcsak nem jelentkeztek a bíróságoknál - ez különben általában tiltva is volt -, hanem elrejtőztek (Synerotas) vagy éppen más városba menekültek (Quirinus, Montanus). Ez sokszor úgyis csak szerénység, alázatosság megnyilatkozása volt, nem is tiltották sohasem, sőt akik így tettek, egyenesen a szentírásra hivatkozhattak. De ha bíró elé kerültek, ezek is teljes elszántsággal vallották meg hitüket, szenvedtek és meghaltak Krisztus nevéért Krisztusban bízva, Krisztus erejével.
Akik ellenben erőseknek gondolták magukat, nem egyszer gyöngéknek bizonyultak. Bizonyára Pannóniában is akadtak lapsi (elbukottak), akik megfélemlítve megtagadták hitüket, illetve tömjénáldozatot mutattak be valamely pogány isten szobra előtt (thurificati). Ilyenfélékre következtethetünk Szent Irenaeus püspök rokonainak viselkedéséből. Biztos adatunk azonban sem erre nincs, sem arra, hogy vajjon voltak-e Pannóniában libellatici, vagyis olyan keresztények, akik vagy maguk adták írásban, vagy pedig pogány hivatalnokokkal kiállíttatták a bizonyítványt, hogy ők áldoztak, illetve készek áldozni a pogány isteneknek.

Valamely keresztény így is elbukhatott, másképpen is követhetett el súlyos bűnt. Ilyen esetben bűnbánatot kellett tartania. Amikor pl. Simplicius még megkeresztelése előtt csak kérdés formájában vetette föl, hogy vajon nem Jupiter teremtett-e mindent, Claudius tüstént megkorholta, mondván: «Testvér, bánd meg bűnödet, mert Istent káromoltad.»
A bűnbánat szentségének lényeges részei természetesen akkor is ugyanazok voltak; mint mai nap: a bűn bevallása, a bánat és ezzel a javulás, az elégtétel és a pap részéről a feloldozás. A bűnbánati fegyelem azonban szigorúbb volt, mint napjainkban.
Aki nyilvánosan vétkezett (pl. hittagadással, erkölcstelen élettel stb.), nem is engedték be a hívek gyülekezetébe, míg nyilvánosan nem vezekelt. Az egyházközség vezetőit kérnie kellett, hogy vegyék vissza a hívek közösségébe. Sokan a börtönt vagy kínzatást szenvedett vértanuk közbenjárásához is folyamodtak. Visszaeső bűnösöknek még nehezebben sikerült megnyerniök a bűnbocsánatot. Sőt akadtak eretnekségek (a montanisták), melyek egyenesen tagadták, hogy bizonyos esetekben az Egyháznak bűnbocsátó hatalma volna.

A fősúlyt mindenesetre a megtérésre, javulásra (metanoia) vetették, amint már a keresztséget kérőknél is elsősorban ezt vizsgálták. A nyilvános vezeklés, illetve a bűnök nyilvános megvallása (exomologesis) rendszerint csak nyilvános nagy bűnökre vonatkozott. Ettől megkülönböztetve találtuk a fülgyónást, mint a penitenciatartás szentségének az ősegyházban is általában használt formáját.
A bűnök megbocsátásának (illetve fönntartásának) hatalmát a papság Krisztus rendelése szerint a fölszenteléssel megkapta ugyan, azonban gyakorlására vonatkozóan a püspök és még inkább a pápa kezdettől fogva adott rendelkezéseket. Érdekes bizonyítéka ennek a montanistává lett Tertullianus esete, aki tagadta Zephyrinus pápának azt a jogát, mellyel kimondotta, hogy a házasságtörés és erkölcstelen élet vétke alól is feloldozás nyerhető - természetesen megfelelő vezeklés, elégtétel után.

A vezeklők általában nem járulhattak a szentségekhez. Egy részük a számukra kijelölt helyen a katechumenekkel együtt volt és az istentisztelet főrészeiről is ki voltak zárva; mások ott lehettek a mise főrészén is, végig térdelniök kellett; lehettek olyanok is, akik ez alól föl voltak mentve, de a szentáldozásban nem részesülhettek: Vezeklésük ideje rendszerint hosszú volt, gyakran évekig tartott. De ha bűnbánatuknak meggyőző jeleit mutatták, a vezeklés idejét megrövidítették (ez a búcsú); ez nem ritkán a vértanuk közbenjárására történt.
A keresztség és penitenciatartás, a bűnbánat szentségén kívül az utolsó kenet szentsége is bűnbocsánattal jár. Erre azonban a pannóniai vértanuk történetében nem találunk adatot s így csak megemlítjük ezt a szentséget; megemlítjük úgy is, mint az Egyház anyai gondoskodásának bizonyítékát, mellyel gyermekeiről minden időkben a halál pillanatában is gondoskodott.
Valóban Krisztus egyháza a lelki élet ápolása, a kegyelmi eszközöknek az élet mindenféle szükségletei és viszontagságai között való biztosítása és alkalmazása mellett a szociális együttérzésnek, a kölcsönös tevékeny szeretetnek a mindennapi életben is ragyogó példáival szolgál. Ha nem is utalunk Krisztus Urunk hegyi beszédére, ha nem is soroljuk el az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit, amelyeknek gyakorlására az Egyház mindenütt igyekezett megfelelően berendezkedni: hivatkozhatunk a pannóniai vértanuk közül pl. Szent Pollióra, aki a helytartó kérdésére klasszikus tömörséggel jellemezte a keresztényeknek Krisztus szándéka szerint való életmódját, az igazi felebaráti szeretetnek, a keresztény erényeknek gyakorlását.

Az Egyház nemcsak azzal öntött nagy morális erőt a társadalmi életbe, hogy szentség rangjára emelte a társadalom alapját, a családot és hogy ennek természetes hivatásáról szigorú törvényekkel és intézkedésekkel gondoskodott, hanem azzal is, hogy a pogányság egoizmusával szemben a felebaráti szeretetnek; a nemes altruizmusnak gyönyörű gyakorlati példáit állította szembe.
Mily megható pl., mikor a bilincsekbe vert Szent Quirinust börtönében fölkeresik a Sisciától távol eső Duna melléki város keresztény asszonyai és ellátják mindennel, ami szerény viszonyaiktól kitellett. Vagy amikor két vándor (pelegrinus) görög festő eltemetéséről savariai kollégái gondoskodnak, sőt a hitük miatt kivégzett kőfaragók holttetemét az üldözés ideje alatt felkutatja, és saját házában temeti el egy Nicodemus nevű keresztény. Ha nem is találjuk meg a jeruzsálemi első egyházközség ideális vagyonközösségét, de minden keresztény egyházközségben megvolt a szegényekről, a betegekről, az özvegyekről, a hitük miatt üldözést, börtönt szenvedőkről való gondoskodás.

De éppen azért, mert az egyházközségnek az akkori társadalmi és állami viszonyok miatt minden tagjára kiterjedő társadalmi tevékenységet kellett kifejtenie, az egyházi vezetőség sok irányban volt elfoglalva és ennek megfelelően az egyházi rend egyes osztályai tényleges működést, praktikus tevékenységet fejtettek ki. Tényleges egyházi hivatalnokok, funkcionáriusok voltak az ú. n. kisebb rendek: az ajtónállók, ördögűzők, akolythusok és lectorok és még inkább a nagyobb rendek: az alszerpapok, szerpapok és a papok, mindannyian a püspök felügyelete és irányítása mellett. Az ajtónállókról (ostiarius) Pannóniában nincs adatunk, jóllehet a III. század első felében pl. Rómában nagyobb számmal vannak említve. Hivataluk bizonyos tekintetben a sekrestyés és harangozó ügyköréhez hasonlítható.

Toursi Szent Mártonnak galliai élettörténetét nem számítva, nem rendelkezünk közvetlen pannóniai adattal az ördögűzőkről sem (exorcista, eporkistes), jóllehet az ördögűzés (exorcismus) - egyébként pl. a keresztelés szertartásainak egyik részleteként is szerepel számos pogány és keresztény följegyzés szerint sokszor került alkalmazásba az első századokban. Ennek a kisebb rendnek, illetve az ördögűzésnek azonban Pannóniával közelebbi kapcsolata is van, mert éppen a Zágrábi Múzeumban van egy VI. századinak vehető ólomtábla, melyen egy, az ördögűzés alkalmával mondott szöveg olvasható, ha mindjárt e szöveg hiányos is és latinsága éppen nem klasszikus. (Zágrábba Dalmáciából került, ahol Trau közelében 1869-ben találták.)
A pannóniai lectorokról már többet tudunk. Az egyes egyházközségekben bizonyára többen is voltak, mert pl. Szent Pollio első lectornak (primicerius lectorum) mondja magát, tehát Cibalaeban is, ahonnan püspököt egyáltalán nem ismerünk, tehát nem lehetett nagyobb jelentőségű egyházközség, többnek kellett viselni ezt a tisztséget. Ez különben a dolog természetében volt. Istentiszteletek alkalmával ugyanis, különösen nagyobb ünnepeken, melyek éjjeli virrasztással voltak összekötve, váltakozva ők olvastak föl részleteket a szentírásból, az egyházközséghez intézett levelekből, az egyház vértanúinak és szentjeinek életrajzaiból, szenvedésük történetéből. Az akkori viszonyokhoz képest írástudó, tanult embereknek kellett lenniök, tehát hivataluknak is tekintélye, jelentősége volt.
Az akolythusok és alszerpapok (subdiaconus) tevékenysége és munkaköre a szerpap (diaconus) működését egészítette ki, legcélszerűbbnek látszik tehát először röviden általános áttekintést nyújtani tevékenységükről.

A püspöknek és a papoknak az egyházközség ügyeinek intézésében és az istentiszteletek alkalmával segítőkre volt szükségük. Gondoskodni kellett ugyanis az istentiszteletekhez és az egyházközség adminisztratív és karitatív intézményeihez szükséges anyagiak megszerzéséről, a begyűlt járulékok megfelelő kezeléséről és elosztásáról. Evégből ismerni kellett az egyházközség összes tagjainak személyi, vagyoni és társadalmi viszonyait: tudni kellett, ki a magával tehetetlen szegény, a beteg, ki a férjét vesztett özvegy, a gyámoltalan árva. Az üldözések idején még jobban meggyarapodott a munka: a börtönben sínylődőket is kellett gondozni, élelemmel, tanáccsal, lelki vigasztalással ellátni.
A vértanuk aktáinak megszerzése, ereklyéinek összegyűjtése és megmentése ismét sok gondot, körültekintést és fáradságot kívánt. Nehezebben ment az istentiszteletek idejének és helyének megállapítása, valamint ennek a hívekkel való közlése is. Gondoskodni kellett továbbá arról is, hogy az istentiszteleteket senki se zavarja meg, hogy ezek rendben, fegyelmezetten folyjanak le. Nem kis gond lehetett végül az új papok neveléséről és oktatásáról való gondoskodás. E sokirányú elfoglaltságokat, a püspök rendelkezései szerint az akolythusok, alszerpapok és szerpapok osztották meg a papsággal, de éppen ezért az egyesek szerepét, legalább is az első századokra nézve, egészen pontosan nem lehet körvonalazni.

Az akolythusokra vonatkozólag Szent Tarzicius vértanúságának története némi útmutatást ad arra nézve, hogy egyik feladatuk az Oltáriszentségnek a betegekhez, börtönben sínylődőkhöz stb. való elvitele volt. Ők gondoskodtak az istentiszteletek alkalmával szükséges világításról is. A szentmise alatt valószínűleg az offertoriumnál volt szerepük. Munkakörük nagyságát egyébként mutatja, hogy számuk Rómában a III. század közepén háromszorosa volt a diaconusok és subdiaconusok együttes számának (42 - 7+7).
Az alszegpapok és szerpapok már az istentiszteletek alkalmával is fontos szerepet töltöttek be. Az előbbiek a templomnak arra a részére - különösen a kapura ügyeltek, ahol a nők voltak, a szerpapok inkább a férfiak csoportjánál foglalatoskodtak. A szentmise alatt is segédkeztek a celebránsnak és egyúttal ők jelezték a a híveknek, mikor kell letérdelni, mikor felállni stb. (A kántorbőjti és nagyheti szertartások szövege ennek nyomát ma is megőrizte: flectamus genua, levate stb.) A subdiaconusnak külön feladata volt az egyházi ruhák rendben tartása, mosása; a diaconusnak - mint manapság is - az áldoztatás végzése volt speciális joga és kötelessége.
Már az ú. n. kisebb rendekbe való iktatás is hivatalos szertartással történt. Rendszerint ezt is püspök végezte és kizárólag ő adhatta föl az ú. n. nagyobb rendeket. Ezek ugyanis liturgikus ténykedéseket végezhettek és pl. a diaconusok jelentőségét mutatja, hogy nem ritkán őket tették meg püspököknek; szerpap volt az első vértanú is, Szent István, az első hét diaconus egyike, akiket a jeruzsálemi hívek már 36-ban választottak az apostolok segédeiül. Az egyházi rend legmagasabb foka a papság, presbyteratus. Mint már görögös neve is mutatja, csak idősebb férfiakat (presbyteros) szenteltek pappá, követve Szent Pál intelmét (Timotheushoz):

Kezedet elhirtelenkedve senkire se tedd, vagyis meggondolatlanul senkit se szentelj pappá. Hiszen a pap Isten titkainak sáfára, ő mutatja be a legszentebb áldozatot, ő szolgáltatja ki a szentségeket, végzi a szentelményeket. A népet tanítja egyrészt szavával, másrészt példájával s így erősnek kell lennie a hitben, buzgónak az Isten és a felebarát iránt való szeretetben, készen arra is, hogy Szent Quirinussal úgy gyakorolja a papságot, hogy önmagát mutassa be áldozatul az igaz Istennek - a vértanúságban.
És ha már ezt kell mondanunk az egyszerű presbyterről, még fokozottabb mértékben mondhatjuk a püspökről, akinek fölszentelése betetőzése az egyházi rend szentségének. A püspök ugyanis hasonlóképpen Szent Pál klasszikus szavai szerint legyen szent, feddhetetlen, bölcs szóban és cselekedetben, a családapa szelídségével és rendet tartó igazságos szigorúságával. Ó a felügyelője (episcopos), irányítója papjainak, akik istentiszteleteken mellette ülnek a templom félköríves apszisában, vagy a városrészekben és községekben lelkészkednek.
Állása nagyon kevéssé javadalom, sokkal inkább teher: neki kell számot adni egész nyájáról, összes híveiről. Ezért püspöksége nem is nagy terjedelmű, rendszerint csak egy város tartozik hozzá s ezen sem kell éppen tartományi fővárosokat gondolnunk. Híveivel megosztja, sőt rendszerint elsőnek szenvedi a hitért való üldöztetést, gyakran vértanuságot. Elég itt Szent Quirinusra, Irenaeusra, vagy Antiochiai Szent Cirilre hivatkoznunk, akit ide hurcoltak Pannóniába és a tömlöcben bilincsekbe verve gyakorta veréssel gyötörtek, mígnem a kőfaragó vértanuk kivégzéséről értesülve, bánatában ő is meghalt.

Nem lehet meglepő, hogy az akkori viszonyok között megengedett módon házas emberek is vannak a papok és püspökök között. De éppen Szent Irenaeus vértanúságának története a bizonyíték, hogy egyrészt mennyire megokolt a celibatusnak általánosan kötelezővé tétele, - a görög szertartású katholikusok azonban ma is ki vannak ez alól véve - másrészt, hogy a hit megvallásában való állhatatosság a legnagyobb lemondástól, a legbensőbb kötelékek megszakításától, a legközelebbi rokonság megtagadásától sem riadt vissza, ha választani kellett közöttük és Krisztus között.
Ilyen lelki erőre csak az képesíthette keresztény őseinket, hogy a hitből éltek. Amint Szent Quirinus mondta: Mindig Őt (Istent) imádtam, Őt hordom szívemben és nem tud engem ember elválasztani Tőle, ki egyedül igaz Isten. Az örök életben való hit felülemelte őket a testi szenvedéseken, a halál borzalmasságán, mert míg a gonosztevők, - ugyancsak Szent Quirinus szavai szerint - mikor élni akarnak, az Istent megtagadva valójában meghalnak: aki hitének megvallása miatt életét veszti, az örök életre jut el; mert akkor a kínzás dicsőség és a halál örök életet ad.

De a vértanuk állhatatosságát nem csekély mértékben erősítette Isten kegyelmén kívül az az érzés, hogy nem egyedül küzdenek. Amint Szent Quirinus mondotta Maximus praesesnek: (Isten) «mindig velünk van és bárhol vagyunk, segítségünkre tud jönni az Úr... erősítve engem, itt is velem van és az én szavaimmal Ő válaszol». Ő lesz atyja az árváknak, akiben Szent Irenaeus szerint «igazán és tökéletesen bízunk, akire rábíztuk lelkünket, hogy el ne vesszünk». És tudták azt is, hogy velük érez, értük imádkozik, hogy gondoskodik róluk és hozzátartozóikról a hívek serege, amely pl. Szent Quirinus mellett volt a kivégzés pillanatában is. És ezen a ponton nem feledkezhetünk meg a keresztény nőkről.

Pannónia szentjei és vértanúi között nem találunk ugyan hírnév szerint Szent Ceciliákat, Szent Ágneseket, de tudjuk, hogy a nők közül is többen szenvedtek vértanúhalált hitükért. Hősi léleknek kellett lennie azokban a keresztény asszonyokban is, akik Szent Quirinust a Duna melletti városban, mikor bilincsekbe verve hurcolták oda, fölkeresték börtönében és ellátták a szükségesekkel. A vallásos meggyőződés heve adott erőt nekik s azoknak is, kik egész életüket lemondásban töltötték Istenért. Elég e helyen csak rámutatnunk Szent Pollio és Probus praeses vitájára. A pogány erkölcsnélküli szabadossággal szemben a keresztények mindenkor nagy tiszteletben részesítették az erkölcsi tisztaságot.
Az első keresztény családok írói Szent Pált követve mindig különös tisztelettel emlékeznek meg a szüzekről, akik közül sokan egészen Istennek szentelték életüket és így elődei lettek a mai női szerzetesrendek «kedves nővéreinek». (Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy női zárdákról már Szent Atanáz is megemlékezik, tehát Keleten és esetleg Galliában már az első századokban voltak.)
Jutott szerep a nőknek egyházi ténykedésekben is. (Valószínűleg erre való tekintettel az ú. n. apostoli constitutiók arab, aethiop stb. versiója is a klérus osztályai között sorolja föl a szűzeket és az özvegyeket.) A nők keresztelése alkalmával pl. a diakonisszák segédkeztek a keresztelőnek. Nők halála esetén asszonyok végezték a szükséges dolgokat (természetesen nem a temetési szertartásokat). Nők foglalkoztak a liturgikus ruhák stb. készítésével és mosásával s így belekapcsolódtak az egyházközségek életébe. Ilyenféle munkákat különösen idősebb (60 éven felüli) özvegyek végeztek s ezért a szegényebbekről az egyházközség gondoskodott, viszont a jobb módúak az egyházközség anyagi terheiből vállaltak bizonyos részt.

Így az egész egyházközség: férfiak, nők, mint egy család tagjai kölcsönös szeretettől áthatva segítették egymást a földi élet küzdelmeiben és az örök élet útjain. És ez a kölcsönösen segítő szeretet nem szorítkozott csupán egy helyre, a közvetlen környezetre, egyetlen községre. Egy hitet, egy áldozatot, egyforma szentségeket, egyforma szeretetet talált a keresztény Rómában és Pannóniában, ugyanazt hirdette Antiochiai Szent Ciril és a sisciai Szent Quirinus, akinek ereklyéi - más pannóniai szentekkel együtt - Rómában találtak nyugvóhelyet és magbecsülést. A keresztény mindenütt érezhette, hogy az ő egyháza a katholikus, az egyetemes, mely mindenkit átfog a hit, a remény és szeretet kötelékeivel. És amint a keresztény szolidaritást nem korlátolta földrajzi határ, nem szűnt meg ez a halállal, a temetéssel sem.
Rendkívül kedves, érdekes bizonyítékai ennek a síron túl is élő szeretetnek a sírfeliratok.
Hazánkban eddigelé alig került elő olyan őskeresztény sírfelirat, melyet határozottan Nagy Konstantin császár milviusi győzelmének ideje (312) elé kellene tennünk. De a római katakombák számos példával szolgálnak arra, hogy az elhunytak sírjait milyen föliratokkal látták el: élj Istenben, élj békében, élj örökké, pihenj meg és imádkozz érettünk! Imádkozz érettünk a szentekkel! Szóval az elhunyttal, mint élővel beszélnek, mint olyannal, aki a földi élet vándorainak segítséget nyújthat az úton, aki biztos révbe tudja juttatni a hányatott hajót; kedves, jámbor, szent lénynek tekintik, akiről szeretettel emlékeznek meg.

Az elhunytakról különösen a halálozás évfordulóin emlékeztek meg az istentiszteleten, sírjuknál az istentisztelet után tort tartottak, tehát a szegényeket is megvendégelték. (A halotti tor (az évfordulókon is) különösen a középkorban fejlődött ki nagymértékben hazánkban is.)
Különösen nagy tisztelettel keresték föl a vértanuk sírjait, ahol kegyeletüknek közbenjárásukat kérő imádságokkal adtak kifejezést (különösen érdekesek a római San Sebastiano templom alatt a falon olvasható bekarcolt fohászkodások Szent Péterhez és Szent Pálhoz intézve). Mellettük, közelükben szerettek temetkezni, még távoli országokból is odavitették a holttestet (pl. Sirmiumban ad Synerotan martyrem).
«A szenteknek egyessége»: az élő és elhunyt híveknek, az anyaszentegyháznak egysége nyer itt pregnáns kifejezést. A régi (teljes jogú) keresztényeket görög szóval valóban szentnek (hagios) szokták mondani életükben is szemben azokkal, akik nem tagjai az üdvösség egyházának vagy ki vannak abból rekesztve. Ez természetesen nem önteltségtől származott, hanem inkább azzal függ össze, hogy a hitigazságokat és még inkább az egyház belső életére vonatkozó dolgokat nem könnyen közölték a kívülállókkal. Így látjuk ezt a kőfaragó vértanuk történetében is, amikor Simpliciusnak csak különféle kérdéseikre adott megnyugtató feleletek után adnak felvilágosítást a keresztény igazságokra vonatkozóan.

Ez a titoktartás, az ú. n. disciplina arcani egyenesen szükséges is volt az üldözések idején és részben éppen az vezetett annak a gazdag szimbolikának kifejlődésére, melynek szebbnél-szebb megnyilatkozásait, egyszerűségükben is megkapó alkotásait különösen a római katakombákban találjuk. Ide tartoznak a horgony, a galamb, a pálma, az olajfaág stb. szimbolikus jelek és ennek jelensége a misztikus (Ixövg) (= hal) ábrázolása; ennek a görög szónak egyes betűi ugyanis Ogavg Xpiaióg 0£oű víóg awigp) (= Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó) szavaknak kezdő betűit adják.
Ez a misztikus ichthys, a hal ábrázolása, mely oly gyakran kerül elő a katakombák falain, sírköveken és használati tárgyakon, mintegy jelképezi az őskeresztény hitéletet. Az általa megjelenített Krisztus a középpont, mint Szent Pollio mondotta, a Krisztus király, az örök király, akinek szent parancsait a keresztény akkor is megtartja, mikor kínzásokkal akarják őket ebben megakadályozni, mert, «ennél a rövid életnél jobb az örök élet és édesebbek azok a javak, melyek megmaradnak, mint amik elvesznek». Krisztus király országának örök dicsősége vár a keresztényre, ha e földi életben jó harcot harcolt Krisztus király parancsainak, a szeretet törvényének megtartása, hitének megőrzése, megvallása által.
Krisztus királyságának tudata elevenen élt akkor a lelkekben; ez volt a tűz, melyet a Megváltó a szívekben gyújtott, amely világított őskeresztény eleink földi életében, mint az örök világosság fényessége.