Három nap múlva, Maximus Quirinus püspököt Amantius praeseshez, Pannonia prímába vitette, hogy megkapja a halálos ítéletet makacsságáért, melyet a császárok törvényeivel szemben tanúsított. És amikor Szent Quirinust elvitték Pannonia primába és bilincsekbe verve az egyes városokon keresztül Amantius praeses ítélőszéke elé hurcolták, városról-városra egészen a Duna partjáig mentek vele. Amantius praeses éppen aznap tért vissza Scarbantia (Sopron) városából. Szent Quirinus püspököt eléje állították, de a praeses úgy rendelkezett, hogy a kihallgatásra menjen vissza Sabaria (Szombathely) városába.
Ekkor keresztény asszonyok elmenvén Szent Quirinus püspökhöz, ételt és italt kínáltak neki. Szent Quirinus püspök pedig látva az ő hitüket, mikor megáldotta, amit odahoztak neki, lehullottak a bilincsek, melyekkel keze-lába meg volt kötve. Miután tehát táplálékot vett magához és az asszonyok eltávoztak, azok, akik őt őrizték, Sabariába vitték. Amantius praeses itt hivatala szerint a színházba idéztette maga elé. Mikor elébe állították, Amantius praeses így szólt Azt kérdezem tőled, igazak-e azok, amik a jelentés szerint Sisciában, Maximus iuridicus előtt történtek.

Quirinus püspök: Sisciában megvallottam az én igaz Istenemet. Mindig Őt imádtam, Őt hordom szívemben és nem tud engem ember elválasztani Tőle, aki egyedül igaz Isten.
Amantius praeses: Tisztes korodat sajnálnók veréssel meggyalázni, de mégis óhajtanók, hogy felfogásodat beszédünk megjavítsa és életed ígéretének jutalma helyes útra terelne téged, hogy öregséged hátralévő idejét örömben élhesd le a császári törvények rendelése szerint szolgálva az isteneknek.
Szent Quirinus püspök: Mit habozol korom miatt, mikor ezt megdönthetetlen hitem minden kínzásnál erősebbé tudja tenni. Az én hitvallásomat sem kínzások nem törik meg, sem a jelen élet élvezete nem másítja meg és meggyőződésem szilárdságát még a haláltól való félelem sem ingatja meg, bármily keserves lesz is.

Amantius praeses: Miért sürgeted a halált, hogy az istenek és a római birodalom iránt tiszteletlennek mutasd magad és az emberi természet ellenére az élet megtagadását válasszad, holott azok, akik el akarják kerülni a halált, bármennyire kínozzák őket, letagadják azt is, amit elkövettek. Te pedig azt mondod, hogy az élet öröme gyűlöletre méltó és sietve sietsz a halálba és ellene mondasz a császároknak. Azért tehát most még biztatunk, hogy élj és mentsd meg életedet és mutasd meg, hogy tiszteled a római törvényeket.
Quirinus püspök: Ha talán ez a buzdító beszéd meg is indítja a gyerekes lelkeket; akik hosszabb élet után sóvárognak, én azonban azt tanultam az én Istenemtől, hogy arra az életre kell eljutnom, amely meg nem szűnik a halál után, mikor a halál már közbelépett. És ezért ennek az ideiglenes életnek a befejezését szívbéli hittel várom, mert nem vagyok hasonló a gonosztevőkhöz, miként te mondád, hatalmas úr. Mert amikor ők élni akarnak, az Istent megtagadva valójában meghalnak, én pedig hitem megvallásával az örök életre jutok el. Nem is egyezem bele a ti törvényeitekbe, mert Krisztusnak, az én Istenemnek a törvényeit tartom meg, amelyeket híveimnek is hirdettem.

Amantius praeses: Sokáig próbáltunk rábírni a császári parancsok iránt való engedelmességre, de mivel lelked zordonságát nem lehetett enyhíteni, intő példa leszel minden kereszténynek, hogy halálod módjától megrettenjenek, akik élni akarnak.
Ekkor kiadta a parancsot, hogy a többi szenvedéseken kívül, melyeket már elviselt, az Isten szent papjának vagy szolgájának nyakára malomkövet kössenek és a Sabaris (Gyöngyös) folyó hullámaiba fojtsák.
Mikor a hídról a folyóba dobták és igen sokáig nem merült alá, beszélgetett a körülállókkal és imádságával alig tudta kieszközölni, hogy elsüllyedjen, hogy az ő sorsától ne borzadjanak meg (a hívek). Testét nem messze találták meg attól a helytől, ahol elmerült és ezért itt imádkozó hely van; szent tetemét ellenben a soproni (scarbantiai = scarabatensis) kapu mellett levő bazilikában temették el, ahová az ő közbenjárásáért nagyobb tömeg jár könyörögni.

Mártíromságot szenvedett pedig Szent Quirinus sisciai püspök, Krisztus vértanúja június negyedikén és megkoronázta őt a mi Urunk Jézus Krisztus, akié a tisztelet, a dicsőség és a hatalom mindörökkön örökké. Ámen.
Amikor pedig a barbárok betörtek Pannónia területére, a keresztény nép Sopron városából Rómába menekült és Szent Quirinus püspök és vértanú szent tetemeit magukkal vitték. Egy időben az apostoloknak, vagyis Péternek és Pálnak bazilikájában voltak eltemetve, ahol Krisztus mártírja, Szent Sebestyén is nyugszik azon a helyen, mely katakombának mondatik és itt az ő nevére méltó egyházat emeltek.
Szent teste itt sokáig rejtezkedett, de a Szentlélek Isten rendelkezése szerint, aki nem engedi, hogy az ő szentjeinek dicsősége elrejtessék, II. Ince pápa idejében, aki Szűz Máriának a Tiberisen túli egyházára az alapító olaját öntötte, amikor ezt a templomot (újra-)építették, ugyanazon Szentlélek sugalmazására és ugyanezen pápa és az egész római egyház szándéka és rendelkezése szerint Szűz Mária (egyházának) papjai nagy tisztelettel fölemelték arról a helyről a dicsőséges Quirinus püspök és vértanú drágalátos testét és istenfélelemmel (telve) elvitték Szűz Mária fentnevezett Tiberisen túli egyházába és himnuszok és könyörgések közben elhelyezték ugyanazon templom főoltárán. Itt részesülnek a mai napig az ő jótéteményeiben.

Ugyancsak június negyedikén emlékezünk meg Szent Rutilusról és társairól. Nevüket ugyan nem tudjuk pontosan: a martyrologium Hieronymianum egyes kéziratai Rusticust írnak, az egyébként nagyon hiányos müncheni és a berni kézirat azonban megerősíti a római olvasását és ezért mondhatjuk Rutilusnak (Rutulus). Ugyancsak ezek határozzák meg a vértanúság helyét is Sabariában (Szombathely), míg a római martirologium általánosságban csak Pannóniát ír.
Június nyolcadikára is találunk egy följegyzést Sirmiummal kapcsolatban Szent Sostratos, Sperus és Eraclus nevéről, ámde ez nyilvánvaló tévedés, mert a szír martirologiumból tudjuk, hogy ezen a napon Antiochiában szenvedett vértanúságot Szent Sostratos, Hesperius és Glykerios, akiknek nevét az excerpta Hieronymiana így elferdítette.

Viszont egyedül a szír martyrologium helyezi június 15-ére Szent Secundus napját, míg többi forrásaink július 15-én emlékeznek meg erről a szentről és társairól. Az ő emléknapjuk előtt azonban még július negyedikén is találunk sirmiumi vértanukra. A martyrologiumok egyképpen Szent Innocentius és Sabbastia (Sebastia) nevét hozzák e napon, de hozzáteszik, hogy más harminccal együtt lettek vértanuk. Melyik esztendőben, mily körülmények között folyt le e tömeges keresztény-irtás: semmi adattal nem rendelkezünk. Csak föltesszük, hogy a véres Diocletanus-féle üldözés idején történhetett.
Mellőzve a martyrologium Hieronymianum zavaros följegyzését július 9-éről, e hónap tizenötödikén emlékezünk meg Szent Secundusról és társairól. Amíg ugyanis a szír martirologium (jún. 15-én) csak Szent Secundinus nevét említi, az emutett forrás különböző kéziratai Agrippinus, Maximus, Fortunatus és Marcialis nevét is hozzáteszi, sőt Szent Jakab püspököt is hozzájuk sorolja aki pedig tudvalevőleg a mezopotámiai Nisibis püspöke volt.

Augusztus hónapban a martyrologium Hieronymianumban olvasunk először - kilencedikén - sirmiumi vértanúról, Szent Rusticusról, akinek azonban csak a neve van megemlítve. A római martyrologium Illyricumot két ízben is említi, tizennegyedikén és tizennyolcadikán, de mivel mindkét esetben praesest szerepeltet a bírói eljárás intézőjének, Szent Ursiciusnál még külön is megemlíti Maximianus császárt, akinek idejében Pannóniát nem igen lehet érteni Illyricum neve alatt, ezeket az adatokat bízvást mellőzhetjük. Ellenben augusztus 29-én a martyrologiumok határozottan Sirmiumot mondanak. A római szerint: Sirmiumnál Szent Bazilla szűz (ünnepe), közelebbi adatot azonban itt sem találunk. Föl kell itt is tennünk a Diocletianus-féle üldözés idejét.

Szeptember hónap a pannóniai martirologiumban egészen üres. (A római martyrologiumban ugyan szerepel Pannónia ebben a hónapban is, ámde ez Szent Gellért Csanádi (marosvári) püspök vértanúságának szól. Pannónia itt egész Magyarországot jelzi.) Októberben szintén nem találjuk pannóniai szent ünnepének említését, de annál inkább fontos a következő hónap.
November nyolcadikán van a pannóniai kőfaragók: Szent Simpronianus, Clauclius, Nicostratos, Castorius és Simplicius ünnepe. Rómában és általában a katholikus világban a (négy megkoronázott =) Quatro Coronati neve alatt ismerik és tisztelik őket. A martirologiumokban november hetedikén is szerepel a nevük, vagyis ünnepüknek vigíliáját is megülték.

Bőséges irodalom tárgyalja a még ma is megoldatlan kérdést, mi a viszony a Quatro coronati név alatt ismert vagy gondolt csoportok között. Ezekről más helyen szólunk. E helyen csak arra szorítkozunk, hogy passiójukról mondjunk egy-két szót.
E passió szövegéből nyilvánvaló, hogy nem közvetlenül a bírósági tárgyalásokon részt vett szemtanuk írták le, hanem szerzője Porphyrius actuarius a gleba, vagyis olyan írnok volt, aki a földek kataszteri fölmérésénél volt alkalmazva. Viszont a tárgyalás menetét, az események lefolyását szemtanuktól kellett hallania, mert előadásának közvetlensége, a benne előforduló földrajzi helymeghatározások pontossága, a benne szereplő személyek beállítása mind arra vallanak, hogy csak közvetlenül az események után, a tárgyi adatok pontos ismeretével készülhetett.

A passió túlnyomó nagy részének világos elbeszélésétől élesen különbözik az utolsó fejezet, mely későbbi hozzátoldás, nevezetesen Szent Sebestyén passiójának alkalmazása. És éppen ez a későbbi betoldás, mely az első részt is megcsonkította a végén és téves adataival az első rész hitelét is meggyöngítette, volt egyik oka a fentebb említett tudományos vitáknak.
A pannóniai kőfaragók passiójának Porphyrius-féle előadását több kódex őrizte meg napjainkig. Legrégibb a párisi Bibliothéque Nationale-ban őrzött VIII. századi kézirat, mely egy római (valicellanai) latin kézirattal együtt hozza a följegyző Porphyrius nevét is; a többi 13 kódexben, melyek közt a legrégibb a IX. századi veronai, a szerző megnevezése hiányzik. A fordítás a Bollandis- ták által közölt szöveg alapján készült, mely a lectio variansokat is hozza. A szöveg a következő:

Kezdődik Szent Simpronianus, Claudius, Nicostratus, Castorius és Simplicius szenvedése.

1 Abban az időben, mikor Diocletianus császár Pannóniába érkezett, hogy a hegyekből az ő jelenlétében vágjanak különféle köveket, amikor az összes kőfaragókat összegyűjtötte, köztük történetesen nagyon ügyes és gyakorlott embereket talált, nevezet szerint Claudiust, Castoriust, Simpronianust és Nicostratust, akik bámulatosan kitűntek a kőfaragó mesterségben. Ezek titokban keresztények voltak, akik megtartották Isten parancsait és amikor munkához fogtak a kőfaragó mesterségben, az Úr Jézus Krisztus nevében faragták a követ.
Történt egyik napon, hogy Diocletianus parancsot adott a kőfaragóknak, hogy készítsék el thasosi márványból a Napnak és négylovas kocsijának szobrát, mégpedig a kocsit minden hozzátartozóval, a lovakat, egyszóval az egészet egy darab kőből faragják ki. Erre az összes kőfaragók és munkavezetőik gondolkodni kezdtek, hogyan lehetne megoldani ezt a művészi feladatot. És amikor a thasosi kőből kivágtak egy nagy tömböt, szobrásztudományuk sehogy sem tudott megfelelni Diocletianus császár parancsának, miért is a kőfaragók és a munkavezetők között több napon át folyt a vitatkozás.

2. Egyik napon mind a 622 kőfaragó és két munkavezető összejött a kivágott kőnél és kezdték vizsgálgatni a kő erezetét és hasadását, és a szokottnál hevesebb vitatkozás tört ki a kőfaragók és munkavezetők között. Ekkor Simpronianus bízva a hitben, melyet szívében ápolt, így szólt társaihoz: «Kérlek mindnyájatokat, bízzatok bennem és én Claudiusszal, Simpliciusszal, Nicostratusszal és Castoriuszszal, akikkel együtt tanultam a mesterséget, megtalálom, mit kell csinálni a kővel. És megfigyelve a kő hasadását, az Úr Jézus Krisztus nevében megkezdte a faragás munkáját. A munka szépen haladt és a császár parancsa szerint elkészült a Napnak 25 láb nagyságú szobra.

3. Jelentették ezt Diocletianus császárnak, aki nagyon megörült. Mindjárt meghagyta, hogy Pannónia számára templomot építsenek azon a helyen, melyet Kövérhegynek mondanak. Odavitette és ott állíttatta fel a szobrot és megaranyoztatta. És örömében azon a helyen égő- és illatáldozatokat mutatott be és nagy jutalmat adott a kőfaragóknak. Művészi munkájukban annyira gyönyörködött, hogy még többre vágyott és meghagyta, hogy a kőfaragók porphyr kőből faragjanak neki szobrokat és oszlopfőket.
Magához hívatta Claudiust, Simpronianust, Nicostratust, Castoriust és Simpliciust, kegyesen fogadta őket és így szólt hozzájuk: «Azt akarom, hogy a ti művészi ügyességetek faragjon nekem oszlopfőket a porphyr kőből».

4. A parancs szerint el is mentek sok kőfaragóval és munkavezetővel. Mikor pedig megérkeztek a porphyr hegyhez, melyet Tüzes-hegynek mondanak, elkezdtek vágni egy negyvenlábnyi követ. Claudius pedig mindeneket az Úr Jézus Krisztus nevében cselekedett. És mesterségében mindig sikerrel dolgozott. Simplicius ellenben pogány volt és bármit kezdett, minden dolga balul ütött ki. Ezért egyik napon Nicostratus megszólította Simpliciust: Hogyan van az, testvér, hogy a te szerszámod mindjárt összetörik? Simplicius erre így felelt: Acélozd meg, kérlek, az én szerszámomat, hogy ne törjön el. Claudius pedig válaszul ezt mondta Add hát ide minden kőfaragó szerszámodat. És amikor odaadta neki egész kőfaragó-készségét, így szólt: Az Úr Jézus Krisztus nevében legyen ez a vas erős és ne törjön el munka közben. És ettől az órától fogva Simplicius az ő vasszerszámaival ép olyan jól és ügyesen kezdte végezni a kőfaragó munkákat, mint Simpronianus.
Ekkor Simplicius rendkívüli iparkodással és kitartással kezdte tudakolni Simproniustól, hogy miféle erősítő szert használt, mert ezentúl sohasem törtek el a vasszerszámok, holott ezelőtt nem így szokott történni. Simpronianus meg Claudius egyszerre kérdezte: «Hát csodálkozol, testvér, szerszámaid erősségén? A mindenek Teremtője maga erősítette meg alkotását.» Simplicius Simpronianushoz fordult: Vájjon nem Jupiter isten teremtette-e mindezeket? Mire Claudius így válaszolt: Testvér, bánd meg bűnödet, mert Istent káromoltad, nem tudván, mit beszélsz. Isten, akiben hiszünk, maga teremtett mindeneket és az ő fia, a mi Urunk Jézus Krisztus és a Szentlélek. Mert akit te Istennek mondasz, miért nem látod át, hogy azt mi faragjuk saját kezünkkel. Nem tudod-e, hogy amit mi olyan nagy művészettel faragtunk ki, maga is semmi?

5. Ugyanazon a napon, mikor ők így vitatkoztak egymással, Diocletianus császár meghagyta, hogy a porphyr márványból készítsenek neki domborművekkel ékes ivóedényeket. Ekkor Simpronianus, Claudius, Castorius és Nicostratus elkezdték vésni a kisebb-nagyobb ivóedényeket, melyekre igazán finom művészettel domborműveket és füleket faragtak.

6. Simpliciusnak pedig, akármilyen munkába fogott, újra minden eltörött. Ekkor odafordult Simpronianushoz Kényszerítelek a Napistenre, mondd meg nekem, melyik az az isten, aki mindent teremtett, akinek a nevében ti a munkátokat szerencsésen végzitek? Claudius erre ezt kérdezte Simpliciustól: Tetszik a te szívednek és lelkednek, amit mi csinálunk? Simplicius pedig így válaszolt Valami imádságot látok nálatok, amelyet titkon végeztek. Tanítsatok meg engem is erre a könyörgésre, mellyel ti Istenetekhez fordultok, hogy ezentúl is jó barátok lehessünk. Claudíus erre megkérdi: No és önzetlen barátság van-e benned?
Felelé Simplicius: Bizony önzetlen, hiszen magatok is láttátok, hogy tizenöt esztendőn keresztül hogyan dolgoztam veletek. Mondá erre Simpronianus: Ha tudsz hinni, mi megmondjuk neked és te ügyességre teszel szert a munkában és elnyered az örök életet is. Simplicius erre így szólt: Vágyva-vágyom megismerni a ti Isteneteket és azért könyörgök hozzátok. Claudius pedig mondá: Nos tehát, mi bizalommal megmondjuk neked, hogy higgy a mi Urunk Jézus Krisztusban, Isten fiában és ha fölveszed a keresztséget, minden javadra fordul. Simplicius sürgetve kéri: Engedjétek hát minél előbb, hogy egy szív, egy lélek legyek veletek, mind a munkában, mind a hitvallásban.
Erre elindultak papot keresni. És találtak egy püspököt, akit tömlöcben, bilincsek közt őriztek. Ennek neve Cyrillus volt, akit Krisztus nevéért vasra verve Antiochiából hurcoltak ide és három év óta sok veréssel gyötörtek. Ehhez jött éjjel Simpronianus, Claudius, Nicostratus és Castorius meg Simplicius és sok más hitvallóval együtt bilincsekbe verve találták őt. És odajárulva Szent Cyrillushoz, térdre borultak előtte és kérték, hogy keresztelje meg Simpliciust. És amikor ezt Szent Cyrillus meghallotta, nagy öröm töltötte el a lelkét és így szólt Simpliciushoz Fiam, légy rajta, hogy teljes lelkedből higgy és mindenek javadra fognak fordulni.

7 Claudius, Simpronianus, Nicostratus és Castorius most elmondotta Szent Cyrillusnak, hogy és mint volt a dolog a szerszámokkal. És ekkor szent Cyrillus hálát adott a mindenható Istennek és mondá Simpliciusnak: «Fiam, munkád közben láttad Isten erejét, most már csak bizalommal higgy» Simplicius könnyekre fakadva felelé: És mit kívántok, hogyan mutassam ki azt, hogy én hinni akarok? Szent Cyril püspök pedig mondá: «Úgy, hogy higgy a Jézus Krisztusban, a mi Urunkban, Isten fiában, a minden dolgok Teremtőjében és vess el minden kézzel faragott bálványt».
Simplicius erre letette a hitvallást, amelyet az Egyház a katekumeneknek rendelt: Erősen hiszem, hogy Jézus Krisztus valóban maga az igaz Isten. És amikor ez megtörtént, a püspök ott a börtönben megkeresztelte őt szokás szerint az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében és elbocsátotta őket. Ők pedig visszatértek munkájukhoz.

8. A porphyr kőből faragni kezdték az ivóedényeket és domborművekkel meg akanthus levelekkel díszítették. És amely órában belefogtak a munkába, keresztet vetvén magukra, a Jézus Krisztus nevében kezdtek dolgozni. Az egyik munkavezető azonban szemmel tartotta őket és amikor látta, hogy keresztvetés nélkül semmibe sem fognak, hanem óránként munkaközben is Krisztus jelével jelölik meg magukat, erősen felindult és haraggal telve így szólt: Bűbájos mesterkedés ez, mert ez a csodálatos jel a kegyetlenség jele és ti mindent általa műveltek szerencsésen.
Claudius megfelelt neki: Nem tudod, munkavezető (uram), hogy ez a jel, mely a kegyetlenség jele volt, az örök életre viszi azt, aki hiszen benne? A munkavezető erre így válaszolt: Nem vezethet életre a kegyetlen halál, hanem az ideig tartó megtartóztatás által lehet eljutni az életre.
Claudius nem hagyta annyiban: Az én Uram Istenem, Jézus Krisztus maga mondotta: aki megtalálja lelkét, elveszti azt és aki én miattam veszti el lelkét, megtalálja azt.
A munkavezető mindjárt kérdezte: Tehát ti is Krisztus követői vagytok és őt imádjátok?
Claudius megvallotta: Csakugyan az Ő jelével és erejével végezzük minden munkánkat, mert erre tanított minket a népek mestere, Szent Pál apostol mondván Bármit cselekedtek, az Úr nevében cselekedjétek.
A munkavezető tovább kérdezte: Miféle úr nevében? A kérdésre Simpronianus felelt: A mi Urunk Jézus Krisztus nevében. A munkavezető most hozzá fordult: De ha ő isten vagy úr, hogyan lehet az, hogy neki is meg kellett halnia? Simpronianus erre is megfelelt: Jól mondod, hogy meghalt. De ha tudod, hogy meghalt, azt már nem hallottad, hogy föltámadt?

9. Míg ők így vitatkoztak, a kőfaragó munkások között sokan hinni kezdtek a jámbor Simpronianus szavában és tanításában. Mondogatták is egymás között: Nekünk is jobb lesz, ha munkánkban segítséget és erőt nyerünk annak neve által, aki meghalt és feltámadott.
10. Ezalatt Claudius, Simpronianus, Nicostratus és Castorius keze munkájával elkészültek a Diocletianus rendelte porphyr-edények, melyeket fülekkel és domborművekkel díszítettek. El is vitték őket megmutatni Diocletianus császárnak. Minden tetszett neki, meg is tetézte a jutalmat Simpronianusnak, Claudiusnak, Castoriusnak és Nicostratusnak. És mondá nekik Diocletianus: kívánom, hogy porphyr kőből készítsenek nekem leveles oszlopfőkkel ékes oszlopokat és a munka Claudius, Simpronianus, Nicostratus és Castorius szava szerint menjen.

11. Amikor ezt a munkavezetők meghallották, méltatlankodni kezdtek. Ámde Diocletianus parancsa nagyon sürgette őket. Elmenvén tehát a hegyhez, kijelöltek egy kőtömböt, hogy azt vágják ki. Azután imádkoztak és megjelölték Krisztus keresztjének jelével. Rendelkeztek is, dolgoztak is és a követ így kezdték vágni oszlop formájára a kőfaragó munkások. Így dolgoztak minden nap három hónapon át.

12. És amikor az egyik csodálatosan tökéletes művészi szépségű oszlop elkészült, a munkavezetők így szóltak Claudius-, Simpronianus-, Nicostratus-, Castorius- és Simpliciushoz: Ti már bőséges jutalmat kaptatok, fogjatok hozzá más oszlop faragásához. Miért akartok ti beleavatkozni a mi munkakörünkbe? - Ők pedig öten egyszerre kiáltották: A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében, akiben bízunk, kifaragjuk mi azt a másik oszlopot is, úgy, mint az elsőt. És egész lélekkel nekifeküdve a munkának, huszonhat nap alatt kifaragták a másik oszlopot.
A munkavezetők dúltak-fúltak mondván: Nem lehet ez más, hanem csak bűvészkedő ráolvasás (eredménye). Ők pedig a különféle alakú faragványokat készítve szorgalmasan dolgoztak és a munka pompásan haladt azoknak utasításai szerint, akik nem a mérnöki tudományokban való jártassággal cselekedtek bármit, hanem kitűnő munkájukat Krisztus nevében végezték.
Ezt látva, a munkavezetők jelentést tettek Diocletianus császárnak, mondván: Fölséges császár, világ ékessége! Fölséged bölcs parancsa, melyet a megjelölt hegy bányáihoz intézett, elrendelte, hogy Fölséged palotájának csodálatos díszítésére kitűnő követ faragjanak. Sok fáradsággal el is készült a sok munka, nevezetesen az oszlopok. Mire Diocletianus császár ezt mondta: Igazán gyönyörködöm ezeknek az embereknek ügyes munkájában. Mind az ötöt bemutattatta magának és vidáman így szólt: A hatalmas istenekre mondom, elhalmozlak benneteket gazdag ajándékokkal, de még csináljatok nekem szobrokat ebből a porphyr hegyből. És újra Victoria, Cupido szobrokat és ivóedényeket rendelt, mindenekelőtt pedig Asklepios szobrát.

13. Az ivóedényeket, Victoriákat, Cupidókat meg is csinálták, Asklepios szobrát ellenben nem készítették el. Néhány nap múlva bemutatták a különböző díszítésekkel faragott szoborműveket.
Diocletianus ismét megörült az ügyes kőfaragó munkának és így szót Claudius-, Simpronianus-, Nicostratus-, Castorius- és Simpliciushoz: Örömmel látom buzgó művészi munkátokat, de miért nem igyekeztétek kifaragni Asklepiosnak, a minden gyógyulás istenének szobrát? Menjetek békével és iparkodjatok elkészíteni ezt a szobrot, azután faragjatok vizet okádó oroszlánokat meg sasokat, szarvasokat és mindenféle állatokat.
Ők pedig szokásuk szerint legottan dolgozni kezdtek és meg is csináltak mindent, Asklepios szobrát kivéve. Négy hónap múlva a munkavezetők előterjesztést tettek Diocletianus császárnak, hogy tekintse meg a kőfaragók munkáját és ő elrendelte, hogy mindent a térre hozzanak. És amikor odavitték, Asklepios szobrát nem mutatták be, jóllehet Diocletianus megrendelte.

14. És amikor a császár nagy sóvárogva kereste, a munkafelügyelők ezt jelentették: Legkegyelmesebb, mindenkor fölséges császár, aki minden embert szeretsz és a békének vagy barátja, tudja meg Fölséged, hogy azok, akiket Fölséged kedvel, keresztények és mindazt, amit megparancsolnak nekik, Krisztus nevében végzik.
Diocletianus császár erre így válaszolt: Ha mindaz, amit Krisztus nevében végeznek, nyilvánvalóan nagyszerű munka, az nem botrányos, hanem inkább becsületükre válik.
A munkavezetők azonban nem tágítottak: Elfelejted, legkegyelmesebb császár, hogy botrányos gondolkozásuk miatt nem engedelmeskednek Fölséged parancsainak és azért nem akarták kimutatni művészi ügyességüket Aesculapius isten szobrának elkészítésében.
Diocletianus erre kiadta a rendeletet: Vezessék hozzám ezeket az embereket.

15. És amikor Claudiust, Simpronianust, Castoriust, Nicostratust és Simpliciust odahívták, Diocletianus így szólt hozzájuk: Tudjátok, hogy mennyire kegyelmes voltam hozzátok, milyen kegyes jóakarattal szerettelek benneteket és milyen szeretettel pártfogoltalak. Miért nem engedelmeskedtek hát parancsaimnak, hogy porphyr kőből faragjátok ki nekem Asklepios isten szobrát?
Claudius erre így felelt: Mindenkor kegyelmes, Fölséges Urunk! Mi mindig engedelmeskedtünk Fölségednek és szolgálunk mint dicsőséges urunknak. A legnyomorúságosabb embernek a szobrát azonban sohasem készítjük el, mert írva van: Hasonlók legyenek hozzájuk azok, akik csinálják és mindnyájan, akik bennük bíznak.
Feldühödtek erre ellenük a munkavezetők és így szóltak Diocletianushoz: Mindenkor legkegyelmesebb, Fölséges Császár! Íme, látod elvakultságukat, hogy milyen hetyke hangon beszélnek Fölségeddel?
Diocletianus azonban ezt mondta nekik: Nem szidni kell az ügyes munkásokat, hanem inkább biztatni. A munkavezetők erre így feleltek: Akkor hát engedelmeskedjenek Fölséged parancsának vagy pedig gondoskodunk munkásokról, akik Fölséged akarata szerint cselekednek.
Diocletianus megkérdezte: Akadnak ezeknél különb művészek? A munkavezetők ráfelelték: Majd mi gondoskodunk olyan emberekről, akik készségesen engedelmeskednek. Diocletianus erre kimondotta: Ha gondoskodtok, hogy ebből a kőből kifaragják Aesculapius szobrát, akkor ezeket a fölségsértésért járó büntetés sújtja, azok pedig nagyok lesznek a mi fölségünk előtt.

16. A munkavezetők most faggatni kezdték Claudiust, Simpronianust, Nicostratust, Castoriust és Simpliciust: Miért nem engedelmeskedtek munkátokban a fölséges Diocletianus császár parancsának és miért nem teszitek meg az ő akaratát? - Claudius erre így felelt: Mi nem káromoljuk a mi Teremtőnket és nem cselekszünk lelkiismeretünk ellen, nehogy bűnösöknek találtassunk az ő színe előtt. - A munkavezetők ujjongtak: Most már nyilvánvaló, hogy keresztények vagytok. Castorius meg is vallotta: Úgy van, mi keresztények vagyunk.
Ekkor a munkavezetők más kőfaragó munkásokat választottak és velük faragtatták ki Asklepios szobrát proconnesosi márványból. Ezek harmincegy nap mulya a munkavezetők elé vitték a szobrot. A munkavezetők erre jelentették Diocletianus császárnak, hogy elkészült Asklepios szobra. Diocletianus pedig maga elé hozatta a szobrot.

17. És amikor megnézte a szobrot, csodálkozva kérdezte: Azoknak a művészi munkája ez, akiknek szobrász ügyessége annyira tetszett nekünk? A munkavezetők pedig így feleltek: Szentséges fejedelem és mindenkor Fölséges Császár! Azokról, akiket Fölséged legkiválóbbaknak mond a kőfaragó művészetben, vagyis Claudius, Simpronianus, Nicostratus, Castorius és Simpliciusról tudj a meg Kegyelmes Urunk, hogy fölségsértő keresztények és babonás ráolvasásaikkal az egész emberiség gyalázatára váltak.
Diocletianus császár erre így határozott: Ha a jogos parancsoknak nem engedelmeskedtek és igaz, amit ti elibém adtatok, viseljék el a fölségsértésért járó büntetést. És meghagyta az egyik; Lampadius nevű tribunusnak, hogy szóbeli vizsgálattal hallgassa ki őket meg a munkavezetőket, mondván: A kihallgatás eredménye szerint vesd vizsgálat alá őket és ha hamis tanúskodás vádja bizonyulna valamelyikre, vegye el megérdemelt büntetését.
Lampadius tribunus ekkor a Nap temploma előtt felállíttatta bírói székét; odahívatta a kőfaragó üzem összes munkásait, azután Simpronianust, Claudiust, Nicostratust, Castoriust és Simpliciust meg a munkavezetőket és a tömeg előtt hangos szóval így kezdett beszélni: Legkegyelmesebb uraink és császáraink parancsba adták, hogy a munkavezetők és Claudius, Simpronianus, Castorius, Nicostratus és Simplicius között kiderítvén az igazságot, megállapítsuk, hogy vajjon igazmondó volt-e a felek vádaskodása.
Erre a kőfaragó munkások, kiket az irigykedő munkavezetők már fölizgattak, mindnyájan kiabálni kezdtek A legkegyelmesebb császár üdvösségére, vidd el a fölségsértőket, öld meg a bűbájosokat.

18. Látván pedig Lampadius tribunus, hogy a munkások irigységből kiabálnak, így szólt: Az ügy még nincs letárgyalva; hogyan mondhatnám ki az ítéletet? De a munkavezetők nem hagyták annyiba: Ha nem bűbájosok, imádják hát a császár istenét. Lampadius tribunus erre tüstént kiadta a parancsot Simpronianus, Claudius, Castorius, Nicostratus és Simpliciusnak: Imádjátok a Napistent, hogy semmivé tegyétek a munkavezetők szándékait.
Ámde ők így válaszoltak: Mi sohasem imádtuk azt, amit a mi kezünk csinált, ellenben imádjuk az ég és föld Urát, aki örök parancsoló és örök Isten, az Úr Jézus Krisztus.
A munkavezetők fölkiáltottak: Íme, megtudtad az igazságot, vidd hírül a császárnak.
Ekkor Lampadius az állami börtönbe záratta őket. Kilenc nap múlva pedig kihallgatást nyervén a történtekről jelentést tett Diocletianus császárnak.
De ugyanezen a napon a munkavezetők is bevádolták őket, gyűlölködve mondván a császárnak: Ha ezek kiszabadulnak, megsemmisül az istenek iránt való tisztelet.
Diocletianus császár haragra lobbant: A Napistenre esküszöm, hogyha nem áldoznak a régi szokás szerint a Napistennek és nem engedelmeskednek a parancsnak, különb-különb válogatott kínzásokkal fogom őket elpusztítani.

19. Lampadius tribunus nemsokára elrendelte, hogy a következő napon a Nap temploma előtt ugyanazon helyre állítsák őket (mint első alkalommal). És Lampadius tribunus kiadta a parancsot: Vezessék elő mindkét felet: a munkavezetőket és a kőfaragókat. És amikor már ott voltak; Lampadius tribunus így szólt: Jöjjenek elő a vádlók és mondják meg, mit kell vétküknek felróni.
Amikor pedig a munkavezetők előléptek, egy Crisolitus nevű munkavezető ezt mondotta Lampadius tribunusnak: Amit már jól tud a te bölcs belátásod, mit akarod még jobban megismerni? Lampadius tribunus erre megkérdezte Claudiust, Nicostratust, Simpronianust, Castoriust és Simpliciust Tudjátok, hogy mit parancsoltak a legkegyelmesebb császárok?
Ők öten pedig ezt mondták: Nem tudjuk.
Az most kijelentette: Hogy áldozzatok a Napistennek és adjátok meg a tiszteletet a régi isteneknek. Claudius erre így felelt: Mi tiszteletet a mindenható Istennek és az ő fiának, Jézus Krisztusnak adunk; az ő nevébe vetettük mindig reményünket és bízunk benne, hogy a sötétségből világosságra jutottunk Lampadius megkérdezte: De van-e olyan fényes világosság, mint az isteni Napé?
Claudius erre is válaszolt: Krisztus, aki a Szentlélektől és Szűz Máriától született, aki világosságot ad a napnak és a holdnak és minden embernek, aki e világra jön. Ó maga a világosság és benne nincsen sötétség.
Lampadius tribunus ekkor így szólt: Kérlek és figyelmeztetlek benneteket, ne irtsátok ki Diocletianus császár szívéből az ő nagy szeretetét és kegyes jóakaratát. Ti jobban tudhatnátok, hogy legkegyelmesebb császárunk annyira kegyes minden ember iránt, hogy mindenkit akkora szeretettel becsül, mintha testvérei és fiai volnának; legjobban pedig azokat, akik tisztelik az isteneket.
Simpronianus azonban társaival együtt így szólott Legkegyelmesebb császárunknak csak annyiban lehet gondja az emberekre, hogy ezzel meg ne bántsa az ég Istenét, aki mindeneknek teremtője.
Mert nekünk van gondunk arra, hogy el ne vesszünk a másvilágon, ahol a tűz ki nem alszik.
Lampadius tribunus fontolóra vévén Diocletianus parancsát, ismét jelentést tett Diocletianusnak, hogy mit végzett.
Ekkor Diocletianus meggondolván, mennyire ügyes művészek, ezt a parancsot adta Lampadius tribunusnak Ha ezután sem hajolnak meg és nem áldoznak a Napistennek, skorpiókkal korbácsold meg őket; ha pedig engedelmeskednek, vezesd őket színem elé.

20. Öt nap múlva Lampadius ismét bírói székébe ült ugyanazon a helyen a Nap temploma előtt és meghagyta, hogy a törvényszolgák vezessék be őket és mutassák meg nekik a sok, rettenetes kínzóeszközt. Azután így szólott hozzájuk: Hallgassatok rám és kerüljétek el a kínzást. Legyetek engedékenyek és barátai a nemes császárnak és áldozzatok a Napistennek. Mert veletek már nem lehet szelíd szóval beszélni.
De Claudius és társai nem vesztették el a bátorságukat, mondván: Nem ijedünk meg a kínzásoktól és nem hajlunk meg a hízelgésre, hanem csak az örökké tartó kínoktól félünk. Mert tudja meg Diocletianus császár, hogy mi keresztények vagyunk és ettől a vallástól mi soha el nem állunk.
Lampadius tribunus erre megharagudott és megparancsolta, hogy vetkőztessék le és skorpiókkal verjék őket, miközben a törvényszolgák ezt kiáltották: Ne merjétek megvetni a császárok parancsait. Lampadiust azonban abban az órában elragadta az ördög és a bírói székben ülve kilehelte lelkét. Ezt hallva felesége és családja, nagy jajveszékeléssel a munkavezetőkhöz futottak, úgyhogy ez Diocletianusnak is fülébe jutott.
Amikor ezt Diocletianus meghallotta, nagy haragra lobbant és féktelen dühében elrendelte: készítsenek ólomkoporsókat, zárják bele őket elevenen és dobják a folyóba.
Ekkor egy Nicitius nevű törvényszéki tanácsos (togatus), aki bírótársa volt (Lampadiusnak), végrehajtotta Diocletianus császár parancsát. Ólomkoporsókat készíttetett, mindnyájukat elevenen beléjük zárta és a folyóba dobatta. Szent Quirillus püspököt, mikor ezt a börtönben meghallotta, nagyon megrendítette és Istenhez költözött. Szenvedtek pedig a szent vértanuk november nyolcadikán.

21. E napokban Diocletianus eltávozott innen Sirmiumba. 42 nap múlva pedig egy Nicodemus nevű keresztény a holttestekkel együtt kiemelte a koporsókat és saját házában helyezte el.

22. Diocletianus pedig tizenegy hónap múlva Sirmiumból Rómába ment és azonnal meghagyta, hogy Traianus thermáinál Asklepiosnak templomot építsenek és proconnesosi márványból készítsék el a szobrát. Mikor ez készen volt, elrendelte, hogy minden gyógyulást, mely e templomban történik, érctáblákra jegyezzenek föl és hogy az összes katonákat, különösen pedig a római rendőröket kényszerítsék, hogy Asklepios szobránál tömjénfüsttel áldozatot mutassanak be.
És amikor mindenkit odaparancsoltak, négy főtisztet (cornicularius) is odarendeltek. Amikor pedig ellenkeztek, jelentették Diocletianusnak. Ez megparancsolta, hogy közvetlenül a bálvány előtt ólmos korbácsokkal addig verjék őket, míg meghalnak. És valóban addig verték őket; míg ki nem lehelték lelküket. Testüket a templom elé a kutyáknak dobatta és a holttestek ott is feküdtek, öt napon át.
Ekkor Szent Sebestyén Meltiades püspökkel éjnek idején fölszedte a holttesteket és a via Labicana mellett három mérföldnyire a várostól, más szentekkel együtt homoksírba temette.
Minthogy pedig ez ugyanazon a napon, vagyis november nyolcadikán, de két év múlva történt és az ő nevüket sehogy sem tudták megtalálni, Szent Meltiades püspök elrendelte, hogy az ő napjukat is Szent Claudius, Nicostratus, Simpronianus és Castorius neve alatt tartsák.
Írta e passiót Porfyreus, a földadó kivetésénél alkalmazott írnok (censualis a gleba actuarius). Novemberről lévén szó, nem mulaszthatjuk el megemlíteni Szent Márton toursi püspöknek, a pannóniai Sabaria nagy szülöttének tizenegyedikén tartott ünnepét, bár mindjárt hozzá kell tennünk, hogy az ő élete csak csekély részben folyt le Pannóniában és nem Diocletianus idejével egykorú.
December hónapban tudomásunk szerint a Diocletianus- Galerius üldözés idejéből nem maradt ránk pannóniai vértanúság emléke, hacsak nem vesszük ide Szent Anasztázia nevét, aki a vértanú-passiók szerint Sirmiumban került az üldözők kezére, Diocletianus császárnak, illetve Illyricum praefectusának hatalmába, akik hosszú fogság után kegyetlenül kivégeztették. Ünnepét Urunk születése napján, december 25-én üljük, amikor is a hajnali mise a régi római missalék szerint Szent Anasztázia vértanúról szólott, manapság pedig ú. n. commemorati0 szól a sirmiumi vértanúról.

Amikor azonban befejezzük a Diocletianus-féle üldözés keresztény áldozatainak felsorolását, nem mulaszthatjuk el hangsúlyozni, hogy a felsoroltak csak azok, akiknek emléke ránk maradt. De hányan voltak vagy lehettek Pannóniában, akiknek vértanú-érdemeiről és dicsőségéről nem tudunk mi, késői keresztény utódok, de akiknek nevei örök betűkkel vannak beírva az élet könyvébe! És hiába győzött a kereszt a Tiberis Mulvius-hídja mellett. A keresztények üldözése még mindig nem szűnt meg.
A kereszténységet szabadsághoz juttató Nagy Konstantin császár uralkodótársa, Licinius, a milanói edictum után is pogány maradt. Érdekesen illusztrálja ezt a romániai Salsoviában felállított emlékkő, melynek fölírása szerint «a szent Napistennek szobrához a felállítás napján minden esztendőben kell a salsoviai táborban működő praepositusnak és különítménynek tömjénnel, gyertyával és italáldozattal könyörögni a mi uraink Licinius augustus és Licinius Caesar szent parancsa értelmében. Valerius Romulus katonai parancsnok, főméltóságú férfi (vir perfectissimus dux) leírta a parancsot». (Anal. Boll. i920. 40x-402.)
Ez az írás önmagáért beszél. Ebben már benne van, hogy Licinius megkívánja a pogány istenek előtt való áldozatot. Tekintet nélkül arra, pogány-e a helyi parancsnok és a Salsoviában állomásozó katonai különítmény, avagy keresztényektől követeli-e az ilyen vallási ténykedést. Az ilyen rendeletnek természetes következménye az üldözés, mely csakhamar ki is tört a keresztények ellen.
Pannóniából való áldozatukról nincs tudomásunk, csak singidunumi (belgrádi) vértanukról, ámde Singidunum keresztényeinek sorsa már közelségénél fogva is jellemző Pannónia állapotára. Hermylus és Stratonicus vértanuk passiója eredeti formájában nem maradt ránk. Van azonban egy, valószínűleg VI. századi passió ismeretlen görög szerzőtől, mely azonban szintén alig ismeretes.
E rövid kis passiót a X. században élő Metaphrastes (= Átalakító) Simeon sok mással együtt teljesen átírta, de még az ő bőbeszédű előadása is élénken érezteti a két szent szenvedéseinek szörnyűségét, a szenvedések elviselésében mutatott lelki erejük nagyságát. Eszerint amikor Licinius császár kiadta a rendeletet, hogy a pogány isteneket istentiszteletekkel és áldozatokkal tiszteljék, sok keresztényt följelentettek a császárnál. Így Hermylus «diakonust» is följelentette egy katona azzal, hogy gyalázza az isteneket és a császárt. Licinius maga elé hívatta Hermylust és megkérdezte: keresztény-e. Hermylus bátran megvallotta hitét, mire a császár arcát verette és három napra börtönbe vetette. Három nap múlva Licinius újra bírói széke elé hívatta és amikor újra állhatatos maradt, kegyetlenül megvesszőztette és ismét sötét börtönbe záratta.
A következő napon újra Licinius elé állították és mikor újra megtagadta a pogány isteneknek való áldozatot, háromágú korbáccsal a hasát verték, majd pedig vaskarmokkal szaggatták. Szenvedésén megindultak a nézők és Stratonicus, a börtön őre nem tudta visszafojtani könnyeit. Ezt tüstént jelentették a császárnak, aki most Stratonicust maga elé állíttatta és megkérdezte: barátja-e Hermylusnak? Stratonicus nem tagadta, sőt keresztény hitéről is nyíltan bizonyságot tett. A császár erre egész testét végigverette, majd pedig börtönbe vetette.

Hermylus kínzása a következő napon újra kezdődött, de újra eredménytelenül, mire Licinius arra ítélte, hogy a Dunába fojtsák. Stratonicust a császár szintén hiába iparkodott hitétől eltántorítani, amiért őt is hasonló halálra ítélte. A bakák hálóba csavarva a vízbe dobták őket, de tetemeik a harmadik napon előtűntek. Jámbor férfiak rájuk bukkantak s ekkor azok, akiknek feladatuk volt az elhunyt szentek testéről gondoskodni (venerari), kegyelettel eltemették a két vértanút Singidunum városától 18 római mérföldnyire (stádiumnyira).