A pannóniai kereszténység nagy elterjedését mi sem bizonyítja jobban, mint a pannóniai vértanuk nagy száma. Vannak, «akiknek nevét csak az Isten tudja»; vannak, akikről csak annyit tudunk, hogy vértanúságot szenvedtek, de nevük vagy elmásítva került mihozzánk vagy más országok szentjei között már nem ismerhetők föl; vannak, akiknek emlékét semmi sem őrizte meg napjainkig. - A névtelen hősök mellett viszont vannak szentjeink, akiknek nevét Rómában s az egész keresztény világban ünnepelik, akiknek emlékét tudósok, költők, művészek örökítették meg.
Nekünk mégis egyformán kedvesek, egyformán értékek, s amikor róluk emlékezünk, nem sorolhatjuk őket rangosztályba: egyformán jó harcot harcoltak, a hitet megőrizték s azután rájuk helyeztetett a dicsőség koronája, melyet az igaz Bíró adott nekik.
Első pillanatra legalkalmasabbnak az időrendi felsorolás látszanék. Ámde évek szerint, legalább is a kutatás mai állása szerint, a legtöbb esetben nem lehet megállapítani a vértanúság idejét. Legyőzhetetlennek látszó nehézséget támaszt e téren magának az üldözésnek lefolyása.

Ismeretes, hogy Diocletianus uralkodásának nagyobb felében a kereszténység tűrt vallás volt és üldözés csak 290 után kezdődött, mikor egyes keresztény katonák túlságos buzgóságból nem akarták elfogadni azokat a katonai kitüntetéseket, melyeket pogány elöljáróik adományoztak. Ez az üldözés azonban egyelőre csak a katonaságra szorítkozott és bár sok áldozata volt, nem tartott sokáig. Pannóniát tudomásunk szerint, nem is érintette ez az első vihar, hacsak a katona vértanuk e csoportjához nem számítjuk Szent Sándort, akinek Pannóniához való tartozása egyébként is bizonyításra szorul.
A nem-katona keresztényekre az üldözés nem vonatkozott, voltak templomaik, megmaradtak külön temetkezési helyeik, a keleti tartományokban nyilvános templomokat is építettek. Diocletiánus valószínűleg nem is szándékozott a keresztények ellen eljárni, ámde uralkodótársa és veje, Galerius 303-ban egyenesen azzal ment hozzá Nicomediába, ahol állandóan tartózkodott, hogy a keresztények kiirtásának szükségességéről meggyőzze. Ez sikerült is neki: Diocletianus hozzájárult az üldözés elrendeléséhez és ez folyt is teljes kegyetlenséggel hét éven át. Pannóniában különösen nagy volt az üldözés ereje.

Diocletianus a nagy birodalom kormányzásának megkönnyítésére a nyugati részt Maximianusra bízta (285), utóbb pedig (293) még két cézárt vett maga mellé: az egyik (Constantius Chlorus, Nagy Konstantin atyja) Maximianus segítőtársa lett a birodalom nyugati felében, Galeriust a saját kormányzási területére vette és Pannóniával együtt a Balkánt bízta rá. Így Galerius a keresztények ellen való elfogultságát, sőt gyűlöletét Pannóniával különösen is éreztethette: a mártírok száma ugyancsak magasra szökött.
A vértanukról, illetve általában a szentekről az Egyház ősidőktől fogva naponként megemlékezik. A halál, helyesebben az égi születés napján a hívek évről-évre emlékünnepet tartottak. Ezeket tartották számon az egyes, különösen püspöki egyházak (pl. Rómában a IV. századi catalogus Philocali vagy Liberiana vagy az V. századi karthágói, később a corveyi, milanói stb.) kalendáriumai. Ezekből állították össze 1570 (V. Pius pápa) óta a breviáriumok és misekönyvek kalendáriumait. Ezekhez hasonlók az egyes egyházmegyék, szerzetesrendek, a különböző rítusok kalendáriumai, direktóriumai. Ezeknek általános jellemző vonásuk, hogy rendszerint csak a neveket sorolják föl a megfelelő napon.

A martyrologiumok már részletesebbek. Nemcsak arra törekednek, hogy az egyes napokon lehetőleg az illető napra eső összes szentekről megemlékezzenek, hanem rendszerint a hely és nagyjából az idő megjelölésére is kiterjeszkednek, sőt nem ritkán, de egészen röviden néhány más adatot is felsorolnak.
Ezek között a ránk maradtak közül legrégibb valamely kisázsiai egyház martyrologiuma, az ú. n. szír martyrologium (411.), melyet a londoni brit múzeum egyik szír kéziratában fedeztek föl (Wright: An ancient Syrian martyrology. 1865; újabb kiadása Duchesnetől Acta Sanctorum Novembris) körülbelül egykorú vele az ú. n. Martyrologium Hieronymianum keletkezése, ennek legrégibb kézirata azonban csak a VI. századra megy vissza (Auxerre).
Mindezektől különböznek a Szentek élete (Acta Sanctorum) néven ismert életrajzgyűjtemények, melyek a szentek életét részletesen, sokszor költőiesen kiszínezve, máskor meg tudományosan feldolgozva tárgyalják. Ezek az Egyház első századaiban élt szenteknek, különösen a vértanuknak életéről szóló adatokat elsősorban az Acta Martyrum (a vértanukra vonatkozó hivatalos iratok) szolgáltatják.
Ez utóbbiak tehát jegyzőkönyvek melyeket vagy hivatalosan a bíróság emberei állítottak össze (proconsuli iratok), vagy szem- és fültanuk (esetleg maguk a mártírok) írtak le, vagy hivatalos iratok, illetve szemtanuk előadása alapján egykorúak készítették. Bizonyos mértékben ide sorolhatók az egyházatyák műveinek, Eusebios egyháztörténelmének, vallásos himnuszoknak a szentekre vonatkozó adatai is.

Rómában a pápák (Római I. Kelemen 88-97, Anterus 235) külön jegyzőkre bízták a vértanuk életéről és szenvedéseiről szóló adatok összeírását; ezeket azután szigorúan ellenőrizték és a templomokban őrizték. A Diocletianus-féle üldözés alkalmával a császári rendeletek értelmében ezek közül sokat elégettek. Ez a körülmény is elősegítette, hogy a hiteles vértanú-akták mellett olyanok is kerültek forgalomba, melyekben több volt a költői fantázia, mint az igazság; sőt akadtak teljesen költöttek is.
Ez volt az oka, hogy az egyik római zsinat (494-ben) ezek ellen fölemelte szavát, a konstantinápolyi, trullai zsinat (692-ben) pedig kárhoztatta azokat, akik a templomokban hamis vértanú-aktákat olvasnának vagy hallgatnának. Így ezek helyett sok helyütt inkább csak a martyrologiumok rövidre fogott adatait olvasták a napi istentisztelettel kapcsolatban. Evégből kívánatos volt ennek is megállapítani a hivatalos szövegét.

A nálunk használt római martyrologium (Martyrologium Romanum) eredetében nagyon régi időkbe megy vissza, mert már Nagy Szent Gergely pápa (590-604) azt írta róla, hogy az egész világon elterjedt. Hozzánk azonban csak erősen átdolgozott formában jutott. Dolgozott rajta a hagyomány szerint a Venerabilisnak mondott Szent Beda (674-735), azután Ado viennei püspök (800-875) és Usuardus (875) körül), akiknek munkáit felhasználva Baronius bíboros adta ki (1613) a Martyro- logium Romanumot. Ez azóta természetesen bővült az újabb szentek beiktatásával, viszont változott egyébként is, amint erre már XIV. Benedek pápa utalt.

A pannóniai szentek történetére vonatkozóan értékes kiegészítő adatokat kapunk továbbá a római egyház ünnepeinek jegyzékéből, mely még a IV. század közepéről való, azután a régi pápák történetét közlő híres Liber Pontificalisból (kiadta Duchesne), végül azokból a régi zarándok (stb.) följegyzésekből, melyek a vértanuk római temetkezési helyeiről értesítenek.
Az itt-ott talált apró adatokból próbálunk az alábbiakban összeállítani egy rövidre fogott, természetesen korántsem teljes, de lehetőleg minden hiteles nevet magában foglaló pannóniai martyrologiumot, mely a történelmi Magyarország területén szenvedett mártírokat sorolja föl.

*

A martyrologiumok naptári rendjén haladva január hónapban is találunk néhány följegyzést, nevezetesen 2-ára, 6-ára és 8-ára. Ezeket azonban mellőznünk kell, tekintettel arra, hogy magukban is zavarosak és hitelességük mellett nem állnak régi források bizonyítékai. Minden valószínűség szerint más városok és más napok szentjeinek nevei kerültek Sirmium neve alá, úgyhogy ezeket nem tekinthetjük Pannónia szentjeinek.
Nem térhetünk ki e helyen Szent Szeverin életrajzára sem, akinek ünnepe január nyolcadikára esik. Szent Szeverin ugyanis - egyébként inkább Noricum apostola, mint Pannóniáé - nem a Diocletianus-féle üldözés idején élt, illetve halt meg, tárgyalása tehát más fejezetbe tartoznék. Ugyanígy el kell halasztanunk Szent Heymylus és Stratonicus történetének tárgyalását is, mely január tizenharmadikán volna aktuális, ha a vértanúság Diocletianus idejére esett volna.
Így február hónapra kell áttérnünk, ahol Szent Synerotas ünnepét találjuk. Nevét a görögök Synerotasnak mondották, de a latinok - úgy látszik - latinizálni iparkodtak és így lett egyik-másik martyrologiumban Senerus, Serenus. Nem érdektelen e helyen megemlíteni, hogy a franciaországi Martyrologium Gallicanum clermonti mártírrá tette meg, «aki Krisztus nevének megvallásában mutatott kiváló állhatatossága miatt kegyetlen kínokat szenvedett és dicső küzdelmét befejezve, megkapta az örök dicsőség koronáját». (Du Saussay Martyrologium Gallicanum. Lutetiae Parisiorum 1637 I. 125.)

A Martyrologium Hieronymianum egyik kézirata monachusnak mondja, de közelebbi meghatározás nélkül. Így nem gondolhatunk másra, minthogy mielőtt Sirmiumba jött (ezért jövevény), keleten szerzetes, helyesebben remeteéletet folytatott. A monachus kifejezés pedig minden valószínűség szerint úgy került a szövegbe, hogy a legendát először görögül írták meg, hiszen maga Synerótas is görög volt. Az ott használt aaKgigg szót fordították később latinra, monachussal. Arról azonban már semmit sem tudunk, honnan származott, hol remetéskedett, milyen úton-módon került Sirmiumba.
A legenda elbeszéléséből csak következtetni lehet, hogy nem sokkal vértanúsága előtt érkezett és telepedett meg Sirmiumban. Hasonlóképpen csak föltevés, illetve következtetés, hogy vértanúságának éve a 306-ik esztendő, vagyis az az idő, mikor a Diocletianusféle üldözés viharai nagyjából már elmúltak, anélkül mégis, hogy a keresztények helyzete biztonságossá vált volna.

Pannónia és vele Sirmium továbbra is megmaradt Galerius hatalmában, aki Diocletianus lemondása után főcsászárrá, augustussá lett. Diocletianus augustus-társa, Maximinianus ugyanakkor (305) szintén lemondott, a Szent Synerotas passiójában említett Maximianuson tehát már ezért sem őt, hanem Galerius Maximianust kell értenünk.
Synerotas (Syrenus, Sirenus, Serenus) görög polgár és aszkéta volt, aki idegen földről jött és Sirmium várósában kertet kezdett művelni, hogy ebből tartsa fenn magát, mert más mesterséghez nem értett. Az üldözés idején félve a testi szenvedésektől, elrejtőzött. És amikor kertjét művelte, egy napon egy nő jött a kertjébe és sétálni kezdett. Amikor az említett öreg meglátta őt, így szólt hozzá: Mit keresel itt, asszonyom?

Az pedig így válaszolt: Sétálni van kedvem: ebben a kertben. Ő pedig mondá: Milyen lehet az az asszony, aki este sétál, mikor az idő már későre jár? Hiszen már hat óra van. (A római időszámítás szerint; mi éjfélnek mondanók.) úgy látom; nem sétálás végett jöttél ide, hanem illetlen, nem tisztességes szándékból. Azért távozz innen és viseld magad illedelmesen, amint tisztességes asszonyhoz illik.
(Az asszony) megszégyenítve távozott Isten emberének kertjéből, de bosszú után kezdett lihegni, bosszankodva nem azon, hogy kiutasították, hanem hogy vágyainak célját el nem érte. És tüstént írt férjének, aki Maximianus császár udvari embere volt, értesítve őt a méltatlanságról, melyet szenvedett.

Amikor férje a levelet elolvasta, azonnal panaszt emelve szólt Maximianus császárnak: Mi a te oldalad mellett vagyunk és feleségeink távol maradva, méltatlanságot szenvednek. Az pedig hatalmat adott neki, hogy a provincia helytartója (rector) útján szerezzen elégtételt. Ő (azután) elmenvén a bíróhoz, megmutatta neki a császári rendeletet és panaszt emelt Synerotas ellen. Amikor előállították, a praeses ezt kérdezte tőle: Miért bántottad ilyen előkelő ember feleségét?
A válasz pedig ez volt: Soha senki feleségét nem bántottam, hanem arra emlékszem, hogy néhány nappal ezelőtt egy úriasszony nem illő időben sétált az én kertemben. Megfeddettem őt és megmondottam neki, hogy nincs jó járatban az olyan asszony, aki ilyen órában nincs a férje házában. Amikor a férj ezt hallotta, elszégyellte magát, elhallgatott és ezután már egy szóval sem biztatta a praesest, hogy bosszulja meg a sérelmet, - amiért jött - mert nagyon megzavarodott.
Amikor pedig a praeses hallotta a szent férfiú válaszát, magában gondolkodni kezdett bátor dorgálásáról és mondá: keresztény ez az ember, ha nem tetszett neki, hogy a kertjében egy asszonyt illetlen időben lát.
Így szólt tehát hozzá: Milyen hiten vagy? Ő pedig minden gondolkodás nélkül megvallotta: Keresztény vagyok.

A praeses erre megkérdezte: Hát eddig hol rejtőzködtél, vagy hogyan kerülted ki, hogy az isteneknek áldozz? Ő pedig így felelt: Ahogyan az Istennek tetszett, hogy mostanáig megtartott engem ez életben. Most pedig, mivel úgy rendelte, hogy nyilván föllépjek, kész vagyok szenvedni az ő nevéért, hogy az ő birodalmában részem legyen.
Amikor pedig a praeses ezt hallotta, nagyon felbőszült és így szólt: Mivel mind ekkoráig rejtőzködéseddel megvetetted a császári parancsokat és mivel nem akartál áldozni az isteneknek, elrendeljük, hogy fejedet vegyék. Erre tüstént megragadták és elhurcolták a vesztőhelyre, ahol lefejezték. (Valószínűleg 306-ban.)

Az egyszerű kertész a kereszténység megbecsült, nagy tiszteletben részesített szentje lett. Tiszteletére később bazilikát építettek és sírja körül temetkeztek. Két sirmiumi sírkő is megemlékezik az iránta való különös tiszteletről. Az egyiket Artemidora még életében állíttatta «ad domnum Synerotem», Synerotas úr mellett, amin itt a róla elnevezett temetői kápolnát kell érteni, mert hozzáteszi, hogy a sír a belépőnek jobb kéz felől esik. A másik kő még érdekesebb, mert ezt Aurelia Aminia férjének, Flavius Sanctusnak állíttatta, aki nem Sirmiumban, hanem Velence mellett Aquileiában halt meg, felesége azonban őt és hároméves leánykáját «Szent Synerotas martyr mellett» és közbenjárására bízva temettette el.
Hogy a Szent Synerotas mellett jelzett Antigonus, Rutulus és Libius ki volt: arra nézve semmi adattal nem rendelkezünk. A szír martirologium még Synerotasról sem tudósít, a martyrologium Hieronymianum kéziratai ellenben mind említik őket s így föl kell vennünk annak a lehetőségét, hogy az említett szentek csakugyan Sirmium, tehát Pannónia keresztényei, szentjei közé tartoztak. A Martyrologium Romanum még - nevek nélkül - 72 vértanút említ, akik ugyanebben a városban nyerték el a nem mulandó királyságot. Március hónapra a martirologiumok több pannóniai szentnek a halála napját, vagyis ünnepét jelentik.

Március 26-ára Montanus (Munatus) belgrádi (singi dunumi) presbyternek és feleségének, Maximának vértanúsága esik. Montanus az üldözés elől ment át Sirmiumba, ámde itt elfogták és halálra ítélték. A Szávába vetették őket, de testüket a kilencedik mérföldkőnél; vagyis a várostól 13.5 km-re megtalálták. Arról azonban már nincs értesülésünk, hogy hol temették el őket, sem arról, hogy mi lett ereklyéiknek sorsa. A berni kézirat kivonatszerű elbeszéléséből is csak gyaníthatjuk, hogy vértanúságukról részletes passió volt, mely azonban elveszett. Hasonlóképpen csak következtetés, hogy vértanúságuk ideje az üldözés elejére eshetett, mert Singidunumból, Moesia fővárosából Sirmiumba, Pannónia secunda fővárosába átmenekülni csak olyan időben látszik megokoltnak, mikor még az üldözés nem volt általános az egész birodalomban vagy legalább is nem volt nyilvánvaló annak általános jellege. Egyes martirologiumok ugyanerre a napra (sőt márc. 25-ére) teszik Szent Irenaeus püspök vértanuságát (holott ez ápr. 6-án történt), sőt más neveket is említenek minden valószínűség szerint tévedésből.

A következő napon, 27-én a Bollandistáknál és a római martyrológiumban Szent Alexander nevét találjuk. Itt azonban egy kis baj van. A római martyrologium elég részletesen hozza: «Pannóniában Driziparában». Csakhogy Drizipara nem Pannóniában, hanem Thráciában volt, ahol Szent Alexandernek tiszteletére templomot is építettek. (600-ban az avarok kirabolták és felgyújtották.) A görög synaxariumok és menologiumok a thráciai szentnek a napját máj. 13-ra teszik és talán éppen a különböző datálás adja a kulcsot a sajátszerű helymeghatározás megértéséhez.
A római martyrologium szerint, amellyel egyezik a datálásban a toursi breviarum is, szentünk Maximianus császár uralkodása alatt Krisztusért szenvedett sok küszködés legyőzése és sok csodatétel után úgy fejezte be vértanuságát, hogy lefejezték. Egyáltalán nem valószínűtlen tehát az a föltevés, hogy Szent Alexander Pannóniában katonáskodott, itt érte az üldözés, melynek márc. 27-én áldozatául is esett. Drizipara azonban hazaszállíttatta a szent ereklyéket és ottani eltemetése vagy templomának fölszentelése esik máj. 13-ra, amelyet a görögök ünnepelnek. Vértanúságának aktái, passiója elveszett, úgyhogy a dátumok összekeveredése könnyen bekövetkezhetett.

Április hónapban mindenekelőtt Szent Irenaeus ünnepével találkozunk. A Martyrologium Hieronymianum ugyan itt is zavaros egy kissé, de a szír egészen pontos adatokat közöl: Nisan (április) hó hatodikán: «Sirmium városban Eirenaios püspök.» A görögök ugyan augusztus 23-án tartják Szent Irenaeus ünnepét, ez azonban lehet a translatio, vagyis az ereklyék ünnepies elhelyezésének ünnepe is. Az április hatodiki dátum magyarázza meg a martyrologiumok tévedését is, mikor március 26-át írtak. Mindkét dátumnál VII szerepel ugyanis, csak éppen az egyik Kl-t (Kalendae = elseje) írt Id (Idus = tizenharmadika) helyett, ami igazán könnyen előforduló sajtóhiba.
A vértanúságra vonatkozóan egyéb adataink nincsenek is azon a szép passión kívül, mely két átírásban maradt reánk. A Bollandisták szövege valamivel részletezőbb, de lényegben nem tér el Ruinart szövegétől. A magyar fordítást a Bollandisták szövege alapján az alábbiakban adjuk.

Mikor Diocletianus és Maximianus császárok idején a keresztényeket üldözték és mindenféle kínzásokkal illették, ők különböző küzdelmekben harcolva a zsarnokoktól rájuk rótt szenvedéseket istenfélő lélekkel fogadták és magukat az örök jutalmaknak adták át. (R. hősiesen megőrizték hitüket és így az örök jutalmak részeseivé lettek.) Abban az időben Sirmium városában Irenaeus nevű püspök volt, aki Krisztus szeretetéért sok üldözést elszenvedve, méltó hitvallással érdemelte ki a győzelem pálmáját. Amikor a katonák elfogták, Probus elé vitték, aki akkor Pannónia praesese volt. Ez így szólt hozzá: Engedelmeskedj az isteni parancsoknak és áldozzál az isteneknek. Irenaeus püspök erre így válaszolt: Aki az isteneknek és nem Istennek áldoz, kivettetik.
Probus praeses mondá: A legkegyelmesebb császárok elrendelték, hogy vagy áldozni kell az isteneknek, vagy a megkínoztatást kell elviselni. Irenaeus erre így felelt Nekem parancsom van, hogy inkább a kínzásoknak vessem alá magam, mintsem hogy Istenemet megtagadva, az ördögnek áldozzak. Probus praeses ismételte: Vagy áldozz, vagy megkínoztatlak. Irenaeus pedig mondá: Örvendek, ha megteszed, hogy az én Uram szenvedéseiben részesnek találtassam. Probus praeses erre kínpadra vonatta.
Amikor kegyetlenül kínozták, a praeses így szólt hozzá: Mit szólsz hozzá, Irenaeus? Áldozz az isteneknek! Irenaeus azonban így válaszolt: Áldozok én jó hitvallásommal Istenemnek, akinek mindenkor áldoztam.

Amikor pedig jöttek az ő atyjafiai és látták, mennyire kínozzák, kérlelgették, hogy kímélje életét és engedelmeskedjék a császárok parancsainak. Itt az atyja, ott a felesége, amott gyermekei sírva vétették közbe magukat és lábát átkarolva, mondogatták: Könyörülj, atyánk, magadon és rajtunk. Azután az asszonyok sírva kérték, hogy tekintse fiatal korát és engedelmeskedjék a császár parancsának. Rokonai mind sírtak fölötte és sóhajtoztak, szomszédai jajgattak, barátai keseregtek és mindnyájan hangos szóval kérték: könyörülj kora ifjúságodon.
Ő azonban a nagyobb javak után sóvárogva, szeme előtt tartotta az Úr szavát és így szólt: Ezek az én Uramnak, Jézus Krisztusnak szavai: «Ha valaki megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom őt atyám előtt, ki a mennyekben van.» Ezért tehát tudjátok meg, drága barátaim, hogy engem sem a ti kedveskedésetek, sem a császárok fenyegetései semmi módon sem tudnak az ő parancsától eltéríteni: hanem minden igyekezetemmel a mennyei hivatás reménységére akarok sietni.

Probus praeses ezután ismét elészólítván Szent Irenaeust, így szólt hozzá: Semmit sem szólsz? Indulj meg ezeknek a könnyein, hagyd el esztelenségedet és áldozz az isteneknek, hogy megmentsd ifjú életedet. Irenaeus csak ennyit válaszolt: Az örök életet mentem meg magamnak, ha nem áldozok az isteneknek. Probus erre börtönbe vettette, hogy azalatt gondolkodjék a dologról. Ott több napon át volt bezárva és különféle büntetésekkel sújtották. Bizonyos idő múlva éjszakának idején ismét elővezették a szent vértanút.
Probus praeses a bírói emelvényen ült és így szólt hozzá: Legyen már elég neked a büntetés, mellyel hosszú ideig sújtva voltál. Lépj ide és áldozz az isteneknek. Szent Irenaeus erre így felelt: Ha úgy határoztál, hogy valamit teszel ellenem, tedd meg gyorsan, halogatás nélkül, mert tudd meg, hogy Krisztus nevének megvallásában, amelyben eddig voltam, ezután is megmaradok, amíg csak élek.

Probus méltatlankodva e válaszon, igen sokáig vesszőztette. Ő pedig ezt mondotta: Van Istenem, akit kora gyermekségemtől meg tanultam tisztelni; Őt imádom, Neki áldozok: kézzel faragott isteneket azonban nem tudok imádni.
Probus ekkor így szólt: Mentsd meg magadat a haláltól. Legyen már elég neked a kínzás, amelyet elszenvedtél. - Irenaeus azonban csak ezt mondotta: (Nyereség nekem a halál), mert nem érzem a kínzásokat, melyeket az én Uram, Jézus Krisztus nevében mérsz rám, mert hiszen e szenvedések árán az örök életet nyerem meg.

Probus ekkor ezt kérdezte: Van feleséged? - Irenaeus mondá: Nincs. - Probus tovább kérdezte: Vannak fiaid vagy leányaid? - Irenaeus ismét ezt mondá Nincsenek. - Azután: Vannak rokonaid? Ireneus válasza ismét: Nincsenek.
Probus ekkor azt kérdezte: Hát kik voltak azok, akik a múltkori kihallgatásnál téged ide kísértek? - Irenaeus válasza ez volt: Az én Uramnak, Jézus Krisztusnak a parancsát teljesítettem, aki így szólt: Aki nem tagadja meg rokonait és nem mond le mindenről, amivel bír, nem lehet az én tanítványom és aki jobban szereti atyját vagy anyját, vagy fiait, vagy testvéreit, vagy rokonait mint engem, nem méltó hozzám. Így hát, aki igazán szereti Istent és egész lelkével törekszik az ő ígéretei felé, megvet minden földi dolgot és azt hirdeti, hogy rajta kívül nincsen semmiféle rokona.

Probus biztatta: Amint hallom, vannak fiaid, hát legalább az ő szeretetükért áldozz (az isteneknek), nehogy benned elveszítsék atyjuk nevét. - Irenaeus erre is megfelelt: Fiaimnak van atyjuk: az Isten, aki az én atyám is, akit imádok, aki meg tud menteni engem is, őket is, akiben igazán és tökéletesen bízunk és akire rábíztuk lelkünket, hogy el ne vesszünk. Te pedig tedd, amit a császárok parancsoltak.
Probus ekkor így szólt: Mentsd meg magadat és hozzátartozóidat azzal, hogy áldozol az isteneknek és engedelmeskedel a császárok parancsainak. Mutasd be az áldozatot, nehogy mindenféle kínzással kivégezzelek. - Irenaeus állhatatos maradt: Mondottam már neked és tudd meg, hogy a te isteneidnek sohasem fogok áldozni. Tégy velem, amit akarsz. Meg fogod majd látni, mekkora béketűrést ád nekem az Úr Jézus Krisztus a te cselfogásaiddal és ördögi kínzásaiddal szemben, melyeket a szenteknek készítettél.

Probus ekkor megfenyegette: Most már halálra foglak ítélni, ha nem áldozol. - Irenaeus csak ennyit felelt: Örvendek, ha megteszed, mert a halálos ítélettel az örökkévaló örömökbe küldesz át. Probus erre ki mondotta a halálos ítéletet: Mivel Irenaeus megtagadta az engedelmességet a császári parancsokkal szemben, a folyóba kell őt dobni. - Irenaeus most sem változott: Sokféle fenyegetést és a kínzásoknak különféle nemeit vártam tőled, hogy meglásd, mennyire meg szokták vetni a keresztények a halált azért a hitért, mellyel Istenben hiszünk, de minthogy ezek közül semmit sem mértél reám, örvendek, hogy legalább ezt az ítéletet hoztad ellenem.

A szent férfiú akkora bizalmán felindulva, Probus elrendelte, hogy karddal fejezzék le és azután testét dobják a folyóba. A szent pedig hallván az ítéletet, mintha csak egy másik boldogító pálmát is elnyert volna, hálát adott az Istennek mondván: Hálát adok neked, Uram Jézus, aki kitartást adtál nekem a te neved megvallásában, hogy a te örök dicsőségednek részesévé lehessek.
És amikor ezt mondotta, elvitték a hídhoz, melyet Artemis hídjának neveztek. Innen kellett őt ledobni. Itt levetve ruháit, ég felé tárta karjait és így imádkozott Uram, Jézus Krisztus, aki a világ üdvösségéért szenvedni méltóztattál, nyíljék meg a te mennyországod, a te szolgád, Irenaeus lelkének befogadására, hiszen sirmiumi szentegyházadból kiválasztva nem vonakodom elszenvedni a halált a te nevedért. Könyörgök azért, Uram, a te irgalmasságodhoz, őrizd meg Sirmium népét minden látható és láthatatlan veszedelemtől és méltóztassál megerősíteni őket a te hitedben.

Amikor befejezte ezt az imádságot, a bakók karddal lefejezték és a folyóba vetették, mely Szávának neveztetik. Így szenvedett vértanúhalált Isten szolgája, Szent Irenaeus, Sirmium városának püspöke április hatodikán Diocletianus császársága alatt, amikor Probus praeses bíráskodott, uralkodott pedig a mi Urunk Jézus Krisztus, akié a dicsőség mindörökkön örökké. Ámen.
Szent Irenaeus megható passiója április hónapnak csak egyik kiemelkedő eseménye. Három nappal később, április kilencedikén történt Szent Demetrius vértanúsága, akinek történetével az előbbi fejezetben foglalkoztunk. És érdekes, hogy míg Szent Demetrius nevéből a város szláv neve alakult ki (Mitrovica), Szent Irenaeus nevét magyar őseink használták a város megjelölésére, - Szent Ernye - ami egymagában is elég bizonyíték a város vértanú püspökének állandó és elterjedt tiszteletére. Abban az időben is, mikor a rómaiak Sirmiuma mint a magyar anyaország része a régi magyarok ajkáról hallotta ősi vértanújának dicséretét.
Április kilencedikén több vértanú halt meg hitéért. Az egyes martirologiumok hol öt, hol hét szűzről emlékeznek meg, «akiknek a nevét csak az Isten tudja». A vértanúság helye náluk is Sirmium, ahol adataink szerint a legtöbb keresztény vér ömlött az üldözések idején. Legszebben a római martirologium emlékezik meg róluk, «akik együtt adván meg a véres árat, az örök életet vették meg rajta».

Szent Irenaeus valószínűleg ugyanabban az esztendőben, a véres üldözés elején - 304 - szenvedett vértanúhalált, amelyben a cibalaei (Vinkovce) egyház lectora Szent Pollio. Az ő vértanúságának aktái szintén megmaradtak, de nem teljesen eredeti formában, hanem későbbi hozzátoldásokkal, nevezetesen a bevezetéssel; mely többek között Valentinianus keresztény császár nevét is megemlíti.
E név említése arra mutat, hogy a passió leírása vagy e császár uralkodása idején, vagy nem sokkal későbben történt, mert távoli időkben nem volna semmi értelme olyan név említésének, melynek viselőjéről vagy nagyon elhomályosult, vagy éppen egészen elenyészett az emlékezet. A szöveg leírója láthatóan ragaszkodott a régi passió szövegéhez: ezért van elbeszélésében keresetlen egyszerűség és közvetlenség.

A passió szövege a következő; Irenaeus sirmiumi püspököt rövid idő múlva követte a dicsőségben Pollio, a cibalaei (Vinkovce) egyház lectora. Diocletianus és Maximianus császárok elhatározták, hogy a keresztények üldözésével mindjárt kezdetben mindnyájukat vagy elpusztítják, vagy a hittől eltántorítják.
Amidőn ez időben ez a rendelet megérkezett Sirmium városába, Probus praeses megparancsolta a keresztények üldözését és mindjárt az egyháziakon kezdte a sort. Így elfogatta és megölette Szent Montanust, a singidunumi (belgrádi) egyház presbyterét, aki régóta kitűnt a keresztény hit erényeinek gyakorlásában. Szent Irenaeust, a sirmiumi egyház püspökét, aki a hitért és a rábízott népnek állhatatosságáért dicsően küzdött, a mennyei pálmához hasonló ítélettel juttatta; mert amikor visszautasította a bálványozást és megvetette a bűnös parancsot, mindenféle kínzásokkal meggyötörte és az ideiglenes halálnak adta át. De ő mégis örökké fog élni.

Mikor azonban ővelük nem telt be az ő kegyetlensége, azt hitte, hogy a szomszéd városokat is be kell járnia. Közügyek intézése címén így jutott Cibalae (Vinkovce) városba, ahonnan később - mint ismeretes - Valentinianus keresztény császár származott. Ugyanitt diadalmaskodott a halálon és a sátánon az előbbi üldözésben Eusebius, e város egyházának tiszteletreméltó püspöke, amikor meghalt Krisztus nevéért.
Az Úr irgalmasságának gondoskodásából itt történt, hogy ugyanazon a napon fogták el Polliót, az első lectort (primicerius lectorum), akinek hitbéli buzgósága a legismeretesebb volt. A szolgák az ő kegyetlen ítélőszéke elé vitték és ezt mondották: Ez akkora felfuvalkodásra vetemedett, hogy nem szűnik meg káromolni az isteneket és a császárokat.
Amikor elébe állították, Probus praeses megkérdezte Hogy hívnak? És ő felelt: Polliónak.
Probus praeses tovább kérdezte: Keresztény vagy? Pollio így válaszolt: Igen, keresztény.
Probus praeses folytatta: Milyen hivatalt viselsz? Pollio válaszolta: Első lector vagyok.
Probus praeses tovább faggatta: Ti vagytok azok, akikről azt mondják, hogy elbolondítják a meggondolatlan lányokat, amikor megtiltják nekik, hogy férjhez menjenek és az egyetlen hiábavaló tisztaságra beszélik rá őket?

Pollio erre így felelt: Ma bebizonyíthatod, hogy vajjon meggondolatlanok és semmirevalók vagyunk-e. Probus kíváncsi lett: Hogyan?
Pollio pedig ezt válaszolta: Azok a meggondolatlanok és semmirevalók, akik elhagyván Teremtőjüket, megnyugosznak a ti babonáitokban. És azok bizonyulnak hűségeseknek és állhatatosaknak az örök Király hitében, akik a megismert parancsokat még akkor is törekednek megtartani, mikor kínzások akarják őket ebben megakadályozni.
Probus most ezt kérdezte: Melyek azok a megismert parancsok vagy miféle király adta ki őket? Pollio pedig így felelt: Krisztus királynak szent és isteni parancsai ezek. Probus tovább firtatta:
Melyek azok? Pollio: Ezek arra tanítanak, hogy egy Isten van az égben. Üdvös tanítással arra oktatnak, hogy nem lehet Istennek mondani a fából és kőből készült szobrokat. Jó útra térítik és megjavítják a bűnösöket. Az ártatlanokat megerősítik abban, hogy jó elhatározásukban állhatatosan megmaradjanak. A szüzeket megtanítják arra, hogy tisztaságuk legfőbb fokát elérjék, a férjes asszonyt, hogy tartózkodó és szemérmes legyen a házas életben. Rábírják az urakat, hogy szolgáiknak inkább jámborsággal, mint haraggal parancsoljanak és ne feledkezzenek meg arról, hogy ők is emberek; a szolgákat pedig arra, hogy többet tegyenek szeretetből, mint félelemből.
Figyelmeztetnek bennünket, hogy fogadjunk szót a királyoknak, mikor nem bűnös dolgot parancsolnak; engedelmeskedjünk a felsőbb hatóságoknak, mikor jót írnak elő. Meghagyják, hogy szüleink iránt tiszteletet, barátaink iránt szívességet gyakoroljunk, ellenségeinknek bocsánatot, a polgártársak iránt jóindulatot; vendégeink iránt emberséget, a szegényeknek irgalmasságot, mindenki iránt szeretetet mutassunk, rosszat senkinek se tegyünk. Türelmesen fogadjuk a velünk elkövetett jogtalanságot, de mással szemben sohase kövessünk el. A saját javainkról lemondjunk, de a máséra még a szemek kívánságával se vágyakozzunk. Hogy örökké fog élni, aki a hitért megveti azt a pillanatig tartó halált, mellyel ti sújthattok. Ha ez nem tetszik neked, ítéleteddel lesújthatsz arra, amit íme, jól megismertél.

Probus: És mit használ az embernek, ha megölik, ha elveszti életét és minden testi (földi) javait?
Pollio: Mert ennél a rövid életnél jobb az örök élet és édesebbek azok a javak, melyek megmaradnak, mint amik elvesznek és nem volna okos dolog az örökkévalókat kevesebbre becsülni a mulandóknál.
Probus: Mire való mindez? Tedd meg, amit a császárok parancsoltak.
Pollio: Mit parancsoltak?
Probus: Hogy áldozz az isteneknek.
Pollio: Tedd, amit neked parancsoltak. Én ezt nem fogom tenni, mert írva van: Aki az ördögnek áldoz és nem az Istennek, kivettetik.
Probus: Karddal végeztetlek ki, ha nem áldozol az isteneknek.
Pollio: Tedd, amit neked parancsoltak. Nekem azonban kötelességem, hogy a püspökök, papok és az összes atyák nyomdokait teljes erővel és igazsággal kövessem, mert az ő tanításaik neveltek engem. Amiért is mindent, amit rám akarsz mérni, tiszta örömmel fogadok.

Probus praeses erre kimondván az ítéletet megparancsolta, hogy máglyán égessék el. Az ördög szolgái csakhamar megragadták és a várostól egy mérföldnyire vitték, ahol a vértanú rettenthetetlenül dicsérve, áldva és magasztalva az Istent, befejezte küzdelmét, miután Isten előre beírta az égi dicsőségbe az ő dicső szenvedését, miként Eusebiusnak, ugyanezen város szent püspökének vértanuságát, aki több évvel azelőtt ugyanezen a napon vesztette életét.
És amikor ezt örvendezve ünnepeljük, kérjük a hatalmas Istent, engedje meg nekünk, hogy az ő érdemeikben részesülhessünk.
Ezek pedig történtek Cibalae városban, április 28-án Diocletianus és Maximianus császár parancsára; uralkodott pedig a mi Urunk Jézus Krisztus mindörökkön örökké. Ámen.
Szent Pollio vértanúságával befejeződik a pannóniai martirologium április havi része.

Május hónapban a Bollandisták negyedikére jelzik Szent Rutilusnak és társainak vértanuságát, amire azonban hiányoznak a régi források megerősítő adatai. A Martyrologium Romanum nem itt szól róluk, hanem június 4-én.
Ugyané hónap 11-én egyes forrásokban Szent Montanus (Montanianus) nevét találjuk, valószínűleg tévedésből, hiszen Montanus presbyterrel már találkoztunk Sirmiumban (március 26-án). A Martyrologium Romanumban e napon Sirmium egyáltalán nem szerepel.
Május 15-én ugyancsak Sirmiumban Szent Timotheus neve van említve a Martyrologium Hieronymianum kézirataiban és más forrásokban, sőt egyesek még hét szűzről is megemlékeznek. Ez utóbbiak említése Sirmiummal kapcsolatban bizonyára tévedés, Szent Timotheusról sem tudunk semmit és így csak annyit jegyezhetünk meg, hogy Sirmiummal kapcsolatban semmiképpen sem lehet szó arról a Szent Timotheusról, aki Szent Pál tanítványa és Ephesusban volt püspök és mártír. (Ünnepe jan. 24.)

Június hónapra esik Pannónia egyik legismertebb szentjének, Szent Quirinusnak ünnepe. Június negyedikén a Martyrologium Romanum és Hieronymianum egyformán megemlékeznek Szent Quirinus mártíromságáról; ámde a római martirologium Sisciát és Illyricumot mondja a vértanúság helyének, a másik forrás kézirataiban Sabariát, Pannónia városát találjuk, sőt a berni kézirat mindjárt a vértanú eltemetésének helyét is hozzájegyzi: Rómában a katakombának nevezett temetőben a negyedik mérföldkőnél a via Appián.
Minderről legszebben a Szent Quirinus vértanúságáról szóló passió tájékoztat, melyet a vatikáni 1191. számú latin kódex után közlünk csupán a nyilvánvaló sajtóhibák kijavítására szorítkozva.
Amikor az ördög e világ fejedelmeit rávette, hogy meggyötörjék a jámbor lelkeket és az üldözések különféle viharaival mindenfelé próbára tette az Úr egyházait, napról-napra úgy növelte kegyetlenségét, hogy az uralkodók lelkét izgatta föl, hogy általuk az Isten népe ellen annál jobban megindíthassa a harcot.

Maximinianus császár tehát nyugaton zaklatta törvényeivel a keresztények seregét, Illyricumban pedig Diocletianus kegyetlenkedett istentelen rendeleteivel Krisztus népe ellen, miután zsarnokságának társául maga mellé vette és az uralomban részeltette Maximinus (Galeriust), hogy ez mind a saját, mind Diocletianus dühét egész Illyricum-szerte kimutassa.
A provinciáknak majdnem összes bíráihoz a gonosz fejedelmek istentelen rendeleteit küldték; hogy a keresztényeket a bálványok templomaiban való áldozásra kényszerítsék, Krisztus egyházait bezárják, hogy kényszerítsék Krisztus papjait és szolgáit, hogy engedelmeskedjenek az állami törvényeknek és tegyenek hitvallást, hogy vannak istenek. Ha pedig nem akarnának tömjént égetni előttük, mindenféle kínzásokkal és halálbüntetéssel sújtsák őket.
A sok között pedig, akik Krisztus seregéből diadalmaskodtak, Maximus praeses Szent Quirinus sisciai püspök ellen is elfogató parancsot adott ki. Mikor nagy igyekvéssel nyomozták és a szent püspök ezt megtudta, eltávozott a városból. Ámde menekülés közben elfogták és törvény elé állították.

Mikor Maximus iudex megkérdezte, hogy hová menekült, Quirinus püspök így válaszolt: Nem menekültem, hanem az én Uram parancsát teljesítettem, mert nekünk írva van: Ha az egyik városban üldöznek titeket, fussatok egy másikba.
Maximus praeses így szólt: Ki adta ezt a parancsot? Quirinus püspök így válaszolt: Krisztus, az igaz Isten. Maximus praeses: És nem tudod, hogy a császárok parancsa mindenütt föl tud találni téged?
Az pedig, akit te igaz Istennek mondasz, nem tudott rajtad segíteni, mikor elfogtak, aminthogy íme, menekülés közben fogtak el és állítottak elémbe.
Quirinus püspök: Ő mindig velünk van és bárhol vagyunk, segítségünkre tud jönni az Úr, akit mi imádunk. Velem volt akkor is, mikor elfogtak és erősítve engem, itt is velem van és az én szavammal Ő válaszol neked.

Maximus: Sokat beszélsz, és beszédeddel nem akarsz tudni a császárok legfelsőbb rendelkezéseiről. Olvasd tehát a szent rendeleteket és cselekedd, amit parancsolnak.
Quirinus püspök: Én (pedig) nem hallgatok a te császáraid parancsára, mert istentelen és Isten törvényével szemben követeli Krisztus szolgáitól, hogy a ti isteneiteknek áldozzanak. Én pedig nem szolgálok nekik, mert semmik. Az én Istenem ellenben, akinek szolgája vagyok, ott van az égben, a földön és a tengeren és ott van minden helyen. Följebbvaló pedig mindeneknél, mert mindent magában foglal, hiszen általa lettek mindenek és őbenne vannak mindenek.
Maximus: Nagyon sokáig éltél már s így megtanultál egypár mesét. Ide teszik eléd a tömjént. Tanuld meg, hogy istenek azok, akikről te nem tudsz. Belátásodért nem csekély jutalmat fogsz kapni, ha kész vagy engedelmeskedni a parancsolatoknak. Ha ellenben magadtól nem volnál hajlandó, hogy hódolatodat kinyilvánítsad, tudd meg, hogy mindenféle kínzásoknak kell magadat alávetned és életedet szörnyű halállal kell befejezned.
Quirinus püspök: A kínzás, amivel fenyegetsz, dicsőség nekem és a kilátásba helyezett halál, ha érdemes leszek reá, örök életet ad. Azért tehát az én Istenemnek óhajtok hódoló szolgája lenni, nem a te császáraidnak. És mert nem hiszem, hogy istenek, akik nincsenek, tömjént sem teszek az ördögök oltáraira. Tudom ugyanis, hogy van oltára az én Istenemnek, amelyen Neki jó illatú kedves áldozatot mutattam be.

Maximus: Úgy látom, esztelenséged halálra visz téged. Áldozz az isteneknek
Szent Quirinus püspök: Nem áldozok az ördögöknek, mert írva van: Ördögök a pogányok összes istenei és (hogy): Gyökerestül ki fognak veszni, akik áldoznak a (pogány) isteneknek.
Ekkor Maximus praeses megvesszőztette, azután így szólt hozzá: Térj észre és ismerd el; hogy hatalmasak az istenek, akiket a római birodalom imád. Azért hát nyugodj bele (abba, amit kívánunk) és a nagy istennek, Jupiternek leszel a papja. Ellenkező esetben Amantiushoz, Pannonia prima praeseséhez foglak küldeni és őtőle majd elveszed a méltó halálos ítéletet. Térj meg tehát oktalanságodból és nyugodj meg (a parancsolatokban).
Szent Quirinus püspök: Most gyakorlom igazán a papságot, most lettem csak igazán pappá, hogy önmagamat mutatom be áldozatul az igaz Istennek. Azt is szívesen veszem, hogy a testemet ütötték, mert semmi fájdalmat sem érzek. Azért még nagyobb kínzásokra is fölajánlom magam, hogy akiknek elöljárójuk voltam ebben az életben, kövessenek a másik, az örök életre, amelyre ilyen úton lehet könnyen eljutni.

Maximus praeses: Zárjátok börtönbe és verjétek bilincsekbe, míg meg nem jön az esze.
Szent Quirinus püspök: Nem félek a börtöntől, mert hiszem; hogy az én Uram velem lesz a börtönben, mert Ő mindig ott van azok között, akik Őt imádják.
És amikor megkötözve börtönbe vetették, Quirinus püspök imádkozni kezdett, mondván: Hálát adok Neked, Uram, hogy éretted illettek engem ezekkel a méltatlanságokkal. Kérlek, hadd tudják meg, akik ebben a börtönben vannak, hogy az igaz Isten szolgája vagyok és higgyék el, hogy nincs más Isten, hanem csak Te.
Éjszakának idején pedig nagy fényesség támadt a börtönben. Mikor ezt meglátta Marcellus, a foglyok őre, kinyitotta a tömlöc ajtaját és Szent Quirinus püspök lába elé vetette magát, könny hullatva mondván: Könyörögj érettem, uram, mert hiszem, hogy nincs más Isten, hanem csak az, akit te imádsz. Szent Quirinus püspök pedig sokáig buzdította őt és megkeresztelte a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.



Folytatás: A pannóniai kereszténység és a Diocletianus-féle üldözés II. rész