A III. századból a pannóniai kereszténységre vonatkozólag ugyancsak kevés emlékünk van és az itt-ott előkerülő följegyzésekkel szemben igen nagy óvatosságra van szükség. Így vagyunk Origenes egyik adatával is, mely Maximinus császár idejére Ambrosius diaconus és a caesareai Protoctetes diaconus szenvedését Pannóniával is kapcsolatba hozza. Ezek közül Ambrosius előkelő, gazdag római úr, Origenes barátja volt, akinek több munkáját ajánlotta, vele együtt volt Alexandriában, majd Caesareában, tehát a rá vonatkozó följegyzései lényegben megbízhatóknak vehetők.
Eszerint Ambrosiust és társait keresztény voltuk miatt elfogták és a császár elé vezették Germaniába. Maximinus azonban úgyszólván egész uralkodása alatt (235-238) a Duna mentén hadakozott a barbár népekkel, úgyhogy itt Germanián inkább az ellenség meghatározását kell értenünk, míg a császár főhadiszállásának Pannóniát kell vennünk. Így kerültek hazánk területére ismét keleti keresztények.

Kérdés azonban, hogy vértanúságot szenvedtek-e? Allard véleménye szerint őreik útközben arról értesültek, hogy Maximinus császársága megszűnt - a katonák valóban föllázadtak és megölték a túlságosan szigorú császárt - és ezért szabadon bocsátották a foglyokat. Zeiller azonban arra az álláspontra helyezkedik, hogy Ambrosius és társai már 235-ben vagy a következő esztendőben elindultak Pannónia felé s így még az akkori közlekedési viszonyok között is elérkezhettek, illetve el is kellett érkezniük Maximinus elé. Azt ugyan ő is elismeri, hogy pl. Ambrosius még 247-48 táján is életben volt, sőt egy helyen azt mondja, hogy ezeket a keresztényeket egyáltalán nem végezték ki, másutt ellenben úgy módosítja véleményét, hogy «közülök csak egyesek kerülték ki a halált, mint pl. Ambrosius, őket talán bányamunkára, vagy számkivetésbe ítélték».
Bármelyik eset történt a valóságban, annyi mindenesetre látható, hogy hitük miatt szenvedő - ilyen értelemben mártír - keresztények Maximinus császár korában Pannóniával vonatkozásba kerültek. Történetük egyúttal világot vet arra is, hogy a kereszténység Maximinus idején - ha nem is rendesen és véráldozatokkal üldözésnek volt kitéve. Ez azután megmagyarázza azt is, hogy a hazai keresztényekről e korban is alig van adatunk. Kevéssé világos az a hagyomány is, mely Mercurius római katona vértanúságát hozza kapcsolatba Pannóniával.

Mercurius a scytha Gordianus fia volt, keresztény neve Philopator. A legenda szerint ekkor Decius és Valerianus császárok uralkodnak és rendeletet adnak ki, hogy szabadok és nem szabadok, katonák és polgárok (löiwiaí) áldozat bemutatásával mutassák ki hódolatukat az isteneknek, a keresztényeket pedig halállal fenyegetik. Ekkor tör ki a háború, melyre Decius táborba száll, Valerianus Rómában marad. Mercurius a csatában rendkívül hősiesen harcol, ő ejti el a barbár királyt is. A császár kitünteti, majd felszólítja, hogy együtt mutassanak be áldozatot Artemis istennőnek. Mercurius azonban erre nem hajlandó, mire a császár Cappadokiába viteti, ahol fejét veszik.
Decius maga pannóniai származású volt és a keresztényeket is üldözte: az ő üldözésének esett áldozatul pl. Rómában Fabianus pápa is. Hadakozásai azonban -nem egészen háromévi uralkodása alatt- nem Pannóniában folytak le, hanem Bulgária és Románia területén. Ha ehhez még hozzávesszük a legenda csekély hitelességét, úgyhogy csak általánosságban vehető komoly forrásnak, részletei ellenben tele vannak késői betoldásokkal és átalakításokkal: le kell mondanunk arról, hogy Mercuriust bármiképpen is vonatkozásba hozhassuk Pannóniával. Legendája legfeljebb arra érdekes adalék, hogy a keresztény katona a római hadseregben megállta helyét a csatatéren is még akkor is, mikor vallási kötelességről volt szó.

Nemmel kell válaszolnunk azután arra a kérdésre is, hogy vajon pannóniai vértanúnak, sőt püspöknek vehetjük-e Eusebiust, akit pedig egyes források egy Diocletianus előtti, esetleg Valerianus császár (253-260) nevéhez fűződő keresztényüldözés püspökáldozatának mondanak és annak vett Balics kiváló műve is.
A legsúlyosabban esik a latba mindenesetre a Szent Pollio cibalaei (vinkovcei) vértanú passiójában olvasható részlet, mely szerint, «ugyanitt (Cibalaeban) diadalmaskodott a halálon és a sátánon az előbbi üldözésben Eusebius, e város egyházának tiszteletreméltó püspöke, amikor meghalt Krisztus nevéért.» - A Martyrologium Hieronymianum máj. 29-re jelzi: «In pannonia eusebi episcopi tiballi pollionis».

De éppen ez az utóbbi följegyzés hívja föl a figyelmet arra, hogy itt két különböző adat össze van zavarva. Tiballis láthatólag Cibalae (Cibalis) helyett áll, Pollio nevének említése pedig arra mutat, hogy ez utóbbi vértanú adatainál kell keresni a megoldást. Valóban, a latin, római időszámítás szerint máj. 29. és ápr. 28. a következő hónap elseje (kalendae) előtt a negyedik napon van. Már most a szír martyrologium ápr. (Nisan) 28-ánál csak annyit mond: Ev NiKoggösía Evaé|3iog npsa|3ÚT£pog. Tehát eszerint Eusebius Nicomediában szenvedett vértanúságot, nem pedig Pannóniában. A szír martyrologium határozott adatát pedig a későbbi Sz. Jeromos-féle martyrologium zavaros följegyzésével szemben hitelesnek kell elfogadnunk. Csak az a kérdés, hogyan magyarázzuk meg ennek ellenmondását a passió idézett részletével.
Szent Pollio passiója, mint a kérdéses idézet is mutatja, nem közvetlenül a vértanúság után kapta mai formáját A passió írója, aki a régi vértanúsági akták mellett láthatóan ismerte a martyrologiumok adatait, az ú. n. Szent Jeromos-féle martyrologium idevágó adatait is fölhasználta. Minthogy pedig azt tudnia kellett, hogy a Diocletianus-féle üldözés alkalmával Eusebius püspök nem szenvedett vértanúhalált, nem is élt Cibalaeban föl kellett azt is tennie, hogy a martyrologiumnak ez az adata egy régebbi üldözésre vonatkozik: Jóhiszemű tévedése tehát megmagyarázható.

Meg kell továbbá emlékeznünk Szent Venantiusról. Szent Venantiust a spanyolok is, a dalmaták is magukénak követelik. Salazar nagy munkája, a Martyrologium Hispanicum igen érdekes életrajzot is közöl, mely szerint szentünk toledói származású volt és már kicsiny gyermek korától kezdve a tudományoknak és az erényeknek szentelte életét. Ifjú korában a Szent Kozma és Damjánról nevezett monostorba lépett, ahol alig volt novicius, máris apátnak tették meg. Majd a toledói érseki székbe emelték, de itt nem sokáig maradt. Amikor ugyanis Gallia Narbonensisbe és a Pannóniák megvizsgálására ment Dalmatiában vértanúhalált halt, mégpedig 607-ben, mikor Nagy Szent Gergely, Hispánia protektora kormányozta az egyházat.
Ez az utóbb adat maga is elég sok arra, hogy az egész «életrajzot» kétkedéssel fogadjuk, bár mindjárt hozzá kell tennünk, hogy valami történeti magva van az elbeszélésnek. E történeti mag pedig éppen a Narbonensis és a Pannóniák említése.
Az ugyanis teljességgel érthetetlen, hogy egy toledói érsek hogyan kerülhetne Gallián át Dalmáciába azért, hogy innen Pannóniába utazzék, de igenis érthető, ha nem, mint spanyol szentet, hanem mint dalmatát, mint Salona (Spalato) szentjét tekintjük, aki a Narona (Narenta) folyó környékén jár és Pannóniába készül. És itt merül föl annak szüksége, hogy a «megvizsgálásra» (= perlustraturus) szót közelebbről vizsgáljuk.

A kifejezés nem egyszerű látogatást jelent, hanem körülbelül a hivatalos körút értelmével bír. Ámde, hogy egy püspök valahol hivatalos körutat tegyen, ahhoz valami megbízás vagy közelebbi kapcsolatok föltételezése szükséges. És benne van az is, hogy van mit megvizsgálnia, hogy a keresztény hitközségeknek, legalább is több helyütt keresztényeknek kellett lakniok a pannon tartományokban, ha egy püspök azzal utazik oda, hogy vizsgáló körutat tegyen.
Nem térhetünk itt ki annak vizsgálatára, milyen megbízatás alapján, vagy milyen kapcsolatok következtében akart Szent Venantius a pannon tartományokba utazni, adatunk sincs rá. De arra mégis rá kell mutatnunk, hogy a pannon kereszténységnek a többi kereszténységgel való hivatalos vagy legalább félig-meddig hivatalos érintkezésének első írott emléke Dalmáciával, a nyugattal való kapcsolatokra utal.

Itt kell végül tárgyalnunk a Szent Demetriusra vonatkozó adatokat. Szent Demetriusról, akit magyarosan Demeternek mondunk, a szlávok Dimitrinek emlegetnek és tisztelnek, két legenda-verziónk is van, mindkettő görög, de a nagyobbiknak (II) a bécsi császári könyvtárban megvan a latin fordítása is.
Az első legenda szerint Maximianus császár nem mint keresztényüldöző szerepel, hanem haragjában öleti meg Demetriust, aki véletlenül akkor került elébe, mikor a császár kedvelt gladiátorát, Lyaeust ellenfele, Nestor a cirkuszban legyőzte és megölte.

A második legenda már azt is tudja Szent Demetriusról, hogy senatori rangú családból származott és a hadseregben exceptor, később Graecia helytartója, majd consul lett. De a méltóság nem vakította el, mint buzgó keresztény a pogányok térítgetésével foglalkozott. Emiatt börtönbe vetették a fürdő földalatti helyiségeiben.
Ekkor történt, hogy Lyaeus, a vandál gladiátor, aki Sirmiumban már sokakat megölt, Demetrius barátjával, Nestorral készült megmérkőzni. Nestor a börtönben fölkeresi barátját és kéri, hogy segítse őt imádságával ebben a küzdelemben. Demetrius megáldja és megmondja neki, hogy győzni fog, de utána vértanuságot szenved. A cirkuszban, helyesebben stadionban, Nestor Krisztus nevében megkezdi a harcot és megöli Lyaeust. Ámde Maximianus császár fölindul kedvelt gladiátora sorsa miatt, Nestort azzal vádolja, hogy bűbájos mesterkedések segítségével győzött és lefejezteti.
Ekkor a császárnak azt jelentik, hogy Lyaeus halálának oka tulajdonképpen Demetrius volt. Erre Maximianus kiadja a parancsot, hogy lándzsával szúrják agyon Demetriust. A vértanú szolgája, Lupus összegyűjti kiömlött vérét, amelynek segítségével több csoda történik. Mikor Maximianus ezt megtudja, több más kereszténnyel együtt Lupust is megöleti.

Szent Demetrius holtteste sokáig ott maradt, ahol eltemették. Ámde mikor Leontius Illyricum prefektusa gyógyíthatatlan betegségbe esett, odavitette magát és visszanyerté egészségét. Hálából Illyricumba, Sirmiumba vitette a vértanú ruháját, melyet a szent vére egészen átitatott és itt tiszteletére, illetve az ereklyék befogadására szép templomot építtetett.
Szent Demetrius holtteste Thessalonikában (Szaloniki) maradt, ott van fényes, ősrégi temploma és tisztelete nemcsak általános, hanem régi időkre megy vissza. Az első gondolat tehát az, hogy Szent Demetrius Thessalonika vértanúja és Sirmiumba csak később került a tisztelete, illetve némi ereklyéi.
Közelebbi vizsgálat azonban másról győz meg. Szent Demetrius thessalonikai temploma az ötödik századból való és a szent tiszteletének az ötödik század előtt semmi nyoma. Ez olyan városban, mely a török hódításig mindig keresztény kézben volt, szinte elképzelhetetlen éppen a város patrónusával szemben. Föltűnő ellenben, hogy a legenda ismételten emlegeti Sirmiumot, először mint Lyaeus régebbi gladiátori szerepének színhelyét, azután mint olyan várost, ahol Leontius szép templomot épített a szent tiszteletére és ahol tőle származó ereklyéket is elhelyeztek.
Még feltűnőbb, hogy Thessalonikában semmi nyom sincs arra, hogy Szent Demetriusnak másutt, minta népfürdő és a stadium környékén lett volna sírja vagy emléke, ami pedig régebbi időkben lehetetlen, mert a városban, profán épületek között sem törvények nem engedték az ilyen temetkezést, sem az első századi keresztény egyházközségek nem szokták sehol így elhelyezni kiváló szentjeiket, hogy azután teljesen megfeledkezzenek róluk, amint ez a legenda szerint Thessalonikában történt volna. Viszont Sirmiumnak még a szláv neve is (Mitrovica - Dimitrovica) Demetriusra megy vissza, a város története pedig, tekintettel a húnok és Attila korára, nagyon is megmagyarázza azt a föltevést, hogy Szent Demetrius ereklyéi és tisztelete nem Thessalonikából kerültek Sirmiumba, hanem megfordítva. E föltevés bizonyosságra emelkedik, ha megbízható, illetve hiteles történeti adatok támogatják.

Ápr. 9-ére a Martyrologium Hieronymianum régi kéz iratai a következőket jelzik: «Sirmiumban öt (hét) szűz halála, akiknek nevét az Isten tudja és másutt Demetrius diaconusé». A szöveg folytatása mutatja, hogy ebben a följegyzésben nincsen minden rendjén. Valóban az ú. n. Jeromos-féle kivonatban ugyanezen a napon egyszerűen ennyi van: Sirmiumban Demetrius diaconus (halála napja); ugyanígy a szír martyrologium: «Sirmiumban Demetrius». - Thessalonikáról még a későbbi, zavarosabb szövegben sincs szó, a régebbi szövegek ellenben határozottan olyan Demetrius diaconusról beszélnek, aki Sirmiumban volt vértanú. Minthogy pedig a legenda későkori fogalmazása egyébként is nyilvánvaló, a helyzet egészen világos. Legalább is arra nézve, hogy Szent Demetriust sirmiumi szentnek kell vennünk. Ami azt a sajátszerű beállítást illeti; mely szentünkből katonát és consult csinált, nem szükséges más példára utalnunk, mint Szent Procopios egyszerű lector történetére, aki a legendában mint fővezér szerepel, továbbá a késői legendaírók ismert szokására, mellyel a szenteket lehetőleg előkelő származású, tekintélyes embereknek igyekeztek feltüntetni. Minthogy pedig a források csak egy Szent Demetriusról szólanak, arra sem gondolhatunk, hogy egy katona és consul és egy diaconus Demetrius létezését vegyük föl.

Nem marad tehát hátra egyéb, mint Sirmium számára beiktatni Szent Demetrius diaconus vértanúságát. Nehezebb helyzetben vagyunk a vértanúság idejének megállapítását illetőleg. Az akták - ha voltak - mindenesetre elvesztek, a későbbi legendaíró inkább csak szóhagyomány és saját fantáziája alapján dolgozott. Szent Demetrius legendájában azonban vannak olyan részletek, melyek különös figyelmet keltenek. A rövidebb, bizonyosan régibb fogalmazás egyáltalán nem beszél keresztényüldözésről, hanem egyszerűen a haragos császárral való véletlen találkozásra vezeti vissza szentünk halálát; a nagyobbik legendában sincs szó üldözésről, hanem szentünket a kedves gladiátor halálának okozójaként végzik ki és egyéb keresztények, köztük a vértanú szolgája, mint további áldozatok, elsősorban Szent Demetriusszal való kapcsolatuk és így csak mintegy mellékesen kereszténységük miatt halnak meg.
Ez a sajátszerű jelenség nem mutat Diocletianus kortársának, Maximianusnak korára.
Minthogy itt Illyricumról van szó, egyébként is alig gondolhatnánk M. Aurelius Valerius Maximianusra, aki ugyan sirmiumi születésű volt, de mint Caesar, illetve Augustus a nyugati tartományokat kormányozta, nevezetesen Galliában hadakozott. Sokkal inkább vehetjük számításba Galerius Maximianus személyét, akiről ismeretes, hogy a Diocletianus-féle üldözéseknek is fő mozgatója volt. Ámde a legendák éppen erről a minőségéről hallgatnak, holott már a vértanúság megokolása szempontjából is ki kellett volna térniök rá, ha legkisebb történeti alapjuk is lett volna erre. Hallgatásuk tehát arra utal, hogy más irányban vizsgálódjunk.

Ambrosius és társainak történetében fentebb szerepelt Maximinus császár. Róla tudjuk, hogy igazi katona császár, aki sokat hadakozott a Duna környékén és a 236-237. év telét éppen Sirmiumban töltötte. Mint följebbvaló szigorú, sőt kegyetlen volt: katonái végül meg is ölték. A keresztényekkel szemben való eljárását eléggé jellemzi, hogy Pontianus pápát számkivetésbe küldte, utódja, Anteros pápa pedig valószínűleg mártírhalált szenvedett. Megvan tehát a lehetőség arra, hogy Szent Demetrius vértanúságát az ő idejére tegyük.
Régebbi korra gondolhatunk azért is, mert éppen a régi források írnak róla határozottan, míg az újabbak zavaros adatokat hoznak, még hozzá olyan különböző adatokat, mint amilyen a diaconus, illetve consul minőségre vonatkozók. És régebbi korra kell gondolnunk. ha figyelembe vesszük, hogy a későbben rendkívül nagy tiszteletben részesített szentnek életéről és halála körülményeiről nincsenek közelebbi, részletes adataink. Ez megfelel annak az időnek, amikor még a vértanú-pápákról is csak rövid följegyzéseink vannak, amikor a kereszténység elnyomott helyzete miatt nyilvános templomok alig épülhettek, de kevéssé felel meg annak, amikor a vértanúság után csakhamar következett a szabadság korszaka, amelyben az egyház és a hívek mindjárt siettek leróni hálájukat az egyházért küzdő hősök iránt.

Ha már császárnévnek elfogadjuk Maximianus helyett a Maximinus-nevet, nem csekély valószínűséggel tehetjük. Szent Demetrius vértanúságának idejét a III. század negyedik évtizedébe Maximinus idejére, akinek egyénisége a róla maradt egyéb följegyzések szerint egészen hozzáillik ahhoz a csúnya szerephez, amelyet Szent Demetrius történetében látunk, abba az időbe, melynek viszonyai legjobban magyarázzák a legendák, különösen a régibb legenda sajátszerű adatait és amelynek elfogadása azt az érdekes jelenséget is világosabban megmagyarázza, hogy egy nagy tiszteletben részesülő szent vértanúságának igazi helye nemcsak elhomályosodik a köztudatban, hanem egy másik hely javára szinte teljesen feledésbe megy. Ezen az alapon tisztelhetjük Szent Demetriusban az első pannóniai vértanú diaconust.
Meg kell itt emlékeznünk Szent Victorinusról is, Poetovio első ismert püspökéről. Szent Victórinus, akiről legtöbbet Szent Jeromos műveiből tudunk a Diocletianus-féle üldözés idején, valószínűleg 304-ben szenvedett vértanúságot, tehát korra nézve a következő fejezetben kellene tárgyalni. Székhelye, Poetovio (Pettau) tulajdonképpen - a Diocletianus-féle tartomány-felosztás szerint - nem tartozott már Pannóniához, hanem Noricumhoz. Mégis e helyen tárgyaljuk tekintettel irodalmi működésére, melynek nagy része bizonyára még a III. századra esik és amely érdekes következtetésekre ad alkalmat a pannóniai kereszténységre nézve is.

Szent Jeromos «a mi Victorinusunkat». termékeny írónak mutatja be, aki különösen az ószövetségi szent könyvekről, Szent János Látomásairól és Szent Máté evangéliumáról írt magyarázatokat, továbbá egyéb munkákat az eretnekségek ellen és valószínűleg az ő munkája a Tractatus de Fabrica mundi (A világ szervezetéről szóló értekezés) is. Ez utóbbi kivételével munkái nagyrészt elvesztek, de 1903-ban Mercati János (most a vatikáni könyvtár igazgatója) fölfedezte az Anonymi Chiliastae in Mathaeum fragmenta c. művet, melyet hasonlóan Szent Victorinus művének kell tartanunk.
Ez utóbbi munkának már a címe érdekesen jellemzi azt a fölfogást, mely Victorinus munkáiban általában megtalálható. Ez a chiliazmus, vagyis az a vélemény vagy inkább reménykedés, hogy három és félévi imádkozás, továbbá az Antikrisztusnak ugyancsak három és félévi uralkodása után eljön Krisztus uralma, melyben a kiválasztottak ezer évig (xAioi) fognak élni.

Ez a jámbor vélemény bizonyosan nem a szent püspök egyéni vélekedése volt, hanem a pannóniai keresztények között is el volt terjedve, amint erre a Diocletianus-féle üldözés idején a vértanuk nyilatkozataiból is következtethetünk.
Nem utolsó fontosságú jelenség továbbá, hogy Szent Victorinus művei szorosabb kapcsolatokat tüntetnek föl a kelettel. Meglátszik rajtuk az alexandriai Origenes hatása, érezhető a szimbolizmus kedvelése, ami egyébként a római katakombák falfestményein és egyáltalán a keresztény jellegű művészet és ipar alkotásain megállapítható. Nem kisebbet mutat ez, mint azt, hogy amint földrajzi szempontból Pannónia az összekötő kapocs a birodalom keleti és nyugati része, a görög és római kultúra között, ez a szerepe érezhető a kereszténységben is, mert a keleti kereszténység theológiai mozgalmai itt találkoztak a nyugatiak eszméivel, Origenes szentírás magyarázatai a poitiersi Szent Hippolytus (Ipoly) tanításával.

Szent Victorinus mindenkor az igaz keresztény tanítás képviselőjének tűnik föl. Pedig Krisztusra vonatkozólag is már akkor fölmerültek a nehéz kérdések, melyeknek vitatása pl. a protestánsok részéről ma sem szűnt meg. Elég legyen itt hivatkoznunk arra, hogy pl. a fratres Domini (az Úr testvérei) kérdésében Szent Victorinus már akkor megadta a megfelelő választ.