Szent Andronicus után, akiben a pannóniai kereszténység első főpásztorát, ha nem is teljes bizonyossággal, de mindenképpen sok valószínűséggel fölismerhetjük és tisztelhetjük, Pannónia keresztényeiről sokáig egyáltalán semmit sem hallunk. Az első századból származó pannóniai keresztény emlékünk tudomásunk szerint nincs és a hazai leletanyagban a második századra vonatkozó adatot sem találunk.
Ennek egyik oka bizonyára az, hogy Pannóniában s általában hazánkban eddigi ismereteink szerint nem voltak úgynevezett katakombák, mint pl. Rómában, amelyekben a keresztény temetkezés a pogányokétól határozottan és korán elkülönült. Az egyszerű elföldelés alkalmával ugyanis a keresztény jelleg kevésbé domborodott ki, a sírmellékletek között eleinte, különösen szegény embereknél - már pedig a keresztények túlnyomó számban szegény emberek voltak - általában is alig akad kimondottan keresztény jellegű tárgy, bár hangsúlyoznunk kell, hogy az elégetés szokásának, a hamvak urnába való temetésének elhagyása és az egész holttest eltemetése bizonyos szempontból már magában véve is a kereszténység hatására vezethető vissza.
A helyzeten nem sokat változtatott az sem, ha sírkövet állítottak, mert a kőfaragók rendesen megszokott sablonokhoz ragaszkodtak, különösen ami a szöveget illeti, akár keresztény, akár pogány halott számára készítettek síremléket. Ez azonban nem éppen pannóniai jelenség. Ezt tapasztaljuk más országokban, még Rómában is, hiszen a katakombák fölhasználása mellett a nyílt temetőkben való sírba helyezés szokása ott sem hiányzott a keresztényeknél, sőt inkább az utóbbi régebbinek tűnik föl a katakombákba való temetkezésnél. Elég e tekintetben az apostolfejedelmek, Szent Péter és Szent Pál első eltemetésére hivatkoznunk. Ha tehát kimondottan, hangsúlyozottan keresztény emlékünk sem följegyzésben, sem a sírmellékletek között eddigelé nem került elő Pannóniában, ebből még egyáltalán nem következik, hogy a II. század folyamán Pannóniában nem éltek volna keresztények.

A hazai adatok hiányát bizonyos mértékben egyébként is pótolják külföldiek, nevezetesen rómaiak, melyek arról tanúskodnak, hogy Pannóniában, tehát hazánk területén a II. század folyamán, ha nem is laktak, de kétségtelenül jártak keresztények. Ezek az adatok Marcus Aurelius római császár (161-180) nagy germán-szarmata háborújával vannak kapcsolatban.
A római birodalom történetéből tudjuk, hogy a germán quádok és markomannok, akik akkor Csehországot és a Felvidék nyugati részét hatalmukban tartották, más germán törzsekkel és a szarmatákkal szövetkezve 166-ban betörtek Pannónia területére és majdnem Itália határáig nyomultak előre. A fenyegető veszedelemmel szemben maga Marcsis Aurelius császár szállt táborba és a birodalom minden részéből összevont csapatokkal nemcsak visszaverte a barbárok betörését, hanem most már ő lépett fel támadólag, hogy átkelve a Dunán saját otthonukban verje le őket. Szándéka nem kisebbre irányult, minthogy a római birodalmat a természetes határokig, egészen a Szudétákig és a Kárpátokig terjeszti ki.
A hadjárat folyamán azonban majdnem szerencsétlenül járt. Amikor ugyanis a quádok ellen fordult seregével, víztelen helyen seregestül nagyon kritikus helyzetbe került. Az ellenség a rómaiakat egészen körülvette, a forrásokat megszállotta, úgyhogy a rómaiak pusztulása a vízhiány és az ellenség fegyverei által már-már kikerülhetetlennek látszott. Egyszerre azonban sűrű felhők jelentek meg az égen. A felhőkből a római seregre bőséges eső hullott, úgyhogy az eltikkadt katonák egyszerre felüdültek; az ellenséget ellenben sűrű villámcsapások rémítették és pusztították. Így történt azután, hogy a római sereg megszabadult a végső veszedelemtől, sőt nagy győzelmet aratott a barbárok fölött.

A hirtelen jövő esőt, az ellenséget sújtó villámcsapásokat az egész sereg, maga Marcsis császár is csodának minősítette. Abban azonban már nem találunk egyöntetűséget, hogy milyen okra vezették vissza, illetve kinek tulajdonították a csodálatos eseményt. Az egész epizód legrészletesebb leírását az eseménnyel körülbelül egykorú Cassius Dionál találjuk pogány beállítással. A keresztény, részben ugyancsak egykorú történeti források azonban egészen más magyarázatot adnak a csodálatos eső okáról.
A pogány források azonban (Julius Capitolinus, Claudianus, Themistius, Cassius Dio stb.) nem egyformán írják le az eseményt, amennyiben a csodálatos megmentő eső kieszközlését hol chaldeai mágusoknak, nevezetesen Julianusnak, hol Arnufis egyiptomi mágusnak, hol magának a császárnak tulajdonítják. A keresztény írók ellenben egyöntetűen azt a hagyományt tartják fönn, hogy a csodálatos esemény keresztény katonák imádsága folytán következett be. Így ír Eusebius (tulajdonképpen Apollinaris), továbbá Tertullianus, Nyssai Szent Gergely, Xiphilinos stb. és ezt a hagyományt örökítette meg egy levél, melyet állítólag Marcus Aurelius császár intézett ez ügyben a római senatushoz. Minthogy azonban egyrészt ez az állítólagos levél, reánk maradt formájában kétségkívül apokrif, másrészt pedig a keresztény írók egy része éppen Marcus Aureliusnak a senatushoz intézett egyik levelére hivatkozik: a racionalista írók az egész keresztény jellegű hagyományt későbbi fikciónak, finoman legendának minősítették, amit azonban egyszerűen (történet-)hamisításnak értenek. Csakhogy a dolog éppen nem így áll.

Rómában ugyanis a csodálatos esőről szóló keresztény hagyománynak olyan hatalmas bizonyítéka akad, mely a különféle pogány előadásokkal és hyperkritikus magyarázatokkal szemben döntő súllyal esik a mérlegre. Ez az a dombormű, mely a római Piazza Colonnán álló emlékoszlopon örökítette meg a csodálatos eső történetét.
Az emlékoszlop a germán-szarmata háború emlékezetéül közvetlenül Marcus Aurelius halála után és az ő tiszteletére készült. A rajta levő domborművek tehát a háború eseményeinek nemcsak egykorú, hanem hivatalos elbeszéléséül, illetve kommentálásául tekinthetők. Sőt tekintettel az emlékoszlop dicsőítő célzatára még azt is hozzá kell tennünk, hogy az eseményeket lehetőleg a császár személyének előtérbe állításával, szerepének kiemelésével és hangsúlyozásával kellett regisztrálniok, megörökíteniük.

Ha már most az emlékoszlopnak a csodálatos eső históriáját ábrázoló domborművét nézzük, azon nemcsak a császár imádkozása, vagy hasonló cselekedetek, melyet az eső kieszközlésére magyarázhatnánk, nem látható, hanem személye egyáltalán nincs ábrázolva. Ez pedig elképzelhetetlen, ha a pogány írók előadása értelmében a császárnak a legkisebb szerepe is lett volna a csodálatos eső kieszközlésében. Ugyanezt kell mondanunk az egyiptomi, avagy kaldeai mágusok szereplésére nézve is: olyan motívum vagy részlet, mely bármiképpen is ilyen értelemben volna magyarázható, vagy pedig valamely alaknak a mágusok jellegzetes ruhájában való ábrázolása teljességgel hiányzik a domborművön.
Van ellenben ábrázolva egy (illetve két) katona olyan testtartással, amit egyenesen imádkozásnak kell magyaráznunk, tehát lényegben - bár keresztény momentum hangsúlyozása, sőt említése nélkül - máris az eseményre vonatkozó keresztény hagyomány bizonyítékául kell elfogadnunk.

A keresztény fölfogáshoz közel állóan jelenik meg az eső szellemének ábrázolása is: Jupiter Tonans vagy Hermes Aerios minden attribútuma nélkül vagy Mommsen érdekes és jellemző kifejezése szerint - «abstrakte Gottesidee ohne Confessionalitat ins Auge gefasst, deus oder das numen genannt».
Ha más nem volna, már ez a két elem is elég erős alátámasztása a keresztény hagyomány hitelességének - pogány művészek, pogány hivatalos álláspont részéről éppen egy szoborművön, ahol valamiféle materiális ábrázolás el nem kerülhető. A keresztény írók előadásának erősítésére azonban egyéb bizonyítékokat is találunk és érdekes, hogy a keresztény hagyomány javára éppen azok az adatok szolgáltatnak argumentumokat, melyeket ellene iparkodtak felhasználni, illetve kiélezni.

A keresztény hagyomány szerint a csodálatos esőt az Euphrates mellől idevezényelt melitenei katonák imádsága eszközölte ki. Szerintük ez a légió ekkor kapta a villámszóró (fulminata, K£pauvó|3oÁog) díszítő melléknevet. Már most először is azt mutatták ki, hogy a melitenei XII. légió a háború alatt az Euphrates mellett maradt, tehát a Duna környékén nem is lehetett; az után meg arra hivatkoztak, hogy a légió már egy évszázaddal előbb és azóta is viselte a fulminata, villámszóró nevet, tehát semmiféle csodálatos esemény, főképpen pedig Marcus Aurelius háborújával kapcsolatban nem történhetett vele.
Ezzel szemben az a valóság, hogy a légiókat az egész háború folyamán - mint más nagyobb hadjáratok alkalmával is - rendszerint nem mozdították el állomáshelyeikről; hanem kebelükből különítményeket, ú. n. vexillációkat alakítottak és csak ezeket vonták össze a hadjárat színhelyén. Ez történt a melitenei katonákkal is. Érdekesen egészíti ki ezt az egyik keresztény író, Eusebius, aki a régebbi hagyomány alapján úgy szerepelteti a melitenei katonákat, hogy őket onnan külön szerződéssel gyűjtötték össze és szállították ide. Abban igazán nincs semmi különös, hogy a római birodalom keleti határairól, a messze Ázsiából is kerültek ide csapatok.

Igaz ugyan, hogy az állandóan veszélyeztetett keleti határokat nem lehetett védelem nélkül hagyni, de éppen azért a légió törzse szükségképpen ott is maradt. Viszont a germán-szarmata háború oly veszedelmes méreteket öltött, hogy minden nélkülözhető csapatot föl kellett benne használni. A veszedelem nagyságára pedig eléggé jellemző az az adat, hogy amikor a csapatokat ragályos betegség is tizedelte, a császár a gladiátorokat, a rabszolgákat is fölfegyverezte, sőt még Dalmácia és Dardania tolvajaiból is állított katonákat.
Abban sem volna semmi rendkívüli, hogy a vexilláció érdemei alapján a XII. légió a maga egészében kapott díszítő melléknevet. A vexilláció tagjai ugyanis a hadjárat folyamán is megtartották katonai egységük nevét, tehát a XII. légió katonáiként szerepeltek; hiszen a háború befejeztével visszatértek rendes állomáshelyükre. Így tehát, ha valami módon az ilyen vexilláció valamiféle kitüntetéshez jutott, ez a légió egészének is szólott.
Ami pedig azt az ellenvetést illeti, hogy a XII. légió, mely Julius Caesar harcaiban is kitüntetve magát már Augustus korában is viselte a villámhozó (KEpauvó^opog) címet, legjobb lesz elővennünk a légió évlapjait. Ezekből ugyanis megtudjuk, hogy Augustus korában csakugyan viselte kitüntető címét, de későbben a légiót különböző balesetek, vereségek érték, a zsidó háborúban (66) valószínűleg ezüst sasát - ma ezredzászlónak mondanók is elvesztette. 175 óta ellenben címe megszaporodott Legio XII. fulminata c(erte) c(onstans). Ez az egy tény is mutatja, hogy közvetlenül ez évszám előtt valami fontos háborús eseménynek kellett vele történnie: itt pedig másra, mint a germán-szarmata háborúra nem gondolhatunk. Mivel pedig a XII. légió hadkiegészítő területe törzsének állomása valóban Kappadokia, Melitene vidéke volt, eszerint a keresztény hagyománynak idevonatkozó adatai mind történeti, mind földrajzi szempontból beigazolódtak. Ez pedig hitelességüknek fontos bizonyítéka.

Ehhez járul még az a tény, hogy a kereszténység Melitene vidékén, egész Kappadokiában valóban régtől fogva volt elterjedve. Szomszédságában Edessa kereszténysége a második század végén oly erős, hogy királya, Abgar maga is kereszténynek vallja magát. Kappadokia kereszténysége maga pedig az apostolok evangéliumhirdetésére megy vissza. (L. erre nézve Ap. Csel. XI-XIV. és kül. XV. fej., továbbá Szent Péter levelét.) Azt tehát hogy a melitenei katonák között, ha nem is voltak mind keresztények, nagy számmal kellett lenniök Krisztus híveinek, a fenti adatok alapján sem lehet kétségbe vonnunk.
Történetileg hasonlóképpen igazoltnak kell vennünk a keresztény hagyománynak azt a részletét is, hogy a keresztény katonák imádsága folytán egyrészt a római katonákat felüdítő, áldásos eső esett, másrészt az ellenséget sűrű villámcsapások sújtották. Ez a második elem az oszlop domborművén nem kapott ugyan egészen világos ábrázolást, de a művész germán hullákkal ezt az elemet is szemléltette, pedig tekintetbe kellett vennie a kompozíciónál, hogy hasonló villámszóró jelenetet előzetesen már ábrázolt. Ha tehát ezt itt is hasonló erővel akarta volna ábrázolni, ismétlésbe esett volna, nem is szólva a szobrászatilag alig megoldható feladatról, hogy ugyanegy szellemet egyszerre áldásos esőt adó jóindulatú lénynek és ugyanakkor villámszóró, haragvó démonnak tüntessen föl.

Legsúlyosabb nehézségnek kétségen kívül az úgynevezett Marcus-levél ügye látszik annyival is inkább, mert a legtekintélyesebb keresztény írók (Tertullianus, Eusebios, Xiphilinos) mind hivatkoznak Marcus Aurelius levelére. Erre nézve mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy az említett írók egyike sem idézi a császár levelének szövegét. Előadásuk egészen más forrásokon alapszik, a császár levelét pedig ezeken kívül álló bizonyítékként szerepeltetik.
Azt viszont, hogy Marcus Aurelius az egész ügyről valóban küldött levelet a senatusnak, a pogány Cassius Dio is fölemlíti ennélfogva a császár levelére váló hivatkozás egyáltalán nem használható föl hitelességük ellen. A császári levél tartalmából csak Tertullianus hoz egy rövid részletet a keresztény katonák hathatós imádságáról és arról, hogy az így bekövetkezett csodálatos eső folytán a rómaiak megszabadultak a végső veszedelemből.

Erre vonatkozólag tekintetbe kell vennünk azt a tényt, hogy Tertullianus Apologeticusát a birodalom főembereihez (Romani imperii antistites) intézte. Tertullianus tehát nem tehette ki magát és Apologeticusát annak, hogy valamely adatát hamisításnak, valótlan állításnak bélyegezhessék. Már pedig a császár levele éppen ilyen fontos dologban eléggé közismert volt, különösen azoknak a körében; akikhez Tertullianus védőiratát intézte, hiszen az események szemtanúi akkor még éltek. Amit tehát a császár levelének tartalmaként előadott, művének és saját személyének becsülete szempontjából is az igazságnak megfelelően kellett írnia. És hogy a szövegezésben Tertullianus mennyire óvatos volt, - pedig ez argumentációjának hatásosságát gyöngítette - igen érdekesen jellemzi a «forte» szó használata.
Tertullianus szövegének idevágó részlete így szól: «litterae Marci Aurelii) «quibus illam germanicam sitim Christianorum forte militum precationibus imbre discussam contestatur»: (Marcus Aurelius levele), melyben arról tesz tanúságot, «hogy azt a germániai szomjúságot az az eső szüntette meg, melyet éppen keresztény katonák imádsága eszközölt ki».

Az itt alkalmazott «forte» különféleképpen fordítható. Lehetséges, hogy a császár az «esetleg», «alkalmasint» vagy éppen a «talán» értelemben használta, a pogányok bizonyosan nem is vették másnak, a keresztények ellenben olvashatták «éppen»-nek is, hogy a keresztény katonák szerepét annál inkább kidomborítsák. Hogy azonban ennek a szónak benne kellett lennie a császár levelében, illetve, hogy a császár az eseményt ilyen többféleképpen értelmezhető formában közölte a senatussal, azt igazolja a római emlékoszlop domborműve is, a maga «ohne Confessionalitat» ábrázolásával, amely lényegben kétségtelenül a keresztény fölfogáshoz áll közel. Tertullianusnak s ezzel a keresztény hagyománynak hitelességét erősíti az a tény is, hogy Marcus Aurelius a keresztények iránt jóindulatúnak mutatkozott.
Tertullianus szövegének félremagyarázásával egyesek legtöbbször jóakaratból vagy inkább túlbuzgóságból odáig mentek, hogy Tertullianusszal a császár levelében olyan kijelentéseket tétettek, mintha a császár megszüntette volna a keresztények üldözését, sőt eltörölte volna a keresztények ellen hozott törvényeket. Ezzel azonban Tertullianust a legnagyobb mértékben diszkreditálhatták, hiszen bebizonyítható, hogy abban az időben is végeztek ki keresztényeket. Ezen az alapon azután az egész hagyományt meg lehetett támadni.

Tertullianus azonban mindössze annyit mond a császárról, hogy levelével a keresztények bevádolását igyekezett jóindulattal megszüntetni (amiben közel áll Traianus ismeretes álláspontjához). De ha vádemelés mégis történt, az eljárást le kellett folytatni és így megtörténhetett, hogy pl. egy alkalommal Galliában tehát nem Rómában - keresztények vértanúságot szenvedtek. Az tehát, amit Tertullianusnál Marcus Aurelius levelére való hivatkozásként s ezzel a csodálatos esőre vonatkozó keresztény hagyomány bizonyítékaképpen találunk, kétségtelenül hitelesnek fogadható el.

Sőt tovább menve azt is állíthatjuk, hogy az ú. n. Marcus-levél lényege is megbízható történeti tényeket közöl, nevezetesen ilyen a földrajzi helyzet megjelölése a cotinusok földjén. Ez a kelta nép Tacitus följegyzése szerint hegyes vidéken, a germán quádok és szarmaták országának határán lakott; területükön vasbányák voltak. Ez a Garam középső folyásának vidékére mutat. Azon a területen csakugyan előállhatott az a helyzet, hogy a római sereget kilenc római mérföldes, tehát 13,5 kilométeres körzetben hirtelen meglepve körülfogták és a rómaiak számára lehetetlenné tették a vízhez való jutást. Öt napig voltak már így víz nélkül és mikor már a sereg kimerült, az állatok hullani kezdtek - az oszlop reliefje ezt igen ügyesen és világosan szemlélteti -: akkor történt a csodálatos eső eljövetele.
Furcsának csak az tűnhetik föl, hogy amikor a keresztény katonákról említést tesznek, az összes keresztény források a melitenei XII. légió fulminata katonáinak tulajdonítják a csodálatos eső kieszközlését, az állítólagos Marcus-levél pedig más hósom légiót említ: az első légiót, a tízedik iker légiót, meg a legio Fretensist - a levél ránk maradt szövege szerint legio Ferentariorum, ami egymaga is elég bizonyíték a szövegromlás mellett, holott egyébként pontosan közli a neveket. A XII. légió fulminatáról ellenben nincs benne szó. Ez a hallgatás azonban nagyon sokat mond.

Jelenti először is azt, hogy az ú. n. Marcus-levél és a keresztény források között semmiféle átvétel, semmiféle kapcsolat nincs, egymástól függetlenek, ha tehát egyébként mégis egyeznek, az előadásuknak értékét emeli, hitelességét lényegesen erősíti. Jelenti továbbá azt is, hogy a levél írója kitűnő ismerője volta hadi helyzetnek: az első (segéd) légió és a tízedik iker-légió Pannonia superiornak helyőrségei voltak, tehát a hadjáratban egész törzsükkel részt kellett venniök; az itáliai eredetű X. legio Fretensis akkor már ázsiai légió volt ugyan, de egyáltalán nem lehetetlen, hogy ennek a törzse is itt volt. A levél írója azonban arról sem feledkezett meg, hogy a három légió mellett, illetve ezekbe beosztva más csapatok is jelen voltak az expedícióban; kitétele egészen plasztikusnak mondható: vegyes csapatok (permistum agmen.)
Így azután teljes harmónia jön létre az ú. n. Marcus-levél és a keresztény források, nevezetesen Eusebios között, aki szerint a melitenei katonákat «külön szerződéssel gyűjtötték össze és vitték oda», tehát nem az egész légió, hanem a légiónak csak egy különítménye, vexillációja vett részt a háborúban és szerepelt a csodálatos eső kieszközlésében.

Hátra van még a Marcus-levél egyik fontos részletének vizsgálata. E részlet így szól: (a veszedelem láttára) «arra az elhatározásra jutottam (eo decurri), hogy a hazai istenekhez fordulok. De azok nem hallgattak meg (me illi negligerent)».
Ebben a passzusban tulajdonképpen az állami, hivatalos kultusz csődje van kifejezve. Hiszen eszerint az istenített császár nemcsak maga nem tudott semmit sem cselekedni a római hadsereg megmentésére, hanem imádságára az istenek sem reagáltak. Kétségbeejtő állapot ez, de olyan közvetlenséggel van elmondva, hogy csak szemtanú írhatta és olyan tartózkodással, a kifejezések használatában olyan finom árnyalatokkal, hogy csak magára a császárra gondolhatnak. És hogy ez nem is lehet másképpen, hogy a Marcus-levélnek ez a passzusa magának a császárnak lelkiállapotát adja vissza, ezt a Marcus-oszlop domborműve egészen világosan bizonyítja.

Mind a keresztény, mind a pogány források külön-külön megegyeznek abban, hogy Marcus Aurelius ott volt a seregnél, mikor a rámaiak bajba kerültek és amikor a csodálatos eső segítségével kiszabadultak a veszedelemből. Abban sincs közöttük eltérés, hogy ennek a csatának a sorsa döntötte el az egész hadjárat sorsát. Semmi sem természetesebb tehát, mint hogy a császár aktív szerepeltetése nem maradhat el ez alkalommal, hacsak a sikerben legkisebb része is van. És nem képzelhető el, hogy a császár aktív, illetve általában véve bármilyen szerepeltetése éppen az ő tiszteletére emelt oszlopon maradjon el, - mikor egyszerű katonák imádkozó testtartással ábrázolva vannak-, hacsak nagyon nyomós ok nem kívánja ezt a mellőzést. Ez pedig nem lehet más, mint az egykorúaknál, nevezetesen a hivatalos körökben annak a kétségtelen ténynek a tudata, hogy a germán háború tárgyalt eseménye alkalmával a császárnak nemcsak a hadvezetése, hanem az égieknél való közbenjárása is kudarcot vallott.
Az eddigiekből kiviláglik, hogy egyrészt a keresztény források egymás között megegyeznek, sőt kifogástalan a harmónia az ú. n. Marcus-levél és a keresztény források között, másrészt pedig, hogy a Marcus-oszlopon látható dombormű, az esemény hivatalos előadását képviselő momentum minden pontban megerősíti a keresztény hagyományt. Hitelesnek kell tehát elfogadnunk azt a történeti adatot, hogy hazánk földjén, a második század folyamán keresztény katonák jártak. A birodalomnak olyan háborújában vettek részt, melyet az egykorúak döntő jelentőségűnek vallottak és ennek is döntő csatájában, a végső veszedelemből keresztény katonák mentették ki a római császárt és seregét és juttatták fényes diadalhoz.

Diadalmas csaták után hazatértek a rámai sereg keresztény katonái: az első keresztények, akiknek hazánk földjén való tartózkodása hitelesen, kétségbevonhatatlanul igazolható. Pannóniai csapatokkal együtt harcoltak a háborúban; osztoztak a fáradalmakban, a veszedelmekben; de ki tudna felelni arra a kérdésre: lett-e, volt-e társuk pannóniai katona Krisztus hitében? Pannónián keresztül vonultak messze Ázsiába; de ki tudja: maradt-e itt közölök csak egy is, hacsak az nem, aki a háborúban életét áldozta hazájáért, a római birodalomért.
És mégis. Az ő keresztény hitvallásuk, imádságuk nemcsak a csodálatos eső kieszközlésében áll előttünk fényes emlék gyanánt. Az egyetemes kereszténység történetére nézve sem közömbös esemény, hogy a római hivatalos körök, maga a császár is kénytelen kifejezésre juttatni, hogy a keresztényeknek milyen szerepe volt a római sereg megmentésében; az egyetemes kereszténység sorsára nem közömbös az a hatás, mely a birodalom legfőbb urát jóindulatra hangolja a keresztények iránt.

Így a Garam-melléki csodálatos eső története nem marad provinciális, elszigetelt jelenség, hanem az egyetemes kereszténység történetében is számottevő tény és az itt járt keresztények imádsága így emeli Pannóniát és hazánkat az egyetemes történelem egyik döntő eseményének középpontjába. És érdekes, mindezeknek döntő bizonyítékát a pogány Róma szolgáltatja, öntudatlanul is érvényre juttatva, hogy az igazságot a kövek is hirdetik: etiam lapides clamabunt.
És a régi kövek tovább is beszélnek.

A római San Callisto katakomba egyik szarkofágjának töredékén ez olvasható: Ialliae Ialli Bassi et Catiae Clementinae Fil(iae) Piiss(im)ae Matri Clementinae in pace Aelius Clemens Filius, vagyis magyarul: Iallius Bassus és Catia Clementina leányának, Ialliának fia Aelius Clemens a legjámborabb anyának, Clementinának békében.
Maga a hely, ahol ez a szarkofág-töredék előkerült és az «in pace» kifejezés mutatja, hogy itt keresztény emlékről van szó. A fölírás azonban eléggé szokatlan. A síremléket ugyanis Aelius Clemens készíttette, akinek meg van nevezve az anyja, az előkelő Iallia, meg van nevezve a nagyapja és a nagyanyja, csak éppen apjának, Iallia férjének a neve hiányzik.

Ezt a sajátszerű jelenséget már De Rossi úgy magyarázta, hogy a szarkofágon említett nevek keresztények nevei, a férfi neve pedig bizonyára azért maradt el, mert mint pogány ember neve az akkori fölfogás szerint nem lehetett együtt a keresztények nevével. Az itt említett nevek azonban hazánkkal, Pannóniával is kapcsolatba hozhatók.
Iallius Bassus - vagy teljes néven Marcus Iallius Marci filius (tribu) Voltima Bassus Fahius Valerianus Galliából származott, Rómában a közmunkák felügyelője (161-ben), majd Moesia inferior helytartója lett, mely akkor Dobrudzsára is kiterjedt. A tiszteletére itt állított, valamint származási helyén Joyeux határában talált emlékkövek tanúsága szerint először Pannónia inferiornak, azután felső Pannóniának is helytartója volt.

Mint Pannónia helytartójáról emlékezik meg róla Cassius Dio, aki följegyezte róla, hogy a langobardok és ubiusok támadásának visszaverése után a barbárok előkelő véneket küldtek Iallius Bassushoz törzsek szerint egyet-egyet választva, köztük Ballonariust, a markomannok királyát és más tízet. Ezek esküvel fogadták, hogy megtartják a békét, azután hazatértek.
Mikor történt ez az esemény, nem tudjuk pontosan. Ámde akár még Antoninus Pius utolsó éveiben, akár ami valószínűbb - 166-ban, vagy inkább 168-169-ben: meg van a valószínűség arra nézve, hogy ugyanaz a Iallius Bassus szerepelt Pannóniában, akinek mint kereszténynek említésével a római síremléken találkozunk.
Ismét nagy kérdés: keresztény volt-e Iallius Bassus már akkor, mikor Pannóniában a római impériumot képviselte. Annyi azonban kétségen kívül legalább is találó összhangban van a kereszténység legszebb gondolataival, mikor békeszerzéssel kapcsolatban maradt ránk az emléke.

Több keresztény emlékünk nem is akad a pannóniai kereszténységről a második század folyamán. Arról ugyanis le kell mondanunk, hogy Szent Eleutheriust bármiképpen kapcsolatba hozzuk Pannóniával. Van följegyzés, nem is egy, amely szerint Szent Eleutherius, aki tudvalevőleg, mint Marcus Aurelius kortársa 175-189 között Szent Péter utódja volt a pápai széken, Illyricum püspöke volt. A késői történetírók, mint Nikephoros és különösen Simeon, aki Metaphrastes melléknevét éppen azért kapta, - ha nem is mindig jogosan - mert a szentek életrajzait átírta, megmásította, kevéssé döntenék el a kérdést, azonban ugyanúgy szól passiójának története is, mely az ötödik századra megy vissza. Tekintettel arra, hogy a martyrologiumok különféle Eleutheriusokat ismernek, csak Rómában hármat említenek, azután egyet-egyet Párisban, Caesareában és egyet Nicomediában, akiről följegyzik, hogy meg van az életrajza, a kérdés nagyon is bonyolultnak látszik.

Szent Eleutherius pápáról mindenekelőtt tudnunk kell, hogy nem volt vértanú, származására nézve (epiruszi?) görög volt, Pannóniával tehát nem hozható vonatkozásba, mint mártír. A passió szerint Hadrianus alatt szenvedett vértanúhalált, ellenben Anicetus pápa szentelte diaconussá, pappá és küldötte püspöknek Illyricumba, akiről közismert dolog, hogy jóval Hadrianus után (155-166) kormányozta az egyházat.
A többi Eleutheriusokról semmi adat sincs, hogy Pannóniával valamilyen vonatkozásban lettek volna. Nem lehet tehát másra gondolnunk, minthogy a Szent Eleutherius mártírról szóló passió olyan mondvacsinált legenda, amilyenek miatt egy időben a pápák eltiltották, hogy a templomban vértanuk passióját általában olvassák; Ennek viszont az lett a sajnálatos következménye, hogy a hiteles passiók iránt is megcsappant az érdeklődés és így ezek is könnyen elveszhettek.

Íme, egyik oka annak, miért tudunk oly keveset többek között a pannóniai kereszténység történetéből.