Pannónia földrajztörténeti szempontból nem egész Magyarországot jelentette, nem is hazánk dunántúli részét, még csak az sem mondható, hogy minden időben ugyanegy területet jelezne. A történelemben való szereplésének kezdete nem sokkal előzi meg Krisztus születésének idejét és azzal esik össze, hogy a rómaiak szemet vetnek rá és birtokukba veszik.
Caesar Octavianus, akit Augustus császár neve alatt ismerünk, Kr. e. 35-ben szállotta meg Sisciát (Sziszek) és valószínűleg Sirmiumot (Mitrovica), tehát a Száva vonalát, de ezt a hódítmányt egyelőre a Dunától és a Szávától Makedoniáig és az Adriai-tengerig terjedő hatalmas területtel együtt Illyricum neve alatt vetette római fönnhatóság alá. Külön tartomány csak Kr. u. 10-ben lett. Északi határa ekkor a Dráva és a Duna vonala, dél felé a Szávától átlagosan 50-100 kilométerre haladt a határ.
A Dunántúl római megszállása nyugat felől indult meg. Sopronnak (Scarbantia), Szombathelynek (Savaria) szintén korán van rámai lakossága, ámde e városok vidékét ekkor nem Illyricumhoz, hanem Noricumhoz kapcsolták, amely provincia nagyjából a mai Ausztriának (Deutschoesterreich) felel meg. E városokat Vindobonával (Bécs) és Carnuntummal (Petronell) együtt Vespasianus császár szakítja el Noricumtól és egyesíti (a déli) Pannóniával, melynek neve hivatalos iraton először 71-ben jelenik meg. Az egységes Pannónia keleti határa ekkoriban valószínűleg a Balaton vonala, az ettől keletre lakó pannón törzsek szövetséges viszonyban vannak a rómaiakkal. Területük szinte magától olvad bele a birodalomba. Nyugaton az említett városokon kívül Emona (Laibach) és (Diocletianus koráig) Poetovio (Pettau) jelzik a határt, mely Fiúmétól mintegy harminc kilométernyire, északra találkozik Dalmatia határával.

Traianus a tartományt két részre osztotta (105-107) a nyugati nagyobb rész Felső-Pannónia (P. Superior), a kisebbik keleti Alsó-Pannónia (P. Inferior) nevet kapott. Diocletianus (284.-304) még jobban feldarabolta. Felső Pannonia dunántúli része Pannonia Prima nevet kapott, kormányzója (praeses) Savariában székelt, de a katonai parancsnok székhelye - mint a többi tartományokban is - másutt, Carnuntumban volt; a Drávától délre eső résznek - Pannonia Savensis, Savia - nem praesese, hanem correctora volt Sisciában. Alsó-Pannóniából szintén két provincia alakult: a Duna- Dráva-Balaton szögét Valeriának nevezték el, praesese Sopianaeban (Pécs), katonai parancsnoka Aquincumban (Óbuda) volt; a Drávától délre eső résznek Pannonia Secunda volt a neve Sirmium székhellyel. A pannóniai kereszténység történetére ez utóbbi felosztás a legfontosabb.
Teljesség kedvéért még megemlítjük, hogy e tartományok Dalmatiával és Noricummal együtt Pannoniae néven nagyobb közigazgatási egységet alkottak, mely Itáliával és Afrikával a milánói praefectus alá tartozott, a Balkán ellenben Illyricum néven a sirmiumi praefectus alá volt rendelve és a birodalom felosztásai alkalmával rendszerint a keleti félnek jutott.
Nem szükséges hangsúlyoznunk, hogy a közigazgatási, földrajzi alakulás nem maradt befolyás nélkül a tartományok kulturális fejlődésének irányára és nem mellőzhetjük már itt annak megemlítését, hogy a kereszténység történetében szintén megállapítható a földrajzi viszonyok, a birodalom kormányzásával összefüggő változások hatása.

Pannónia a római birodalomnak mindössze négy évszázadon át volt a tartománya, ámde jelentősége szerint az imperium egyik legfontosabb provinciájának mondhatjuk. Itáliához, Rómához való közelsége valósággal bástyaszerepet juttatott neki éppen a Duna vonalánál, amerre észak és kelet felől úgyszólván szakadatlanul döngették Róma kapuit a császári város mesés gazdagságára áhítozó népek: germánok, szarmaták, húnok, avarok.

Halászata, vadászata, sertéstenyésztése csakúgy értékes jövedelmi forrásokat jelentett a római nagytőkének, mint erdeinek kitűnő fája, lankás dombvidékeinek, folyó menti lapályainak bőséges gabonatermése és később szőlője. Jó hírű lótenyésztése, változatos formákat produkáló kocsigyártása valósággal nemzeti büszkesége volt az illír-kelta elemekből kialakult pannón lakosságnak. A közlekedés ügye a rómaiakra nézve egyébként is első rangú fontossággal bírt: Pannónia összekötő kapocs volt az óriási birodalom keleti és nyugati fele között, melyek máskülönben csak tengeren közlekedhettek egymással. A hajózás akkori fejlettsége mellett, mikor még ismeretlen az iránytű s a fahaj ókat vitorlák, illetve evezős legénység - leginkább rabszolgák, elítélt gonosztevők - hajtották, a szárazföldi közlekedés lehetősége megbecsülhetetlen érték volt, különösen télnek idején, a nagy viharokban, mikor istenkísértés volna tengerre szállni.

Még nagyobb a jelentősége katonai szempontból. Nemcsak azért, mert védelmet jelentett Itáliának, a birodalom fővárosának a külső ellenségek ellen; nemcsak azért, mert a pannón lovasok, egyáltalában a pannóniai katonák kitűnő anyag voltak a római hadsereg számára, hanem azért is, mert a külső ellenségek miatt állandóan harcra kész pannóniai légiók döntő súlyt jelentettek a birodalom belső hatalmi viszonyainak kialakulása, a császári trón betöltése körül is. Nem egy döntő csata Pannóniában folyt le és nem egy pannóniai származású császári trónra került és viszont Vespasianus, Traianus és Hadrianus óta számos császár tartózkodott Pannóniában hosszabb-rövidebb ideig akár békés kormányzati ügyeket intézve, akár a határon túli barbár népekkel hadakozva.
Természetes következménye mindezeknek, hogy mind gazdasági, mind kulturális szempontból Pannóniában számos, különböző hatás találkozott. Katonák jöttek a ködös Britanniából és távoli Hispániából csakúgy, mint a forró afrikai Mauretaniából és a szemita Szíriából. Keleti üvegáruk és szövetek, galliai és Rajna-vidéki kerámiai készítmények, görög szobrok és vázák, itáliai fegyverek és szerszámok kerültek itt piacra s a légiók táborhelyei mellett kiszolgált katonák nyitottak korcsmákat, műhelyeket. A nagyurak villáiban görög és germán rabszolgák dolgoztak és az itáliai mesteremberek római módra építettek házakat, vízvezetékeket, középületeket.

Nyelvben a latin jutott túlsúlyra, a pannón lakosság lassanként maga is romanizálódott, de a vásárokon valósággal bábeli nyelvzavar kavargott és pl. Marcus Aurelius császár maga is görögül írta itt híres elmélkedéseit. És amilyen türelmes volt a római imperium a nyelv szempontjából, úgy hagyta szabadjára a vallás ügyeit is. A hivatalos római vallás: az istenített császár kultusza, az Ara Pacis Augustae mellett békésen megfértek a római Capitolium mintájára fölépített capitoliumok istenei, az egyiptomi és szíriai istenségek és a materialista hitetlenek bölcselkedései, a bennszülöttek ősi vallásos szokásai meg az importált babonák változatos formáig.
Emlékeink elég gyakran és elég részletesen szálnak is róluk, a keresztény vallás történetére vonatkozólag azonban csak gyéren és későn kapunk adatokat. Krisztus evangéliumának hirdetésére és hirdetőire nézve úgyszólván semmi biztosat nem tudunk. Kitűnő munkájában Balics is hajlik arra a föltevésre, hogy «az egyházatyák tanúságai szerint Illyricum határain, tehát Pannóniában is a kereszténység első magvait Szent Pát és az apostolok tanítványai hintették el».

Az egyházatyák közül kétségkívül Szent Jeromos tanúsága bír legnagyobb súllyal, mert már születésénél fogva a pannóniai helyi viszonyokkal ismerős, tudós történetíró volt. Az ő levele azonban (ad Marcellum) csak általánosságban beszél Szent Pálról és Illyricumról: «Minden helyen ott volt: Tamással Indiában, Péterrel Rómában, Pállal Illyricumban» ez utóbbi részlet azonban valószínűleg nem így hangzott volna, ha Szent Jeromos maga történetesen nem Illyricumban, Stridonban születik. Minthogy pedig levele a 393 esztendőben hatott, az első századokra vonatkozólag a kortárs tanúságtételéül még a tágabb értelemben vett Illyricumra sem fogadhatjuk el, még kevésbé alkalmazhatjuk Pannóniára. Szent Jeromosnak fentebbi kitétele ugyanis - akárcsak Eusebius és Szent Athanasius idevonatkozó hasonló megjegyzései - magának Szent Pálnak levelére megy vissza és így csak annyiban egykorú dokumentum, amennyiben Szent Pál levelét valódi értelme szerint adja vissza:
Szent Pálnak a Rómaiakhoz írt levele idevonatkozó részletében (XV. 19) így szól: «Jeruzsálemtől kezdve köröskörül (t. i. Palesztinában, Szíriában, azután KisÁzsiában, Görögországban, Macedóniában) egészen Illyricumig mindenütt hirdettem Krisztus evangéliumát.» Ebből még az sem vehető ki határozottan, hogy Szent Pál átment volna Illyricumba, tehát legalább Dalmáciába, illetve Moesiába, tehát a tágabb értelemben vett Illyricum déli részeibe. Hogy azonban a nemzetek apostola Pannónia területén is prédikált volna, nagyon valószínűtlen föltevésnek kell mondanunk, hiszen Szent Pál utazásainak iránya általában nyomon követhető, ez pedig a Duna-Dráva szögétől ugyancsak eltér. Azután meg Pannónia abban az időtájban került megszállás alá, amikorra az apostoloknak és közvetlen tanítványaiknak működési ideje esik, a hithirdetés szempontjából tehát a legkevésbé kedvező talajnak mondható, illetve a hithirdető apostolok idehatolása és működése alig képzelhető.
Az apostolok közül még Szent András kerülhetne szóba, aki a hagyomány szerint Szkythiába is elment térítő útjában. Szkithák laktak egy időben hazánk területén, a Dunántúl is, de századokkal Krisztus születése előtt, a szarmaták pedig, akikre itt még gondolhatnánk, a Duna-Tisza közén laktak, de Pannóniában soha. Szkythián a rómaiak és görögök a nagy oroszországi síkságot, egyáltalán a Fekete-tenger partvidékét értették az Al-Dunától észak és kelet felé. Így tehát Szent Andrásra vonatkozólag is azt kell mondanunk, hogy semmi valószínűség sincs abban a föltevésben, mintha hazánk területén apostolkodott volna. Szent Péterre vonatkozólag Farlati egész pontos utazási rendet állapított meg Bithyniából (Alsó) Pannónián át Róma felé a 43. esztendőre Krisztus születése után csupa föltevések alapján.

Ugyancsak Pannónián keresztül vezeti vissza is Jeruzsálembe, sőt útközben megtéteti vele püspöknek Epainetost, Szent Pál tanítványát, úgyhogy eszerint Pannónia, illetve Sirmium első püspökét is ismernők. Csak az a baj, hogy Epainetos Hispaniában, Carthagonovában (Cartagena) volt püspök, Pannóniában sohasem járt, az a forrás pedig, melyre Farlati is hivatkozik, maga sem tarthat igényt hitelre.
Már kevésbé tisztázatlan a helyzet Szent Pálnak egy másik társára nézve, Andronicusnál, akit a sirmiumi helyi hagyomány Epainetos után következő püspöknek mond, ámde egyéb régi források is Pannónia püspökének (episcopus Pannoniae) mondanak. Minthogy Pannóniának legjelentősebb városa kétségkívül Sirmium volt; amennyiben Andronicus pannóniai püspökségét történeti ténynek fogadjuk el, sirmiumi püspöknek is mondhatjuk.

Andronicus sirmiumi, pannóniai püspöksége megmagyarázná azt a tévedést is, mely Epainetost Sirmium első püspökének tette meg. Az egyik forrásban, Sirmond Synaxariumában Epainetos és Andronicus egymás mellett varinak megnevezve, az utóbbi, mint Pannónia püspöke, s e címet átvitték az előtte álló névre is. Csak az a baj, hogy egy, nem éppen egykorú, valószínűleg VII. századi forrás Pannónia helyett Spaniát, Spanyolországot mond. A két név összecserélése nem éppen ritka, rendszerint Pannónia kárára. Hogy azonban ez alkalommal Pannónia nagyobb valószínűséggel vehető eredeti olvasásnak, illetve hiteles adatnak, mutatják a Synaxarium Constantinopolitanum különféle kéziratai, melyek, még ha a dátumban tévednek is (pl. az egyik párisi, 1617. számú, mely jún. 3o helyett júl. 30-ra teszi Andronicus napját), egyöntetűen Pannóniát írnak. Föltehetjük tehát, hogy Pannónia első hithirdető püspöke Szent Andronicus volt.
Az ő életéről azonban igazán édeskeveset tudunk. Szent Pálnak előbb jelzett megemlékezése ad mindössze némi útmutatást. Annyit ugyanis a rokon (cognatus) kifejezésből következtethetünk, hogy ázsiai, esetleg éppen palesztinai származású lehetett, ámde legkésőbb 58-ban, vagyis mikor Szent Pál megírta a rómaiakhoz intézett levelét, már Rómában kellett tartózkodnia. Az azonban nem ismeretes, hogy Rómának állandó lakosa volt-e -ami nem valószínű- vagy pedig csak rövid időre állapodott meg a császárvárosban.
Szent Pál levelének másik kitétele - fogolytársam, concaptivus- szintén kevéssé világos adat. Szent Pálról csak azt tudjuk biztosan, hogy a rómaiakhoz intézett levél megírása előtt Filippiben (Macedoniában) volt fogságban (54-55?). Az apostol leveléből nem tűnik ki, hogy erre a fogságra céloz-e, amelyet az Apostolok Cselekedetei is megemlítenek (XVI. 23.), vagy pedig valamely más fogságra, amilyenekről általánosságban ő maga is szól a korinthusiakhoz írt II. levelében (XI. 23.) «igen sokszor fogság által». Római Szent Kelemen a korinthusiakhoz írt első levelében (V. cap.) azt mondja, hogy Szent Pál kétszer szenvedett fogságot, de a mikor, hol és hogyanra ő sem ad fölvilágosítást. Az is csak nagyon bizonytalan föltevés lehet, hogy esetleg Andronicusszal is kapcsolatba hozható Szent Pálnak a korinthusiakhoz (II. levél XI. 9.) intézett megjegyzése: «És midőn nálatok voltam és szükséget szenvedtem, senkinek sem voltam terhére, mert ami nekem hiányzott, azt pótolták a Macedoniából jött testvérek».

Jóval világosabb az a kitétel, mely szerint Andronicust nagyra becsülték az apostolok között és hogy előbb lett Krisztusban hívő, vagyis lett kereszténnyé, mint a népek apostola. Ez utóbbi nyilvánvalóan Szent Pál damaszkuszi útjára vonatkozik, tehát ez is megerősíti az a véleményt, hogy Andronicus Palesztinából vagy környékéről került Rómába, valószínűleg nem közvetlenül, vagyis anélkül, hogy útközben egyes helyeken hosszabbrövidebb ideig nem tartózkodott volna. Hogy Szent Pál térítő útjain részt vett-e, illetve hol és mennyi ideig volt együtt a nagy apostollal: ismét teljesen homályban maradt előttünk. Amint hogy arról sem tudunk semmit, mi történt Pannóniában, milyen volt a térítés lefolyása, volt-e sikere, illetve meddig élt Andronicus azután, hogy Pannónia püspöke lett.
Annyit bizonyosra vehetünk, hogy nem vértanuként halt meg, mert ezt a körülményt a martyrologiumok, illetve a synaxarium föltétlenül megemlítette volna. Halála napja -jún. 30.- közelebbi meghatározás, évszám nélkül áll, de bizonyára még az első évszázadba esik, mert különösen magas életkor esetén valami ilyes megjegyzést jogosan föltehetnénk valamelyik forrásban.

A kereszténység első százada, a magvetés időszaka; eszerint úgyszólván minden történeti följegyzés nélkül múlt el Pannóniában. Csak a későbbi századok folyamán tűnt ki, hogy az úttörés fáradságos munkája nem volt eredménytelen: a körülbelül két század múlva nyilván tapasztalható bensőséges hitélet a bizonyítéka, hogy ennek erős, mélyre hatoló gyökerei mélyen visszanyúlnak az előző apostoli időkbe.
Nem szabad tehát megfeledkeznünk az első magvetőkről, Andronicusnak, Pannónia első püspökének áldott nevéről. Az ő pannóniai püspöksége, már magában is nagyon kétségessé teszi, hogy még egy apostoltanítvány, az ugyancsak Szent Pálnál említett Heymas, szintén Pannónia püspöke lett volna. A sirmiumi helyi hagyományban, a martyrok lajstromában nem is szerepel, nincs említve sem a római martyrologiumban, sem a Szent Jeromos-féle martyrologium kézirataiban, ellenben kétséget kizáróan megtalálható a Sirmond-féle Synaxariumban, mely április 29-re teszi, a Sirmiumban (szenvedett) szent vértanú Hermas emlékünnepét.
Ámde maga az a tény, hogy itt csak egy forrás szól Szent Hermasról, míg a többiek mind hallgatnak róla, gondolkodóba ejthet, még inkább, hogy itt vértanút emleget. Ez az első, sőt második században már magában véve is gyanússá teszi az adatot és valóban hamarosan meggyőződtek róla, hogy a Synaxariumban sajtóhibáról, elírásról van szó.

A martyrologiumok április 28-ra a cibalaei Szent Pollio vértanúságát teszik, ennek passiója pedig az elején megemlékezik Sirmium híres vértanújáról, Irenaeusról. A görög szöveg írása közben a két név (Eipgvaíou — Eppaiou) fölcserélődött annyival is inkább, mert Irenaeus vértanúságának napja is áprilisra esett, csakhogy az elejére. Szent Hermas nevét tehát nem iktathatjuk Pannónia szentjei közé, hiszen a Martyrologium Romanum egyébként is nyilván írja róla (máj. 9-én), hogy erényeivel dicsőn Rómában nyerte el az égi uralmat.