Az üldözések ideje a pannóniai kereszténység történetének valóságos fénykora. A pannóniai vértanuk nagy száma a róluk ránk maradt irodalmi emlékek meggyőző bizonyítékai annak a mélységes hitnek, mely a püspököket, a klérus tagjait és az egyszerű híveket egyaránt áthatotta. Sőt nyugodtan állíthatjuk, hogy a pannóniai kereszténység véres próbája, melyben valóban nemes értéknek bizonyult, nem csekély mértékben közreműködött a kereszténység diadalában, mely a Flaviusok dinasztiájához, Constantius Chlorusnak és fiának, Nagy Konstantinnak nevéhez fűződik.
Nem lehet ugyanis véletlen, hogy a négy császár közül, akik között Diocletianus a római birodalmat (284-ben) felosztotta, egyedül Constantius Chlorus, Gallia, Britannia és Hispania ura nem adott ki rendeletet a keresztények üldözésére, sőt inkább hathatósan közreműködött az üldözés megszűnésében. Constantius Chlorus ugyanis illyricumi származású ember volt illyricumi földbirtokos volt az atyja, Eutropius, illyricumi volt az anyja is, Claudia, aki valószínűleg II. Claudius «Gothicus» császárnak, a diadalmas háborúja után Sirmiumban (270) elhunyt imperátornak a rokona volt.

Aligha tévedünk, ha Constantius Chlorusnak, a fehér szín kedvelőjének állásfoglalását kapcsolatba hozzuk illyricumi, pannóniai emlékeivel és ezt még biztosabbra vehetjük fiánál, Nagy Konstantinnál. Konstantin ugyanis, aki Pannóniától nem messze, Naissusan (Nis) született, ifjú korában éppen Galeriusnak, a keresztényeket leghevesebben üldöző császárnak környezetében tartózkodott, aki Illyricum ura volt és így azt az időt nem számítva, melyet Galeriusszal a harctéren töltött, majdnem állandóan Sirmiumban élt.
Itt tartózkodott a keresztények üldözésének idején is, tehát közvetlen tanúja lehetett a pannóniai, sirmiumi vértanuk hősies küzdelmeinek, míg atyja, féltve őt Galeriustól, aki egy alkalommal életére tört, magához nem rendelte (305). Ilyen előzmények után következett be az az élet-halálharc, melyben Konstantinus a keresztényekre támaszkodott és Róma közelében, a Tiberis milviusi hídjánál a kereszt jelében győzött is (312). Ennek eredménye lett azután a híres milanói rendelet, a római birodalom keresztényeinek vallásszabadságát biztosító magna charta. Pannónia földje Konstantinus idejében még egyszer előtérbe kerül.

Nagy Konstantin a milviusi győzelem után Liciniusszal megosztozott a birodalmon. Kelet a dunai tartományokkal, tehát Pannóniával együtt Liciniusnak jutott. A békés viszony azonban nem sokáig tartott. 314.-ben Konstantinus és a pogányság felé hajló Licinius között már harcra került a sor, melyben a döntő csata Pannóniában, Cibalae (Vinkovce) mellett zajlott le, hol egykor Szent Pollio halt meg az igaz hitért. Konstantin győzött s ezzel Pannónia és Illyricum is az ő hatalmába került.
Most már úgy látszott, hogy a kereszténység szabadon fejlődhetik és Pannónia-szerte fényes bazilikák épülhetnek az igaz Isten tiszteletére s a keresztény hitélet az akadályoktól megszabadulva, a magán- és társadalmi, sőt az állami életben is érvényesítheti Krisztus szellemét, a lelkekben megvalósíthatja Krisztus királyságát.

Nem egy emlékünk valóban erről tanúskodik, hiszen pl. Szent Quirinus történetéből arról értesülünk, hogy Savariában bazilika és kápolna is volt az ő tiszteletér; hasonlót kell mondanunk Sisciáról is, ahol Szent Quirinus ereklyéi egy ideig pihentek. A sisciai és sirmiumi püspökségeken kívül püspököt találunk Savariában, Carnuntumban, Mursában (Eszék) és lehetséges, hogy püspöki székhely volt Sopianae (Pécs), esetleg Cibalaeban (Vinkovce) s ezekhez a földrajzi közelség miatt hozzá kell vennünk Singidunumot (Belgrád), bár ez a politikai beosztás szerint Moesiához tartozott.
Ez természetesen nem zárja ki, hogy másutt nem lehetett volna püspökség, de az említettek magukban véve is elég bizonyítékot adnak arra nézve, hogy a hívek száma tekintélyes volt, ha mindjárt a lakosság egész teljességében aligha lett is keresztény.

De éppen a hívek számának megduzzadása, különösen pedig az a körülmény, hogy egyesek talán inkább konjunktúrából, mint meggyőződésből lettek keresztények, maga után vonta a hitélet erejének megrendülését. Itt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Pannóniában Mithrasnak, a perzsa Napistennek a kultusza (melyhez hasonló kultuszok pl. Sol invictus, Dolichenus kapcsolhatók), különösen nagymértékben el volt terjedve, szertartásaiban több hasonlóságot mutatott egyes keresztény szertartásokhoz (pl., keresztség, szeretetlakoma stb.).
Valószínűleg e pogány reminiscenciáknak is részük volt abban, hogy amikor Pannónia kereszténységére új próba jött, most már nem külső véres üldözés, hanem hitbéli belső meghasonlás formájában a pannóniai keresztények nem tettek oly fényes bizonyságot igazhitűségük mellett, mint Diocletianus korában. Sőt ellenkezőleg, hogy a belső harcok idején az igaz hit ügye nem egyszer válságos helyzetbe került, abban éppen Pannóniának jutott szinte végzetes szerep. A bajok forrása Keleten keresendő.

A keresztény hitegységnek a megbontása elsősorban Arius alexandriai pap nevéhez fűződik, aki tagadta Krisztus istenségét, az Atyával való egylényegűségét (homousios), hanem csak hozzá hasonló (homoiusios) teremtménynek volt hajlandó elismerni. (Erre vonatkozik az Ember tragédiájában helytelenül beállított harc az i betű körül.) Az általa megindított mozgalom sokakat, papokat, püspököket is magával ragadott, annyival is inkább, mert Arius és párthívei éppen nem voltak válogatósak eszközeik megválasztásában, ha hatalmuk terjesztéséről volt szó.
A jóindulatú Nagy Konstantin a bajok láttára szívesen előmozdította, hogy az Egyház Nicaeába (325) zsinatot hívjon össze. Ez szabatosan körvonalozta a katholikus tanítást, állást foglalt Arius ellen és őt száműzték. Így került Arius Illyricumba. Itt azonban úgy látszik, szabadon terjeszthette tanait, mert csakhamar azt látjuk, hogy leglelkesebb híveinek egy hangos csoportja éppen a pannóniai főpapok közül került ki.

Az arianizmus megerősödéséhez kétségkívül nem csekély mértékben járult az a körülmény, hogy a császárok arra való hivatkozással, hogy most már ők is keresztények, illetőleg a keresztény vallásnak nyújtott támogatás fejében azt kezdték követelni, hogy a vallási ügyeket is ők irányíthassák. Az ariánusok ezt nemcsak nem kifogásolták, sőt inkább maguk is hangoztatták s így a császárok támogatását maguknak szerezték meg.
Amíg Nagy Konstantin egyházi ügyekben a derék Hosius cordubai (Cordova) püspökre hallgatott, a császár a katholikusok pártján volt, de a nicaeai zsinat után Hosius Cordubába tért vissza, a császár udvarában pedig az ariánusok kezdtek elhatalmasodni. Így történt, hogy Arius párthívei vezérük érdekében már 334-ben gyűlést (zsinatot) tartottak Tyrusban s ezen már ott szerepelt Valens mursai és Ursacius singidunumi püspök is, Ariusnak személyes tanítványai.
Fiatal létükre tagjai lettek annak a bizottságnak, melyet az Athanasius alexandriai patriarka, a katholikusok keleti vezető embere ellen emelt vádak megvizsgálására küldöttek ki. Sikerült is elérniök, hogy a császár Szent Athanasiust Trierbe száműzte. Sorsában csakhamar osztoztak a katholikusok főemberei, köztük Domnius sirmiumi püspök.
Nagy Konstantin halála előtt megbánta, hogy Szent Athanasiust és annyi katholikus püspököt száműzetésbe küldött. Fiai teljesítették atyjuk óhajtását és Pannóniában tartott megbeszélésükön intézkedtek, hogy a száműzött katholikus főpapok visszatérhessenek székhelyeikre.

Egyébként a három fiú (Constantinus, Constans és Constantius) Nagy Konstantin rendelkezése szerint megosztozott a birodalmon. Kelet, az arianizmus főfészke, Constantiusnak jutott, aki a fent érintett okokból az ariánusoknak fogta pártját, testvérei ellenben katholikusok maradtak. Amíg tehát ezek éltek, Constantius sem mert erőszakosan föllépni és hozzájárult ahhoz, is, hogy a sardicai (szofiai) zsinat (343) az ügyeket újra megtárgyalja. A katholikusok Hosius vezetése alatt többen voltak, a jelenlévők között találjuk Marcus sisciai, Eutherius sirmiumi püspököket is. Az ariánus párt azonban szintén nagy számban volt képviselve, köztük volt ismét a mursai Valens és a singidunumi Ursacius, most már egyenesen vezető szerepben.
A mursai Valensnak magasra törő vágyai voltak. Az aquileiai érsekséget szerette volna elnyerni és evégből párthívei attól sem riadtak vissza, hogy Aquileiában véres lázadást szítsanak, melynek egy püspök is áldozatul esett. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a sardicai zsinat levele, melyet a zsinati atyák Julius pápához intéztek, első helyen említi Valens és Ursacius nevét az eretnekek között.

A sardicai zsinat azonban nem bírta megvalósítani a békét. Az ariánusok ugyanis Valens és Ursacius vezetésével különváltak és a császári palotában, majd Philippopolisban gyűléseztek, míg a katholikus főpapok a sardicai székesegyházban magukra maradtak. Sőt Valens és Ursacius odáig mentek, hogy az ariánusokkal kiközösítették a pápát és a katholikus főembereket.
A bajokat még jobban komplikálta, hogy Photinus, Sirmium új érseke, egyébként kiváló tehetségű, keleti származású ember, maga is eretnekségbe esett, melyet róla neveztek el. Tanait azonban hiába kárhoztatták, hiába fosztották meg püspökségétől, Photinus helyén maradt, mert Sirmium népe ragaszkodott hozzá. Mivel pedig Illyricum Sirmiummal a katholikus érzelmű Constans birtokában volt, Valens és Ursacius elhatározták, hogy Photinus tanainak kárhoztatásával visszatérnek az egyházba. Más ariánus püspökök Sirmiumban, valószínűleg 348-ban összejöttek és megállapodtak egy hitvallásban, de amely lényegében még mindig ariánus volt. Ez volt az első sirmiumi zsinat.

A helyzet csakhamar változott. Constantinus (340) és Constans (350) halála után a testvérek közül az ariánus érzelmű Constantius egyedül maradt. Ez székhelyét Sirmiumba helyezte s így a pannóniai ariánus párt újra megerősödött. Photinust a császár most már eltávolította Sirmiumból, helyébe azonban a kisázsiai Germinius jött, aki maga is ariánus volt; Valens és Ursacius visszatért az ariánus pártra.
A Sirmiumba zsinatra (II. sirmiumi zsinat) gyűlt ariánus főpapok most megszerkesztették az ú. n. első sirmiumi formulát, vagyis egy hitvallásfélét, mely elítélte a különféle eretnekségeket, semmi hitelleneset nem tartalmazott, azonban óvakodott attól, hogy Krisztusnak az Atyával való egylényegűségét elismerje (351).
Egy esemény Constantiust még inkább az ariánusok táborába hajtotta. A birodalom nyugati részén Magnentius nevű ellencsászár támadt ellene. A döntő ütközet Mursa közelében történt (351). Constantius nem vett részt a csatában s így lehetett, hogy Valens előbb értesült Constantius csapatainak győzelméről, az örömhírrel hozzásietett, azt mondva, hogy angyaltól hallotta. Constantius ettől fogva az egyházi dolgokban csak reá hallgatott.

Amikor tehát Liberius pápa zsinat összehívását sürgette, a zsinat össze is ült Arelateban (Arles) 353-ban, majd pedig Mediolanumban (Milano) 355-ben, de mindkét helyen az erőszakos Valens vitte a szót, aki Constantius fegyveres támogatásával keresztül vitte a katholikusok főembereinek, köztük magának Liberius pápának száműzetését; Cordubának majdnem százéves püspökét, Hosiust éppen Sirmiumba internálták. Erőszakoskodásuk ezzel nem szűnt meg.
Sirmiumban új zsinat ült össze (357) - harmadik sirmiumi zsinat - s ezen új hitvallást állítottak össze (második sirmiumi formula), amely már tiltakozik a homousios és homoiusios szavak használata ellen, valójában pedig a nyílt arianizmust hirdeti. Germinius, Valens és Ursacius erőszakoskodása most az agg Hosiust is rávette, hogy aláírja ezt a formulát, Liberius pápa ellenben erre nem volt rábírható, mindössze az első sirmiumi formulához járult hozzá, amely mint láttuk, a katholikus hittel megegyeztethető volt. A pápát azonban most sem engedték Rómába, hanem Sirmiumban internálták.

A következő évben (358) itt ült össze a negyedik sirmiumi zsinat, megszerkesztve most már a harmadik sirmiumi formulát, mely azonban a katholikus hit szempontjából semmivel sem mondott többet az elsőnél. A pápa tehát ezt is elfogadhatta, sőt elővigyázatosságból még külön írásos deklarációt is tett. Mindamellett most már hazaengedték Rómába. Valensék azonban továbbmentek az erőszakosság útján.
Új formulát szerkesztettek Sirmiumban - ez már a negyedik sirmiumi formula, mely eltiltja az ousia-szó használatát, bár máskülönben elismeri, hogy a Fiú mindenben hasonló az Atyához. Valens azonban a «mindenben hasonló» kifejezést utóbb egyszerűen elsikkasztotta belőle. Nem sokkal utóbb (359) összeült Keleten Seleukiában, Nyugaton Ariminiumban (Rimini) az új zsinat. Ez utóbbin a nagy többségben lévő katholikus főpapok (320 nyolcvannal szemben) tiltakoztak e formula ellen és egy bizottságot küldtek a császárhoz. Valens és társai azonban megelőzték őket és az ő információjuk után a császár a katholikusok küldöttségét Konstantinápoly mellett internálta és csak akkor engedte szabadon, mikor a formulát aláírták.
Valens és társai tehát győztek, befolyásuk a császárnál megdönthetetlen volt, sokáig mégsem tartott, mert 361ben Constantius meghalt. Utóda Julianus Apostata lett. Ez azonban az elhatalmasodott ariánusokkal szemben inkább az elűzött katholikus főpapok visszatérését mozdította elő, hogy a keresztények testvérharca minél élesebb legyen.

Az ariánusok ugyanis nem riadtak vissza ellenfeleik erőszakos elhallgattatásától. Így pl. Sabaria ariánus papja (esetleg püspöke) elfogatta, megverette és kiutasíttatta városából Szent Mártont, mikor ez Galliából visszatért szülőföldjére, Pannóniába. Julianus halála után a katholikus érzelmű Valentinianus nem avatkozott bele az egyházi, vallási ügyekbe, nem zaklatta az ariánusokat sem, bár viszont nem is támogatta őket és az ariánusok még mindig erőszakoskodtak. Érdekesen jellemzi a helyzetet egy kis hitvita, mely Sirmiumban folyt le 366-ban és amelynek egész szövege ránk maradt (Altercatio Heracliani laici cum Germinio episcopo Sirmiensi; kiadta Caspari: Kirchenhistorische Anecdota, Krisztiánia, 1883. 138-147; magyarra fordította Alföldy András P. Sz. I925. 4-9).
(A vita szereplői Germinius sirmiumi püspök és három világi hívő. Ezeket:) Heraclianust, Firmianust és Aurelianust börtönükből vezették a nép elé; a püspök püspöki székén ült, mellette minden papja; ott volt továbbá az egész lakosság és a nép vénei.

Germinius kezdte szólván Heraclianushoz: Mit tartottál jónak, mit tanácsoltál az embereknek a homousionról (tehát a nicaeai hitvallásról), melyet üresfejű emberek szerzettek?
Heraclianus így felelt: Háromszáz és még több püspök üresfejű volt tehát?
Germinius: Mi akar lenni az a homousion? Heraclianus: Te, aki csak botrányt okozol e kérdéssel a nép előtt, értesz te görögül is.
Germinius: Az a száműzött szökevény Eusebius tanított ki téged, meg Hilarius, aki maga is csak most jött vissza száműzetéséből.
Heraclianus: Én a szentírások jogán és tekintélyével beszélek. Mit tálalod ki ezt nekem, hogy letéríts az igazság útjáról? A szent törvényekről szóljon vetélkedésünk. Hiszen szabad beszélni és vitatkozni.
Germinius: Te! Vitatkozni? Mintha valaki volnál, komisz szolga! Mi vagy? Presbyter talán vagy diaconus? Heraclianus: Nem vagyok presbyter, sem diaconus.
De ha minden keresztények között a legkisebb vagyok is, üdvösségemért beszélek.
Germinius: Látjátok, hogy jár a szája! Hát senki se veri ki a fogát?
Ekkor megverték őt Jovinianus diaconus és Marinus lector.
Heraclianus: Ez csak boldogságomat és dicsőségemet gyarapítja.
Germinius: Mondd, Heraclianus! Én kereszteltelek téged: hogy vetted tőlem a keresztséget?
Heraclianus: Nyertem ezt tőled az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében. És én nem úgy kaptam, hogy nagyobb Isten meg kisebb Isten nevében, aki még ráadásul teremtett lény is legyen, mint te a Szentlélekről is állítod.
(Ezzel tehát már megkezdődött a tulajdonképpeni vita, melyben Heraclianus a Szentlélekről igen talpraesetten beszélt, mire «Germinius hallgatott több mint egy órát.»)

És mikor ezeket mondotta Heraclianus, Germinius dicsérgetni kezdte őt, mondván: Jó szíved van neked, jó családból is születtél és ismertünk téged gyermekségedtől fogva. Térj meg hát a mi egyházunk kebelébe. Mások is többen mondották neki: Püspök urunk! Ő volt az, aki a sötét lelkű Photinus eretneksége ellen küszködött. Hogyan van tehát, hogy ő maga is eretnekké változott?
Germinius (erre a néphez is szólott, mikor hivatkozott Eusebiusra, hogy hitvallása tetszett neki is mondván) Az én hitvallásom pedig ilyen: Az Atyáról azt mondom, hogy nem született, hogy láthatatlan, halhatatlan, vég nélkül, kezdet nélkül. A Fiúról pedig azt mondom, hogy az évszázadok (az idő) előtt vette kezdetét az Atyától, hogy Istentől való Isten, világosság a világosságtól, de mégsem tartom olyannak, mint az Atyát. Hiszen ő maga mondja: Atyám, aki küldött, nagyobb énnálam és Nem azért jöttem, hogy saját akaratomat cselekedjem, hanem az Atyáét, aki engem küldött. A Szentlélekről pedig azt mondom, hogy az angyalok és arkangyalok elseje. Mert amiképpen a fiú sem hasonlatos mindenben az Atyához, úgy a Szentlélek sem a Fiúhoz.
(Heraclianus ismét ügyesen megfelelt Germiniusnak, mire ez ismét elhallgatott. Ekkor Theodorus presbyter próbálta Heraclianust megzavarni, de Heraclianus megcáfolta, úgyhogy összezavarodott és megalázva elhallgatott. Hasonlóan járt egy Agrippinus nevű is. Végül ismét Germinius vette át a szót a Heraclianusszal való vitában. Egy ideig még folyik a vita, melynek Germinius úgy akar véget vetni): Heraclianus, miképpen határozod meg hitedet?
Heraclianus (Tertullianus Apologeticusából veszi válaszát): Ha sugár lövell a napból, az csak része az egésznek; de a nap benne lesz a sugárban, mert a sugár a napé és lényege nem különül el, csak kiterjeszkedik, mint a lánggal a gyújtott lángnál. Anyaga csonkítatlan marad és hiánytalan, habár belőle több valamiféle átmeneti dolgot kölcsönözhetsz. Éppen így, ami Istenből indult ki, az Isten is és Isten fia is és egy is mind a kettő. (Ugyanígy adom én a Szentlélek és az Isten viszonyának szabályát.) A Fiú tehát csak más fokozatot és nem más fajt jelöl, nem eltérő az Atyától, csak kiáramlott belőle. Így Istennek ama Fia, amint régtől mindig jövendölték, egy szűzbe leszállva és annak méhében testté válva megszületett, Istennel elegyült ember képében. A Lélek által formált test világra jön, növekszik, megszólal és ő a Krisztus. Ez az én hitvallásom.

Mikor Heraclianus ezeket mondotta, eltöltötte a harag és a méltatlankodás Germiniust és beszélni meg hangoskodni kezdett: Eretnek ez, mert az Atyát és a Fiút és a Szentlelket együtt tartja a teljes Istennek. Homousianus ez; ne higgyetek neki. És kérte a népet mondván, aki csak találkozik vele,
Isten szolgája vagy szolgálója, leheljen rá, mert már meghalt (megszállta az ördög). És esküvéssel esküdözött, hogy számkivetésbe küldeti. Heraclianus ezt mondta: Isten, aki kiszabadította Izraelt az amorraeusok királyának és Basan királyának kezei közül, ki fog engem is szabadítani a te kezeid közül.
S amikor ezeket mondotta, amannak minden presbytere és diaconusa ezt hajtogatta: Ne mehessen ki innen, csak akkor, ha átkot mond azokra a püspökökre, akiket megnevezett, akikről azt állította, hogy hitüket vallja. Ezt mondották ugyanis Aurelianusnak és Firmianusnak is meg összes testvéreiknek. De ezek ezt nem tették meg.
Germinius ezt mondotta:... nincs ez megírva; és így elbocsájtották őket. És amikor elbocsájtották őket; amazoknak társai közül némelyek így kiáltoztak: A helytartó elé kell vinni és meg kell öletni őket, mert lázadást szítottak, kettéválasztottak egy népet. És kényszeríteni akarták őket, hogy írják alá az eretnekek hitformuláját. És megkettőztették szavaikat, mondogatván: A helytartó elé kell vinni és meg kell öletni őket.
Ekkor Germinius így szólott: Ne akarjátok ezt, testvéreim. Nem tudják, mit beszélnek: Ha püspökökkel is elhitették, mennyivel inkább elhitethették ezekkel. És mások kényszerítették őket, hogy meghajoljanak ennek keze alatt. És ők így is tettek. És kiszabadultak az ő kezeik közül egészen a mai napig.

A sirmiumi hitvita szomorú korkép a IV. század hitéletére nézve. A hit hivatott őre és tanítója téves utakon jár, tévedését börtönnel és veréssel, száműzetéssel és gúnnyal iparkodik ráerőszakolni az igaz hitet bátran valló és védelmező katholikusra. A vége mégis enyhíti a bántó disszonanciát: a püspök mégis a szelídség és megértés álláspontjára helyezkedik a túlzókkal szemben. Talán azért is, mert már kezdi fontolóra venni: hátha mégis téves utakon járt. Nem sokkal e kevéssé épületes jelenet után, melyben különben már vercellaei Szent Eusebiusra is hivatkozott, Germinius olyan hitvallást terjesztett elő, melyben kifejezte meggyőződését arra nézve, hogy az Atya és a Fiú mindenben hasonlók. Hiába akarta ebben megingatni Valens és Ursacius: Germinius kitartott álláspontja mellett s ezzel majdnem teljesen a katholikus hittételek mellé állott. Az ariánusok pannóniai frontja erősen meggyöngült.
Az arianizmus hanyatlásában több tényező működött közre. Nemcsak az, hogy Constantius halála után elmaradt a császári hatalom támogatása: az ariánusok egymás között sem voltak egységesek. Voltak, akik az Atya és Fiú között semmiféle hasonlóságot sem ismertek el (túlzó ariánusok); mások elfogadták a hasonlóságot, (fél-ariánusok), de ennek mértékét egyik így, másik úgy gondolta megszabni. A különféle pártok azután nemcsak a katholikusok, hanem más eretnekek és egymás ellen is elkeseredetten hadakoztak. Ez a helyzet magában is kedvezett a katholicizmusnak, mely lassan-lassan mind Nyugaton, mind Keleten újra megerősödött. Ebben sokat tett Szent Ambrus milanói püspök erélyes és fáradhatatlan munkássága, mely Pannóniára is kiterjedt.

I. Valentinianus császár (364 375), mint említettük, nem avatkozott be a vallási ügyekbe s így Damasus pápa római zsinata (368)? hiába kárhoztatta Valens és Ursacius, továbbá egy Gaius nevű, valószínűleg szintén pannóniai püspök tanítását, ezek helyükön maradtak, sőt Ursacius halála után singidunumi püspök ismét ariánus lett, Secundianus. 375-ben azonban I. Valentinianus (Brigetióban, vagyis Ószőnyben) meghalt s ezzel változott a helyzet.
Valentinianus idősebbik fia, Gratianus (375-383) egyházi ügyekben egészen Szent Ambrus tanácsait követte, az ariánusoknak a császári udvarban csak az anyacsászárné, Justina volt a támaszuk. Ekkor halt meg Germinius sirmiumi püspök és így megvolt a lehetőség arra, hogy utódául meggyőződéses, lelkes katholikus főpapot válasszanak. Szent Ambrus Anemius megválasztásával iparkodott ezt elérni s evégből maga is Sirmiumba jött. Az ariánusok azonban a templomban is nagy zendülést csináltak ellene, sőt itt egy nő le akarta taszítani püspöki székéről.

Szent Ambrus nem vesztette el lélekjelenlétét és keményen rászólt: «Bár méltatlan vagyok a papi méltóságra, mégsem szabad kezedet papra emelni; félj az Isten ítéletétől, hogy valami csapás ne érjen.» Szent Ambrus határozott föllépése lecsöndesítette a zajongókat. Anemius püspökké szentelése most már akadály nélkül ment végbe. Mivel pedig a merénylő asszony másnap meghalt, a nép Isten ujját látta a dologban és Anemius püspökségében immár teljesen megnyugodott. A kedélyek lecsillapodásához hozzájárult az is, hogy Szent Ambrus részt vett a merénylő asszony temetésén s ezzel példát adott az igazi felebaráti szeretet gyakorlására.
Anemius, mint Pannónia és egész Illyricum első püspöke teljes erővel hozzálátott a katholicizmus kedvezőre vált helyzetének megerősítéséhez. Nemsokára zsinat ült össze Sirmiumban, melynek idejét Zeiller alapos vizsgálat után 378-ra teszi (az eddig általánosan elfogadott 375 helyett).
A zsinat előkészítésében bizonyosan tetemes része volt Szent Ambrusnak, aki Gratianus számára ekkor írta A hit (De fide) c. művét, melyben Pannónia Valeria nevű tartományát külön is megnevezve, felhívja a császár figyelmét, hogy Isten a barbár betörést az eretnekség bűne miatt bocsátotta a rómaiakra. Lefolyása már a katholikus álláspont teljes győzelmét mutatja. Hitvallásában - az ötödik sirmiumi formula - határozottan kifejezte a három isteni személy egylényegűségét; fegyelmi intézkedéseiben pedig a jövőre vonatkozólag hozott üdvös törvényeket.

Kimondották ugyanis, hogy püspöknek csak olyan egyházi férfiút tegyenek meg, akinek múltja teljes garanciát nyújt igazhitűségük mellett; akikben pedig hiányzanak az ilyen tulajdonságok, papnak se hagyják meg. Papnak, diaconusnak csak feddhetetlen embereket tegyenek meg, még akkor is, ha a császári udvarból valók. De hogy Illyricumban még mindig sok volt a tennivaló, szomorúan bizonyítja, hogy a zsinat hat illyricumi püspököt név szerint felsorol, mint akiknek igazhitűsége ellen súlyos kifogások voltak, másik kettőt elmozdítottak állásuktól, hasonló büntetés várt a már ismert singidunumi Secundianusra Palladius szintén nem pannóniai (ratiariai) püspökkel. A két utolsó kivételével egyiknek sem ismerjük a székhelyét s így nem tudjuk, hogy a hat közül nem volt-e valamelyik pannóniai.
Secundianus és társa a császárhoz fordult és a zsinathoz fellebbezett. A zsinatot össze is hívták Aquileiába. A vezető szerepet Szent Ambrus vitte, mellette ott volt többek között Anemius sirmiumi, Constantius sisciai püspök is. Palladius ismét Gratianus császárhoz Sirmiumba fordult azzal a kérdéssel, hogy meg kell-e jelennie a zsinat előtt, hiszen a birodalom legutolsó felosztásakor (379) az ő egyházmegyéje a keleti részhez került. A válasz azonban az volt, hogy a politikai felosztásnak nem következménye az egyházi szétválasztás: az egyházmegye továbbra is a római patriarchatushoz tartozik. A zsinaton ismét próbáltak kibújni a felelősségre vonás alól, de hiába: letételre ítélték őket.

Ezzel az arianizmus Illyricumban, Pannóniában megszűnt tényező lenni, legalább is a római polgárok között. Ezek ugyanis már nemzeti érzésből is elfordultak tőlük. Az okot pedig megtaláljuk Pannónia szomszédságában és egykori városában, Poetovioban.
Itt a katholikus püspökkel szemben az ariánusok egy Julianus Valens nevű püspököt erőszakoltak a városra. Ez már azzal is kihívta a rómaiak ellenszenvét, hogy barbár módra - talán csakugyan barbár származású is volt - karperecet és nyakláncot hordott. De mikor az ariánus gótok betörése alkalmával (378) melléjük állott és segítette őket székvárosának elfoglalásában, Julianus Valens a gótok kiverése után kénytelen volt elhagyni Poetoviot, az ariánusok pedig, akiknek immár hazafiasságában is kételkedni lehetett, a római birodalomban sehol sem számíthattak rokonszenvre.

A IV. század vége sok küzdelem után Pannóniában is meghozta a katholicizmus teljes győzelmét. A katholicizmus győzelme már nem menthette meg a rómaiak pannóniai uralmát. A hitegység sem állott egészen helyre. Photinus eretneksége az V. században újra föléledt és I. Ince pápa (401-417) külön fölhívta reá Laurentius sirmiumi püspök figyelmét. A helyzet változására azonban jellemző, hogy ezen eretnekség ellen a katholikus igazságok védelmére egy Pál nevű pannóniai presbyter kétkötetes művet írt, melyet egy Constantia nevű előkelő hölgynek ajánlott, aki Istennek szentelt tiszta életet élt.
Viszont a provincia helyzete válságossá vált. Szarmaták, germánok, különösen gótok, majd a húnok támadásai egymást érték és nem ritkán legázolva a határvédő csapatokat, messze behatoltak a tartományok belsejébe. Az ilyen kalandozó hadjáratok nemcsak anyagilag tették tönkre az érintett lakosságot, hanem ezrével hajtották el rabszolgáknak a békés polgári lakosokat is. A lakatlanul maradt területek benépesítésére a császárok idegeneket telepítettek, úgyhogy a lakosság hovatovább kicserélődött: a keresztény rómaiak helyét a pogány vagy ariánus barbárok foglalták el.

A megmaradt római lakosok elszegényedtek, kiveszett a vállalkozó szellem, hanyatlott a közbiztonság, hiszen napról-napra attól kellett tartani, hogy máról-holnapra elveszítik házukat, vagyonukat, sőt életüket. Akadtak, akik a barbárokkal versenyt raboltak. A római lakosság, még a katonák is elbátortalanodtak, a határok védtelenül álltak, hacsak itt-ott valamely kemény férfi élükre nem áll és helyre nem állítja a rendet, mint azt Noricum (nagyjából = Ausztria) apostolának, Szent Szeverinnek életében látjuk. Ilyen körülmények között hitéletről, keresztény erkölcsökről alig lehet szó.
A gótok 378. évi betörését már láttuk. A nagy veszedelemben Gratianus császár Theodosius nevű vezérére bízta a birodalom határainak megvédését. Theodosius le is verte a gótokat. E hadjáratával kapcsolatban jutott el Szent Quirinus himnuszának szerzője, Aurelius Prudentius Sisciába s így mint szemtanú írhatta, hogy a vértanú püspök teteme ekkor Sisciában volt, tehát Savariából már előbb odaszállították. De sokáig itt sem maradhatott.

Pannónia egy része, a Valeria nevű tartomány már 406-ban a húnok birtokába került. Mi volt az itt lakó keresztények, a rómaiak sorsa: nem tudhatjuk pontosan. De ismerve a húnok toleranciáját, joggal föltehetjük, hogy kereszténységük miatt a lakosoknak nem esett bántódásuk; a rómaiakkal meg bizonyára azért sem bántak rosszul, mert szerződésileg kapták ezt a területet. Római tisztviselők, kisebb állami alkalmazottak, nagyobb birtokosok stb. ellenben aligha maradhattak itt a hun uralom idején.
Volt egy kis időköz (427?-433) mikor a római birodalom visszaszerezte ezt a tartományát: ez azonban mar csak a végső föllobbanás volt. 433-ban már egész Pannónia a húnok birtoka lett.
Bizonyos ugyan, hogy pl. Savariában, Scarbantiában, Sopianaeban továbbra is maradtak keresztény rómaiak, de legtöbben mégis csak elmenekültek. Menekülés közben mentették, ami menthető volt. Elvitték magukkal értékes tárgyaikat, elvitték a legdrágábbat is, amijük e földön mint keresztényeknek volt: a pannóniai szentek ereklyéit. Ekkoriban kerültek a római katakombákba Szent Quirinusnak és társainak, Szent Polliónak meg a pannóniai kőfaragó vértanuknak tetemei, melyek azután a kereszténység fővárosában nagy tiszteletben részesültek.

A menekülők közül egyesek külföldön, a birodalom más tartományaiban hírnévre jutottak (1. alább), mások eltűntek, csak egy-egy sírkő emlékeztet arra (Rómában, Spalatóban stb.), hogy az illető keresztény egykoron Pannónia polgára volt.
Sirmium; a császárváros sem kerülhette el sorsát. Amikor a húnok hatalmukba ejtették a Duna mellékét, Sirmium napjai meg voltak számlálva. A városban megmaradtak ugyan a keletrómai császár helytartói, de a magában meghasonlott birodalom, mely feltartóztathatlanúl rohant az enyészet felé, hatalmat már nem bírt adni nekik. Amikor Leontius viselte ezt a praefectus praetorio méltóságot, már nem lehetett kételkedni a város sorsán. Leontius tehát idejekorán biztos helyre szállította Szent Demetrius vértanú ereklyéit. Így kerültek ezek Thessalonikébe (Szaloniki), melynek Szent Demetrius lett a patrónusa. (A többi sirmiumi szentek ereklyéiről ellenben semmit sem tudunk.) A sirmiumi püspökség metropolitai hatalma Thessalonikére szállt, ide költözött a helytartó is. Nem sokkal ezután, valószínűleg 441-ben beteljesedett a város sorsa.

A hun csapatok megjelentek Sirmium előtt, bevették és lerombolták. A hagyomány szerint a város püspöke, kinek neve azonban nem maradt reánk, az egyház szent edényeinek feláldozásával meg akarta ugyan menteni a várost, de egy római tiszt kapzsisága megakadályozta ebben. A-város helyén és környékén megszűnt az élet, mert itt Attila birodalmának több napi járóföldre terjedő gyepű elvre volt szüksége. A sirmiumi szentek dicső küzdelmeinek - az ariánus hitviták szomorú pártharcainak emlékei, a keresztény templomok és temetők helyén csakhamar vadon pusztaság terjeszkedett.
Attila halála után Avitus császár rövid időre még egyszer elfoglalta Pannónia városait (455), de a gótok már a következő esztendőben újra véget vetettek a római uralomnak. Pannónia bukása után nem sokáig váratott már magára a nyugatrómai birodalom bukása sem: 476-ban Itália ura már a barbár Odoaker lett.

Pannónia története ettől fogva tehát már a népvándorlás korába tartozik, az ariánus keleti gótok és híres királyuk, Nagy Theodorik uralmának jellemzése s a kereszténység ekkori állapotának rajza már túlmegy e részlet keretén. Egy-két adatot azonban mégis föl kell itt említenünk.
Egyik egy savariai keresztény házaspárnak sírköve. Formája szerint kései készítmény, talán már a VI. századból való. Nummius Quintusról, egy 76 éves temetőőrről (custos cymiteri) és hasonlókorú feleségéről, a 82 éves Aurelia Irénéről szól. Mintha csak szimbólum lenne egy elöregedett állam és kultúra temetőbe került utolsó képviselőihez. Még a nevek is mintegy szimbolizálják a római életet: pénz (nummus), arany (aurum, aureus), tehát anyagi haszon volt az alapja, melynek ugyancsak nehéz volt átalakulnia, hogy megszerezhesse a lemondást, szeretetet hirdető kereszt hozta békét (eiréné). És éppen azért, mert az állami és társadalmi élet nem bírt megfelelőképpen átalakulni, maradék híveinek már csak a temet békéje maradhatott: az alkotó élet másoknak, ifjú erőknek jutott.

A népvándorlás zabolátlan népeinek betörései, pusztításai és uralomra jutása még a megmaradt kevésszámú keresztény rómainak sem volt elég intő példa: a belső harcok ezután sem ültek el.
Pannónia Sirmium bukása után Aquileia érseki tartományába került, ámde Aquileia érseke maga is elszakadt Rómától. Mikor a longobardok megszállották Észak-Itáliát, székhelyét Gradoba tette át. Helias érsek 579-ben ott tartott tartományi zsinatot, melyen megjelent Vindemius sisciai és Virgilius scarbantiai püspök is. Nyugat Pannónia kereszténységének utolsó név szerint ismert főpapjai. Nevük római, de a római szentszékkel való közösségről hallani sem akartak. A szomorú bukás nem maradhatott el.

Délkeleti Pannóniának, Pannonia Saviának egy kis reménysugár egyszer még megcsillant.
Valószínűleg Nagy Theodorik intézkedésére Sirmium újra föléledt. Az egykori császárváros a határszéli forgalomból csakhamar megizmosodott és amikor a keletrómai birodalom visszaszerezte, újra erős falakkal vették körül. Egyházi szerepét azonban nem nyerte vissza. Amíg ugyanis pusztult állapotban volt, a megmaradt keresztények úgy látszik, Bassianae (Dobrince?) városához tömörültek és Justinianus bizánci császár (527-565) úgy rendelkezett, hogy az északi Balkán metropolitája az újonnan alakított Justiniana Prima tartomány fővárosának, Scupinak (Skoplye, Üszküb) püspöke legyen és Bassiana vidéke is ennek legyen alárendelve.
A város renaissancea azonban nem tartott sokáig. Amikor hazánk területe az avarok birtokába került, ezek szemet vetettek a gazdag városra, melynek stratégiai fekvése egyébként is alkalmatlan volt nekik. Sirmium egyébként csak névleg volt a bizanciak birtoka, mert 535-ben a germán gepidák foglalták el, azonban mint a konstantinápolyi császár fizetett «szövetségesei» nem szüntették meg itt a császár névleges uralmát. Mivel pedig az avarok és gepidák elkeseredett ellenségek voltak. Baján avar kagán felszólította a császárt, hogy adja át Sirmiumot. Mikor pedig nem kapta meg szépszerével, csalárdul rátört a városra. Ez egy ideig védekezett, de azután magára hagyatva, kiéheztetve az avarok hatalmába került (582). Sirmium megsemmisült s ezzel együtt letűnt a pannóniai kereszténység.

Romjai alól nemrégiben került elő egy tégla, melyre készítés közben egy görög nyelvű keletrómai polgár vagy inkább katona rákarcolta az ostromlott városnak és keresztényeinek kétségbeesett hangulatát: «Urunk Krisztus, könyörülj rajtunk és a római hazán!»
Megható ennek az egyszerű embernek ügyefogyott írással megörökített könyörgése, de a fent vázolt előzmények beszédes bizonyságok arra, hogy ez a szívből fakadt fohász már nem nyerhetett meghallgatást.