Diocletianus keresztényüldöző rendeletéi egy nagy, összefüggő valláspolitikai koncepció részei voltak. Diocletianus ugyanis uralkodása során nemcsak a birodalom gazdaságát és közigazgatását helyezte új alapokra, hanem céljai közé iktatta a római vallás új virágkorának megteremtését, a hagyományos római vallásosság eredeti fényének visszaállítását is. H. E. koncepciónak a Mithras-kultusz támogatása eredeti leg nem volt része. Sőt: a diocletianusi tetrarchia valláspolitikájának egyik célja éppen a Kelet vallásainak, a misztériumoknak hátrább szorítása, az eredeti római hitvilág rangjának visszaadása volt.

297-ben, a inanicheusok elleni rendelet így fogalmazta meg ezt e koncepciót: „ A régi kipróbált vallást nem lehet valami újjal helyettesíteni, mert igen nagy hiba otthagyni a ki próbált, szilárd vallást.”. Ebbe a koncepcióba illeszkedett be a császárok isteni mellékneveinek kiválasztása is: az Augustusok a Iovius, „Juppiterhez hasonló” , a Caesarok pedig a Herculius, „Herculeshez hasonló” titulust viselték.
Újítás volt ezeknek a címeknek a használata a nagy elődök - mindenekelőtt Aurelianus (270-275) - valláspolitikájához képest. Aurelianus ugyanis magát a Napisten megszemélyesítőjének tekintette, s ezt ruházatával, uralmi jelvényeivel is kifejezésre juttatta. Diocletianus és Augustus-társa, Maximianus tudatosan fordultak szembe uralkodásuk elején ezzel a képpel, s tudatosan szegezték szembe a Kelet hatásával az ősi Róma vallási tradícióját. A vallástörténeti fejlődést megállítani, a fejlődés irányát visszafordítani azonban ekkor már nem lehetett.

A 3. század végén a római vallásosságot már annyira átszőtték a keleti hatások, a császári udvar már annyira hasonlóvá vált egy keleti isten-király udvarához, hogy ezek alól a tendenciák alól még olyan erős uralkodó-egyéniség, mint Diocletianus sem vonhatta ki magát. Fokozta ezt a hatást, hogy Diocletianus udvarát nem Rómában tartotta, hanem Nicomediábán, a Márvány-tenger kisázsiai partján.
Az itteni környezet természetessé tette az udvari kultúra elgörögösödését éppúgy, mint a Kelet vallási hatásainak ismételt elfogadását. Dioeletianusnak ugyanis már a 300-as évek elején szembe kellett néznie azzal, hogy a régi római vallás reneszánszát előirányzó elképzelései nem valósultak meg az általa kívánt mértékben.

A Birodalom vallási életét ekkorra már közel egy évszázada azok a keleti eredetű vallások határozták meg, amelyek időről időre - mint pl. Elagabalus (218-222) vagy Aurelianus (270-275) idején - a császári valláspolitikában is domináns szerephez jutottak. E különböző, elsősorban a napkultusz köré fonódó keleti vallások ugyanabból a kulturális környezetből érkeztek Rómába, mint a kereszténység, s tanításaik, világfelfogásuk is sok részletkérdésben volt hasonló a kereszténységéhez.
Ennek következtében a kereszténység elleni küzdelem számára is ezek a vallások jelentették a legalkalmasabb ideológiai támaszt, sokkal alkalmasabbat, mint a klasszikus istenek sok tekintetben formális, tartalmatlan kultusza.
Ehhez járult a Birodalom két legerősebb hadseregcsoportjának, a dunai és rajnai légióknak a Mithras- tisztelethez való erős ragaszkodása, amelynek következtében ezek a katonák nemcsak a kereszténység hatásával szemben maradtak hosszú ideig érintetlenek, de nem fogadták be Aurelianus arcnélküli Nap istenét sem.

Diocletianus felismerte a vallási életnek ezeket a tendenciáit. S bár a valláspolitikai jelszavak szintjén továbbra is fenntartotta az ősi római vallás új virágkorának hirdetését, nem zárkózott el a keleti vallások, mindenekelőtt a Duna-mentén igen népszerű Mithras- kultusznak e valláspolitikába való beépítése elől sem.
Mint széleskörű, s korának műveltségét jól ismerő politikus, hamar átlátta, hogy a vallási élet három fő áramlata - a római hitvilág, a keleti vallások és a kereszténység - között egyensúlyozva nem kétfrontos harcot kell vívnia a két utóbbi ellen, hanem a két előbbi erőit összefogva kell koncentrált támadást indítania a kereszténység ellen. E felismerés dokumentumát láthatjuk abban az észak-itáliai oltárfeliratban, amely néhány évvel megelőzvén a carnuntumi találkozót, még Diocletianus aktív uralkodásának idején került felállításra.
Ezen az oltáron Italia polgári helytartója (corrector) örökítette meg a Napisten templomának általa történt felépítését, amelyet iussu dominorum nostrorum Diocletiani et Maximiani Augustorum - azaz: urainak, Diocletianus és Maximianus Augustusoknak a parancsára - hajtott végre. Nem lehet vitás, hogy a helytartónak a császárok parancsára történt építkezése a császári valláspolitika irányváltozását fejezte ki, s az sem kétséges, ez az irányváltozás nem véletlenül esett egybe időben a Diocletianus-féle keresztényüldözés kezdetével.
Van azonban egy igen lényeges különbség, ami ezt a feliratot a carnuntumi oltártól elválasztja. Mégpedig az, hogy ez esetben még csupán arról van szó, hogy a diocletianusi valláspolitika keresztényellenes fordulata idején a Napisten is helyet kapott az uralkodói pantbeonban, de még minden különösebb hangsúly nélkül.

A valláspolitika fő iránya ekkor még a római istenek tiszteletének naggyá tétele, a császárok „iuppiteri” ill. „herculesi” arculatának hangsúlyozása volt. Ehhez képest a carnuntumi felirat minőségi változásról árulkodik: itt már Mithras a „hatalom támasza”, akkor is, ha a császárok továbbra is viselik a korábbi isten-jelzőket. S ez az utóbbi körülmény mondja a legtöbbet a carnuntumi oltár értelméről: hiába „Iovius-ok” és „Herculius-ok” a konferencián részt vevő császárok, az oltár első sorába már nem Iuppiter és nem Hercules neve került! Ez a dedikáció már azt mondja el, hogy Iuppiter és Hercules ereje annyira megfogyatkozott, hogy csak Mithrasra tá maszkodva tarthatja fenn földi uralmát.



Tóth István