Pannonia területére a rómaiak érkezésével új gazdálkodási technológiák, eszközök és növényfajok (pl. a bennszülött búza, a Triticum dicoccon mellett megjelent a rómaiak búzája, a Triticum aestivum) áramoltak be, alapjaiban változtatva meg ezzel a Dunántúl képét. Az erősen szervezett római területeken a bennszülött telepek nagyrészt eltűntek, így a Balaton-felvidéken is, helyükön pedig a római módra történő gazdálkodás jelent meg.
A legfontosabb, a mezőgazdasági szakírók által felsorakoztatott kívánalmak és művelési formák legnagyobb részének a Balaton-felvidék adottságai megfeleltek. A termelésben a római uralom évszázadai során nem történt változás, Pannonia mindvégig agrár tartomány maradt.

Számos villa területén kerültek elő mezőgazdasági eszközök (így pl. Balácán és Gyulafirátóton is), amelyek tanúsága szerint kezdetben önellátásra rendezkedtek be, majd a római uralom későbbi időszakában már piacra is termelhettek, illetve specializálódott műhelyek is létrejöhettek.
A gabonatermesztés számos eszköze (eke, sarló, vasvilla, kasza leletek, pl. Baláca, Gyulafirátót, Balatonvilágos lelőhelyei) előkerült a Balaton- felvidéken is, mindemellett őrlőköveket, kézi malmokat, szőlőpréseket (pl. Aquincum, Winden am See), késeket és magokat is felszínre hoztak az ásatások (azonban egyes eszközöket, így a gyümölcs- és szőlőmetsző késeket megkülönböztetni sokszor nehézségbe ütközik).

Mindemellett a termények tárolását szolgáló horreumokat is feltártak Fenékpusztán és Alsópáhok Hévízdomb nevű lelőhelyén. Amint azt korábban bemutattam, 3. század második felétől előtérbe került a tartomány gazdasági életének fejlesztése, Pannonia legfontosabb exportcikke a gabona, gyümölcs, és a jószág lett, amelyeket a villagazdaságok szolgáltatták. A villákhoz tartozó földeket rabszolgákkal, vagy a bennszülött lakosság szegényebb rétegeiből kikerülő béresekkel műveltették, akik gyakran előfordult a villagazdaságokhoz közeli telepeken éltek (pl. Kékkúton).

A 4. században Keszthely környékén magas szintű gyümölcskultúra alakult ki: szőlőt, mandulát, diót, szilvát, almát, cseresznyét és őszibarackot termesztettek itt. Pannonia területén olyannyira jelentőssé vált a szőlőtermesztés, hogy Domitianus rendelete megtiltotta új szőlők telepítését és elrendelte a meglévő szőlők felének kiirtását a provinciában, a római bor védelmére, illetve a termelt gabona mennyiségének növelése érdekében.
Metszőkések kerültek elő Balácáról, Gyulafirátótról (ezek azonban nem utalnak kizárólagos szőlőtermesztésre, vinea művelési formára, inkább vegyes birtokokra gondolhatunk itt), Szentendréről. Szőlőprést ismerünk többek között Winden am Seeből (2. század első fele, Fertő tó környéke) és Aquincum környékéről. A lugasos szőlőművelés tanúja a Balácán talált szüretelő jelenetes falfestménytöredék.

A fakitermelés, fafeldolgozás a leletek tanúsága szerint is általános tevékenység volt a villákban (pl. Baláca), hiszen az építkezések (a provincia korai építkezései, illetve számos melléképületet, illetve tetőt emeltek fából) és a helyiségek, fürdők fűtése nagy mennyiségű fa- és tüzelőanyagot igényelt. Ráadásul a fontosabb útvonalak mentén is fákat irtottak a jobb védhetőség érdekében, így a Balaton-felvidék erdőinek nagy mérvű pusztítása ment végbe a római uralom fennállása alatt.

Az állattenyésztés, halászat eszközei is megtalálhatóak a pannoniai villagazdaságokban. Állattartásra főként a szövés-fonás eszközei utalnak, de egy vaskolompot is feltártak egy Balaton-felvidéki villa területén, a balácai villagazdaság pincéjéből pedig állatcsontok és lószerszámok kerültek elő.
A haltenyésztés tájban is megjelenő elemei a Pátka, Öskü és Szentkirályszabadja melletti kőgátak, amelyek segítségével a környék forrásainak, patakjainak vizét duzzasztották fel, és elképzelhető, hogy a közvetlenül a Balaton partján épült villagazdaságok is kifejezetten a halászatra rendezkedtek be.

A mezőgazdasági termelés mellett jelentős volt a helyi piac, azaz a villagazdaság és közvetlen környékének ellátását szolgáló kézműves ipar is. A kézműipari termelés tanúi a tégla- és edényégető kemencék, a fémművesség tárgyai (kovácsműhelyek, ólomöntő műhelyek). Az építkezésekhez szükséges kő- és faanyagban a Balaton-felvidék bővelkedett, a meszet pedig a telepek közelében égették (pl. Szentkirályszabadja-Romkút mészégető gödrei).
A téglaégető kemencék általában négyszögletűek voltak, közülük számosat tártak fel az általam vizsgált területen is (pl. Balatonfüred és Csopak kemencéi önellátásra termeltek bélyeg nélküli téglákat és tegulákat, de Gyulafirátóton is hasonló kemencét tárt fel Rhé Gyula is a 20. század első éveiben).

Számos fazekas kemence is ismert: Gyulafirátóton a lokális ipart ellátó szürke házi kerámiát, domborműves terra sigillata utánzatokat, pecsételt kerámiákat gyártottak, a balatonfűzfői fazekas telepen előállított, részben pecsételt kerámiák pedig szintén a környező bennszülött telepek ellátását szolgálta.
Baláca pusztától kissé északra – agyagos területen, a Nagy-kút közelében –, a Zsófia-lakópark építésekor római kori kemencét és egy fazekasnegyed határoló falát tárták fel. A Fertő tó környéki Winden am See villagazdaságában mázas kerámiát állítottak elő. Örvényesen – a bronz lámpa és Minerva-fej leletek tanúsága szerint – finomkovács műhely működhetett, Badacsonytomaj-Papréten, Balatonfűzfőn, illetve az Aquincum környéki Kaszásdűlő villájában pedig a félkész termékek tanúsága szerint fémfeldolgozó- vagy javító műhely lehetett.
A már említett Gyulafirátót II. számú épületéből előkerült Fortuna-, Matronae-, Silvana-ábrázolások helyben készülhettek, amelyre a sorjás darabok is utalnak, Kékkúton pedig egy ólomlepény bizonyítja a helyi ólomöntést: ez a tevékenység csak minimális felszerelést igényelt.

A villák mozaikpadló és falfestmény díszítéséből Pannoniában is a rómaiak által ismert növényekről nyerhetünk információt. A korai falfestmények színükben, mintájukban megőrizték az itáliai, pompeji előképeket: az általában függőlegesen osztott képmezőkben mitológiai jeleneteket vagy a mindennapi élet tárgyait (császárzsemle, gomba) festették meg. A lábazati sávot egyszerű, márványt utánzó festéssel vagy vízi jelenetekkel díszítették.
A festett felületeket tagolt stukkó párkányokkal zárták le. A színes képek helyett gyakran fehér alapra egyszerű, piros mintát festettek (Gyulafirátót). A lakóházak bejáratait, belső udvarait, folyosóit gyakran faragott kőoszlopokkal, korlátokkal, figurális faragványokkal látták el (pl. Örvényes).

A balácai villagazdaság főépületének több helyiségét is növényi motívumú falfestményekkel díszítették, a pompeji festészet stílusaiban. Zömük valódi freskótechnikával készült, azaz még a nedves alapra hordták fel a színeket. A főépület dekorációja korszakonként változott, jól mutatva a római kultúra terjedését a mezőgazdasági rendeltetésű birtokokon is.
Az épület korarómai periódusából is fennmaradtak falfestmények, amelyek a már ekkor is virágzó birtok tanúi. A napjainkig in situ látható, egyszerű motívum falfestménytöredékek, fehér alapon vörös keretezésű mezőivel, egyszerű virágaival, a villagazdaság legkésőbbi emlékei közé tartoznak.

Az egyik helyiségben geometrikus, fehér alapon fekete és zöld rombuszmintákból összeálló díszítés került elő. Az ún. vörös ebédlő 1-2. századi falfestményei pompeji vörös alapra készültek, és a rómaiak kedvelt csemegéit ábrázolják (tojás, fürj, kenyér, gomba). A vörös felületeket dionysicus maszkokkal, szőlővel, madarakkal díszített kandeláberek tagolják. Fekete alapú lábazati sávja kis tavat ábrázol vízi madarakkal, kacsával, kakassal. Alakos sávja három fő részből áll: vízi (delfinek), parti (nád és sás között lépkedő gémek), és szárazföldi jelenetből (pl. vadászjelenet szarvassal, vadászkutyákkal, lovakkal és lovasaikkal).
A fekete szoba freskóiból viszonylag kevés maradt meg: a gyermek Dionüszosz alakja, szőlőfürttel a kezében, valamint a dionüszoszi körhöz tartozó állatfejek és maszkok. A vörös-fekete szoba (vagy kandeláberes szoba) díszét az indás növényi díszekből alkotott kandeláber, körkörös dísz és virágkelyhek adják. A sárga-lila szoba (9. helyiség) régebbi pompeji stílust követ, lábazati részén – a vörös ebédlőhöz hasonlóan – zöld színű sás és nád között játszódó vízi jelenetet ábrázol, amelyben kacsák, libák és galambok láthatóak. A stilizált virágsorral keretezett középső mezőben mitológiai alakokat festettek meg.

A 2. századi első feléből származó, fehér alapú, secco technikával készült, kevésbé gondos kivitelű, szüreti jelenetes falfestményen (31. helyiség) elnagyolt figurák láthatóak: többek között egy tógás öregember kölyökoroszlánnal és pávával egy vörös hajú, fátyolos nőalak, valamint a Pannoniában a rómaiak által meghonosított, lugasosan telepített szőlőben (pergula) szüretelő rabszolgák:
„… a szőlőlugasra létrán mászó alakot látunk, a másikon egy töredékes alak ugyancsak létrára lép fel, egy harmadik elég jól rajzolt alak pedig rudat vetve vállára, megrakott kosarat visz.” A párduc- és oroszlán alakok a fekete szoba motívumaihoz hasonlóan szintén a dionüszoszi körhöz tartoznak. A peristylium 3. században elfalazott részére kerti jelenetet festettek, madarakkal, kerítéssel, mögötte virágzó gránátalma bokrokkal, a rácsozat felett pedig olajfák ágai hajlanak a falat nyolc részre tagoló féloszlopok felé.

A falfestmények mellett a mozaikpadlók is a balácai villa dekorációs elemei közé tartoztak: a főépület négy helyiségéből kerültek elő geometrikus mintázatú padlók, amelyek a 2-3. század fordulóján készültek el, valószínűleg észak-itáliai mester keze nyomán, és az épület északnyugati, délnyugati és délkeleti traktusát díszítették. A 8. számú helyiség geometrikus mintájú mozaikpadlóját borostyánleveles indák keretezik.

A legteljesebb körűen kutatott balácai villagazdaságnak nem csak díszítményei mutatják be a környező flórát: az újabb ásatások faszénmaradványainak vizsgálatából, a nedvességkedvelő kocsányos tölgy túlsúlyának köszönhetően, egy lombhullató fákkal (Fraxinus sp., Juglans sp., Populus sp., Fagus sylvatica) elegyes tölgyerdő képe rajzolódik ki előttünk. E forrásokban gazdag területen az erdők a villagazdaság közelében is húzódhattak.
A bükk szórványosan fordult elő a mintákban, azonban jelenléte azt jelzi, hogy a távolabb, magasabban fekvő területekről is szállítottak ide faanyagot, a dió pedig valószínűleg mesterségesen, ültetés révén került a lelőhelyre.