logo

XXI Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Mezőgazdasági tevékenység

A mezőgazdasági és kézműves termelésre szakosodott Balaton-felvidéki villagazdaságok életének megismeréséhez, a táji és kulturális elemek összefüggéseinek vizsgálatához nélkülözhetetlen a római kori agrikultúra részletesebb ismertetése. Erről számos forrás ad képet: a szakírók (auctorok) művein túl kiemelkedő fontosságúak a lakóházak és villák falfestményeinek és padlómozaikjainak ábrázolásai, továbbá a feltárt leletek (így többek között miniatűr leletek is előkerültek mezőgazdasági szerszámokról, amelyek a művelési ágakról árulkodnak). Mindemellett – ritkább esetben – a légi felvételek is árulkodhatnak a római kori birtokstruktúráról és művelési formákról.


A mezőgazdasági munkálatok forrásai

Az ókori szerzők a villák létesítéséhez a hely kiválasztásától, az épületek elhelyezésén és a szerszámok megválasztásán, a növények telepítésében is hasznos tanácsokkal látták el a földbirtokok tulajdonosait. A villagazdaság előnyére vált, ha a körítőfalon belül vagy a közelben volt víz, ha volt benne jó konyha, s a birtok nagyságának megfelelő pince.
A legkiemelkedőbb mezőgazdasági auctorok Cato, Varro, Columella, ifj. Plinius, és Palladius voltak, akiktől a birtoktestekről, gazdálkodási formákról és folyamatokról, a termesztett növényfajokról is értesülünk. Vergilius és id. Plinius is említést tettek mezőgazdasági tevékenységekről, villákról, növényekről.

Cato a földbirtok vásárlásának szempontjairól írva kiemelte a szomszédok jólétének megfigyelését: ha azok jól élnek, akkor bizonyára kedvező az éghajlat, jó a talaj a megvételre szánt területen. A legfontosabb szempontok az ideális birtokra vonatkozóan, hogy „lehetőleg hegy lábánál feküdjék”, és „délnek nézzen, egészséges vidéken”, legyen elegendő „munkás meg jó víztároló”, továbbá „a közelben nagyobb város, tenger vagy folyó, amelyen hajók közlekednek, vagy forgalmas jó út”.
Az ideális birtok 100 iugerum nagyságú (25 ha). A majorság „legyen jól ellátva épületekkel”, és fontos a terméshozam, a gazdálkodáshoz szükséges eszközök mennyiségének megfigyelése is a vásárlást megelőzően. Cato rangsort is felállított a művelési ágak alapján: első és legfontosabb „a szőlő, ha jó bort és sok bort terem, második az öntözéses konyhakert, harmadik a füzes, negyedik az olajfaültetvény, ötödik a rét, hatodik a gabonaföld, hetedik a lombadó erdő, nyolcadik a futtatott szőlős erdő, kilencedik a makkoserdő”.
Cato a jól kiépített gazdasági épület (villa rustica) fontosságát hangsúlyozta: az épületeken túl a birtok gazdasági felszerelései közé tartozott az olaj- és/vagy borpince (cella olearia, illetve cella vinaria) a hordókkal (dolia), és a jó sajtolók (torcularia).

Varro szerint a földművelés célja a haszonra és élvezetre törekvés (ad utilitatem et voluptatem): „a haszon szerzi meg a jövedelmet, az élvezet a gyönyörködést; a fontosabb szerepet az játssza, ami hasznos, mintsem az, ami gyönyörködtet.” A jövedelmezőség mellett ugyanakkor a birtok szépségének fontosságát is kiemelte, amely előnyt jelent az
értékesítésénél. Egy birtok akkor jövedelmező, ha a termelt áru elszállításának költségei kedvezőek, illetve ha a gazdaságnak szükséges anyagok beszállítása kedvező: „ha … városok vannak a közelben, vagy gazdag embereknek bőven termő földjei és gazdaságai, ahonnan olcsón tudod megvásárolni azt, amire szükséged van a birtokon, s akiknek el lehet adni azt, amiből felesleg van, … akkor jövedelmezőbb lesz a birtok, mint hogyha távolról kellene behozni, néha még annál is, mint hogyha a saját birtokodon való megtermeléssel
tudnád előállítani.”

Ugyanakkor álljon rendelkezésre megfelelő és jó minőségű út vagy folyó is a termények szállítására. Varro a birtok felszerelésére vonatkozóan három csoportot különített el: a szerszámokat, a napszámosokat és az állatok munkaerejét. Hangsúlyozta, hogy bármi, amit el lehet készíteni a birtokon, azt nem szabad megvenni, önellátásra kell törekedni.
Columella az ún. vegyes birtokot tartotta a legjobb gazdálkodási formának, ahol a gabonatermesztés, az olaj- és szőlőültetvények, az állattartás és legeltetés együttesen jelen van. Szerinte az összefüggő nagybirtok kerülendő, mert azt a tulajdonos számára nehéz bejárni, ellenőrizni, így inkább a kisbirtokokat részesítette előnyben, vagy pedig – javaslata szerint – a nagybirtokot ki kell adni több bérlőnek, ennek gyakorlata azonban inkább az 1. század végétől, Plinius korától terjedt el.

Plinius 2. századi írásában megemlítette, hogy gondja akadt a bérlőkkel, akik nem tudták fizetni a bérleti díjat. Ugyanis míg korábban az ún. partiario rendszere uralkodott, ahol a birtokokon zajló tevékenységeket megosztották, azaz egy adott munkarészt adtak ki egy bérlőnek (nem fix összegért, hanem a terményen osztoztak a tulajdonossal), Plinius idejében már a locatio volt jellemző, amelynek alkalmával a teljes területet bérelték (hagyományosan 5 évre, fix összegért, így a bérlő az extra jövedelem érdekében a hatékony termelésre törekedett).

A rómaiak birtokait többféle módon kategorizálhatjuk: méretük, a művelés formája, továbbá a termelési rendszer, a termesztett növények alapján. A méret alapján megkülönböztethető a kis-, közép- és nagybirtok. A kisbirtokok, amelyek rendszerint 10-80 iugerum (2,5-20 ha) nagyságúak voltak, a császárkorig léteztek. Ezek jellemzően önállóak voltak, vagy egy nagybirtok bérleményeként álltak fenn. Aquincum környékén több kisbirtok is létesült. A legáltalánosabbnak tekinthető középbirtokok 80-500 iugerum (20-125 ha) területűek, a nagybirtokok pedig ennél nagyobbak voltak (500 iugerum, azaz 125 ha felett).
Plinius elítélte a nagybirtokokat: „A régiek úgy gondolták, hogy a földművelésben mértéket kell tartani, hiszen úgy vélekedtek, hogy előnyösebb dolog kevesebbet vetni és többet aratni. … És az igazat megvallva Italiát és valójában már a provinciákat is a nagybirtokok tették tönkre…”

A művelés formája, menedzselése alapján négy fő típus határolható el aszerint, hogy a tulajdonos és családja maga művelte földjét, vagy rabszolgával dolgoztatott. E két típus mellett bérleményeket is találunk: a már említett partiario a megosztott munka volt, ahol a colonus partiarius, a rész-bérlő átvett egy bizonyos munkafolyamatot, a munka többi részét pedig általában a tulajdonos maga végezte.
A locatio a teljes terület, munka – rövid lejáratú, vagy kedvezőbb díjú örökös – bérbeadását jelentette, amelynek során a colonus meghatározott, a terméshozamtól független összeget fizetett a birtok tulajdonosának. A termelési rendszer, művelési mód, a termesztett fajok alapján hat típus állítható fel.

Catonál jelenik meg a vinea és az olivetum fogalma.A vinea, azaz a szőlőbirtok 100 iugerum (25 ha) birtokon 65-70 iugerumnyi (16,25-17,5 ha) területen termesztett szőlőt jelentett (a többi területet az emberek és állatok ellátására szolgáló gabonatermesztés és szántó céljára tartották fenn, valamint fás, nádas területek, és a szüretelésnél használt kosarak készítéséhez szükséges fűzfás ligetek is megtalálhatóak voltak). Ez a birtokméret évi 260-280 culeus bort (kb. 1.000 hl) termelt. Az olivetum, az olívaültetvény, 240 iugerum (60 ha) birtokon 200 iugerum területen (50 ha) termesztett olívát jelentett (a többi terület kiszolgáló funkcióval bírt, illetve gyümölcsös volt): ekkora területen közel hatezer olajfa fért el, amely hatalmas bevételt jelentett.
Catonál megjelenik a praedium suburbanum (más néven fundus suburbanus), azaz a külvárosi, városszéli birtok fogalma is: ezeken a földeken a városi piacra termeltek a mindennapi élethez szükséges árukat (tejet, tojást, baromfit, desszertszőlőt, olívát, virágot, Columella pedig megemlíti az itt termelt mazsolát, gesztenyét, mandulát, diót, birsalmát, és a tűzifát is). Ez a birtoktípus az i. e. 2. századtól jelent meg és az életszínvonal növekedését hozta magával a városokban.

Varronál három további birtoktípus is megjelenik: a már említett vegyes birtok, a nagyméretű állattenyésztő birtok, valamint az ún. pastio villatica. A rendszerint nagyobb kiterjedésű vegyes birtokokon a gabona, szőlő, olaj, takarmánynövények, legelők, háziállatok együttesen, közel azonos arányban helyet kaptak. A nagyméretű állattenyésztő birtokok Italiában a legelőkért folyó kezdeti harcokból alakultak ki, amelynek következtében egyre több területet vontak be: nyáron a hegyekben, télen a síkságokon, farmokon legeltették az állatokat.
Bevétel szempontjából Varro rangsort állított fel: a legértékesebb gyapjút az állatbőr, a hús, majd a tejtermékek követik. A pastio villatica a luxuscikkekre specializálódott birtokok elnevezése volt: vadmadarakat (pl. pávát) tartottak itt, vagy egzotikus növényeket, fűszereket termesztettek. Ez a művelési mód nagy befektetést igényelt és nagy kockázattal járt, ugyanakkor a profit is hatalmas lehetett.



Forrás: Részletek Firnigl Anett - Római kori villák történeti környezetének vizsgálata a Balaton-felvidéken - Doktori értekezéséből