A rómaiak útépítő tevékenysége
Az utak elsősorban a katonai felvonulás céljait szolgálták: az útépítés kezdetben Pannoniában is a katonai hadműveletekhez kapcsolódott, a csapatok előrenyomulását segítette. A provincia megalakulásával az i. sz. 1. század második felétől fokozatosan kiépült a polgári közigazgatás, amelyhez hozzájárult a célszerűen kialakított és karbantartott úthálózat (a hódítások nyomán a katonaság és a civil lakosság igényeit, szükségleteit kielégíteni szándékozó kereskedők is érkeztek), ami emellett a birodalmi postaszolgálat (cursus publicus) gyorsaságát is biztosította.
Az egész Birodalmat átszelő úthálózaton a tájékozódást térképek (Tabula Peutingeriana) és útikönyvek (Itinerarium Antonini, Itinerarium Burdigalense, Notitia Dignitatum) segítették, amelyek a főutakat és a városok egymástól való távolságát tüntették fel, római mérföldben megadva. Ezek jelentik a dunántúli utak térképezésének kiindulópontját.
A pannoniai úthálózat gerincét az alábbi főutak adták: a Száva mentén húzódó dél-pannoniai út, az ősi kereskedelmi utak nyomvonalát követő, a provincia nyugati határán délről északra haladó Borostyánkő út (amely a carnuntumi legiotábornak a Birodalom déli területeivel való összeköttetését biztosította), és a Duna mentén húzódó limes út. A limes utat a belső pannoniai településekkel és a többi főutat egymással a Dunántúlt átszelő diagonális utak kötötték össze. Ezen belül az utak egyik legjelentősebb kiindulópontja Sopianae volt, ahonnan út vezetett Savariába, Arrabonába (ma Győr), Brigetioba és Pannonia Inferior fővárosába, Aquincumba, továbbá fontos diagonális út volt a – később részletesebben bemutatásra kerülő – Poetoviot (ma Ptuj, Szlovénia) Aquincummal összekötő útvonal.
Az utak kiépítése Pannoniában Augustus császársága alatt kezdődött. Mindenekelőtt az elsőként meghódított dél-pannoniai várost, Sisciát (ma Šišak, Horvátország) kötötték össze az észak-itáliai Aquileiával, a pannoniai területekre vezető utak másik kiindulópontja pedig Salona (ma Solin, Horvátország) volt. A római főutak tehát a városok és táborok közti közlekedést szolgálták. A főutak karbantartása állami feladat volt, ezek a jól kiépített utak tudtak legjobban ellenállni a kiépítésük óta eltelt évezredeknek, így főleg ezeknek a nyomai lelhetőek fel napjainkban: többek között – a Borostyánkő út vonalán – Zalalövőn, Szombathelyen és Sopronban, illetve a limes-menti Dunaújvárosban és Óbudán.
A római jogban három különböző úttípus jelenik meg: a via kétsávos közút volt, amely fuvarozásra is alkalmas volt, ) az egysávos actust lovas- és járműforgalomra szánták, valamint az iter, amely két láb (pes) szélességű gyalogút volt, amelyet a lovasok is használhatták. Az állami közutak szélessége 18-36 láb, azaz kb. 5,5-11 méter között változott, hosszúságukat pedig – a fontosabb településektől, városoktól mért távolságokat – kőből faragott, feliratos mérföldkövekkel jelölték, amint azt Plutarkhosz is feljegyzi:
„… Az általa [t.i. Caius Gracchus] épített utak nyílegyenes vonalban szelték át a vidéket, az útburkolatot faragott kövekből készítették, alatta keményre döngölt agyag alépítménnyel. A mélyedéseket feltöltötték, a vízmosások és szakadékok felett hidakat építettek. Az úttest magassága mindkét oldalán egyenlő volt, s így az egész mű egyenletes és szép látvány volt. Minden utat mérföldek szerint méretett fel (egy római mérföld kevés híján nyolc stádiumnak felel meg), és minden mérföldnyi távolságban egy-egy mérföldkövet állított. Kisebb távolságban más köveket is elhelyeztetett az út két oldalán, hogy a lovasok ezekről könnyen és segítség nélkül ülhessenek nyeregbe.”
Az utakat általában homokba döngölt kettős kőzúzalék réteggel alapozva készítették. Az utak felső rétegében a kavicsot esetenként malterszerű kötőanyaggal tették szilárdabbá, kőlapokból készült burkolatot pedig inkább csak a városi utcáknál alkalmaztak. Statius leírása szerint az út építése a következőképpen zajlott: „…Úgy kezdik, hogy a széleken barázdát / vonnak, mellyel ez útszegélyt lemetszik, / és jó mélyre leásnak ott a földbe, / majd feltöltik az árkot, ámde másként, / így készítve a burkolatnak aljat, hogy / tartson, s ne csalárd alap, hibás ágy / várjon majd a sűrűn rakott kövekre. / Majd jól összeszorítva két szegéllyel / fogják egybe: peremkövek sorával. …”
Az utak legtöbbször 50-70 cm magas töltésen futottak: a kavicsban gazdagabb Nyugat-Dunántúlon az utak töltését jól ledöngölt kavicsból építették meg, nagyobb kövekből készült alapozás nélkül. Töltéssel együtt fennmaradt római utakat találunk a Borostyánkő út menti Nádasdnál, és a Pápa melletti Kemenesszentpéteren. A Kelet-Dunántúl kavicsban szegényebb vidékén a töltést zúzott kőből rakták, ezek maradványai ma nehezen ismerhetőek fel. Az úttöltések az évszázadok alatt a földművelés miatt egyre inkább elpusztultak. A vicusokat és canabaekat, városi jellegű településeket, a bennszülött telepeket és a villagazdaságokat gyengébb minőségű, nem állami fenntartású, többnyire kavicságyra fektetett törtkő alapozással rendelkező, kavicsos burkolatú bekötőutak segítségével lehetett elérni, ezek nyomai ma már nehezen figyelhetőek meg.
esetén), szembetűnő a célállomás felé vezető irányítás pontossága, a domborzati viszonyokhoz való alkalmazkodás. Ez mindenképpen arra utal, hogy a rómaiak az útvonal kitűzését megelőzően alaposan felmérték, megismerték a terepi viszonyokat. Az utak kialakításában a környezet döntő szerepet játszott: sík területen az út vonalvezetése viszonylag egyenes, könyökszerű szögben törik és nem hajlik ívben.Tagolt domborzatnál azonban lehetőség szerint kerülték az emelkedőket, lejtőket: a nyomvonal az azonos szintvonalat követi, például a Dunakanyart lerövidítő út a Pilis délnyugati szélén, de Balaton-felvidék domborzati viszonyai is ezt a kiépítési módot igényelték.
A Genuát (ma Genova, Olaszország) Aquileiával összekötő Via Postumia építését i. e. 148-ban kezdte meg Spurius Postumius Albinus consul. Ez az út a pannoniai utak fő tengelyének tekinthető, hiszen ennek a meghosszabbítása a Borostyánkő út északi, Carnuntumig tartó szakasza, és minden bizonnyal a Pannoniát délnyugat-északkelet irányban, a Balatont érintve átszelő, az észak-itáliai Aquileiától a Birodalom keleti határát jelentő Aquincumig futó átlós út is. Ezt az utat az eddigi kutatások másodrendűként kezelték a Borostyánkő úthoz és a limes úthoz képest. Ennek az lehet az oka, hogy ez az út nem szerepel a Pannoniát feltüntető 3-4. századi Itinerariumokban, hiszen a villagazdaságokban gazdag Balaton-felvidéken, amint azt bemutattam, nem számolhatunk városokkal.
Mindazonáltal ez az út nemcsak a korai időszakban volt jelentős, hanem – változó intenzitással ugyan, de – Pannonia fennállása alatt még az 5. században is az maradt. Erről a fő útvonalról ágaztak le a Balaton-felvidék útjai, amelyek mentén a villák elhelyezkedtek. A villák magas száma pedig szintén ezen útvonal jelentőségét támasztja alá. Ugyanakkor a Balaton környéke már a tartomány megszállása előtt is ismert volt az Italiából észak felé utazók előtt: a Borostyánkő útról – a leletek tanúsága szerint – gyakran letértek a kereskedők a Balaton felé az itt élő magas kultúrájú kelta őslakossághoz.
A Déli-Bakonyt és a Balaton-felvidéket elválasztó természetes törésvonal pedig a római korban és a középkorban is a Balatonnal párhuzamosan futó diagonális út nyomvonalaként jelentkezett: ma is nagyjából itt halad a Veszprém-nagyvázsony-tapolcai út is.