logo

XXI Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Balaton-felvidék vízrajzi adottságai

A Birodalom határát képező Duna mellett számos folyó is átszelte Pannoniát: a Dráva, a Rába és a Marcal, továbbá a Balatonnal kapcsolatban álló Zala, Sárvíz és Kapos. Emellett fontos szerepet játszik a Balaton és a provincia területén fakadó számos forrás. Mindezek az adottságok együttesen képezik az egyes települési formák legfontosabb telepítő tényezőit, így a villagazdaságokét is.
A Balaton-felvidék vízrajzi adottságai tehát kétféle metódusban elemezhetőek: egyrészt mikroszinten, a villák közvetlen környezetének, másrészt makroszinten a Balaton- felvidék vízrajzi adottságainak és a Balaton vélhető egykori kiterjedésének vizsgálatával. Elemzésem a Balaton római kori méreteinek – a villagazdaságok és települések terepi helyzetének segítségével történő – meghatározását célozza meg, amely magában foglalja a mikroszintű vizsgálatok eredményeit is.

A hidrológiai témájú mikroszintű elemzések tárgyát a villák és telepek közelében található források, illetve az egykori vízfolyások helyének meghatározása képezik. Ehhez a későbbi korok térképei nyújtanak segítséget: többek között a 18-19. századi katonai felmérések térképlapjainak segítségével meghatározhatóak olyan árulkodó mélyvonalak, amelyek egykor vízfolyások lehettek.
A történeti térképek vizsgálatát kiemelten a mai Balaton-parti települések római kori villáinak, illetve feltételezhető telepeinek területén is – összesen 42,286 a későbbiekben makroszintű elemzéseknél bemutatandó helyszínre vonatkozóan – érdemes elvégezni. A lelőhelyek vízfolyásoktól, illetve a Balaton partjától mérhető távolságának eloszlása azt mutatja, hogy a villák és telepek csaknem harmada (56 db) közvetlenül egy vagy több forrás mellett vagy a Balaton partján fekszik, illetve nagy számban (104 db) találhatóak a forrásoktól csupán 100-500 méterre is (200 méteren belül található víznyerő hely összesen 56 villa és 54 telep esetében), az ennél távolabbi elhelyezkedésű lelőhelyek száma elenyészőnek tekinthető (mindössze 26 db).

A vizsgált villák között több csoport különíthető el: 1) a közvetlenül a Balaton partján, illetve vizenyős területen fekvő telepek (pl. Keszthely, Fenékpuszta erődje) a Balaton partjának közelében, közvetlenül egy forrás vagy patak mellett lévő telepek, illetve 3) amagasabb fekvésű, forráshoz közeli telepek csoportját.
A villagazdaságok és telepek tehát források közelében, a környező terepből általában kiemelkedőbb ponton épültek – amely védelemként szolgált az estleges elöntések ellen –, és ezen források vizéből fedezték az ivóvíz, illetve az öntözés szükségleteit, és ennek segítségével üzemeltették a villagazdasághoz tartozó fürdőhelyiségeket (vagy gyakran önálló fürdőépületeket) is, más telepek esetén pedig meghatározó a Balaton közelsége. Mindez azonban szoros összefüggésben állhat a Balaton római kori vízszintjének változásaival, amely a makroszintű elemzés tárgyát képezi.

A Balaton a pleisztocén időszak végén, a holocén elején (azaz mintegy 15-20.000 éve), szakaszos süllyedés nyomán jött létre.290 50-60.000 ezer évvel ezelőtt a tó helyén csak sekély, nagy kiterjedésű, de nem egységes felületű mocsár helyezkedett el, amely a Balaton-felvidék délkeleti lábánál kialakult északkelet-délnyugati irányú szerkezeti árokban keletkezett.
Az éghajlat fokozatos melegebbé és nedvesebbé válásával ezekben a mélyedésekben kisebb méretű tavak alakultak ki, amelyek fokozatosan összekapcsolódtak egymással, és kialakult az összefüggő vízfelület. Az őskorban már a mainál nagyobb kiterjedést érhetett el: a mezolitikum- és neolitikum-kori, a mainál feltehetően alacsonyabb vízállást vízszintemelkedés követte, amely a bronzkor végére érhette el maximumát. A mai vízszint (közel 104 m B. f.) a Sió-csatorna 1863. évi megépítésével állandósult. A Balaton mindenkori vízállása a csapadékmennyiség és a párolgás függvényében változik. Eszerint változhatott a vízszint a történelmi korokban, amely így többször is meghaladhatta, illetve alatta maradt a mai vízállásnak.

A Balaton – Lacus Pelso – római kori vízszintjének meghatározására az elmúlt évtizedekben számos, egymásnak többnyire ellentmondó elmélet született. Egyes vélemények szerint a tó vízszintje a mainál valamivel alacsonyabb, más megítélések szerint azonban jóval magasabb volt, és a maihoz közeli vízszintet csak – a mára már vitatott létezésű – Galerius-kori Sió-zsilip megépítésével nyerte el.
A rómaiak a maihoz nagymértékben hasonló klímával találkozhattak, így a Balaton vízszintje is a maihoz közeli lehetett. Kutatásom célja igazolást találni arra, hogy a Balaton római kori kiterjedése – elsősorban az északi partvonala – a maihoz nagymértékben hasonlított.
A makroszintű vizsgálatokhoz ezért kiindulópontot képez a vízpart közelében létesült villák és települések tengerszint feletti magasságának meghatározása, amelyből következtethetünk a római kori Balaton vízszintjére is. Ez a módszer jelen esetben a vízállás maximumára enged következtetni, minimumára azonban nem.

Ezek a villák, illetve feltételezhető telepek és a hozzájuk tartozó közelítő magasságok, keletről nyugat felé haladva tehát a következők: Alsóörs- Kermencs rét (a villa magassága 115-130 m között változik); Aszófő-Kövesd (a villa 109-116 m-en fekszik); Aszófő-Bázsa (a villának nevezett lelőhely 119-131 m-en helyezkedik el); Badacsonytomaj két lelőhelye, a papréti telep és a rétdombi telep az alacsonyabb régiókban található (mindkét lelőhely 108-109 m körüli magasságban fekszik); Balatonakali négy lelőhelye is a Balatonhoz közelebbi magasságban helyezkedik el (a ságpusztai régi temető villája 107-112 m-en, a ságpusztai villa 113-118 m-en, a temető villája 108-115 m-en, a település belterületén feltárt villa pedig 107-108 m-en). Balatonalmádi és Vörösberény lelőhelyei egyaránt megtalálhatóak mind az alacsonyabb, mind pedig a magasabb tartományokban (a legalacsonyabban, 104,5-106 m-en fekvő villa a 2. században létesült).

A balatonedericsi, balatonfüredi, balatonrendesi és diszeli lelőhelyek mind 120 m feletti magasságon helyezkednek el. Balatongyörök és Balatonkenese lelőhelyei 110 m felett fekszenek (ezek közül a legalacsonyabban, 111-112 m-en a balatonkenesei temetőben lokalizált római kori telep található).
A Csopak- Kőkoporsódombon meghatározott jelentős, 3-4. századi település és villa 105-125 m közötti tartományban található. Számos keszthelyi lelőhely fekszik közvetlenül a Balaton partján, amelyek összesített magassága 104,5-114 m között változik (a legalacsonyabb sávban, 104,5-105,5 m-en helyezkedik el a Halászcsárda melletti telep, valamint a fenékpusztai erőd északkeleti sarka. Az örvényesi és paloznaki lelőhelyek azonban ennél magasabban, 120 m körül fekszenek. A révfülöpi vasútállomás és román kori templomrom közelében észlelt római telep szintén alacsonyabb régióban, 107-108 m magasságban található.

A Tihanyi-félsziget Sajkód nevű részén, részben feltárt település és villa egy magaslaton fekszik, a lelőhely azonban minden bizonnyal a Balaton partjáig is lekúszik, míg a vonyarcvashegyi és zánkai lelőhelyek 110 m körüli átlagmagasságban helyezkednek el. A villák, illetve egyéb telepek datálása bizonytalan (a régészeti adatok alapján, a leletek hiányában az itt felsorolt lelőhelyek közül 10 villa és 15 telep fennállási ideje nem meghatározható).

Bár a korarómai időszakból csak kevés lelőhely ismert, ám az i. sz. 2. századtól kezdődően minden bizonnyal csak csekély mértékű vízszintcsökkenés következett be a 4. századra, amely lehetővé tette a villák közvetlenül a Balaton-parton történő telepedését. Az elhanyagolható mértékű vízszintingadozást tanúsítják az 1-2. századi lelőhelyek alacsony régiókban való megjelenése (pl. a már említett fenékpusztai földtábor 105 m körüli szintmagassága, vagy Balatonalmádi-Budatava villája szintén 105 m körüli középmagasságával), de a későrómai időszak egyes lelőhelyeinek feltárt sajátosságai is (pl. a fenékpusztai erőd keleti- északkeleti szakaszának mélyebb alapozása is azt mutatja, hogy a földnyelv már a 4-5. században is nagyjából addig futott, ameddig napjainkban). Mindezen túl pedig a római korban lakott terület volt a Balaton-felvidék legnagyobb része, a Balaton keleti és nyugati partja, illetve a Sió és Kapos völgye.

A Balaton közvetlen közelében a megtelepedés hiánya nagy kiterjedésű mocsarakra utal a déli és délnyugati partnál, illetve az északi parton a Badacsonynál, azonban lecsapolási munkálatokra utalhat Badacsonytomaj, Szigliget és Balatonederics feltételezett villáinak partközeli, máig vizenyős területen való fekvése. A római kori úthálózat messze elkerülte a délnyugati, mocsaras partot.

A 19. századig a Zala is Balatonhídvégnél, a Kis-Balatonnál ömlött a Balatonba, így itt is hiányoznak a villagazdaságok és telepek. A déli part homokturzásai is ekkorra már teljesen kialakult állapotban voltak,304 a római korban főként ezeken a helyeken települtek meg, a berkeket övezően. A Balaton siófoki kifolyása is létezett már, ha a tó megáradt. Vizsgálataimat a villák és telepek mikroszintjére, a víznyerő helyek és a lelőhelyek közötti magasságkülönbség analízisére is kiterjesztettem.
Az általam vizsgált lelőhelyek 69%-a a vízforrások közvetlen közelében helyezkedik el, maximum öt méterrel magasabb zónában. Ez az arány jól mutatja, hogy a római korban a domboldalak alacsonyabb szakaszain, a vízhez – a korábbi időszakok őslakosaival ellentétben306 – legközelebb, de mégis kicsit kiemelkedő ponton telepedtek meg. Az efölötti magasságkülönbségnél jelentkező villák és telepek száma arányosan oszlik el, de elenyészőnek tekinthető.

Nagyobb magasságkülönbségekkel a meredek partoknál, elsősorban Balatongyöröknél, illetve Balatonkenesénél találunk lelőhelyeket. E magasabb zónában fekvő villák és telepek esetében nagy arányban jelentkezett őskori és kelta települési előzmény. Mindebből tehát jól látszik – a mikroszintű elemzéseket is alátámasztva –, hogy a rómaiak villáik helyszínének kiválasztásakor elsősorban a vízközeli, de magasabb pontokat tartották előnyösnek.
Azonban az is jól látszik, hogy a legalacsonyabb fekvésű villagazdaságok és telepek tengerszint feletti magassága mindössze 104,5 méter körül van (B. f.), tehát a császárkori vízszint nem haladhatta ezt meg (hiszen ezeknek a villáknak a zöme a 3-4. század folyamán épülhetett, pusztulásukat pedig a 4-5. századi barbár betörések okozhatták.

Elemzésem tehát azt mutatja, hogy avillagazdaságok szempontjából vizsgálva a római kori északi partvonalat, a Virág Árpád által meghatározott 104 m B.f. körüli vízállás tekinthető helytállónak, amely a szárazabb, melegebb, szubmediterrán klímának is köszönhető, és a római korban a tó mérete is minden bizonnyal a maihoz hasonló volt.
A villagazdaságok és telepek elhelyezkedésének figyelembe vételével az északi part a maival közel azonos lehetett (csak az északnyugati, Szigliget és a Keszthelyi-hegység közötti szakaszon, valamint a Badacsonynál, illetve a nyugati parton, a Kis-Balatonnál számolhatunk mocsarasabb területekkel).


Forrás: Részletek Firnigl Anett - Római kori villák történeti környezetének vizsgálata a Balaton-felvidéken - Doktori értekezéséből