A sírok megjelölésének és megkülönböztetésének egyszerű módjait, mint a sírdomb és a fejfa,) nem ismerjük. A magában álló sírkő (sztélé, cippus) soha nem volt az egyetlen jele a temetkezőhelynek; a sírt domb, a sírkertet kerítés vagy fal is jelölte. A sztélék gyakran több generáció vagy több családtag nevét és adatait tüntették fel, tehát egy-egy családi temetkezőhely közös síremlékéül szolgáltak.
A pannoniai sztélék az Észak-Itáliában és a nyugati tartományok korai legiótáborai mellett általánosan elterjedt alaptípusokra mennek vissza: hossznégyszögű álló táblák, amelyek eleinte csak keretbe foglalt feliratból és a timpanonos (ritkábban félköríves) lezárásból álltak. Ez az alaptípus gazdagodik képmezővel, a képmező és a felirat közötti frízzel, egy vagy két középmezővel és a felirat alatti alsó képmezővel. A főmezőket (képmező és felirat) határoló profilált keret helyébe féloszlopok, félpillérek vagy indadíszes szegélyek kerülnek.
Nehéz eldönteni, hogy egyes gyakoribb motívumoknak van-e közvetlen vonatkozása a halál- és túlvilágképzetekre, vagy pedig mintakönyvek alapján elterjedő díszítőmotívumok, amelyek szimbolikus tartalmukat már elvesztették. Ilyenek például a szőlőinda (a túlvilág dionysikus örömei?), az állatküzdelem, Attis, a sas, a szélistenek stb.
A mitologikus ábrázolások, amelyek a tartomány nyugati szélén a sztélék képmezejében, Kelet-Panno-niában inkább alárendelt helyzetben (közép- vagy alsó képmező) találhatók, gyakran nehezen kihámozható összefüggésben vannak a halállal és a túlvilággal.
Bár a képmezőben a II. században általánossá válik a halottak portrészerű ábrázolása, ritka marad a mindennapi életre, a halott foglalkozására vagy rangjára utaló ábrázolás; ilyenek még a leginkább a korai auxiliárisok sztéléire jellemzőek." Pannoniai specialitás vagy Pannoniára különösen jellemző ábrázolás az ún. asztrális szimbólum, a kocsijelenetek és az áldozati jelenetek.
Az ún. asztrális szimbólumok a tartomány északkeleti részében, azalus és eraviscus területen, szórványosan délen fordulnak elő kivétel nélkül durván faragott, gyakran csak vonalasan bekarcolt, egyszerű sztéléken, és úgyszólván minden esetben olyan bennszülöttek sírkövein, akik még helyi (nem latin) személyneveket viselnek. A szimbólumok: a napkorong (esetleg rozettává stilizálva), a fekvő, felfelé nyitott holdsarló, amelynek két szarva gyakran gömbökben végződik (ezért lunula-ékszer ábrázolása is lehetne), a szimmetrikus párba rendezett derékszögű „égi kulcsok" (gammadion), a rendszerint négy árkádból álló „égi kapuk" és az egymással szembeforduló halak.
Az értelmezés és eredeztetés kérdései nem oldhatók meg pannoniai keretekben, mert pontos egyezések találhatók más (kelta lakosságú) tartományok egyes, szintén jobban körülhatárolható területein. Ezek között különösen Hispania északi részében gyakoriak a pannoniaiakhoz részletekben és kompozícióban közel álló asztrális sírkövek.
A halott túlvilági útját megjelenítő kocsiábrázolás kevés kivétellel a sztélé középmezejében, nagyobb síremlékeken külön domborműves lapon található. Balról jobbra haladó két- vagy négyfogatú, zárt vagy nyitott, négykerekű kocsik vagy kétkerekű nyitott hintók, amelyeken a kocsison kívül a halott ül trónszéken, a kocsi végében, háttal a menetiránynak pedig néha még egy kis, szolgaszerű alak, aki egyes, jobban kidolgozott domborművek alapján a genius cucullatus (Telesphorus) volt.
Nyilvánvaló a kapcsolat a kocsi-temetkezésekkel, amelyeket az ábrázolás szimbolizál és helyettesít. Elterjedési körük annyiban fedi egymást, hogy ahol kocsi-sírokat ismerünk, ott kocsijelenet is előfordul, de a kocsijelenet elterjedési köre és gyakorisága nagyobb. A tömeges előfordulás területe a civitas Eraviscorum és a Lajta-vidék, de szórványosan egész Észak-Pannoniából ismert. Legkorábbi előfordulásai az I. század végéről, bennszülöttek sírkövein ismertek, de soha nem társul asztrális szimbólumokkal. A Severusok korában az ábrázolás egyre ritkább lesz.
Az áldozati jelenet szintén a középmezőben elhelyezett ábrázolás: baloldalt egy álló női és jobboldalt egy álló férfi (camillus-) alak között tripus, amely áldozati ajándékokkal, közöttük gyakran felismerhetően kenyérrel van megrakva. A jelenethez néha ülő kutya és lámpa járul. A típus kialakult formában jelenik meg az I. század vége felé, amikor gyakran kocsijelenettel párosul. Míg azonban a kocsijelenet a III. század elejére megritkul, addig az áldozati jelenet egyre gyakoribbá válik.
A magyarországi előfordulások összeállítása szerint a bennszülöttek sírkövein mindig gyakoribb, de a III. században idegenek is átveszik ott, ahol az ábrázolás divatban volt (főleg Aquincum és Intercisa). Az ábrázolás eredetét az ikonográfia és a megfogalmazás szempontjából a halotti lakomában lehet keresni.
A képtípust a pannoniai művészetre jellemző leegyszerűsítés klasszikus példájának tartották: a kőfaragó, nem tudván megbirkózni a klinén fekvő, félkönyökre támaszkodva kitekintő alakkal, csak a számára könnyebb részt, a kliné előtt (alatt) levő tripust és a felszolgálókat faragta ki. Ebben az értelmezésben a tripusos jelenet fölötti képmezőben ábrázolt halottak helyettesítik a klinén fekvő halottat, akinek áldozati megvendégelése folyik. Maga a halotti lakomajelenet Pannoniában igen ritka, de már az I. században megjelenik.
A tripusra és szolgálóalakokra egyszerűsített változat valószínűleg azért terjedt el, mert a kocsi-temetkezésekben is megtalálható tripus és áldozati készlet tanúsága szerint a halott megvendégelése, mint áldozat a bennszülöttek körében is szokás volt. Az áldozati jelenet talán ezért társul a legkorábbi sírköveken kocsijelenettel. A neviodunumi festett sírkamra főjelenete is ezt támasztja alá: a portrés sztélék kompozíciójához hasonlóan több halott mellképe alatt (előtt) van a tripus szolgálóval, míg a két oldalfalon kocsik vannak ábrázolva.
A sztélékkel jelzett sírhelyek valószínűleg nem különböztek alapvetően az egyszerűbb sírkertektől, amelyeket más, számunkra már megfoghatatlan módon jelöltek. A felszíni rétegek lepusztulása vagy bolygatása miatt ritkán adódik alkalom arra, hogy a temetkezőhelyek egymástól való elhatárolását meg lehessen figyelni. Mannersdorf (Lajta-vidék) hamvasztásos temetője kerek és szögletes árkokkal körülvett, egymással határos sírkertek zavaros halmazából állt, ugyanitt a csontvázas temetőt esetleg kőfal vette körül.
A legtöbb és legjobban megfigyelt kőfalas sírhelyet Carnuntumból ismerjük. Kerek, négyzetes és szabálytalan sokszögű, néhány méter átmérőjű falazások, amelyeknek az út felé eső oldalába volt a sztélé beépítve vagy a falba beiktatott kőtömb lyukába csapolva. A kerek falazások kis sírhalmok (tumulusok) keretelései is lehettek. Falazott sírhelyeket tárt fel Nagy Lajos Aquincum municipium temetőjében. Az eltérés Carnuntumhoz képest csak annyi, hogy kerek sírkertek itt nincsenek.
A keszthely-újmajori hamvasztásos temetőben előkerült 25 m hosszú és 3 m széles fallal kerített keretet vagy épületet egyik hosszanti oldala mentén több kisebb helyiség vagy kert sorával nehezebb értelmezni. Két kis sírfelirat való innen, de az egyik helyiségben ustrinum is feltételezhető. A kis feliratos táblák kerítésfalba vagy magasabb építménybe egyaránt be lehettek falazva.
A falazott sírkeretek jobban kidolgozott formája az, amikor a sarkokon egy tömbből faragott pillérek álltak. A pillérek között vagy kőlap, vagy fal volt a kerítés, az előoldalon a sarokpillérek között volt a feliratos tábla. Az oromzatos kiképzésű előoldalt esetleg kisebb szobor díszítette, a sarokpilléreken és az előoldali feliraton kívül azonban a többi faragott elem - ha volt - nehezen azonosítható.
A sarokpilléreket arról lehet felismerni, hogy a figurális ábrázolás vagy a díszített felület két szomszédos oldalon van, míg a másik két szomszédos oldalon a kőlap vagy a fal csatlakozási felülete. Teljes gyűjtés hiányában csak annyit tudunk, hogy a II-III. században és inkább a tartomány keleti felében divatos síremlékfajta volt.
Ugyanez az elterjedési ideje és területe az aediculának, amely pannoniai formájában helyi sajátosságnak látszik. Rekonstrukciója egy hiánytalanul megmaradt daciai példa nyomán régóta biztos, előképei, amelyeket egyszerűbb megoldással utánoztak Pannoniában, Észak-Itáliában találhatók.
Az aedicula három álló kőlapból összeállított, elől nyitott fülkeszerű építmény; a hátsó lapnak belső, a két oldalfalnak mindkét, belső és külső oldala faragott díszű. A fedőlapot valószínűleg változatossága miatt nem tudjuk egyértelműen jellemezni; gúla alakú, lapos vagy a sztélék oromzatához hasonló kiképzés egyformán valószínű. Az aediculák oldalfalain általában egész alakos ábrázolások vannak. Gyakori a bennszülött ruhás nő, Attisok, szárnyas geniusok és a dionysikus gondolatkörből való szatírok, maenasok stb.
Az aediculákhoz hasonló, de jobban tagolt felépítésű síremlékek rekonstrukciója is némileg biztos. A gyermeli háromalakos dombormű és a hozzá tartozó, fekvő téglalap alakú, medaillonos portrék közé foglalt felirat alapján Erdélyi Gizella egy podiumra helyezett, oszlopokon álló aediculát rekonstruált, amelynek podiumán volt a felirat, míg a háromalakos relief az aedicula hátsó lezárását alkotta." További nagyobb síremlékeket nem sikerült meggyőzően rekonstruálni.
Hogy ilyenek voltak, azt egyrészt egyes síremlékek magas költségéből, másrészt az életnagyságú sírszobrokból és síremlékekhez tartozó nagyméretű elemekből tudjuk. Carnuntumban egy podiumon álló, templum in antis típusú sírszentélyt rekonstruáltak. Nem tudjuk ellenőrizni az aranyhegyi-ároki temető síremlékeinek eszmei rekonstrukcióit. Nagyobb sírkertek sarokpillérein és homlokzati falán vagy nagy síremlékeken állottak a meglehetős nagy számban ismert „sírőrző" oroszlánok, geniusok, Attis-, Icarus-, Aeneas-, Medea- stb. szobrok.
Síroltárok ritkák, többnyire magas rangú katonák korai síremlékei. A Noricumban és Daciában gyakori, szabadon álló portrés medaillon Pannoniában néhány darabbal van képviselve. Nagyobbrészt felszíni síremlékek voltak a felirattal ellátott szarkofágok is. Sírkertbe való elhelyezésükre Aquincumban több példa van. Gyakori másodlagos felhasználásuk miatt azonban alig kerülnek elő eredeti helyükön. Földalatti kamrákban való elhelyezésüket keresztény temetőkből ismerjük.
Az a feltevés, hogy a szarkofágtemetkezés szokását a keletiek honosították meg a II. század vége felé, csak részben helytálló. A legkorábbi szarkofágok a II. században még a noricumi és a dél-pannoniai műhelyek magas színvonalú termékei. A korai példányok eltérnek a később általánossá váló típustól: mind a négy oldalukon díszítve vannak, míg a Severusok alatt főleg Kelet-Pannoniában divatossá vált, háztetőt utánzó fedelű szarkofágoknak csak az egyik hosszanti oldala vagy ritkán még a két rövid oldala is.
Kérdés, hogy ebből eredeti felállításuk módjára lehet-e következtetni (sírkert vagy sírépület fala mellé állítva?). Ez az elsősorban Brigetio-Aquincum-Intercisa háromszögében a Severus korban elterjedt típus egy olyan sirmiumi műhely kezdeményezéséből fejlődött ki, amely a noricumi-délnyugat-pannoniai kőfaragás hagyományait folytatta. Ennek a műhelynek színvonalasabb, mitológiai jelenetektől sem idegenkedő műhelygyakorlatát a sorozatgyártásra berendezkedő északkelet-pannoniai műhelyek leegyszerűsítve veszik át.
Az egyik hosszanti oldalon elhelyezett, kereteit felirat két oldalán, fülkében geniusok, Attisok vagy más álló figurák vannak, e két fülke elmaradhat vagy még egy ornamentális mezővel bővülhet. E szarkofágokba valóban több orientális eredetű ember temetkezett, maga a típus azonban nagyított változata az ún. poetoviói kő-ossuariumoknak, amelyek hosszanti oldalán a két fülke és a felirat hasonlóan van elrendezve. Ez a Poetovio környékén nagyobb számban, de a Balaton vidékére is elterjedő kőláda a hamvasztásos rítushoz kapcsolódik, és használatban volt még a III. században is. Nyugat-pannoniai elterjedése komplementáris a csontvázas temetkezéshez kapcsolódó szarkofágok kelet-pannoniai elterjedéséve1.
A síremlékfajták elterjedésének vizsgálata egy-egy terület szociális és kulturális viszonyairól sok mindent elárulna, mint ezt Savaria territoriumának nyugati felében egy ilyen vizsgálat megmutatta. Itt a sztélék, a feliratos táblák és a síremlékrészek megoszlása eltér; utóbbiak közös előfordulási területe összetartozásukra enged következtetni, míg a sztéléknek a territorium központjától távolabbi előfordulása részben a kőfaragó műhelyektől való nagyobb távolságból, részben valószínűleg társadalmi okokból következik.
Mócsy András