Az antik irodalomban megnyilvánuló elképzelések Pannonia földjéről és népéről nem azonosak azokkal az ismeretekkel, amelyeket Pannoniáról a császárkorban empirikus úton szereztek, és néhány fennmaradt szöveg tanúsága szerint gyakorlati célból írásban is rögzítettek. Nemcsak azért nem azonosak, mert az antikvitás irodalma töredékesen maradt ránk, és különösen a korai görögségnek a Duna-vidéket is tárgyaló művei vesztek el, hanem főleg azért, mert a történeti és földrajzi tárgyú munkák műalkotások lévén nem vonhatták ki magukat az irodalmi sablonok és példaképek normái alól.
Olyan, számunkra fontos részleteket, amelyekről a szerzőnek esetleg pontos, sőt első kézből való értesülései voltak, műfaji okokból mellőzni kellett. A föld- és néprajzi irodalom kompilatív jellege hozta magával azt, hogy az elődök tekintélyével alátámasztott téves nézetek és túlhaladott állapotok leírásai gyakran egyenrangú adatokként sorakoznak az empíria rovására.
A görög etnográfia - tárgyi alapot természetesen nem nélkülöző - toposai a zord északról, ahol hideg, örökös fagy és hó van, földművelés alig, az emberek vadak, elbutultak, harciasak és kegyetlenek - bár épp ezért szegények, egyszerűek, vitézek és becsületesek is -, nemcsak a költői ábrázolást szabták meg, hanem értelmezési támpontként szolgálhattak még olyan szerzőknek is, akik valamely északi tájat személyes tapasztalatból ismertek. Kötelező sablonokká válhattak egyes jellemző részletek anélkül, hogy az időközben jobban megismert vidék pontosabb, találóbb jellemzésének helyet adtak volna.

Miután a klasszikus kori görögségnek már voltak bizonyos értesülései a Kárpát-medence lakóiról, a kereskedelmi kapcsolatok ritkulásával az ismeretek részben feledésbe merültek, részben pedig tudálékos kombinációk szorították ki őket. A folyamatos információkat spekulációk helyettesítették, így elsősorban az a következtetés, hogy a Duna (Istros) kettéágazik, egyik ága az Adriába, a másik a Feketetengerbe ömlik. E következtetés alapja nyilvánvalóan az lehetett, hogy mivel az Istros torkolata mellett fekszik Istria városa, azért Istria félsziget nevének is kapcsolatban kell állnia az Istrosszal.
A gondolatnak egy halfajta vándorlásával való látszólagos bizonyítását már Aristoteles leírta, az alexandriai tudományosság pedig felhasználja az Argonauták útjának megrajzolásához. Eszerint az Argo hajó a Pontusból a Duna egyik ágán felhajózva a másik ágon az Adriába hajózott le. E spekulációk irodalmi kifejtése jórészt elveszett, de a nagy műveltségű alexandrinus költő, rodoszi Apollonios bőven merített belőlük. Argonautika című epikus költeményébent a Duna kettéágazásának leírásához felhasználta Hekataios, Herodotos és mások valóságos népekre vonatkozó értesüléseit is.

Az Argonautikához fűzött tudós megjegyzéseke az elképzelés előzményeit is némiképpen megvilágítják. A hellénizmus olyan nagy geográfusai, mint Eratosthenes és Hipparchos által is vallott bifurkációt először talán Skymnos cáfolta meg az i. e. II. században, de az alexandrinusok tekintélyével alátámasztott tévedés akkor sem került le a napirendről, amikor szemtanúk cáfolták.
A Po vidékéről származó Cornelius Nepos éppúgy vallotta, mint később, már Pannonia meghódítása után Pomponius Mela, aki földrajzi művében határozottan állítja, hogy a Duna a Po torkolatával szemben az Adriába ömlik, holott a rómaiaknak a dalmát tengerparttal az i. e. II. században kialakult kapcsolatai, az Istria és a Keleti-Alpok törzseivel ismételten kirobbanó harcok s végül Octavianusnak épp a kérdéses területen vívott háborúja (i. e. 35-33) után cáfoló érvek sora állhatott rendelkezésre.
Strabón ezek birtokában ugyan többször is cáfolja elődei nézeteit," de amikor később a kor minden értesülésének felhasználására törekvő id. Plinius is cáfolni kénytelen a Duna adriai ágát, engedményt tesz annyiban, hogy földalatti ágakat említ. Hasonló engedményt tett már Pompeius Trogus is, aki elfogadva az Argo útját a Pontusból az Adriába, az Argo hajót az Argonautákkal vállon viteti az Alpokon át.

Amikor az ókor végén Bizánc kapcsolatai lazulni kezdtek a Kárpát-medencével, Prokopios visszatér a régi gondolathoz; szerinte Európa voltaképpen sziget, mert a Duna egyik ága határolja. Az antik világ előtt valóban csak az i. e. II. században kezdett ismertté válni a későbbi Pannonia földje (pontosabban újra ismertté, miután a Hekataiosnál, Herodotosnál és másoknál megőrzött ismeretek nemcsak feledésbe merültek, hanem jócskán el is avultak). Ahogyan azonban Róma kapcsolatai sokáig nem terjedtek túl a Száva völgyén, úgy az ismeretek sem gyarapodtak jelentősen.
Appianos megjegyzi, hogy a Keleti-Alpokon túl fekvő területek népei sokáig figyelmen kívül maradtak. Az Aquileiát a Szávával összekötő kereskedelmi út leírásában Strabón saját koránál régebbi forrásokra támaszkodott, de ezek a források alig tudtak valamit a Száva felső folyásától északra és keletre eső területekről. Nem lehet eldönteni, hogy a nagy olvasottságú Strabón mennyit köszönhetett a Sisciáig előretörő Octavianus hadjáratának és az azt követő időszakban kiépülő kapcsolatoknak.

A vidék általános jellemzését olyan vonások határozzák meg, amelyekből két dolog nagy valószínűséggel következik. Az egyik az, hogy földrajzi leírásokat nem tartalmazó, politikai természetű értesülések alapján határolja körül a pannonokat, tehát időben közel álló értesüléseket is felhasznált, a másik az, hogy behatóbb ismereteket csak a Keleti-Alpok vidékéről talált, mert a táj jellemzésére használt egyetlen fogalma a „hegyvidék" vagy „fennsík", amely érvényes Pannonia délnyugati sarkára, de többi részére aligha. Összecseng azonban a pannonok első római említésében található „Alpokban szétszórva élő" és „magas hegyekben elszórt" pannonokkal. Nyilvánvaló, hogy ezek a pannonok nem lehettek mások, mint Octavianus ellenfelei i. e. 35-ben, de ez a hegylakó pannon jó időre megszabta a költői jellemzést.
Az i. sz. I. század vége felé Pannonia hegységeiről olvashatunk a nyárhozó Libya, a hét ágra szakadó Duna és a lakhelyüket változtató szarmaták - megannyi irodalmi sablon - társaságában. Még a II. században is - bár akkor már csak régebbi időkre érvényesen - hangsúlyozza Appianos, hogy a pannonok az Alpok magaslatain laknak.

Az első, aki mellőzi ezt a sablont, Plinius volt. Szerinte Pannonia ott kezdődik, ahol az Alpok hegyei szelídebbekké válnak. Nála viszont egy másik, a valósághoz feltehetően közel álló sablon jelenik meg: az erdős Pannonia. Az egész tartomány leírása azzal indul, hogy „itt kezdődnek Pannonia tölgyerdői". Hogy ennek tárgyi alapja volt, a földmérők egy szigorúan gyakorlatias szövege tanúsítja, amely szerint Pannoniában kétféle erdőt különböztettek meg, tölgyerdőt és „közönséges" erdőt.
»Félelmetesen nagy erdők" irtását jegyzik fel a tetrarchia korára vonatkozóan. Az erdei vad nem véletlenül vált már az I. századi költőknél pannoniai jellegzetességgé. Appianos Pannoniára szintén az „erdős» jelzőt alkalmazza.

Sokkal inkább az etnográfiai-geográfiai toposok nyomán alakul ki a barátságtalan, hideg Pannonia képe. Ezt a tévedés veszélye nélkül bármely északi vidékre alkalmazható jellemzést egyszerű következtetés formájában már Strabónnál megtaláljuk: hegyes, hideg és havas, északi részei még inkább. A befagyott Duna mint veszélyt hozó tényező Augustus korában már közhely; később is hangsúlyozzák, hogy a téli Duna nem elválasztja, hanem összeköti a partokat.
A zord éghajlat érvül szolgálhatott az elfajzott és elpuhult Commodus jellemzéséhez, amikor - Herodianos beállításában - rossz tanácsadói rábírták, hogy a háborúval felhagyva visszatérjen Rómába; ugyanez a Herodianos az északi népek eltompult gondolkodását okolja Septimius Severus trónra kerüléséért. A Pannoniát helytartóként megismerő Cassius Dio érzékletes leírása a lakók elvadultságáról és a föld zordságáról voltaképpen szintén a toposok kelléktárát használja fel ahhoz, hogy a vele nem rokonszenvező pannoniaiakat befeketítse.
Végül pedig az északi barbárok toposának kényelmes alkalmazása és igazolása az is, amikor - itt nem részletezhetően - a pannonokat harcias, katonás, vitéz embereknek állítják be. Itt kell viszont utalnunk arra, hogy császárkori szerzők kezdettől fogva hangsúlyozzák Itália és Pannonia szomszédságát, ami előbb Itália fenyegetettségének kiemelésére, utóbb inkább a tartomány fontosságának kidomborítására szolgált.

A felsorolt példák egyrészt a topika szívósságát, a való helyzet konkrét jellemzésének másodlagos fontosságát bizonyítják, másrészt azonban azt is mutatják, hogy az alaptalanná vált közhelyek előbb vagy utóbb háttérbe szorultak, és csak célzatos vagy elfogult ábrázolásokban éledtek fel.
A topos helyébe azonban topos lép. Pannonia magas hegygerincei és a hegylakó pannonok eltűntek a költők és a geográfusok kelléktárából, hogy helyet adjanak a sík agrárország képének. A II. vagy inkább a III. században Solinus már a „sík és termékeny földű" Pannoniáról ír, a IV. század közepén egy gazdasági szempontból összeállított világleírásban a tartomány mindenben gazdag, termékben, állatban, kereskedelmi forgalomban, sőt rabszolgában is.

Valamivel később Avienus verses földrajzában dúsan termő végtelen földekről ír, ami azért különösen jellemző, mert ez a szerző egy II. századi görög verses periplust ültetett át latinba, s abban a megfelelő helyen Pannonia puszta említésén kívül mást nem olvashatunk. Már ennek a későn kialakult toposnak a visszhangja Isidorusnál a „férfiakban erős és boldog földű” Pannonia. Nyilvánvaló, hogy a VII. században, Sevillában Isidorus-nak csak irodalmi sablonok álltak rendelkezésére, de az avar kori Pannoniáról akkor sem írt volna mást, ha esetleg újabb értesülések ezt a topost kétségessé tették volna.
A termékeny és boldog Pannonia toposában többféle folyamat együttes hatását kell látnunk. Egyrészt természetesen azt, hogy a tartomány földje valóban megnyílt az antik mezőgazdaság számára, másrészt azonban azt is, hogy a Severusoktól kezdődően Pannonia a birodalmi politika tényezőjévé, nem egy esetben döntő pontjává vált.

Azok a Pannonia-leírások, amelyeket a tartomány földrajzának rekonstruálásához, helynevek azonosításához stb. elsősorban használunk, olyan gyakorlati célú összeállítások, amelyek adatokon kívül mást nem tartalmaznak. Az ókori irodalom ezeket nem használta forrásként, a Pannoniáról alkotott, fent jellemzett képhez nem járultak hozzá. Még az id. Plinius Pannoniára vonatkozó adatairól sem mondhatjuk, hogy a császárkor irodalmára hatással lettek volna. Ezzel szemben ezek azok a leírások, amelyek a kortársak - természetesen mindig jól körülírható körök - ismereteit tükrözik.
Plinius, Ptolemaios, az itinerariumok, a Notitia Dignitatum és a késői geográfiai kompendiumok elveszett forrásai arról tanúskodnak, hogy a tartomány földrajzáról megfelelő helyeken megvoltak az ott szükséges adatszerű ismeretek. A helytartó, aki az anyakönyvezést, a magasabb szintű bíráskodást és sok más igazgatási feladatot tartott kézben, nem nélkülözhette a tartomány közigazgatási rendjére vonatkozó okiratos anyagot, és mint a tartomány hadseregének parancsnoka, nyilvántartotta az úthálózatot, a területi és távolságadatokat.
Ez az irattári anyag a használatához nélkülözhetetlen kimutatásokkal, összegező kivonatokkal együtt végérvényesen elveszett, egyes részei azonban sokszoros áttételekkel alapul szolgáltak néhány ránk maradt forrás, mint Plinius, Ptolemaios, az itinerariumok és a Notitia számára. Nem voltak azonban forrásai sem a földrajzi, sem a történeti irodalomnak s még kevésbé a mai értelemben vett szépirodalomnak.



Mócsy András