"Lycia et Pamphylia" provincia nem egyszerre alakult ki. Lykia, mivel a mithridatési háborúban lojálisán viselkedett Rómával szemben, megtartotta szabadságát és a római kormányzat jóindulatát élvezte. Lykia szabadságát Antonius, majd Augustus is megerősítette. Csak 43-ban történt, hogy Claudius az országban mutatkozó belső viszálykodások miatt megfosztotta autonómiájától és császári provinciát szervezett belőle, úgy, hogy hozzácsatolta a szomszédos Pamphyliát is. Pamphylia területének határai meglehetősen bizonytalanok voltak.
I. e. 36-ig Pamphylia, a félbarbár Pisidia és Lykaonia tulajdonképpen egyetlen tartomány volt, amelyet Antonius (mint triumvir) Galatiával együtt Amyntas ideig-óráig tartó „királyságához” csatolt. Időnként a szomszédos Kilikia egyes részei is Pamphyliához tartoztak. Még 50-ben is külön procuratora volt. A provincia végleges rendezése 74-ben, Vespasianus uralkodása alatt történt meg. (Suet., Vesp. 8.)
135-ben Hadrianus császár proconsul által kormányzott senatusi provinciává tette. Ennek ellenére mind 139 és 141, mind pedig 149 és 155 között itt is „legatus Augusti pro praetore” szerepel helytartó gyanánt; a császárok nyilván itt sem voltak tekintettel az alkotmányra, hanem a senatusi provinciákba is a maguk megbízottjait küldték ki. Sőt egy Hadrianus korából származó felirat egy bizonyos Carpust, a császár szabadonbocsátott rabszolgáját nevezi meg Lycia provincia procurator gyanánt. (IGRR III 675; CIL III 14 179.)
Számos feliraton találjuk a császári kincstár (fiscus) említését, mint ahova a sír nyugalmának háborgatásáért kirovandó bírságnak be kell folynia. Lykia és Pamphylia provincia területe mintegy 12 000 km2-t tehetett ki, lakosainak a száma pedig (meglehetősen problematikus számítások szerint) 1 millióra rúghatott. (Lykiában 200 000, Pamphyliában 800 000 lakos.)

A provincia életére vonatkozólag csak igen szegényes irodalmi adataink vannak. Lykia földje meglehetősen sok feliratot őrzött meg számunkra: sírfeliratokat, valamint a császárok, római tisztviselők és helyi szereplők tiszteletére állított fogadalmi feliratokat. Pamphyliában még ilyen feliratokból is csak igen kevés került elő.
Lykia valamikor önálló kultúrát fejlesztett ki; a hellénizmus koráig (az i. e. IV. századig) a görög gyarmatosítástól is érintetlen maradt, úgyhogy megtartotta mind nyelvét, mind függetlenségét. A makedón Alexandras után Lykia elgörögösödött, városai görög neveket vettek fel (így lett a régi Arinából Xanthos, Habéssosból Antiphellos stb.); maga a nép lykiainak nevezte magát és elfelejtette régebbi nevét (Tremilai, vagy Termilai).

Az i. sz. I. század elején Lykia - Strabón szerint - 23 város egyesülése volt. Ezek közül a legfontosabbak (métropolisok): Xanthos, Patara, Pinara, Tlós, Mira és Olympos. A császárkorban azután egyéb városok is kiemelkedtek, annyira, hogy még pénz verési joggal is rendelkeztek. (Terméssos, Balbura stb.) A lykiai városok hajdani szabadságának és egységének emléke jutott kifejezésre többek között abban, hogy a városok pénzeiken nemcsak saját nevüket tüntették fel, hanem azt is, hogy Lykiához tartoznak (ATKIQN.)
Amikor Claudius megfosztotta Lykiát szabadságától, a lykiai közösség delegációt küldött Rómába azzal a kérelemmel, hogy megtarthassa szabadságát és autonómiáját (IGRR III 563), Sagalassos városa pedig (Pisidiában) még az Antoninusok alatt is Róma „barátjának és szövetségesének” emlegeti magát. (IGRR III 348, 350-353.)

Egyes feliratokon valami bírói intézményről olvashatunk (ibid. 680, 736; vö. Strab. XIV 3, 3), melynek vezetője választás útján kijelölt helyi tisztviselő volt. A rómaiak valószínűleg a lykiaiakra hagyták becsületbeli ügyeik intézését, vagy pedig megbízható helyi magistratusokra bízták a kevésbé fontos törvényszéki ügyeket.
A római hatóságok itt ugyanúgy, mint más tartományokban, azt a politikát folytatták, hogy a városokat falusi területek odacsatolásával erősítették. A kisebb településeket nagyobb polisokba foglalták (sympoliteia: IGRR III 640). Egy póglai feliraton Publius Caelius Lucianus dicséretét olvashatjuk, aki „a közösségi rend éveiben a helyi bírói ügyekben ítélkezett”, és „a városi rend éveiben osztogatásokat rendezett.” (IGRR III 409.) Pógla falusi területe nyilván nem sokkal azelőtt szerveződött egyetlen polis köré, és így a falusi közösségi szervezet felszámolódott.

A lykiai tanácsának az élén állott a lykiarchés, „a nép archónja”, aki mellett egy közösségi titkár működött. A lykiarchés - az asiarchéstól, bithyniarchéstól stb. eltérőleg - csupán a császárkultusznak volt a vezetője; a főpapi méltóság (archiereus), közelebbről Augustus főpapjának a tisztsége különvált a lykiarcheiától, de ugyanolyan megtiszteltetésnek számított; egy oinoandai feliraton (IGRR III 1506) a császárkultusz főpapja úgy szerepel, mint „a nép vezére”.
A lykiarchés elnökölt azon az évenként összehívott választói népgyűlésen (IGRR III 474, 649 stb.), amelyen a magistratusokon kívül a lykiai közösség tagjainak kiküldöttjei is részt vettek. És mi volt a feladata ennek a népgyűlésnek? A tisztviselők megválasztása, az érdemes polgárok számára bizonyos megtiszteltetések odaítélése, üdvözlő, alattvalói érzelmeiket tolmácsoló, vagy valamit kérő delegációk küldése a császárokhoz.

A lykiai xoiróv mintájára voltak megszervezve az önkormányzati szervek az egyes városokban is. Itt is megvoltak a tanácsok (búié), valamint ugyanazok a tisztviselők. Egyes nagyvárosokban (a métropolisokban) gerusiák is voltak, amelyek azonban, mint afféle klubok, nem töltöttek be sem bírói, sem közigazgatási funkciókat; a feliratokon találkozunk gerusiai kincstárosok, titkárok, gymnasiarchések említésével.
Valójában a sok választott tisztség nem volt egyéb megtisztelő címeknél, melyeknek viselői saját vagyonukból voltak kötelesek fedezni a közösség szükségleteit. így lett észrevétlenül a tisztségből kötelesség, mivel a római hatóságok kihasználták a helyi előkelőségek és vagyonos elemek becsvágyát és hiúságát, hogy ingyen ügynököket szerezzenek, akik azután ellátták a rendőrségi szolgálatot, a maguk pénzéből gondoskodtak a város közműveiről, játékokat és látványosságokat rendeztek, valamint vagyonukkal feleltek a különféle adók rendszeres befolyásáért. Az archiphylax nemcsak tiszteletbeli személy volt, hanem előlegeznie is kellett a lakosság részéről esedékes adót, amelyet azután felosztva hajtott be a lakosságon. (IGRR III 488, 738.)
Ebben segítségére voltak a paraphylaxok és a hypophylaxok, akik azonban ugyanakkor rendőri tisztet is töltöttek be. Mivel a tisztviselő jelöltekről (legalábbis a római hatóságok szempontjából) csak azt követelték meg, hogy gazdagok legyenek, a különféle tisztségeket akárhányszor nők látták el. A feliratokon találkozunk női gymnasiarchésekkel, dekaprótoi-jal, démiurgosokkal, prytanisokkal.

A sokféle tisztség, bár mind kiadásokkal járt, mégis csábította a gazdag embereket, akik a hatalomnak és tekintélyességnek ezekben a pótlékaiban próbálták kielégíteni becsvágyukat. A bulék készséggel szavaztak meg mindenféle megtisztelő határozatot jóltevőiknek, így legyezték hiúságukat, de a hozott határozatokat még feliratok formájában is megörökítették. Naiv őszinteséggel feltüntetik azt is, hogy a kitüntetett „vállalta a szobor és a képmás költségeit-. (Ibid. III 738; II 85.) A rekordot mindenesetre a rhodiapolis-i Opramoas döntötte meg, akinek az emlékét egy 1900 soros felirat hirdeti! Fel van ezen sorolva egymásután minden határozat - egyik csak olyan, mint a másik -, amelyben 30 év alatt (124-153) elnyert tisztségeinek adományozása szerepel, valamint a legátusokkal és a császárral ezzel kapcsolatban folytatott levelezés. Közlünk egy kis ízelítőt az egyik határozatból.

„Klaudios Markianos főpapsága évében, ... hó 8. napján. A lykiaiak egyetemes gyűlésének határozata. Mivel Opramoas, a kétszer Kalliadésnek mondott Apollónios fia, Rhodiapolís polgára, ez a nagyhírű és nagylelkű, mindenféle erénnyel ékesített férfi, olyan ősök leszármazottja, akik lykiarchések voltak és az első helyet foglalták el népük között, akiket nemcsak szülővárosuk, hanem a lykiai közösség is több ízben kitüntetett ajándékaikért, akik valamennyi lykiai város polgárjogát megkapták, stratégosok és hipparchosok voltak; atyja a kétszer Kalliadésnek mondott Apollónios, ez a híres és nagylelkű férfi, akit a hazája és népe érdekében, maga és gyermekei nevében viselt tisztségeiért ötszörös kitüntetéssel és a játékokon való elnökléssel jutalmaztak; ő maga - Opramoas - pedig, miután kora fiatalságától kezdve buzgón foglalkozik a széppel, kifejlesztette magában a nemes gondolkodást, műveltséget és minden lehető erényt, és most méltóságban őseivel versenyez, állandóan elhalmozza hazáját jótéteményeivel, mint tisztviselő, a költségek fedezésével és a kormányzat ellátásával, a lykiai közösségben az archiphylaxi tisztséget páratlan áldozatkészséggel viselte, különös érdemeket szerzett a békéről és nyugalomról való gondoskodásával, nem különben azoknak a feladatoknak intézésével, amelyeket Iulius Frugi, az akkori helytartó bízott rá, rendkívüli buzgóságot és szorgalmat mutatott, olyannyira, hogy fáradozásaiért kitüntetésben részesült valamennyi városban, az egész nép részéről pedig még megelőzőleg - a kitüntetések első, második és harmadik fokozatában -, de a városok azzal is megtisztelték, hogy polgárukká választották, a nép pedig azt kérte, hogy ebben az évben újból kitüntessük, mégpedig a kitüntetések negyedik fokozatával, és a főpapokból álló kiküldött bizottság előtt fenséges uralkodónk jóváhagyását adta, - jószerencsével úgy határoztunk, hogy a most folyó évben is kitüntetjük az alább felsorolandó megtiszteltetésekkel:
A lykiai közösség a kitüntetések első, második, harmadik és negyedik fokozatával, aranykoszorúval, bronzszoborral és aranynyal festett arcképpel, amely Opramoast, a kétszer Kalliadésnek mondott Apollónios fiát, Rhodiapolís polgárát, a szép, nemes, nagylelkű, tehetségével és minden erényével kiváló férfit ábrázolja, aki már nemegyszer érdemelte ki a közösség, külön a városok, valamint a helytartók és a procuratorok méltánylását. (IGRR III 738, V 1-56.)

A becsvágyó tisztviselők hatalmas összegeket áldoztak a városok kiépítésére és a lakosságnak szánt osztogatásokra, hogy így maguk és családtagjaik számára biztosítsák a kiváltságos helyet a polisban. Például Opramoas” mint feliratán olvashatjuk, a következő felajánlásokat tette - egyes személyeknek és csoportoknak juttatott kisebb adományait nem is számítva:

A lykiai közösségnek......55 000 denariust
Patarának több alkalommal......38 000 denariust
Tlósnak közművekre......60 000 denariust
Olymposnak ünnepségek rendezésére......12 000 denariust
Korydallosnak gabonára......60 000 denariust
Myrának......22 000 denariust

(ezenkívül még több épületet is emeltetett)

Telméssosnak......35.000 denariust
Kadiandának......15.000 denariust
Pinarának......5.000 denariust
Xanthosnak színház építésére......30.000 denariust
Oinoandának fürdő építésére......10.000 denariust
Kalyndának......9-000 denariust
Bubónnak......2-000 denariust
Balburának......7.000 denariust
Arneainak......6.000 denariust
Chómának......7.000 denariust
Arykandának......10.000 denariust
Limyrának......20 000 denariust
Phellosnak......5 000 denariust
Antiphellosnak......5.000 denariust
Phasélisnek......10.000 denariust
Kyaneainak......15.000 denariust
Aperlainak......30.000 denariust
Gagainak......8.000 denariust

De még egyéb városoknak is adott, éppen csak az ajándék összege a feliraton nem maradt meg. Sylleionban egy Ménodóra nevű démiurgos - a lakosságnak szánt ajándékokon kívül - 300 000 denariust adományozott árva gyermekek nevelésére (alimentatio), berendezett egy templomot szentélyeivel együtt, csarnokokat építtetett stb. stb. (IGRR III 801-802.)
Aspendos városában egy Erymnaios nevű „dekaprótos” és gymnasiarchés kétmillió denariust adott (ibid., Ill 804) vízvezetéképítésre (romjai mind a mai napig fennállnak). A póglai Publius Caelius Lucianus nem érte be azzal, hogy szülőföldjén, Lykiában, tisztelt nevet vívott ki magának, dicsőséget akart szerezni külföldön is, és ezért egy ínséges évben gabonát küldött Alexandriába. (Ibid., 409.)

Ugyanakkor, amikor igazi politikai életről, szó sem lehetett - véget vetett neki a római uralom -, az üres, de mégis sok pénzbe kerülő címek miatt folyó versengés tisztára torz formákat öltött. Például egy bizonyos Molaios fellebbezéssel támadta meg Iulius Paetus procurator előtt azt a határozatot, amely 145-ben Iasón. lykiarchés kitüntetését mondotta ki. Ezzel kapcsolatban a lykiai búié delegációt küldött Antoninus Pius császárhoz, aki azután jóváhagyta a búié határozatát. (Ibid. 704.)
138-ban Xanthos városa tiltakozását fejezte ki Seneca római helytartó előtt az Opramoas számára megszavazott túlzó megtiszteltetések miatt; az ügy ismét felkerült a császár elé, és 139-ben Cornelius Proculus (Lykia legátusa) közölte az érdekeltekkel, hogy a császár jóváhagyását adta a kitüntetéshez. (Ibid. 738, VII.) De a lykiai senatus akkor is felterjesztette határozatait jóváhagyás végett a római helytartóhoz, sőt magához a császárhoz, ha senki sem jelentett be tiltakozást ellenük. A császári leirat (rescriptum), amely megerősítette a közéleti szereplőknek megszavazott kitüntetéseket, magában véve is kitüntetési okirat volt, és Opramoas hét ilyen kedvező császári rescriptumot idéz említett feliratán.

Persze a lykiai magistratusok tisztában voltak azzal, hogy mindezek a kitüntetések nem egyebek csillogó dísznél. Felirataikon megemlítik, hogy olyan apáktól származnak, akik annak idején valóságos hatalommal járó, magas tisztségeket töltöttek be - stratégosok, hipparchosok, nauarchések voltak. Most viszont, római uralom alatt, a kitüntetés és a hírnév nem annyira a tisztséggel, mint inkább a gazdagsággal járt együtt.
A közönséges tisztviselők, akiknek nem volt pénzük bőkezű ajándékokra, nyomorúságos helyzetben éltek: vagyonos polgártársaik kiszolgálói voltak. Egy balburai feliraton Tróilos magasztalását olvashatjuk, aki az archostatéseknek, buleutéseknek és a lykiai közösség tisztviselőinek két-két denariust adományozott. (Ibid. 473.) Az oinoandai Licinius Longus a gerusia ötszáz tagjának minden évben 4-4 modius gabonát és 2-2 denariust ajándékozott. (Ibid. 492.) Opramoas egy 55 000 denariusnyi alapot létesített, melynek kamatait arra szánta, hogy osszák szét az archostatések, buleutések, a közösség tisztviselői, valamint a „más személyek között, akik ilyet kapni szoktak”.
Ezek szerint Lykiában és Pamphyliában csak úgy, mint a többi ázsiai provinciában a politikai élet visszafejlődött, csak a gazdagok élvezhették a közéleti tisztségekkel járó látszatkitüntetéseket, de ezek a tisztségek is egyre súlyosabb terheket jelentő leiturgiákká változtak.

Pamphyliából igen kevés adatunk van a társadalmi életre vonatkozólag. Egy feliraton szerepel a „pamphyliarchés”, vagyis valószínűleg a császárkultuszszervezetének élén álló személy. Pamphylia nem dicsekedhetett a függetlenségnek és szabadságnak olyan hagyományaival, mint amilyenek a lykiaiak emlékezetében még elevenen éltek; ezért azután itt még olyan szurrogátum-jellegü társadalmi élet sem fejlődött ki, mint amilyent Lykiában megfigyelhettünk.
Lykia és Pamphylia különbözött egymástól természeti gazdagság és éghajlat szempontjából is. Lykiában zord az éghajlat, a nyári és téli hőmérséklet különbsége sokkal észrevehetőbb, mint Pamphyliában, amelyet észak felől hegyek zárnak le, a tenger felé - déli irányban - viszont nyitott; az itteni éghajlat szubtropikus jellegű, még a banán is beérik. A gabonaféléken kívül megtermett Pamphyliában a szézámés olívaolaj, a pálma és a styrax (a pisidiai Selgében).
Galénos kiemeli az itteni bor gyógyító hatását. A pamphyliai gyapjú híres volt puha fogásáról és fehér színéről; amikor Philostratos el akarja képzeltetni olvasóival az indiai gyapotot, a pamphyliai gyapjúval hasonlítja össze. (V. Ap., III 15.) Lykia szegényebb volt természeti kincsekben, mint Pamphylia, viszont bőven volt erdeiben nagyszerű épületfa (cédrusok), minek folytán Lykiában virágzó hajóépítő ipar fejlődött ki. A lykiai falusi lakosság főfoglalkozása a földművelés volt, míg Pamphyliában jelentős szerepet játszott az állattenyésztés.

A föld tulaj don megoszlására vonatkozólag csak igen kevés adatunk van. Lehetséges, hogy a fentebb említett Carpus, Hadrianus szabadonbocsátott rabszolgája, egy császári birtoknak volt a jószágigazgatója; ugyanezt a következtetést vonhatjuk le egy másik feliratból is (BCH 24 [1900] 337), ahol egy „rationalis Augusti”-ról van szó. Magánbirtokokra vonatkozólag több adattal rendelkezünk. Egy sidymai feliraton (IGRR III 584) egy női lykiarchést (lykiarchissa) azért magasztalnak, mert földjeinek jövedelmét felajánlotta, oszszák szét a város polgárai között. Egy erősen töredékes feliraton, amely Oinoanda, Balbura és Bubón területéről több települést felsorol, valószínűleg magánkézben levő nagybirtokokról van szó.
A nagybirtok megjelölése a szokott szakkifejezéssel (piáid) történik, a földbirtokos megjelölése zwjrcop („birtokos”). Egy Diotimos nevű személy Ariassa városára hagyja „szőlőkből és szántóföldből álló, síkságon és hegyvidéken elterülő birtokát, a rajta levő épületekkel együtt.” (IGRR III 422.) Lykiában és Pamphyliában a rabszolgamunkát a földeken minden valószínűség szerint nem nagy mértékben vették igénybe, hanem a földet parasztoknak adták ki bérbe.

Forrásainkban találunk bizonyos útbaigazításokat a lakosság különféle kategóriáira vonatkozólag is. Ebben a provinciában is megvan a római polgárok szervezete. Komanában és Olbasában coloniákról is olvashatunk (duumvir coloniae). A már említett Ménodórának és fiának három feliratán (ibid. 800-802) rang szerint lefelé menő sorrendben a városi lakosság valamennyi különféle kategóriája szerepel. Olvashatunk az asszonyság ajándékosztogatásairól: „A búié minden tagjának 20-20 denariust, az elöljáróknak és az ekklésia tagjainak 18-18 denariust; a polgároknak 2-2 denariust; a szabadon bocsátott rabszolgáknak és paroikosoknak 1-1 denariust; „-minden buleutésnek (a búié tagjainak) 85-85 denariust, minden elöljárónak 80-at, az ekklésia tagjainak 77-et, feleségeiknek 3-3-at, minden polgárnak 9-et, a vindictariusoknak (a szabadon bocsátott rabszolgák egy bizonyos kategóriájának) és a paroikosoknak 3-3 denariust; „minden buleutésnek 88-88 denariust és 1-1 modius gabonát, az ekklésia minden tagjának 78-78 denariust és 1-1 modius gabonát, feleségeiknek 3-3 denariust, a vindictariusoknak és a szabadon bocsátott rabszolgáknak 4-4-et.”

Mint ezekből és a hasonló feliratokból láthatjuk, egyes személyek hatalmas vagyonnal rendelkeztek, ugyanakkor a lakosság nagy tömege nyomorgott, a gazdagok adományaiból tengődött. Egy oinoandai felirat (ibid. 493) „igen nehéz időkről” tesz említést, közben Caius Liciniust magasztalja, aki gabonát bocsátott a lakosság rendelkezésére, sőt azon felül még 10-10 denariust is ajándékozott minden polgárnak, „úgyhogy a város minden lakója részesült ebben a jótéteményben. Egy xanthosi feliraton (TAM II 1, 291) Marcius Apollonius segítőalapot létesít az olyan szegények számára, akik nem tudják megfizetni földadójukat.
Opramoas Patara minden férfilakosának 1-1 denariust ajándékozott gabonára. Mint Opramoas nagy feliratából láthattuk, külön kategóriában szerepelhettek azok, „akik ilyet kapni szoktak. Az adóteher súlyát az is fokozta, hogy behajtása során mindenféle visszaélések történtek. A feliratok nem egyszer dicsérőleg említik az archiphylaxokat, akik előre befizették a „szentséges fiscusba” a Lykia részéről esedékes adót, és csak utólag hajtották be az egyes városokban, mégpedig méltányosan. Ezek azonban nyilván külön kiemelést érdemlő kivételek voltak.

1 A nágoinoi kifejezés valószínűleg azokat a személyeket jelöli, akik régebben falun éltek, de a falusi területnek a városhoz történt csatolása után beköltöztek a városba, viszont a polgárjogot nem kapták meg. Sokat kellett tűrni a katonai beszállásolások miatt is. Sura városa köszönetét szavaz Antigonosnak, Apollón papjának, elsősorban azért, hogy magára vállalta az átvonuló katonai egységek elszállásolásának gondját. (IGRR III 714.)

Nincsenek adataink a provinciában folyó osztályharcról. A feliratok csak a kormányzat főtisztviselői és a gazdagok felé hangoztatott dicshimnuszokat és a szolgai hízelgés megnyilvánulásait őrizték meg számunkra. Tisztára véletlen, hogy Philostratos a tyanai Apollónios életleírásában (I 15) megemlékezik a pamphyliai Aspendosban kirobbant népi lázongásról. Éhínség idején, mikor a gabonaspekulánsok visszatartották a kenyérnekvalót, a nép fáklyákat ragadott, úgy vonult fel a város vezetői, elé. Az emberek azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják a várost, ha véget nem vetnek a gabonával folyó üzérkedésnek. Az elöljárók kénytelenek voltak egy szentély falai közt keresni védelmet, de a felbőszült nép - apraja-nagyja - oda is behatolt.

Hadrianus életrajzában (SHA v. Hadr. 5, 2) azt olvassuk, hogy Hadrianus uralkodásának első éveiben „Lykia . . . lázongásra mutatott hajlandóságot.” [Lycia - a kéziratokban Licya vagy Litia; Casaubonus konjekturája szerint Libya; ezt az utóbbit fogadja el E. Hohl kiadása is - ac Palaestina rebelles animos efferebant.]
Lykiában és Pamphyliában a színészek, kelmefestők, takácsok, tímárok kollégiumairól (IGRR III 810) tudunk. Ezeknek a testületeknek a működéséről viszont már nincsenek adataink.
Az antik társadalom lehanyatlásának viszonyai között az ősi lykiai kultúra nem fejlődhetett, hanem az ország politikai függetlenségével együtt elsorvadt; annyit azonban még a feliratok alapján is következtethetünk, hogy a lykiaiak iparkodtak megőrizni kulturális hagyományaikat.

A hellénisztikus kultúra meglehetősen erős gyökereket vert Lykiában. A feliratok azt mutatják, hogy az emberek érdeklődtek a filozófia kérdései iránt. Találkozunk például egy Modestus nevű attaleiai szofista említésével, akit túlzott dicsérettel a „hét bölcshöz” hasonlítanak; egy terméssosi feliraton egy platonista filozófusról olvasunk; Rhodiapolisból tudunk egy Hérakleitos nevű tudósról, aki költő, epikureista bölcselő és nagyhírű orvos volt egy személyben, és aki még az athéni epikureista filozófiai iskolától is megtisztelő kitüntetésben részesült. Hérakleitos „orvosi és filozófiai műveket írt, és az orvostudomány Homérosának emlegették. (IGRR III 733.)
Az oinoandai Diogenés kastélya oszlopcsarnokának falaira Epikuros leveleiből és műveiből vésetett mondatokat és egész részleteket, amelyek azután most jelentős mértékben gyarapítják az epikurosi filozófiáról való ismereteinket. A lykiai feliratok nyelve, bár bőven vannak benne helyesírási és nyelvtani hibák (ezek jó részét azonban a feliratok kőbevésőinek a rovására kell írnunk), mégis tisztább és műveltebb, mint a provinciális feliratoké általában.

A lykiai vallás a szinkretizmus nyomait mutatja. A feliratok Apollónt „atyai istenként említik. Rajta kívül útonútfélen találkozunk az Eleuthera („Szabad, ill. „Megszabadító) néven tisztelt Artemis kultuszával. Zeus neve ritkábban fordul elő. Gyakran olvashatunk viszont „a kabir nagy istenek papjáról, valamint Sarapisnak, a hellénizmus kora óta tisztelt, jellegzetesen szinkretisztikus istenségnek, továbbá Isisnek és az istenek pessinusi „Nagy Anyjának a papjairól; előfordul a Múzsák papjának az említése is.

A császárkultusz Lykiában korán, jóval a provincia megszervezését megelőzőleg jelentkezett. Kultikus tisztelettel adózták nemcsak a császárnak, hanem családja tagjainak is. Patarából tudunk „Germanicusnak és Drususnak, mint az emberek előtt megnyilatkozott isteneknek és egész házuknak életfogytiglan kinevezett papjáról; az illető feliraton Tiberius iker-unokáiról van szó, akik igen korán, szinte csecsemőkorukban haltak meg. Külön tiszteletben részesítették Róma megszemélyesített istenét (dea Roma): külön papjai és papi testületéi voltak. A papok gyakran egyesítik kezükben a császárkultusz ellátójának a szerepkörét a régi istenek kultuszával; tudunk például Augustus és Dionysos, Athéné Polias és a „di Augusti, Roma istennő és Dionysos, Roma istennő és a sólymai Zeus papjairól.

A kereszténység Lykiában viszonylag későn jelent meg, - ebben valószínűleg a hellén felvilágosodottság hatását figyelhetjük meg a keresztény „deisidaimoniával szemben. Pamphylia és Pisidia egyes városai szerepelnek az „Apostolok cselekedeteiben”. Talán nem véletlen az sem, hogy az a feliraton ránk maradt petíció a keresztények ellen, amelyet Maximinus Dazához intéztek, a lykiai Arykandából származik.
Lykia és Pamphylia a szomszédos tartományokhoz - Kilikiához, Asiához - képest a római birodalom rendszerében nem foglalt el jelentősebb helyet, de azért itt is megmutatkozott a birodalom nivelláló ereje, amely gyökeresen megváltoztatta az életformákat. Ez egyrészről arra vezetett, hogy a városok fejlődésnek indultak, és a lakosságnak újabb rétegei kapcsolódtak be a városi életbe, másrészt azonban hozzájárult a rabszolgatartó társadalom válságának az elmélyüléséhez is.

A Severusok után, a provincia III. századi történetéről úgyszólván semmit sem tudunk. Probus császárnak mindenesetre formális háborút kellett indítania a rabló isauriai törzsek ellen, amelyek valósággal uralmuk alá vetették Lykiát és Pamphyliát. A tartományban folyó zavargásokról beszél egy nem egészen világos értelmű felirat az Oinoanda melletti Terméssosból, amelyet Valerianus uralkodásának korára tehetünk:
„Valerius Statilius Costust, az Augustusok kiváló szövetségesét, a kikülönített csapatrészek parancsnokát (praepositus vexillationum), az Oinoanda melletti Terméssos tanácsa, népe és gerusiája, mint jótevőjét, aki gondoskodott a tenger és a szárazföld békéjéről, és aki tizenkét napon át tartózkodott nagy pompával híres városunkban stb.” (IGRR III 481.)

Valószínűleg Rómának egy olyan független „szövetségeséről” lehet szó, aki rendet teremtett a tartományban, és a bennszülött lakosság ezért jóltevőjeként magasztalja. M. Rosztovcev feltevése szerint valamilyen szeparatista mozgalom megnyilvánulásával volna itt dolgunk: a lakosság a római kormányzat segítsége nélkül próbálja biztosítani békés helyzetét. Ezt a következtetést azonban bajosan hangolhatjuk össze a felirat befejezésével, ahol Valerianus császár „szentséges képmásának” a felállításáról van szó.