Utunk kiinduló- és végállomása a már sokat emlegetett bejrúti Nemzeti Múzeum. Kiadós zápor után másszuk meg sietve a néhány lépcsőt, hogy az 1920-as években emelt neoklasszicista múzeumépületben mi legyünk az első aznapi látogatók. (Pár órát eltöltve az épületben, majdnem elmondhatjuk, hogy mi voltunk az utolsók is.)
A 2003-ban újra megnyitott kiállításon egy videofilm mutatja be, hogyan óvták a múzeum kincseit a polgárháború alatt: az értékes szarkofágokat 20 cm vastag betonnal öntötték körül, hogy a belövésektől és a fosztogatóktól megóvják. A pincéket sajnos ellepte a víz - Bejrút nincs alácsatornázva, így egy-egy felhőszakadás után most is kerékagyig elönti a víz az utcákat -, így a kisebb tárgyak közül sok megsemmisült. A gyűjtemény így is fontos leleteket őrzött meg az ókori Kelet kutatói számára, még ha - természetesen - nem is versenyezhet a British Museum vagy a Louvre kollekcióival. (Az utóbbiba egyébként szép számmal kerültek Libanonból is műemlékek a 19. században. Akkoriban ezt állománygyarapításnak hívták, ma inkább fosztogatásnak mondanánk.)
Ennél is lehangolóbb látvány azonban a múzeum kertje, ahová építési törmelékeken, szétdobált építészeti elemeken, mozaikpadlókon keresztül kell átvergődni. A gazban előbukkanó római feliratok közül egyik-másik talán még nincs is publikálva, s értékes adalékokat tartalmazhat a római kori Libanon történetéhez.

A valaha Augustustól colonia rangot kapott Bejrút (Berytus) a római jog tanításának legfontosabb központja volt Keleten. (Az egyik legnagyobb római jogtudós, Ulpianus is türoszi származású volt.) Sajnos a római kori Bejrútból nem sok minden maradt fenn. Az ok itt is ugyanaz, mint Szidón esetében: a város folyamatos lakottsága.
Az AUB könyvesboltjában találkoztunk egy középkorú hölggyel, aki pénztárosként dolgozott. Mikor látta, hogy zömmel történelmi témájú könyveket vásárolok, elmesélte, hogy eredeti foglalkozását tekintve régész, s hogy a polgárháború előtt, még fiatalon részt vett a bejrúti ásatásokon. A feltárások közül kettő látható ma: az egyik a monumentális római fürdő a kormánynegyedben; a másik egy közeli romterület, ahonnan a fegyveres őrök meglehetősen egyértelmű jelzésekkel tartottak bennünket távol.
Ja igen, és még egy oszlopcsarnok - ki tudja, honnan került oda -, amely a Nemzeti Múzeum bejárata előtt őrködik. Sajnos a legértékesebb régészeti területek a háború alatt az úgynevezett zöld zónához tartoztak, ez amolyan senki földje volt, amit megközelíteni sem volt ajánlatos az éjjel-nappal áldozataikra leső mesterlövészek miatt. Most, a háború befejeztével, ez Bejrút legjobban fejlődő területe. Sajnos azonban, az itt égbeszökő épületek alapozásánál nem kötelező a régészeti kutatás, így ezek a területek talán már örökre elvesztek a történelemtudomány számára.

Tíz nap alatt barátommal, a libanoni születésű Hani Shaabival bejártuk az ország jelentős részét. Bár a magánturizmusnak elvileg nincs akadálya Libanonban, mégis azt ajánlom: aki kíváncsi az ország gazdag történelmi múltjára és prosperáló jelenére, inkább szervezett turistaútba vágjon bele. A polgárháború sebei, a szíriai és izraeli megszállás, a felekezeti megosztottságok, a különböző fegyveres frakciók jelenléte miatt egyelőre Libanon nem tartozik a legbiztonságosabb közel-keleti országok közé.



Grüll Tibor


Grüll Tibor (1964) a Pécsi Tudományegyetem docense, az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem magántanára, a Szent Pál Akadémia tanszékvezető főiskolai tanára. Fő kutatási területe a korai császárkor, valamint a római kori zsidóság és kereszténység története.