A tengerparttal nagyjából párhuzamosan futó Libanon- és a vele szemben, a szí- riai határ mentén haladó Antilibanon-hegység között húzódik a Beqa-völgy. Ennek középső részén emelkedik az ország legjelentősebb antik építészeti emléke: Baalbek, vagyis „a Völgy Ura”.

A régészeti kutatások ugyan feltárták a gigantikus méretű templom-együttes késő bronzkori, föníciai előzményét, de Baalbek kétségtelenül a rómaiak alatt élte virágkorát. Szinte érthetetlen, miért és hogyan emelhettek itt, a Római Birodalom keleti perifériáján - távol minden fontosabb útvonaltól - egy olyan szakrális építészeti komplexumot, mely mind méreteiben, mind szépségében messze felülmúlta még a császárváros, Róma templomait is. A Római Birodalomban semmi ehhez fogható nagyságú és szépségű épületet nem emeltek a császárkor 400 éve alatt!
A Héliopolisz (Napváros) névre hallgató templom és a körülötte levő - még feltáratlan település vallásos zarándokhely volt, ez azonban önmagában nem ad magyarázatot a fenti kérdésre. A fennmaradt feliratok majd mindegyike a szokásos I. O. M. H. rövidítéssel kezdőik, amely „a Legjobb, Legnagyobb, Héliopoliszi Juppiter”-nek szóló dedikáció (Iovi Optimo Maximo Heliopolitano).

Az 1. század utolsó negyedétől kezdve kétszáz éven keresztül építették a szakrális központot Baalbekben, amely három templomból állt: Juppiter (Zeusz), Bacchus (Dionüszosz) és Venus (Aphrodité) templomából. Egy közeli dombon egy negyedik templom is épült, melyet Mercuriusnak (Hermész) szenteltek. A várost Kr. e. 15-ben Augustus colonia rangra emelte, és egy legiót állomásoztatott benne. A vallási központ építése másfél évszázadon keresztül tartott, de soha nem fejezték be.
A római épületeket korábbi romokra építették. A lejtős terep miatt szükséges volt támfalakat is építeni a megemelt terasz északi, déli és nyugati oldalán. Ezek a falak gigantikus kőtömbökből épültek, az alsó szint minden egyes darabjának tömege körülbelül 400 tonna.

A nyugati támfalnak, mely az összes közül a legmagasabb, egy második kősora is van, ezek közé építették be a híres trilithont: egy három hatalmas kőtömbből álló sort, melyek mindegyikének tömege eléri az 1000 tonnát. Egy még ennél is nagyobb, negyedik kőtömb - „a dél köve” (Hadzsar el-Guble) vagy „a várandós nő köve” (Hadzsar el-Hibla) - felhasználatlanul a közeli kőbányában maradt. Ennek mérete 21,5 x 4,8 x 4,2 méter. Ha kivonszolnák a kőbányából, a legnagyobb kő lenne, amit valaha is megmozgattak.

A római császárok mind hozzájárultak a templomkomplexum gazdagításához. Nero (54-68) építtette a Juppiter-templommal szemben felállított toronyoltárt. Traianus udvart építtetett a Juppiter-templom elé az egyiptomi Asszuánban bányászott rózsaszín márványból készült porticusszal.
Antoninus Pius (138-161) emeltette a Bacchus-templomot, ami azért maradt meg legépebben az összes rom közül, mert a többi épület törmeléke megvédte a további pusztulástól. Septimus Severus rendeletére épült fel az ötszögletű Venus-templom. A keresztény szerzők igencsak felháborítónak tartották az itteni Venus-kultuszt.
A caesareai Euszebiosz például azt írta, hogy „férfiak és nők versenyeznek egymással szégyentelen istennőjük tiszteletében, férjek és apák feleségüknek és lányaiknak megengedik, hogy nyilvánosan prostituálják magukat, hogy Astarténak kedvében járjanak”.

Philippus Arabs (244-249) volt az utolsó, aki hozzájárult Héliopolisz építéséhez a monumentális hatszögletű udvar révén.



Grüll Tibor


Grüll Tibor (1964) a Pécsi Tudományegyetem docense, az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem magántanára, a Szent Pál Akadémia tanszékvezető főiskolai tanára. Fő kutatási területe a korai császárkor, valamint a római kori zsidóság és kereszténység története.