A Római Birodalom egykori népei közül egyedül a zsidóság körében maradt fenn olyan masszív irodalmi hagyomány (a Misna, a Talmud és a midrások hatalmas szövegkorpusza, nem is szólva a pszeudepigrafákról, valamint az alexandriai Philón és Flavius Iosephus műveiről), amely a Iudaea/Palaestinában talált régészeti leletekkel és a Júdeai-hegység barlangjaiban előkerült papiruszokkal kiegészítve egyedülálló lehetőséget biztosít arra, hogy rajtuk keresztül megismerjük azt: miként gondolkodott a Római Birodalomról hétszáz éven keresztül (a Kr. e. 2. Kr. u. 5. század) az ókori zsidóság. Ehhez azonban elsőként dióhéjban össze kell foglalnunk ennek a kicsinyke országnak római kori történelmét.

A zsidók és rómaiak kapcsolata a Makkabi-felkelésig nyúlik vissza, amelynek győzelmét követően Kr. e. 161-ben a frissen megalakult Hasmóneus állam úgynevezett „jóakarati és együttműködési” (eunoia kai symmachia) szerződést kötött a római senatussal. Ez alig volt több írott malasztnál, ugyanakkor jelezte a római érdekeltséget abban a szférában, ahol előbb a Seleukida, majd az Arsakida (parthus) királyság számított a Birodalom legfőbb ellenségének.
A Hasmóneus dinasztia belső viszályaiba Kr. e. 63-ban Pompeius Magnus tevőlegesen is beavatkozott: hadseregével megostromolta Jeruzsálemet, behatolt a Templomba, majd átszervezte az ország közigazgatását: tíz toparchiát alakított ki, és autonómiával ruházta fel a főként görög-szír lakosságú városokat (Dekapolis) hosszú távon a háború magvát hintve el ezzel a térségben.

A senatus Kr. e. 40/39-ben Heródest tette meg kliens-királlyá az országban, ami általában egy-egy terület integrálását megelőző utolsó lépésnek számított. Heródes halála után (Kr. e. 4) országát három fia között osztották fel, akik közül Archelaost alattvalói kérésére Kr. u. 6-ban Augustus felmentette és száműzte, így Iudaea és Samaria területén közvetlen római uralom jött létre. Az aprócska országrészt (amely a legkisebb római provinciánál is jóval kisebb területen feküdt) Syriához csatolták, egy lovagrendi praefectus, majd Claudiustól kezdve akár egy libertinus procurator vezetése alatt, akiket ugyan Rómában neveztek ki, de a syriai legatus számított hivatali elöljárójuknak. Két újabb kliens-király (mindkettő Heródes unokája: I. és II. Agrippa) rövid uralkodását leszámítva ez a rendszer volt életben egészen a Kr. u. 66-os zsidó háború kitöréséig. Iudaea ekkor deklarálta függetlenségét, és valószínűleg egy Főtanács (Szanhedrin) vette át az irányítást az országban.
A felkelést a rómaiak négy legio és számtalan segédcsapat bevetésével hat év alatt nyomták el teljesen. A zsidóság hatalmas vérveszteséget szenvedett: több tízezer halott a csatatereken, csaknem egymillió eladott rabszolga és hadifogoly, akiket szerte hurcoltak a Birodalom minden szegletébe.

A zsidó vallás szent központjait: Jeruzsálemet és a Templomot földig rombolták, kincseit javarészt Rómába hurcolták. A hódítók nyelvén Hierosolymának nevezett város katonai terület lett, ahol a legio X. Fretensis ütötte fel főhadiszállását. Így Iudaea egylegiós császári tartománnyá vált, amelynek élére egy praetori rangú legatus került, aki egyben a helyőrség parancsnoki tisztét is betöltötte (legatus pro praetore provinciáé Iudaeae et legatus Augusti legionis X Fretensis). A maradék zsidóság (jisuv) folyamatosan észak felé húzódott, és a galileai dombok között telepedett le.
A háború alatt és után a diaszpórában élő zsidók is állandó atrocitásoknak voltak kitéve (főként Szíriában, Kis-Ázsiában, Egyiptomban és Kyrenaikában), bár a római kormányzat egyelőre nem nyirbálta meg jelentősen jogaikat, hacsak nem számít annak, hogy létrehozták az ún. „zsidópénztárat” (fiscus Iudaicus). A korábban minden felnőtt zsidó férfi által évente fizetett két drakhmás templomi adót most ide kellett minden zsidónak és „ zsidó módra élőnek ” a capitoliumi Iuppiter tiszteletére befizetnie.

A Júdeai-hegység barlangjaiban (Wadi Murabbaat) talált papiruszok viszonylag békés életről tanúskodnak ezen a vidéken az 1. század végén, a mélyben azonban tovább forrongtak a Róma-ellenes indulatok. Ennek bizonyítéka lehet, hogy a 2. század első évtizedében még egy legiót telepítettek be az országba: Iudaea és Galilea határára, a caparcotnai helyőrségbe. A tartomány így egy csapásra a consularis rangú provinciák közé emelkedett. Kr. u. 115-ben - nem tudni pontosan, milyen okból - fellázadt a keleti diaszpóra.
A Cipruson, Cyrenaicában, Egyiptomban és Mezopotámiában élő zsidók rátámadtak a környezetükben élő pogányokra1 (legalábbis így örökítették meg a későbbi nem zsidó híradások), és hatalmas pusztítást vittek végbe: lerombolták a templomokat, gümnaszeionokat, fürdőket, sok helyütt még az utakat is tönkretették. Vitatott, hogy a felkelés Iudaea területére is kiterjedt-e, mindenesetre két évbe telt, míg sikerült vérbe fojtania a mauretániai születésű Lusius Quietus tábornoknak. A megtorlás is kegyetlen volt: Ciprus területéről gyakorlatilag teljesen kiirtották a zsidókat, akik ezután évszázadokig nem is telepedhettek le a szigeten. A felkelés parazsa azonban tovább izzott, és a kifosztott, porig rombolt, szinte elnéptelenedett kis tartományban, Iudaeában Kr. u. 132-ben egy Simeon bar Kosziba nevű vezér gerillaháborút robbantott ki, amelynek leverése három-három és fél évbe telt, és mindkét részről ismét hatalmas véráldozatot követelt.

Hadrianus példátlan elnyomó intézkedéseket vezetett be a zsidók (és a zsidó vallás) ellen: halálbüntetés terhe alatt betiltotta a Tóra birtoklását és olvasását, a körülmetélkedést és a rabbivá avatást, továbbá Iudaeát átkeresztelte Palaestinára, Jeruzsálemnek az Aelia Capitolina nevet adta, a zsidókat pedig kitiltotta a város területéről. Máig sem tudjuk pontosan, hogy a Bar Kosziba-féle felkelést ez az intézkedéssorozat robbantotta-e ki, vagy ez volt annak a következménye. A három vesztes háború következtében a zsidóság katasztrofális vérveszteséget szenvedett, s országuk jelentős része is romokban hevert.
A jisuv megmaradása részben a patriarchátus intézményének volt köszönhető, amely az Antoninusok szelídebb uralma alatt jöhetett létre. Az első patriarcha, Júda ha-nászí („herceg”) legalább egy római császárral (valószínűleg Antoninus Piusszal) ápolt kebelbaráti viszonyt, s a hagyomány szerint a Misna összeállítása is az ő nevéhez fűződik. A patriarcha messzemenő előjogokkal bírt a zsidó közösségekben az egész Birodalom területén. Ő volt a felelős a zsinagógákért, a naptár összeállításáért (vagyis az ünnepek időpontjának meghatározásáért), a közösségi szervezetekért, az oktatási rendszerért, az adók összegyűjtéséért. A patriarchák hatalma a Kr. u. 4. században ért delelőjére, majd VI. Gamaliél halálával (425) hirtelen ért véget. Ezt követően nem sokkal császári rendelet tiltotta be működésüket (429). A zsidóság megmaradását biztosították továbbá a sorra létrejövő rabbinikus akadémiák.

Nem sokkal a hurbán előtt Vespasianus engedélyével nyílt meg az első ilyen iskola a császári birtoknak számító Jabnéban, amelynek vezetője Johanan ben Zakkai volt; őt követte a tannák vagy tannaiták („tanítók”) hat nemzedéke (Kr. u. 220-ig); majd a palesztinai és babilóniai amorák nyolc generációja (Kr. u. 220-500 között), akik a Talmudot állították össze. A 2. század közepétől tudatosan elpogányosított egykori Iudaea helyett Samariában és Galileában jöttek létre tanulmányi központok (Caesarea, Lydda, Bét-Seárim, Usa, Tiberias stb.), amelyek a diaszpórai zsidóság vallási életének irányításában is rendkívül fontos szerepet játszottak; akadémiák működtek továbbá Rómában és a parthus királyságban is (Sura, Nehardea, Pumbedita, Nisibis). Ez idő alatt mélyreható változások mentek végbe a zsidóság belső életében, amelyek részben a hagyományőrzés kategorikus imperatívuszával, részben a pogány, majd keresztény civilizációs környezet egyre erősődő nyomásával magyarázhatók.




Grüll Tibor


Grüll Tibor a Pécsi Tudományegyetem docense, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem magántanára, a Szent Pál Akadémia tanszékvezető főiskolai tanára. Fő kutatási területe a korai császárkor, valamint a római kori zsidóság és kereszténység története.