logo

XVIII Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Magatartási alternatívák

A Bar Kosziba-féle felkelés bukása után (Kr. u. 135) Syria-Palaestina megmaradt zsidóságára a totális elnyomás korszaka nehezedett. A rómaiak az ország „szakrális tájképét” is erőteljesen átalakították: a fővárost immár Aelia Capitolina néven - hellenisztikus centrummá építették ki; az országban egyre-másra emelkedtek a szobrok, oltárok, templomok és győzelmi emlékművek.
Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy a 3. század elején keletkezett Misna és a kétszáz évvel későbbi Talmud mintha nem is venne tudomást az ország tudatos elpogányosításáról: például a jeruzsálemi Zeus/Iuppiter-, Aphrodité/Venus, Sarapisés Asklépios-templomokról, melyekről irodalmi és régészeti források vallanak.
Iudaea/ Palaestina többségében görög-szír lakosságú városaiban (Caesarea Maritima, Scythopolis, Caesarea Philippi, Askelon stb.) természetesen már régóta a település vizuális összképéhez tartoztak a szobrok, oltárok, templomok, fogadalmi tárgyak és feliratok.

A rabbinikus irodalom úgy foglalkozik ezekkel a bálványimádó helyekkel, mint a létező valóság kiiktathatatlan részeivel. Ebben a patthelyzetben legfeljebb csak a gúnnyal elegyített példázatok nyújthattak némi vigaszt számukra: „Hasonlatos ez a királyhoz, aki bevonul a tartományba, felállítják képeit, megcsinálják szobrait, pénzérméket vernek neki; egy idő után ledöntik a képeit, összetörik szobrait, kivonják a forgalomból pénzeit.” Általánosságban azonban elmondható, hogy az „idegen kultusszal” (Avoda zara) kapcsolatos rabbinikus törvénykezést viszonylagos engedékenység jellemezte.
A tudós Gamliél minden fenntartás nélkül lubickolt az akkói Aphrodité-fürdőben, úgy, hogy ez még pogány ismerősének is szemet szúrt. Az értetlenkedő kérdésre igaz, már nem a fürdő területén a rabbi azt a választ adta, hogy Aphrodité szobra itt nem kultusztárgy, hanem csupán dekoráció, ezért egy zsidó is nyugodtan használhatja a fürdőt (lásd a 6. szöveget). Az 5. századtól kezdve épült zsinagógák mozaikpadlóin gyakori motívumnak számítottak a különféle pogány jelképek (pl. a napszekér, a zodiákus, a négy évszak stb.); sőt a rabbinikus judaizmus egyik központjában, Sepphórisban még a magánházakban és a temetőkben is megjelentek a pogány művészet alkotásai (Venus pudica-szobor, Dionysos életét ábrázoló mozaikok. A rabbik az egymással össze nem egyeztethető vallási szokásokkal és ünnepekkel kapcsolatban is igyekeztek a közös pontokat hangsúlyozni, még ha nehezen is találtak ilyeneket:

Egy pogány megkérdezte R. Johanán ben Zakkait, mondván: „Nekünk is vannak ünnepeink és nektek is vannak ünnepeitek; a mi ünnepeink a Kalendae, a Saturnalia, a Kratésis; a titeitek a Pészach, a Sávuót (Pünkösd), a Szukkót (Sátrak ünnepe); de melyik az a nap, amelyiken mi is és ti is egyformán ünnepelhetünk?” R. Johanán ben Zakkai azt válaszolta: „Az a nap, amelyen eső esik. Mert meg van írva: »a legelők megtelnek juhokkal, és a völgyeket gabona borítja, örvendeznek és énekelnek« (Zsolt 65:14).”

Theatrum, amphitheatrum és circus a római humanitas e három jelképe birodalomszerte mindenütt megtalálható volt, és terjesztette az erőszak és az erkölcsi szabadosság „kultúráját”. Tacitus panaszszavait idézve: „Városunk sajátos és jellemző hibái, a színészimádat, meg a gladiátormérkőzések s lóversenyek iránt érzett szenvedély, már szinte az anyaméhben megfogamzanak, és ha ezek foglalják el és szállják meg a lelket, mennyicske hely marad a tisztes művészetek számára?” A színházak, cirkuszok és lóversenypályák építését Heródes kezdte meg a Szentföldön, s a rómaiak is gőzerővel folytatták.

Az ókori Iudaea/ Syria-Palaestina területén jelenleg 23 színház, 7 hippodrom és 5-6 amphitheatrum ismert irodalmi és régészeti forrásokból, elsősorban a nem kifejezetten zsidó lakta területekről (Idumaea, Hauran, Gaulanitis és a nagyobb galileai városok). Az első színházakat Heródes Jeruzsálemben, Caesareában és Jerikóban építtette. Ezek közül a jeruzsálemi nyomtalanul eltűnt valószínűleg már a „hetvenes” háború alatt lerombolták és széjjelhordták köveit. Hogy miket játszottak ezekben a színházakban? A klasszikus darabok mellett a legnépszerűbb előadások a mimusok voltak, amelyek bizony a zsidókat sem kímélték.
Rabbi Abbahu, aki a 3. század végén élt Caesareában, egy rövid mimusra utal, amely a zsidók szombattartását és a szombatévet gúnyolta ki. A jeruzsálemi Talmud elősorolja egy pantomimszínész bűneit, aki R. Abbahuval találkozott: „Ez az ember minden nap öt bűnt követ el: imádja a színházat, hetérák (zenészek és táncosok) közé vegyül, ruháikat a fürdőkbe hordja, tapsol és táncol előttük, és összeüti a cintányérokat előttük.”

A legnagyobb elnyomás időszaka: a 2-3. század egybeesett az amphitheatrumok építésének idejével. Olyan helyeken is, mint Sepphóris (Cippóri) és Tiberias, sorra épültek a szórakoztató központok, pedig itt a városvezetés a zsidók kezében Róma, a „kóser disznó” volt, és a városok is zsidó többségű lakossággal rendelkeztek. Zeev Weiss szavaival élve tehát „a pogány városok sok kísértést rejtettek magukban a Palesztinában élő zsidók számára”.
A játékok nagy népszerűsége erős nyomást fejtett ki a rabbikra: így a tannák egyértelmű és határozott tiltását az amórák engedékenyebb szabályozása váltotta fel. Nem véletlen, hiszen például Res Lakis, a híres 3. századi amora maga is gladiátor volt, mielőtt beállt volna a tanházba. Tel Itunban egy zsidó sírban gladiátor-ábrázolások kerültek elő, és a Bét Seárim-i temető 4. katakombájában egy retiarius és egy murmillo küzdelmét firkálta valaki a falra.
A római megszállókkal kapcsolatos magatartás alternatíváiról szól az alábbi történet:

Rabbi Jehuda egyszer így szólt: „Mily gyönyörűek ennek a népnek [ti. a rómaiaknak] az alkotásai! Utakat készítettek, hidakat emeltek, fürdőket építettek.” Rabbi Joszé hallgatott. Rabbi Simon ben Joháj azonban felpattant: „Amit csináltak, maguknak csinálták! Utakat készítettek és rossz nőkkel népesítik be azokat. Fürdőket építettek saját gyönyörűségükre. Hidakat emeltek és vámot szednek rajtuk.”
Jehuda ben Gárim, aki ezt a beszélgetést végighallgatta, elmondta egyeseknek, s így fülükbe jutott a rómaiaknak is, akik elrendelték: „Jehuda, aki dicsért, dicséretet nyer. Joszé, aki hallgatott, számkivetésbe megy Sepphórisba. Simon, aki ócsárolt, megöletik.” (Simon azonban elmenekült és tizenhárom évig élt egy barlangban.)

Az idézett rész rávilágít arra, hogy a római uralommal elégedetlen alattvalók háromféle lehetséges magatartásmintát követhettek:

(1) Látnak és hallanak, de nem mondanak semmit. Rabbi Joszé passzív rezisztenciája nem számíthatott a hatalom elismerésére. Álláspontjának következménye a belső száműzetés: gettó, házi őrizet, rendőri felügyelet.

(2) Elismerik a győztes civilizáció felsőbbségét, ezáltal hallgatólagosan elfogadják az azt közvetítő elnyomó hatalmat is. Rabbi Jehudát ámulatba ejtették a birodalom külsőségei. A hódítók fejlesztették a közlekedést, az infrastruktúrát, gondoskodtak a nép szórakoztatásáról. A talán önkéntelenül a megszállók propagandistájává vedlett Jehudát lojális megnyilatkozásaiért a hatalom szóbeli dicséretben részesítette.

(3) Észreveszik és bírálják a civilizációs produktumok mögött meglapuló nyers hatalmi szándékokat. Rabbi Simon nyíltan kimondta, hogy a közlekedés fejlesztése mögött a hódítók gazdasági és katonai tervei rejteznek; a szórakozással elbutított és erkölcsileg tönkretett nép pedig korlátlanul manipulálható. Nem lázított, de kritikus magatartása óriási veszélyeket rejtett a hatalom számára. Ezért a szükségszerűen bekövetkező megtorlás elől csak a bujdosást vagy az emigrációt választhatta.



Grüll Tibor


Grüll Tibor a Pécsi Tudományegyetem docense, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem magántanára, a Szent Pál Akadémia tanszékvezető főiskolai tanára. Fő kutatási területe a korai császárkor, valamint a római kori zsidóság és kereszténység története.


Forrás: Grüll Tibor Pax Romana alulnézetben Hogyan látták a zsidók a „római békét"?