A zsidó vallás elmélete és gyakorlata még az abszolút multikulturális birodalomban is egyedülállónak számított. A rómaiakat persze nem annyira az elmélet, mint inkább a gyakorlat érdekelte Cicero Az istenek természete (De natura deorum) című művében nem is említette a zsidók istenfelfogását -, s ez alapján nem véletlenül sorolták be a zsidókat a „babonás népség” (gens superstitiosa) kategóriájába.
A többség a szembetűnő, gyakorlati különbségeket fedezte fel a zsidók életmódjában: a kép és szobor nélküli istenkultuszt, a kötelező szombati pihenőnapot, a furcsa étkezési szokásokat, a körülmetélést stb. Az alexandriai görögök három fő pontban fogalmazták meg a zsidók elleni vádjaikat, amit azután a római értelmiség is átvett tőlük: „emberellenesség” (apanthrópia), „idegengyűlölet” (misoxenia) és „különállás” (amixia); de ehhez társulhatott az „istentelenség” (atheismos), a szamárimádás (onolatria), vagy a még ennél is súlyosabb „vérvád” is. Ám a zsidók és pogányok közötti különbségeken néhány tréfamesteren kívül aligha akadt volna fenn más, ha történetesen a keleti kultuszokhoz hasonlóan a zsidó vallás is hajlott volna a szinkretizmusra.
Attis papjai kasztrálták magukat, a Cybelé-kultusz hívei furcsa hacukákba öltözködve járták a várost, az egyiptomi papok körülmetélkedtek, és sorolhatnánk a különféle misztériumvallások és kultuszok furábbnál furább szokásait ám egyikük számára sem okozott problémát a császár kultikus tisztelete, vagy a görög-római államvallás isteneire történő eskütétel, és valamennyien jóízűen lakmároztak a pogány templomok melletti pecsenyeárusok kínálatából. Mindezt a zsidók nem tehették meg, mert ezzel megszegték volna vallásuk előírásait, amivel nemcsak saját üdvösségüket, hanem népük egészének boldogulását tették volna kockára. Az egyetlen Isten egyetlen Tanítása (ez a Tóra eredeti jelentése) ugyanis nem tűrt kompromisszumot más istenképekkel és vallásgyakorlatokkal sem Izrael területén, sem azon kívül.

A zsidóknak nem volt sok választásuk: ha ősi törvényeik és a pogány szokások, vagy épp a római kormányzat rendeletei nyilvánvalóan ellentmondtak egymásnak, akár életük feláldozása árán is inkább az előbbieknek kellett engedelmeskedniük. Iosephus írja: „A gyakorlat mutatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései, hozzájuk kell ragaszkodni, s értük szükség esetén örömest meg kell halni.”
A micvót (vagyis a kötelező érvényű vallási parancsok) túlnyomó többsége ráadásul az egész életet átfogóan irányító szabályrendszert alkotott: az istentisztelet helyes módjának előírása és az idegen istenek imádásának tiltása mellett az étkezés, a házasság, a gyermeknevelés, a ruházkodás, de még az állatokkal és növényekkel való bánásmód is szigorú szabályokhoz volt kötve. A zsidó vallás a rómaiak számára teljesen idegen, „babonás” és „barbár” szokásrendszer volt, aminek szabad gyakorlását ugyan törvényileg garantálták, de ez a viszonylagos vallásszabadság egy kényes hatalmi-politikai egyensúlyon alapult, amit a hatalmon lévők bármikor egyoldalúan felmondhattak. Elég volt ehhez egy hibbant császár, mint például Caligula, aki elrendelte: minden zsinagógában helyezzék el portréját, a jeruzsálemi Templomban pedig állítsák fel gigantikus kultuszszobrát máris kész volt a háborús helyzet. Attis-Cybelé, Atargatis, Isis-Osiris vagy Bél szentélyeiben természetesen semmi akadálya nem lett volna egy ilyen rendelet végrehajtásának.

Az őt körülvevő pogány civilizációval ilyen mértékig „inkompatibilis” zsidóság a birodalmaktól való egyre szorosabb függés következtében mégis egyfajta modus vivendi kialakítására volt kényszerítve. A zsidóság ókori apologétái azt igyekeztek hangsúlyozni, hogy a zsidó vallás törvényei univerzalisztikusak, humánus jellegűek, és a legjobbnak tartott pogány törvényrendszerekkel harmonizálhatók ezek az apologéták azonban egytől-egyig a diaszpórában éltek. Mielőtt a három vesztes háború következtében amit a rabbinikus hagyomány „Ézsau három könnycseppjének” nevezett (Kr. u. 66-73; 115-117; 132-135) a zsidóság saját földjén is diaszpórába kényszerült volna, nem volt szükség arra, hogy a pogányokkal való együttélés normáit itt is kidolgozzák.
A zsidó vallással kialakított status quót a mindenkori római kormányzat igyekezett garantálni ha másért nem, hát a háború elkerülése miatt. Miután azonban sorozatban vérbe fojtották a felkeléseket, erre nem volt többé szükség. Római, keresztény és rabbinikus források egyaránt megpendítik, hogy némelyik római uralkodó - például Domitianus (81-96), Traianus (98-117) és Hadrianus (117-138) fontolóra vette a zsidó vallásgyakorlat teljes felszámolását.

A zsidóság felett állandóan Damoklész kardja függött, s a megsemmisüléstől való félelmet csak olyan humanista császárok uralma enyhítette némileg, mint Nerva (96-98) vagy Antoninus Pius (138-161). Hogy a zsidók ebben a megváltozott helyzetben miként élhetnek mégis saját vallási törvényeik szerint, ennek a kérdésnek megválaszolása a rabbinikus iskolákra várt.



Grüll Tibor


Grüll Tibor a Pécsi Tudományegyetem docense, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem magántanára, a Szent Pál Akadémia tanszékvezető főiskolai tanára. Fő kutatási területe a korai császárkor, valamint a római kori zsidóság és kereszténység története.