A Kr. u. 3. századra a rabbik körében már széles körben elterjedt véleménnyé vált, hogy Róma ugyanakkora hatalom, mint az Izrael földjét előzőleg uraló három királyság (a babilóni, a méd-perzsa és a makedón) együttvéve. A római világbirodalom létrejöttének kérdése Polybios óta izgalomban tartotta a nem római értelmiséget, akik különféle evilági és/vagy transzcendens okokkal próbálták a jelenséget megmagyarázni. A rabbik természetesen az Írásokban keresték rá a magyarázatot.
Abban mindnyájan megegyeztek, hogy Róma csakis az Örökkévaló akaratából válhatott a földkerekség urává: „Ezért ha valaki megkérdezi tőled, hol van a te Istened mondta R. Josua ben Lévi -, a helyes válasz így szól: az én istenem Róma hatalmas városában van.” A rabbik olyan íráshelyeket is kerestek a Tórában, amelyek Róma eredetére, s ezáltal Istenhez fűződő „különleges kapcsolatára” is fényt vethetnek. Szerintük a Tiberis-parti város népe Jákób ikertestvérétől, Ézsautól származott, nemcsak szimbolikusan, hanem szó szerinti értelemben is. Izsák Ézsaunak adott áldása: „Íme, kövér földön lesz lakásod” (Gen 27:39) egy névtelen kommentátor szerint Itália földjére vonatkozott.

A zsidók és a rómaiak történelmében más „közös pontok” is akadtak. Mindkét nép hosszú, szenvedésteli időszak után jutott el a számára megígért földre: az izraeliták Egyiptomból Kanaánba, a rómaiak Trójából Itáliába. Mindkét népet egy-egy „felkent” személy vezette: Mózes és Aeneas, akik különleges kapcsolatban állnak népük Istenével, illetve isteneivel. Végül, de nem utolsósorban: a Történelem Ura mindkét népnek világtörténelmi küldetést adott. A két nép sorsa olyan értelemben is össze van kötve, hogy Izrael szellemi-morális hanyatlása adott lehetőséget a pogány birodalom felemelkedésére. A rabbik csak abban nem tudtak megegyezni, melyik az a pont saját történelmükben, mikor ez a visszafordíthatatlan hanyatlás elkezdődött:

Rav Júda mondta Sámuel nevében: „ Amikor Salamon feleségül vette a fáraó lányát, Gábriel leszállt, és egy nádat ültetett el a tengerben, amely körül egy homokpad keletkezett: ezen épült fel Róma nagy városa.” Egy baraitában ez áll megírva: „ Azon a napon, amelyen Jeroboám felállította a két aranyborjút, az egyiket Bét-Élben, a másikat Dánban, felépült egy kunyhó, és ebből fejlődött ki Görögország Itáliája.”

A gonosz és istentelen Ézsauval szimbolizált Róma a 3. század közepére minden szempontból negatív jelentéssel telítődött, bár a „testvériség” hangoztatásáról a rabbik sohasem feledkeztek meg. R. Kahana, aki Babilóniában és Palesztinában is élt a 3. században, így beszél arról a profetikus időszakról, amikor a nemzetek a Föld minden részéből ajándékokat visznek a Sionban lakó Messiásnak: „A gonosz római állam így érvel majd: Ha azokat, akik nem a testvéreik, így fogadják, mennyivel inkább bennünket, akik a testvéreik vagyunk.”
Róma szellemi-erkölcsi színvonalára a 3. századi palesztinai rabbi, Res Lakis ezt a példát mondta: a Genesis második versében olvasható „és sötétség volt a mélység színén” Róma mérhetetlenül mély gonoszságára vonatkozik. A szintén palesztinai Rabbi Eleázár ben Joszé a 4. század elején a senator kifejezést úgy magyarázza a héberből, hogy annak első fele, a szoné (szin, nún, alef) azt jelenti: gyűlöl, a noqém (nún, qof, mem) jelentése: bosszút áll, s a notér (nún, tet, res) annyit tesz: haragszik.

A római uralom gonoszsága láttán sok rabbi arra a gondolatra jutott, hogy a megváltás csak akkor jöhet el, ha legyőzik a rossz birodalmát. Az írástudók egy antikrisztusi figurát, Armillust is felléptették, akinek neve minden bizonnyal a Romulus eltorzított alakváltozata. Ez a sátáni figura megcsalattatásba viszi az egész földet, mivel elhiteti magáról, hogy isten. Végül Nehemja (Nehemiás) és Élijáhu (Illés) seregei aratnak diadalt felette. Mások a rómaiak feletti győzelmet egy földi hatalomtól: a parthusoktól remélték.

A 2. században mondta R. Simeon bar Joháj: „Ha egy perzsa lovat látsz megkötve Palesztinában, megláthatod a Messiást!” Ugyancsak őt idézik későbbi tanítványai: a Templom lerombolóinak (értsd: a rómaiaknak) az a sorsuk, hogy a perzsák kezébe kerüljenek. Az indoklás merőben bibliai érvelésen alapszik: ahogyan a babilóniaiakat, akik az első Templomot elpusztították, a perzsák legyőzték, ugyanúgy biztos, hogy a rómaiakat is legyőzik majd, és helyreállítják a jeruzsálemi Szentélyt.

A rómaiak javakat rabolnak, embereket kínoznak, és mindeközben úgy tesznek, mintha igazságot szolgáltatnának:

„És lőn azokban a napokban, amikor a bírák bíráskodának, éhség lőn a földön” (Ruth 1:1).

„A bűnös ember útja kanyargós és idegen” (Péld 21:8). Ez Ézsaura vonatkozik, amely állandóan gonosz rendeleteket ad ki, hogy megtámadja Izraelt. Így vádolják őket: „Loptatok!” [Mire azt felelik:] „Nem loptunk!” „Akkor bizonyára gyilkosságban vagytok vétkesek!” [Mire azt felelik:] „Nem vagyunk vétkesek gyilkosságban.” „Nem loptatok? Ki lopott veletek együtt?”

„Nem gyilkoltatok? Ki gyilkolt veletek együtt?” Végül elítéli őket hamis vádak alapján, [mondván] „hozd be az annonaet, hozd be a fejadót, hozd be az állami adót.”

A [Példabeszédben említett] „ember” a gonosz Ézsaura vonatkozik, mivel megmondatott, „Ézsau a vadászathoz értő mezei ember volt” (Gen 25:27); és „idegen”, mert elidegenítette magát a körülmetéléstől és a Tóra parancsolataitól.




Grüll Tibor


Grüll Tibor a Pécsi Tudományegyetem docense, az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem magántanára, a Szent Pál Akadémia tanszékvezető főiskolai tanára. Fő kutatási területe a korai császárkor, valamint a római kori zsidóság és kereszténység története.