A felkelés későbbi szakaszában Hadrianus egyik legjelentősebb hadseregparancsnokát, Julius Severust bízta meg a fölkelés leverésével. Julius Severus azt a taktikát folytatta, hogy a fölkelőket felhajtotta, és amikor elsáncolták magukat barlangjaikba, körülzárta őket. Ezen a módon, élelmiszer és egyebek hiányában kényszerültek, hogy megadják magukat a rómaiaknak. A Nahal Héfer barlangjainak temetőhelyei mutatják, hogy eközben milyen szörnyű jeleneteknek kellett lejátszódniuk. Fokozatosan sikerült Severusnak a lázadókat egymásután kikapcsolnia.

A Bar Kochba és a rómaiak közti harc részleteiről nincs pontos értesülésünk. A Murabbaat barlangjaiból való levelekből látszik, hogy Bar Kochba helyzete fokozatosan rosszabbodott. A harc utolsó szakasza Bétár ostroma és bevétele volt. Ez a hely nem messze feküdt Jeruzsálemtől, és éppúgy mint Engedi, a fölkelők fontos támaszpontja volt. Bétárt könnyű volt védeni, mert az erődítményt három oldalról szakadékok vették körül, a negyedik oldalon pedig várárok volt.

Amikor ezt a várost a rómaiak végre bevették, ismét véres jeleneteknek kellett ott lejátszódniuk, még ha a későbbi leírások föltehetően némileg túloznak is. A megöltek között kellett lennie Bar Kochbának és Akiba rabbinak is.

A zsidó hagyományban Bétár elestét Áb kilencedikére datálják (mTaan. IV, VI), az első és második templom elpusztításának emléknapjára. Ebben az esetben azonban nem történeti adatra kell gondolnunk, hanem teológiai motívumra.

Bétár eleste egyébként még nem jelentette az ellenállás teljes megszűnését. Vannak utalások arra, hogy a rómaiaknak még valamennyi időre szükségük volt, amíg az ellenállás utolsó gócait fölszámolták Júdea pusztájának barlangjaiban.