41 után rövid időre I. Herodes Agrippa uralma alatt egyesült az egész ország. Az ő halála után ismét római hivatalnokok kormányozták az ország legnagyobb részét. A hatalmas római birodalom e reprezentánsainak nem volt könnyű dolga Izráellel, amely kicsinysége és szegénysége ellenére óriási küldetéstudatot hordozott.
A római helytartók rendelkeztek katonai erővel, vezették és ellenőrizték a pénzügyeket (adók és vámok) s tartották kezükben a pallosjogot. Hozzájárulásuk nélkül halálos ítéletet végrehajtani nem volt szabad. A nép saját bíróságai, városi és falusi közigazgatása továbbműködött a rómaiak alatt is.
A rómaiak Izráel vallásának különleges helyzetet biztosítottak. A törvényhez ragaszkodó zsidóknak utálatos volt minden bálványimádás. Még a császárképpel ékesített katonai hadijelvények is botránkoztatták őket Jeruzsálemben. Ezért a helytartók Caesareaban székeltek, ahol a katonai erők központja is volt, és csak kivételesen, a nagy ünnepeken jelentek meg Jeruzsálemben.
Eleinte a helytartók nevezték ki a főpapokat. Később ezt a jogot II. Herodes Agrippának adták, hogy ne bántsák a zsidók vallási érzékenységét. Mindez azonban nem békítette meg a zsidókat az idegen uralommal. Sokat ártott az is, hogy a helytartók hivatalukat a maguk gazdagodására használták fel, nem egyszer könyörtelen zsarolással. Hírhedt-e tekintetben Pontius Pilatus, aki 26–36-ig volt szíriai helytartó s e minőségében szerepelt Jézus perében is. A többiek közül az Újszövetségben szerepel Antonius Felix és Porcius Festus. Pál apostol Jeruzsálemben történt elfogatása után Caesareában állt Felix ítélőszéke előtt.
Felixről, aki felszabadított rabszolga volt, Tacitus, a római történetíró ezt jegyzi fel: Felix rabszolgához illő lelkülettel teljes könyörtelenséggel és kéjvággyal gyakorolta királyi hatalmát. Mikor helytartói tisztéből visszarendelték, Pált meghagyta vizsgálati fogságban. Ez a zsidóknak kedveskedni akaró intézkedése nem tette őt rokonszenvesebbé a nép szemében. Festus, aki előtt Pál apostol római polgárjogra való hivatkozással a császárra fellebbezett, megpróbálta szigorúsággal és igazságosabb kormányzással helyreállítani a rendet. Pár év múlva azonban meghalt s munkája félbemaradt.
Régebben úgy tudták, hogy Felix hivatalviselése 52–60-ig tartott, Festusé pedig 60–62-ig. Több kutató újabban korábbi dátumokat tart helyesnek. Flavius Josephus azt mondja, hogy mielőtt Festus utóda, Albinus elfoglalta hivatalát, Annás (Ananus) kivégeztette Jakabot, az Úr testvérét. Az új helytartó, Albinus, el is csapta Annást főpapi tisztségéből. Josephus tudósítása azonban kétséges. Más hagyomány szerint ugyanis Jakabot még a 66-ban kitört felkelés előtt a nép gyilkolta meg. Albinus és utóda Gessius Florus (64-től) helytartóskodása alatt tovább nőtt a nép elégedetlensége.
Palesztina provinciális helyzetével kapcsolatban kell megemlékeznünk a vámszedők népes csoportjáról, akiket az Újszövetség gyakran emleget. Kialakulásának a római adószedés jellegzetes módja volt az oka. Egy-egy tartománynak megvolt az átlagjövedelme, mely az egyenes adóból (fejadó és az ingatlan vagyonra kivetett adó) és a kereskedelemből, vámból, átírásokból származó állami jövedelemből tevődött össze. A rómaiak az átlagjövedelem alapján az adójövedelmeket árverésen áruba bocsátották, melyeket így egy összegben kaptak meg. Az adójövedelmeket a fővámszedők vásárolták meg és ismét kisebb vámosoknak adták, akik bizonyos százalékot kaptak a beszedett adóból.
Természetesen a vámszedők nemcsak az általuk kifizetett összeget igyekeztek beszedni, hanem annyi nyereséget is, amennyit csak lehetett. A vámszedők között zsidók is akadtak, akik teljes közutálat tárgyai voltak, hiszen nemcsak a gyűlölt római uralom kiszolgálására, hanem saját népük nyúzására is vállalkoztak. Ilyen zsidó vámszedő, sőt egy vámszedő csoport feje volt Zákeus és vámszedő volt Máté apostol is, akit Kapernaumban az adóbeszedés közben hívott el Jézus.