logo

XVII Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Caligula önistenítése

Alexandriában az ott lakó zsidók és görögök közt viszálykodás tört ki, és mindkét részről három-három követ jelent meg Gaius előtt; az alexandriaiak egyikkövete bizonyos Apion volt, aki a zsidókat elkeseredett szidalmakkal halmozta el, s egyebek közt azzal is megvádolta őket, hogy elhanyagolják a császár tiszteletét. Mert míg a római birodalom többi alattvalói Gaius tiszteletére oltárokat és templomokat emeltek és olyan megtiszteltetésekkel halmozták el, amik azt mutatták, hogy őt istenkénttisztelték; csak a zsidók tartották becstelenségnek szobrokat állítani tiszteletére és nevére esküdni.
Apion abban reménykedett, hogy ilyen súlyos vádakkal sikerül Gaiust a zsidókra haragítania; mivel valószínű is volt, hogy ez sikerül neki, Philon vállalta, hogy megcáfolja vádjait; ugyanis ő vezette a zsidó küldöttséget és mint Alexander helytartótestvére, egyébként pedig mint kiváló filozófus is, nagyon híres ember volt. De Gaiusnem engedte meg a védőbeszéd elmondását, hanem elkergette színe elől, és annyira erőtvett rajta a harag, hogy már mindenki bizonyosra vette: igen súlyos büntetést mér a zsidókra.

Philon a sértés után visszavonult, de bátorította a vele együtt érkezett zsidókat, hogy ne csüggedjenek, mert úgy látszik,Pmintha Gaius rájuk zúdította volna haragját, a valóságban azonban Istent tette ellenségévé.
Gaiust végtelenül elkeserítette, hogy csak a zsidók bánnak vele ily megvető módon, s ezért Vitellius helyébe Petronius tábornokot küldte Syriába kormányzónak, azzal a paranccsal, hogy erős hadsereggel vonuljon be Júdeába, és ha ellenállás nélkül fogadják, állítsa fel Isten templomában a császár szobrát, ha pedig ellenállást tanúsítanak, verje le a zsidókat és azután hajtsa végre a parancsot.
Petronius, mihelyt átvette Syria kormányzását, azonnal sietett végrehajtani a császár parancsát. Tehát összegyűjtött annyi segédcsapatot, amennyit csak tudott, ezeket egyesítette két római légiójával és Ptolemaisba vonult téli szállására, hogy mindjárt tavasz elején megindíthassa a háborút.

Előkészületeiről hamarosan jelentést tett Gaiusnak; ez megdicsérte buzgóságáért, s meghagyta neki, hogy minden erejével készüljön fel a háborúra, és könyörtelenül bánjon el az ellenszegülőkkel. Ekkor azonban több ezer zsidó Ptolemaisba ment Petroniushoz és arra kérték: ne kényszerítse őket ősi törvényeik megszegésére. Így beszéltek:
„Ha végképp elhatároztad, hogy a szobrot beviteted a templomba és fölállítod, akkor előbb gyilkolj le bennünket s aztán tégy kedved szerint. Mert ameddig élünk, nem engedhetjük meg, hogy bármi is történjék törvényünk ellenére, és ebben nem csupán törvényhozónk tekintélye támogat bennünket, hanem ősatyáink példája is, akik a törvény megtartását mindig erénynek tartották.”
Petronius haragra lobbant és így felelt: „Ha én volnék a császár, akkor ezt a kívánságotokat jogosnak tartanám és teljesíteném. Mivel azonban a császár hagyta meg, hogy mit kell tennem, feltétlenül engedelmeskednem kell, nehogy engedetlenségemmel súlyos büntetést vonjak fejemre.”

A zsidók erre így feleltek: „Petronius, ha elhatározott szándékod, hogy a császár egyetlen parancsát sem szeged meg, akkor éppen így mi sem cselekedhetünk törvényünk parancsa ellen, amelyet Isten jóságában bizakodva, őseink állhatatosságának szellemében mindeddig hűségesen megtartottunk. Nem cselekedhetünk oly gyalázatosságot, hogy megszegjük a parancsokat, pusztán halálfélelemből, mert Isten éppen a parancsok megtartásától tette függővé boldogulásunkat. Tehát inkább örömmel elviselünk minden szenvedést, csak ősi törvényünket ne sértse meg senki sem. Rendületlenül hisszük, hogy ha szembeszállunk minden veszedelemmel, Isten velünk lesz, mert az ő tiszteletéért vállaljuk a szörnyű megpróbáltatásokat és a vakszerencse minden kockázatát. Ha meg engedelmeskednénk neked, törvényszegésünkkel a legnagyobb gyalázatot vonnánk magunkra és egyúttal fejünkre idéznénk Isten teljes haragját, pedig ő minden bizonnyal a te meggyőződésed szerint is hatalmasabb, mint Gaius.”

Mivel Petronius ezekből a szavakból megismerte állhatatosságukat és látta, hogy Gaius szobrát csak rettenetes vérontás árán állíthatná fel, főembereivel és szolgáival Tiberiasba ment, hogy ott is megvizsgálja a zsidók helyzetét.
A zsidók azonban, akik jól tudták, hogy a rómaiak ellen nagyon veszedelmes volna hadakozniuk, de még nagyobb veszedelemnek tartották a törvény megszegését, megint tízezrével tódultak Petroniushoz a Tiberiasba vezető úton, és könyörögve kérték: ne kényszerítse őket erre a megaláztatásra és ne szennyezze be városukat a szobor felállításával.
„Hát csakugyan háborúskodni akartok a császárral -– kérdezte Petronius –, és nem gondoltok az ő hatalmas hadseregére és a magatok gyöngeségére?” Erre ők így válaszoltak: „Egyáltalán nem akarunk háborúskodni, de inkább meghalunk, mintsem hogy megszegjük törvényeinket.”

Ezzel földre vetették magukat, lemeztelenítették nyakukat és kijelentették, hogy akár ebben a pillanatban hajlandók a halálbüntetést elszenvedni. Ugyanezt tették negyven álló napig, és még a földet sem művelték meg, ámbár éppen vetés ideje volt; rendíthetetlenül kitartottak elhatározásuk mellett, hogy inkább meghalnak, mintsem hogy látniuk kelljen a szobor felállítását.
Ebben a helyzetben Aristobulos, Agrippa király testvére, az idősebb Helkiás és ennek a nemzetségnek többi előkelőségei, a zsidók főembereivel együtt elmentek Petroniushoz és könyörögtek, hogy ne kergesse kétségbeesésbe a népet, hiszen látja elszántságukat, hanem írjon a császárnak, mily elkeseredetten ellenzik a zsidók a szobor felállítását, mennyire elhanyagolják a föld megművelését, és inkább védekezésre készülnek, mert ámbár nem akarnak háborúskodni, hiszen ehhez nincs is elegendő erejük, de szívesebben meghalnak, mintsem hogy tűrjék törvényeik megszegését; továbbá, ha nem művelik meg a földet, annak rablóvilág lesz a következménye, mert különben a tizedeket nem tudják megfizetni. Akkor talán Gaius is megenyhül, nem ragaszkodik véres tervéhez és talán csak nem irtja ki a népet.

De ha a császár kitart elhatározása mellett, hogy haddal támad az országra, akkor Petroniusnak még mindig van ideje végrehajtani a parancsot. Így próbálta Aristobulos kísérőivel együtt meggyőzni Petroniust. Mivel Aristobulos kísérői az ügy fontossága miatt minden elképzelhető módon ostromolták, Petronius látta a zsidók elszántságát, és sehogy sem tudta rászánni magát, hogy ennyi ezer embert feláldozzon Gaius őrültségének és a maga életét is megkeserítse azzal, hogy lábbal tiporja az Istennek járó tiszteletet, jobbnak látta levelet írni Gaiusnak, ámbár bizonyosra vette, hogy ez, parancsának késedelmes végrehajtása miatt szörnyen megharagszik rá; de abban még reménykedett, hogy esetleg elhatározásának megmásítására bírja.
Ha azonban a császár – így töprenkedett magában – megmarad esztelen elhatározása mellett, ő maga még mindig rászánhatja magát a zsidók elleni háborúra, s ha a császár haragja mégis ellene fordul, ő maga inkább a haláltól sem retten vissza, annyira tiszteli ennek a rengeteg embernek jámborságát. Elhatározta tehát, hogy támogatja a zsidók kérését.

Összehívta a zsidókat Tiberiasba, akik ott tízezer számra jelentek meg, felállt közöttük és kijelentette: nem az ő elhatározása, hanem a császáré, hogy haladéktalanul járjon el mindazok ellen, akik parancsainak ellene szegülnek. Mivel pedig ő a császár kegyelméből érte el ezt a magas méltóságát, úgy illik, hogy semmiben se ellenkezzék vele.
„Mindazonáltal – így folytatta – méltatlanságnak tartanám, ha nem áldoznám föl életemet és méltóságomat is azért, hogy megmentselek benneteket, mivel ily rengetegen vagytok és mivel ekkora buzgalommal szálltok síkra tiszteletre méltó törvényetek mellett, amelyet mindenáron érvényesíteni akartok, mert atyáitoktól örököltétek. Az én felfogásom az, hogy vétek a mindenható Isten ellen a templomot az uralkodók önkényeskedése miatt megszentségteleníteni. Tehát értesíteni fogom Gaiust a ti állásfoglalástokról, és amennyiben módomban van, támogatni fogom ügyeteket, annak bizonyságául, hogy méltányolom magatartásotokat, mely becsületetekre válik. Isten, akinek hatalma fölötte áll minden emberi bölcsességnek és erőnek, segítsen benneteket törvényetek hűséges megtartásában, és óvja meg a császárt attól, hogy embertelen eljárása miatt eljátssza az őt megillető tiszteletet. Ha pedig Gaius felháborodásában rajtam töltené ki haragját, inkább vállalok minden veszélyt és minden testi és lelki szenvedést, minden sorsot, mintsem hogy lássam, amint ily rengetegen elpusztultok, éppen dicséretre méltó jámborságtokért. Most mindenki térjen vissza foglalkozásához és művelje meg a földet; én magam pedig jelentést küldök Rómába, és igyekszem mindent megtenni a ti érdeketekben, akár a magam felszólalásával, akár pedig barátaim közvetítésével.”

Beszéde után elbocsátotta a zsidók gyülekezetét, és megkérte a főembereket: hívják föl a népet a föld megművelésére és biztassák azzal, hogy minden jóra fordul. Miután Petronius így felbátorította a tömeget, Isten megmutatta neki jelenlétét és segítőkészségét. Tudniillik alighogy befejezte a zsidókhoz intézett beszédét, Isten meglepetésszerűen heves záport küldött a földre, ámbár az ég reggel óta derűs volt és az esőnek semmi jele nem mutatkozott az égboltozaton. A zsidók annál inkább elámultak, mert egész évben nagy volt a szárazság, úgy, hogy már akkor sem reménykedtek esőben, ha beborult.
Miután tehát meglepetésszerűen lezúdult a bőséges zápor, a zsidók reménykedni kezdtek, hogy Petronius nemhiába jár közben érdekükben. Maga Petronius is igen meglepődött, mikor látta, hogy Isten pártfogásába vette a zsidókat, és oly nyilvánvalóan megmutatta jelenlétét, hogy arról mindenkinek meg kellett győződnie, még ha nem is akarta. Ezt is megírta egyebek közt Gaiusnak, s felterjesztését általában úgy fogalmazta meg, hogy egész tartalma szerint alkalmas volt a császár elhatározásának megmásítására, nehogy ily rengeteg embert a kétségbeesésbe hajtson.
Ezenfelül azt is előadta Gaiusnak, hogy a zsidók csak az erőszaknak engednének, s ha ő most lemészároltatja őket, elveszíti azokat a bevételeket, amelyek tőlük jártak, s ezenfelül örök időkre gyalázatos és átkozott lesz az emléke a zsidók körében. Végül ecsetelte előtte Isten hatalmát, aki oltalmába vette a zsidókat, s hozzátette, hogy ez éppen most egész nagyságában meg is mutatkozott. Ez volt Petronius jelentésében.

Agrippa király még mindig Rómában volt és egyre jobban kegyeibe férkőzött Gaiusnak. Egyszer meghívta a császárt lakomára és pompás ételeket tálaltatott és Pazar gyönyörűségeket halmozott össze azzal a szándékkal, hogy mindenkit felülmúljon s valóban senki, még maga Gaius sem képzelhette, hogy ebben felülmúlhatja, vagy akár csak hasonlóval viszonozhatja.
Gaiust bámulatba ejtette Agrippa vendégszeretete és bőkezűsége, hiszen a császár kedvéért olyan költségekbe verte magát, amelyek jóval túlhaladták anyagi erejét; mivel pedig nem akart elmaradni Agrippa mögött bőkezűségben és figyelmességben, mikor már mindnyájan jókedvre derültek a bortól s Agrippa éppen itallal kínálta, állítólag így szólt hozzá:
„Agrippa, engem már régen lekötelezett irántam tanúsított hódolatod és az a hajlandóság, amellyel hozzám ragaszkodói mindazon veszedelmek után, amikbe Tiberius sodort. Mivel most sem mulasztottál el semmit, hogy erődön felül is szórakoztassál engem, én sem akarok szégyenszemre elmaradni mögötted figyelmességben, tehát mindent pótolni akarok, amit korábban elmulasztottam, mert eddig bizony nagyon kevés ajándékot adtam neked. Annál inkább meg akarok adni most mindent, teljes hajlandóságommal és hatalmammal, hogy betetőzzem szerencsédet.”

Ezt Gaius abban a reményben mondta, hogy Agrippa hatalmas területeket vagy pedig több város jövedelmeit fogja kérni magának; s ámbár Agrippa már régen tudta, hogy mit kívánjon, egyelőre még nem mondta ki, hanem rögtön azt felelte Gaiusnak, hogy régebben sem azért csatlakozott hozzá Tiberius akarata ellenére, hogy ezzel előnyöket szerezzen, és most sem hitvány kapzsiság vezérli.
Azok a páratlan jótétemények, amelyekben Gaius már régóta részesítette s amelyek minden reményét felülmúlták, aránytalanul nagyobbak, mintamenynyit tettei alapján ő megérdemel, ámbár a császár bizonyára ennél nagyobbakat is tudna adományozni. A császárt ez a szerénység még nagyobb bámulatba ejtette, és csak annál jobban unszolta Agrippát: mondja meg, milyen ajándékot kíván. Akkor ez így felelt:
„Uram, ha a te nagy jóságodban még valami ajándékra méltónak tartasz engem, semmi olyant nem akarok kérni tőled, amivel vagyonomat gyarapíthatnám, hiszen máris sokkal többet köszönhetek bőkezűségednek, mint mások. Inkább mást szeretnék kérni tőled, mert ez megszerezné neked a jámborság dicsőségét, elnyernéd vele Isten oltalmát és segítségét, nekem pedig mindazok között, akik majd hallanak erről, dicső hírnevem támadna, hogy minden kívánságomat teljesíted. Kérlek tehát, mondj le arról, amivel megbíztad Petroniust, és ne állíttasd fel szobrodat a zsidók templomában.”

Ez bizony vakmerő kérés volt; mert minden olyan kérés, amely a császárnak nem volt ínyére, a kérvényező biztos halálát jelentette. Mivel azonban az ügy nagyon fontos volt, Agrippa vállalta a kockázatot. Gaiust lekötelezte Agrippa fényes vendéglátása, tehát restellte volna ennyi tanú előtt elutasítani kérését, holott ő maga unszolta rá, mert ez olyan volna, mintha a következő pillanatban sajnálná, hogy megtette ígéretét. Egyúttal azonban csodálta Agrippa nemes-lelkűségét, hiszen ahelyett, hogy trónjára, vagy dúsabb jövedelmekre, vagy hatalmának gyarapítására gondolt volna, inkább a közjóval, a törvények védelmével és Isten tiszteletével törődött.
Tehát megígérte, hogy teljesíti kérését, és levelet írt Petroniusnak: megdicsérte, hogy a hadsereget megszervezte és hogy kérdést intézett hozzá, milyen eljárást kövessen a zsidókkal szemben.
„Ha már felállíttattad a szobrot, maradjon ott – folytatta –, ha azonban még nem állíttattad fel, ne is foglalkozzál vele többet, hanem oszlasd fel a hadsereget és fogj hozzá egyéb megbízatásaim teljesítéséhez. Tudniillik elhatároztam, hogy lemondok a szobor felállításáról, éspedig Agrippa kedvéért, akit sokkal jobban becsülök, hogysem kívánságának teljesítését megtagadhatnám.”

Gaius ezt írta Petroniusnak, de még ekkor nem kapta meg felterjesztését, amelyben jelentette, hogy a zsidók a szobor miatt fellázadtak és nyilván hajlandók harcba szállni a rómaiakkal. Mikor azután ezt a levelet megkapta, éktelen haragra lobbant, mintha csak a zsidók próbára akarták volna tenni hatalmát, hiszen olyan ember volt, hogy semmi gonoszságtól sem riadt vissza; nem volt érzéke a tisztesség iránt, bárki ellen alaptalanul fel tudott háborodni, és az volt a legnagyobb öröme, ha hirtelen haragját kielégíthette. Tehát még egy levelet írt Petroniusnak:
„Mivel többre becsülted azokat az ajándékokat, amelyeket a zsidóktól kaptál, mint az én parancsaimat, és merészeltél a zsidók kedvéért parancsaim ellen cselekedni, mondj ítéletet magad fölött és magad döntsd el, mi történjék veled, hogy haragom lecsillapuljon. Mert azt akarom, hogy például szolgálj, hogy korunk és az utókor egyaránt óvakodjék a császár parancsai ellen cselekedni.”

Ezt a levelet írta Gaius Petroniusnak, de mire Petronius megkapta, a császár már nem élt, mert a küldönc tengeri útja úgy elhúzódott, hogy előbb jutott kezébe az a levél, amelyben Gaius halálát jelentették neki. Isten nyilván számon tartotta, mily nagy veszedelemnek tette ki magát Petronius a zsidók kedvéért és az ő tiszteletéért, és ezért kioltotta Gaius életét, akire különben is haragudott, mert isteni tiszteletet követelt magának. Petronius-szal együtt nemcsak Róma örült ennek, hanem az egész római birodalom is, különösen pedig azok a kiváló szenátorok, akik legjobban megérezték Gaius eszeveszett dühöngését. Nem sokkal azután, hogy megírta a levelet, amelyben Petroniust halállal fenyegette meg, meghalt.
Halálának körülményeit és az ellene szőtt összeesküvés történetét következő könyvemben mondom el. Tehát Petronius korábban kapta meg azt a levelet, amely Gaius halálát jelentette neki, mint a másikat, amelyben parancsot kapott az öngyilkosságra. Öröme Gaius halálán mindenesetre éppen olyan nagy volt, mint bámulata az isteni gondviselés iránt, amely ilyen gyorsan megjutalmazta és kimentette a halálos veszedelemből azért, mert tiszteletet tanúsított a templom iránt és megmentette a zsidókat a pusztulástól. Petronius így menekült meg a halálos fenyegetéstől, előre nem látható gyorsasággal.



Forrás:
Josephus Flavius: A zsidók története