Az Appennini-félszigetet a rómaiak megjelenése előtt sokféle etnikum lakta. Civilizációs szempontból legjelentősebb az etruszkok állama volt, amely 12 város szövetsége köré épült. A Magna Graeciának is nevezett görög városállamok Dél-Itáliára, Szicíliára és a a Nápolyi-öböl környé­kére koncentrálódtak. A félsziget középső részét a kisebb létszámú latin–faliszkuszi, illetve a nagyobb tömegeket jelentő oszk–umber (szamnisz, szabin, hernicus, aequus, marsus stb.) törzsek uralták. Itália északi részét az illírek, venétek, kelták és gallok (insuberek, cenomanok, senonok, lingonok és boiusok) népesítették be.
A hagyomány szerint Róma első királyai szabinok, illetve et­ruszkok voltak. Az utolsó király elűzése (i. e. 509) után jött létre a Város köré szerveződő köztársaság, amely ekkor már Latium vezető hatalmának számított, önálló kereskedelmi szerződést is kötött Karthágóval. A rómaiak és latinok törzsszövetségének kb. az i. e. 5. század közepére sikerült megfékeznie az aequusok és volscusok támadásait.

Az i. e. 5.–4. század fordulóján az etruszk Fidenae és Veii legyő­zé­sével Róma a Tiberis jobb partján is megvetette lábát. Az i. e. 4. század első évtizedének vége felé a harcias gallok nemcsak az etruszk városokat foglalták el, hanem Rómát is felgyújtották. Az i. e. 4–3. században Róma megszilárdította hatalmát Közép- és Dél-Itáliában. Északon visszaverték az újabb gall betöréseket, délen pedig a volscusokat szorították vissza.
Az etruszk városok hosszan álltak ellen, és csak fokozatosan hódították meg őket (i. e. 396–295), az umberek kevesebb ellenállást mutattak. A rómaiak déli szomszédaikkal, a laza törzsszövetségben élő szamniszokkal i. e. 343-ban kerültek elő­ször szembe, Róma campaniai térhódítása miatt. A 3. század végéig még két háborút viseltek ellenük, és végképp meghódoltatták őket. Közép-Itália i. e. 282-ben, a senon kelta törzs területének elfoglalá­sával vált római területté, amelynek összterülete ekkoriban mintegy 20 000 km²-t tett ki, lakossága pedig legalább 1 000 000 főből állt.

A szamnisz területek megszerzésével Róma közvetlen szomszéd­ságba került Magna Graeciával, és hamarosan ügyeikbe is belefolyt. A Thurioi, Lokroi és Rhégion se­gítségére felvonuló római hajókat a leggazdagabb kereskedőváros, Tarasz (Tarentum) helyőrsége i. e. 282-ben elsüllyesztette, ill. elfogta, s ezzel kezdetét vette Róma és Tarentum konfliktusa, más néven – mivel a tarentumiak Pürrhosz épeiroszi király seregét hívták segítségül – a pürrhoszi háború (i. e. 282–272).
Pürrhosz (meglepetést keltő harci elefántjait bevetve) i. e. 280-ban Hérakleiánál, majd i. e. 279-ben Asculumnál nagy veszte­ségek árán először legyőzte a római sereget. A nagyhatalmi ambíció­kat dédelgető Pürrhosz a győzel­meket nem használta ki, hanem Szicíliába ment, ahol legyőzte a pu­nokat, azonban a helyi görögség nem támogatta, ezért kénytelen volt visszatérni Itáliába. Közben a rómaiak felkészültek a harc folyta­tására – az elefántok legyőzésének módjára is rájöttek – így nem csoda, hogy (karthagói segítséggel) i. e. 275-ben Beneventumnál megverték és visszavonulásra kész­tették a görög zsoldosvezért. A harc akkor ért véget, amikor a Hellászba visszamenekülő Pürrhosz az argoszi hatalmi harcokban életét vesztette, tarentumi helyőrsége pedig kapitulált. Tarentum római fennhatóság alá került, a görög városok pedig szövetségre léptek Rómával, mégpedig egyenlő jogok­kal. Mivel legtöbbjük kikötőváros volt, ráadásul erdős vidék vet körül őket, így hajóépítésre is lehető­ségük volt, ők alkották Róma ten­geri szövetségének magját. Az északi síkságot (Gallia Cisalpina) a kelta nyelveket beszélő gall törzsek uralták.

A Pótól délre, valamint a liguriai Appenninekben talál­ható népeket i. e. 225 és 160 között hódoltatták meg. Itália határa azonban továbbra is az Appenni­nek északi határán húzódó Rubico-folyó marad. Iulius Caesar is akkor hatolt be seregével Itália föld­jére, mikor i. e. 49-ben csapataival átgázolt folyón.

A „csizma” római meghódításának folyamatát természetföldrajzi tényezők is nagyban befolyásol­ták. A római államnak a latiumi síkságon túl mutató első expanziója délkeleti irányban, a könnyen járható Sacco–Liri-völgyön keresztül valósult meg a campaniai síkság felé, s csak a hódítás második fázisa irányult a nehéz terepnek számító Sabinum és az Appennin-hegység felé. Erre részben a vad hegyi törzsek elleni védekezés miatt, részben az Appennineken át az Adriai-tengerig Via Flaminia oldalvédelme miatt volt szükség. Így az egységes római terület először a félsziget közepén jött létre, elszeparálva egymástól az északi és a déli szövetségeket.
Legnehezebb volt a Középső-Appenninek­ben élő oszk hegyi törzseket, különösen a szamniszokat kontrollálni. A legnagyobb harcokat a beneventumi átjáróért vívták. Egyébként Samnium köpontja is Beneventumban volt. Az Apuliai-síkság nyílt vidékein élők és az Elő-Appenninekben szétszórtan lakó etruszkok és umberek kisebb ellenállást fejtettek ki, itt azonban először a latiumi dombságot borító Ciminius-erdő állta útját a római előre­nyomulásnak. Viszonylag kevés erőd-kolóniát alapítottak Etruriában és Apuliában. Ezzel szemben az Északi-Appenninekben lakó ligurokat és a Déli-Appenninekben élő oszkokat egy sor hosszú hadjárat­ban sikerült csak meghódoltatniuk.
A Pó-síkság meghódítása viszonylag gyorsan ment végbe, dacára az itteni nagy népsűrűségnek. A Padus (Po) a késő-köztársaságkorban politikai határ volt, amelynek két legfontosabb átkelője Placentiánál (Piacenza) és Cremonánál stratégiai fontossággal bírt.

Itália meghódítása azonban még az i. e. 1. század elején sem vált teljessé. Az elméletileg szövetsé­gesi státuszban lévő itáliai népekkel polgárháború tört ki i. e. 91-ben, M. Livius Drusus néptribunus erőszakos halála után. A tribunus plebis törvényja­vaslatot terjesztett be, mellyel egyebek mellett az itáliai szövetségesek polgárjogának kérdését is tisztázni akarta. Javaslatait formai okokra hivatkozva elutasították, őt magát pedig orgyilkosokkal tették el láb alól. Az itáliai szövetségesek (főleg a sabell és samnis törzsek) a polgárjogi reform buká­sának hírére fellázadtak, s ezzel kezdetét vette a polgár­háborúk sorozata. A felkelők államot alapítot­tak Corfinium központtal, melynek nevét Italiára (erede­tileg Viteliù, amely a latin vitulus „fiatal bika” szóval közös eredetű) változtatták.
Az államot római mintára szervezték meg, 500 tagú senatusszal, consulokkal, praetorokkal. Pénzt is vertek, amelyen az Italiát jelképező bika eltapossa a Rómát jelké­pező farkast. Róma mellett maradtak többek között az etruszkok és az umberek, akik között azonban a kezdeti római hadi kudarcok után szintén mozgoló­dás támadt. Róma, noha a háborúban lassan felülkerekedett, engedményekre kényszerült: megadták a polgárjogot először a mellettük maradt szövetségeseknek (lex Iulia), majd a kört egyre tágítva végül békét kötöttek a felkelőkkel, és az i. e. 89-es lex Plautia–Papiria értelmében megadták a polgárjogot az összes itáliai szövetséges törzsnek. Végül Augustus (i. e. 27) Gallia Cisalpinának a Pótól északra fennmaradó részét kebelezte be, egészen az Alpok lábáig. Az itt élő törzsek meghódoltatása azonban csak Raetia és Noricum tartományok megalapítása után vált teljessé. Az Alpokban élő népek neveit a La Turbie-ben (Monaco) magasodó Tropaeum Alpinum monumentális feliratán örökítette meg Au­gustus.

A három tartományba (Alpes Maritimae, Alpes Punicae, Alpes Cottiae) szervezett terület so­hasem vált Itália részévé. A principátus időszakának kezdetén Itália különböző közigazgatási típu­sokba sorolható területek kon­glo­merá­tuma volt: ezek közé tartoztak törzsi területek (civitates), Rómától bizonyos függetlenséget élvező városias települések (municipia), továbbá Róma által létrehozott és a római jog különféle formáival — latin jog, részleges és teljes római jog — felruházott koló­niák (coloniae). Bár Itália területét egészen Dioc­letianusig nem tekintet­ték tartománynak, Augustus i. e. 7-ben megtette a félsziget egységesítésének végső lépését azzal, hogy tizenegy régióba szervezte azt.

A régiók felsorolása Plinius természettudományi enciklopédiájában maradt ránk: regio I: Latium et Campania, regio II: Apulia et Calabria, regio III: Lucania et Brutium, regio IV: Samnium, regio V: Picenum, regio VI: Umbria et Ager Gallicus, regio VII: Etruria, regio VIII: Aemilia, regio IX: Liguria, regio X: Venetia et Histria, regio XI: Transpadana.